Futólag elmosolyodom ezen, mindketten túl erős jellemek vagyunk ahhoz, hogy könnyűszerrel hódoljunk be a másik akaratának, ha túlságosan is komoly elképzeléseink vannak az adott témáról és Franco általában a legtöbb egyet nem értést váltja ki belőlünk. Nathan talán sosem fogja megérteni, hogy ez pontosan milyen is, hogy mennyire fájó azt látni mit tékozol el, hogy mennyire tehetséges és, hogy milyen jövője lehetne. Nem fogja sosem átérezni, hogy mi lett volna ha nem sérülök le, hogy mennyi kupa és díj díszelegne most a nappali vitrinében, hogy milyen büszkeséggel és elégedettséggel töltene el. Nem fogja megérteni, hogy milyen érzés önmagam árnyékában járni, de rá mégsem haragudhatok mindezért, tökéletes apa, jobbat kívánni sem lehetne, mindig Francot kell majd választania helyettem.
- De ez visszatérő elem, úgyhogy lehet mégis csak elég lenne az a húsz ujj, talán még sok is.. -Utána fordulok, hogy utána nyúlhassak, hogy elhessegessem a sötét fellegeket, de addigra már itt sincsen. Enyhítek, egy kicsit engedek neki, ez a végtelen harcunk, amiben soha nem tudunk nevezőre jutni, ne ma harcoljunk tovább.
Egészen belefeledkezem a saláta, az öntet és a halpogácsa elkészítésébe, olyan nagyon rákoncentrálok, a tökéletes formákra, a megfelelő ízesítés befejezésére és arra, hogy közben Francon rágódjak, hogy csak fáziskéséssel tudok odafordulni. - Hmm? - A pillantásom Nathanéba fúródik miután lekapcsolom a tűzhelyet. - Tudom, csak nagyon aggódom. - Megkerülöm a konyhapultot, hogy Nathan mellé kerülhessek. Megtámaszkodom a MacBook mellett, hogy egy kicsit jobban magamra vonhassam a figyelmét. - Nem szeretem, ha nem tudom mi fog történni, és Franco borzasztóan kiszámíthatatlanná teszi ezt a helyzetet. - Felsóhajtok, egy másodpercre a kijelző felé pillantok, mahd vissza. - Vacsorázunk? -

- Mindkettőnk tíz ujja kellene hozzá, hogy meg tudjuk számolni, mi mindenben nem értettünk egyet a házasságunk során. – Nem biztos, hogy annak hangzik, de megnyugtatásnak szánja. Legalább a tónusa rendben van. Szeretően beszél hozzá, a derekánál átölelve, és megcsókolja a homlokát. Ám mielőtt túlzottan belemerülhetne bármibe, Blake saját magához hűen, tornádóként tépi ki magát a karjai közül, hogy megforgassa a szépre formált fasírtokat. Nyom még egy puszit a vállára, ha már mögötte áll, aztán ő is visszatér a konyhasziget másik oldalára a MacBook képernyője mögé.

A hatalomátvétel óta Nathan egyetlen célja az, hogy megvédje a családját. És amikor előjönnek a problémáik, az ilyen problémáik, mint amiről most is szó van, csak az egyik része aggodalmaskodik. A másikat valamiféle nyugalom tölti el, még ebben a furcsa kontextusban is, hisz a családi, az emberi problémák azt jelentik, hogy sikerrel jár. Hogy a fiuk ostoba viselkedésén és az apjával való kapcsolatán kell aggódnia, nem pedig azon, hogy a férjét vagy a fiát elragadták tőle, vagy épp fordítva, őt tőlük.

- Édesem…? – Percek telnek el csendben, mire végre megszólal két excel táblázat között felpillantva. Most is úgy nyújtja el a szót, mint mindig, amikor akar valamit, amiért tudja, hogy kicsit pitiznie kell majd. Mint például belemászni a frissen elkészült macaronokba. De most leginkább csak így jött ki. – Bármi is van Francoval, megoldjuk. Ugye tudod?

