pártállásom: semleges

Péntek délután születtem és ezt a napot a szüleim nagyon sokáig emlegették. Amint beindult a szülés már hívták is a taxit, de az lassan érkezett meg és a kórházig tartó utat is elég lassan sikerült megtennie, én pedig a szüleim elmondása alapján olyan türelmetlen voltam, hogy nem bírtam várni addig amíg megérkezünk a kórházba, hanem ott, a taxi hátsó ülésén láttam meg a napvilágot. Amint beértünk a kórházba az érkezésemről nagyon sokan egyből tudomást szereztek, hisz állítólag úgy üvöltöttem, hogy az egész földszint beleremegett, de ez egészen biztos, hogy nem igaz. Legalábbis remélem.

Hamar kiderült, hogy nem egy átlagos gyerek vagyok, épp ezért a szüleim igyekeztek minél előbb hazavinni a kórházból, állítólag még a szökéssel is megpróbálkoztak, csak sikertelenül, így bent kellett tölteniük a kötelező öt napot, hogy az orvosok ellenőrizhessék, hogy minden rendben van-e velem. Csak a csodának köszönhető az (na meg anyám szemfülességének) hogy sem a dokik, sem pedig az ápolók nem vették észre, hogy a közelemben lévő tárgyak akaratlanul is lebegni kezdenek.

Otthon ebből már nem volt probléma, csak apámra hoztam néha rá a frászt, aki ezzel az egész dologgal a kórházban szembesült először. Idegenkedett tőlem és anyámtól is, de igyekeztek megoldani ezt a helyzetet, hiszen az érzelmeik nem változtak egy cseppet sem, csak a kapcsolatukban egy nagy titokra fény derült. Én ebből az egészből persze nem érzékeltem semmit sem, mert csak az volt a fontos, hogy valami legyen a számban, és tiszta pelenkába legyen csomagolva a seggem.

Egyre könnyebb és könnyebb dolguk volt a szüleimnek velem ahogy cseperedtem, már ami a varázserőmet illeti. Anyu elmagyarázta, hogy nem mindenki képes olyanokra amikre én, például apu sem, de ő meg a nagyi nagy művelői ennek és nem illik másoknak mutogatni azt, hogy mi ilyen különlegesek vagyunk. Anyu otthon a négy fal között tanított, még a redőnyt is lehúztuk az ablakon, hogy senki se láthasson be, vagy lementünk a pincébe. A nagyi is csatlakozott hozzánk néha, de ő inkább csak büszkeséggel a tekintetében figyelt minket.

Nem volt korombeli gyerek a környékünkön, egészen a negyedik születésnapomig, amikor is a szomszédba új család költözött. Kedves embereknek tűntek akiknek ikreik voltak, egy fiú és egy lány, ami egészen meglepő volt, hogy nem csak a születési évünk egyezett, hanem a hónap és a nap is, így innentől kezdve mindig együtt ünnepeltük a születésnapunkat, hatalmas (legalábbis akkor hatalmasnak tűnő) három emeletes tortát kaptunk, mindig én választhattam ki azt, hogy az alsó emelet milyen ízű legyen, a másik kettőt pedig a másik két gyerek.

Igazán jó barátok lettünk, mindenben számíthattunk egymásra, és ez igazán csak akkor derült ki, amikor anyukámat elveszítettem. A betegség gyorsan jött és vékony, törékeny testét még gyorsabban legyőzte, hiába próbáltak meg az orvosok mindenféle agresszív kezelést, a kór ellenállt mindennek és végül győzedelmeskedett. Általános iskola alsó tagozatában történt a tragédia, és onnantól kezdve szinte minden megváltozott, kivéve a mi barátságunkat. Az apám eltávolodott tőlem, mintha talán egy kicsit félt is volna tőlem, mindezt azzal magyarázta, hogy túlságosan emlékeztetem anyámra, de szerintem ez nem igaz, inkább csak sohasem békélt meg azzal, hogy képes vagyok varázsolni.

Xavier és Xenia, valamint Rhysand. Mind a hármunknak volt második nevünk és elhatároztuk, hogy mi azon fogjuk egymást szólítani, hiszen minek van az embernek második neve ha senki sem használja? Ez volt a mi kis titkos nyelvünk és ezután csak így szólítottuk egymást. Az iskolában egy osztályba jártunk, és ott nem kis meglepetést okoztunk ezzel a többieknek, de végül elfogadták, sőt néhaányan szintén elkezdték a második nevünket használni.

Remélem sohasem fog kiderülni az a titok, amit csak Xavier és én tudunk, ami nem más, hogy miközben én hivatalosan a testvérével jártam, nem hivatalosan Xavierrel is találkozgattunk. Egyedül a nagyim tudott róla, hisz egyszer meglátta, ahogy nem Xeniával váltok csókokat, hanem Xavierrel. Nem tett rá semmilyen rossz megjegyzést sem, csak annyit, hogy reméli ez nem veszi el a teljes figyelmemet a gyakorlástól. Anyu halála után ő kezdett el tanítgatni, és a felügyelete alatt egyre jobb és jobb lettem. Apu nem törődött velem, újra házasodott és az új felesége hamar meg is ajándékozta egy gyermekkel, aki ugyan olyan átlagos volt, mint ő maga.

Boldog születésnapot! Mondta szinte mindenki egyszerre, de csak mi hárman nem örültünk ennek igazán. A tizennyolcadik születésnap azt jelentette, hogy útjaink hamarosan szét válnak és hiába beszéltük meg, hogy ugyan arra az egyetemre megyünk tovább, ez nem történt meg. Xeniát  a modellkedés világa ragadta magával és az ő jövője a kifutókon volt, míg Xavier mindig is odáig volt az autókért, ő úgy döntött, hogy autószerelésből fog élni, engem pedig a számítógépek világa vonzott szüntelen. Az én utam Washingtonba vezetett és ugyan még néha váltunk pár levelet a kapcsolatom, az első két párkapcsolatom egy időben ért véget.

Lehetőségek tárháza nyílt meg előttem amint betettem a lábam a fővárosba. Ugyan St. Louis se egy kis porfészek, de mégis teljesen más, mint Washington D.C. Az egyetemisták pörgős életébe egyből belecsöppentem, aminek csak extra löketet adott, hogy nem egy albérletet vettem ki másik három sráccal, hanem kollégiumi szállást kértem magamnak, ahol pár százan laktunk együtt. Bulik hajnalig, vagy még tovább, egymástól jegyzet kunyerálás.

Akadnak olyan személyek akikről nem tudod megmondani, hogy mikor is találkoztatok először, talán egy órán ültetek egymás mellett netántán egy bulin ismerkedtetek össze? Lényegtelen is igazából, mert csak az a fontos, hogy megismertétek egymást és egymás segítségére lettetek. Az éjszakába nyúló tanulás vagy puska gyártás, a  segítség nyújtás, mikor a másik részegen mászkál a városban, fogalma sincs, hogy hol van és haza kéne vinni, vagy... vagy ha épp több történik, mint amiről később szívesen beszélnétek.

Kikerülve az egyetemről... nem, az esetemben nincs ilyenről szó, hiszen a tanulmányaimat tovább folytattam, elhatároztam, hogy addig tanulok, míg a nevem előtt ott nem lesz az a két szép kis betű.

Egészségügy számára is használható alkamazás, amivel hamarosan betörünk a piacra. Igen, ez a terv, legalább a karrierem úgy tánik sinen van, legalábbis úgy néz ki. Hogy a magánéletemmel mi a helyzet? Ott káosz a köbön, mint ahogy mindig is volt. Legalább ez sem okoz nagy meglepetést.