pártállásom: semleges

- Nem gondolod, hogy ez ---
- Túlzás? - Nem gondolom. Nem igazán ismerem a határokat. Soha, senki nem mondta meg nekem, mit lehet, mit nem, soha senki nem kapaszkodott a lábamba, hogy a földön tartson – talán Titan, de őt is addig érdekelte az egész, amíg fenekem puffanását nem hallotta érkezéskor a szőnyegen, míg ki nem nevetett, míg a hajamba nem súgta „így jár, aki erősebbekkel packázik, seggdugasz” –, soha senkiről nem vehettem példát, hogy legyek józan, gátlások nélkül, hogy ne legyek kegyetlen, amikor a kamaszok kegyetlenek, hát értsd meg, nem húzhatom be a karmaim, amíg visszavonulót nem súgnak az ösztöneim.
- Ez már nem játék. - Cinkos vigyort villantok rá, és posztolom a videót. A szemeit forgatja – meleg barna, feketébe hajló, mint a haja, mintha fahéjszín bőrének sötétebb árnyalata volna –, kifújja a cigaretta füstjét, és nem néz rám, mert röhögnie kellene. Pedig tudja, hogy ez az egész nem vicces, hiszen maga mondta, de tudsz-e ellenállni a mosolyomnak, Daisy?
- Ugyan, nem emiatt fogja kinyírni magát. - Villan a tekintete. Megrázom a fejem, kikapom az ujjai közül a cigit, könnyed mozdulattal dobom hátra kalász-szőke tincseim. Flegmán megvonom a jobb vállam. - Jaj, egyáltalán nem fogja kinyírni magát. - Ahhoz túl gyáva. Ezt mondanom sem kell, a pillantása árulkodó, amikor az ajkaimhoz emelt kezembe kapaszkodik. Elakad a tüdőmben a levegő.
- Úgy beszélsz, mintha utálnád. - Rekedten kacagom az arcába a füstöt. Mi okom lenne gyűlölni, mondd? Csak elvett tőlem mindent. Sosem vallanám be, hogy akkor épp te voltál a minden.
- Én mindenkit utálok. - Már téged is. A nyaka oldalában kapaszkodom meg, ajkaira szorítom az ajkaimat.
Aztán persze ezért próbálta magát kinyírni, de még ahhoz sem volt elég ügyes, hogy sikerüljön neki.



Barcelonában magamat kerestem, helyette téged találtalak.
Tengerkék tekintetében tündökölve, méz-arany tincsei közé túrva vesztem el benne ártatlanul, fesztelenül, mint a város macskaköves utcáin fogócskázó gyermekek, megfeledkezve az élet folyásáról, ahogy megtorpant körülöttünk a nyár. Mateonak hazudta magát – világos szemei voltak, a bőre épp csak annyira bronzos, amennyire néhány hét alatt a nap megkapta –, én Sonyanak, és nem kérdeztem, nem vetettem semmit a szemére, nem sírtam a vállán, csak a párnám áztattam el, amikor őt már elnyomta az álom.
Igyekeztem könnyű lenni neki, hiába tudtam, hogy ő nem te vagy, hogy örökké úgysem tarthat, nem akartalak még egyszer elveszíteni.
Milánóban ért a következő tavasz – apa és Joanne elhitték, hogy elkényeztetettségem vajúdta unalom hajt, hogy ez valami gyerekes önismereti kísérlet, hát engedtek, kifizették a hóbortjaim, addig sem voltam a terhükre –, halasztottam az egyetemen, mert untam a közgazdaságtant, untam, hogy az klubok a kampuszon csak a nevem miatt járnak a nyakamra – jaj, ne értsd félre, hozzászoktam már, nem okoztak különösebb csalódást a megkereséssel, az ajánlataikkal annál inkább –, és untam magam nélküled.
Ian a nevét talán komolyan gondolta, szép volt – ilyennek képzeltelek el huszonkét évesen –, Rose-nak becézett, és ugyanolyan óvón karolta át a vállamat, ahogy gyermekkorunkban te tetted.




Az emberek sok dolgot nem értenek, és amit nem értenek, azt kényszeresen igyekeznek megmagyarázni.
Fiúkban, férfiakban, városokban, szórakozásból fabrikált életekben kerestem magam, pedig pontosan tudtam, ki vagyok, csak elfelejtettem, hogy legyek én anélkül, hogy elmesélhetnék mindent neked. Ó, ezt persze nem képesek látni, akik sosem voltak olyanok, mint mi. Gondtalanok, bársonnyal bélelt aranyketrecben szabadok, akik sosem osztoztak egy másik lélekkel az anyjuk méhén, hogy kiszakadva onnan félemberként éljenek tovább. Nem vágytam, nem kívántam az ölelésed, nem azért bukkantam bennük rád, mert fizikailag vonzódtam volna hozzád – így kell bemocskolni a legönzetlenebbet, a legtisztábbat –, nem azért csókoltam, vettem a számba, nem azért engedtem a lábaim közé őket. Ez volt az ára, hogy megkapjam én is, amit azóta kerestem, mióta elfordultam, mióta eltakartam a szemeim, újra öledbe hajthattam a fejem, felkapaszkodhattam a hátadra, mint régen, együtt nevethettünk a mindenen. Együtt könnyezhettünk a semmin.
Talán azóta sem érted – miért is lenne másként, elég erős voltam, hogy távol maradjak és másokkal próbáljam pótolni a hiányod, de túl gyenge, hogy utánad kapjak, hogy felelősségre vonjam Joanne-t, hogy vádaskodjak, inkább eljátszottam, hogy nemtörődömségem immunissá tett a távozásodra –, de nem tehettem mást.
Hogy választhattam volna közületek: apának hazudjak, vagy eláruljalak téged?




Nem viccel, nekem mégis úgy tűnik – mintha a közelében kikopna belőlem az empátia, mintha a közelében megszűnnék létezni, mintha gyermek lennék, tinédzser csupán, hol engedelmes, hol szemtelen, de mégiscsak kislány, alárendelt, akit sodor magával az események árja –, ujjaim közé csippentem az ajkai közt billegő cigit, aztán kuncogva, légiesen táncolok tova – sosem mondta, hogy zavarná a fesztelenségem, de sok egyéb hibámat is megtartotta magának -, kigombolt kabáttal a lassú, kora-téli hóesésben, mintha ez nem pusztán az idei elsők között, hanem minden elsők hiányzó szilánkjaként tartanám számon.
Elengedem fülem mellett a ciccenést, a bosszús sóhajt, hát meglepetésként ér, sötétszürke viharfelhőként terül rám a feszültsége.
Hidegek az ujjai a csuklómon épp úgy, mint a torkomon, de jóformán fel sem tűnik, mert elönt a forróság, fagyos veríték borzongatja a gerincem, és képtelen vagyok szólni, képtelen vagyok könyörögni, képtelen vagyok bocsánatot kérni, csak bámulok a sokktól elnyílt ajkakkal, a pániktól fagyott nyelvvel, mintha ez is csak egy csoda volna a nagy elsők közül.
Nyirkos fal simul a hátamnak, nehezen lélegzem, nem tiszták a szavai – tompa a hallásom, dobhártyámon felgyorsult keringésem ritmusa pattog -, de a lényeg világos, túl világos, szorít a mellkasom közepén, a szegycsontom alatt – azt mondják, itt érzi az ember a jelenlétet, más lelkekét és a sajátját, őt, azt hiszem, nem kínozza ilyesmi -, hát lehunyom a szemem és némán, engedelmesen bólogatok.




Hozzád akartam először futni, miután kiirtottam elmémből a beteges ragaszkodást, átadtam magam az életösztönnek, és a combjába mártottam a konyhakést - arra nem emlékszem, hogy került a három méterre lévő asztalról a kezembe -, beléd akartam a könnyeim törölni, veled akartam szívem sebéről a gennyet felitatni, Titan, mégis ezután még több, mint egy év munkája volt lekaparásznom szétcincált kapcsolatunk darabkáiról a dac szőtte poros hálót. Összeszedtem minden gondolatot, hogy kegyetlenül a nyakadba zúdítsam, amiért leléptél anélkül, hogy beavattál volna a terveidbe, amiért nem voltál kéznél, hogy felébressz a rémálomból, amit úgy öleltem magamhoz, mint annak idején téged, csak azért, hogy valakit magamhoz ölelhessek.
Most mégis szótlanul, mindentudó, halvány mosollyal, összeszűkült macskaszemekkel fürkészlek a kora hajnali sápadt fényben, mintha nem is lenne már titkunk egymás előtt, amit elhallgathatnánk.