Nehéz dühösnek lenni így, Nathan arcszeszének az illatában, a hátamnak simuló mellkasa közelében, az engesztelődő simítások közepette, pedig mindig is az a fajta ember voltam, aki ha elhatározott valamit, azt addig mantrázza magában, amíg már csak azzal tud feküdni és kelni, amíg már a világon nem létezik más azon az egyetlen gondolaton kívül és ez a gondolat mindig is valami olyasmi volt, aminek a mantrázásába sohasem kezdhettem igazán bele, soha nem tehettem teljesen a magamévá, és azt hiszem ez örökös hiányérzetet fog okozni.
Felsóhajtok, beleereszkedem Nathan ölelésébe, belesimulok, megadva magamat neki, mintha nem tudnám, hogyha igazán erősködöm, ha igazán eltökélem magamat akkor majd valamelyikünknek fel kell adnia ezt a harcot és ha valaki, akkor én biztosan soha nem adom fel. Csak hát ez mégis egy olyan csata, amiben nem nyerhetek, ez az egyetlen olyan csata, amiben a nyereség nem lenne olyan édes, mint amilyen érdes a vesztesség lenne. - Rendben. - Sóhajtok fel még egyszer, mielőtt Nathan felé fordulnék, kezeimet finoman a válla fölött átvezetve bújnák hozzá. Az illata tényleg nagyon megnyugtató. - Ebben sosem fogunk egyetérteni, ugye tudod? - Motyogom bele egy kicsit a nyakába, mielőtt elhúzódnék, pimaszul meg azért elég hálásan is keresve a tekintetét. Nyilván Nathannak köszönhetjük, hogy a családunk nem hullott a darabjaiban, ha megengedte volna, már valószínűle évekkel ezelőtt elváltunk volna, Franco pedig utálna. - Uhh oda fog égni! - Kapok gyorsan észbe, hogy odafodulva megforgassam a már megégett halfasírtokat.

A felhős hangulat ellenére is megmosolyogja, ahogy még azt is feljegyzed a telefonodba, hogy írnod kell Esmondnak. Ezek azok az apróságok, amik nélkül úgy érzi, élni sem tudna. Mert mind olyan nagyon hozzád köthetők és ahhoz, hogy mindennel, amit tetsztek, közvetve vagy közvetlenül, de egymásról gondoskodtok. Ő pedig bármilyen domináns férfi is legyen, szeret a jelenlétedbe olvadni és szereti, hogy gondoskodsz róla, mint most, a citromos vizével, ilyen apróságokra gondol. De vissza a földre.

Figyelmesen hallgat, közben pedig nagyot sóhajt. Egész feszülten, megfontolósan, csak az orrán át. Egyet ért veled, megérti, amit mondasz, de megértené a fiatokat is, ha Franco hajlandó lenne őszinte lenni veletek. Konkrét válasz helyett előbb csak feláll, és a pultszigetet megkerülve simul kicsit hozzád hátulról, hogy a pultot és téged is megmentsen a feszültséged okozta fröcsögő kókuszolajtól. A tenyerei előbb felszaladnak a karodon a vállaidig, majd le, hogy a csípődön állapodjanak meg, míg ő csókot nyom az egyik válladra. Nathan az a férfi, aki bármikor, bármelyik konfliktusba beleáll, ha kell. Nem hiába olyan erős védővonal a családja és a hatalmon lévő természetfelettiek között. De a családjával már nem mindig ilyen karakán, túl engedékeny. És fáj, ahogy Franco viselkedik velük.

- Beszélek Francoval, te pedig beszélj Esmonddal. Aztán leülhetünk a fiunkkal együtt. Így jó lesz? – Nem enged el, maga felé fordít, és lazán tovább ölel. Nathan már a kezdetekben is ilyen ragaszkodó volt, ha rólad van szó. – Nem, nem kellett volna elvállalnod. Te is tudod, hogy nem lehetsz egyszerre az apja és az edzője, a kettő együtt nem megy, legfeljebb a névtelen, kisiskolás ligában.

Egy fél pillantást vetek Nathanra anélkül, hogy felhagynék a szeleteléssel vagy a konyhában való ténykedéssel. Egy jelentőségteljes pillanatra megkeresem a tekintetét, csak szeretném, hogyha tudná, hogy én sem igazán tudom. Franco messze sodródik tőlünk és talán olyan messze fog sodródni amilyen messzire sosem akartuk. Nyilvánvalóan a mi hibánk, senki mást  nem okolhatunk igazán magunkon kívül, talán túl sokszor voltunk túl elfoglaltak, talán túl sokszor engedtünk neki csak azért, hogy helyette más foglalkoztathasson minket igazán: karrier, általunk épített világok, hóbortok. Felsóhajtok. Akármennyire is szeretnék bármit is mondani, egyszerűen képtelen vagyok reflektálni erre az egészre, inkább csak egy jó adaggal gondterheltebben szelem a zöldségeket katonás sorrendbe.
- Nem lenne kissé túlzás? Sosem bocsátja meg, ha rájön, ugye tudod? - Megforgatom a sülő, formába nyomott vacsoránkat. - Ugyanakkor nem hiszem, hogy igazán hagyna nekünk más esélyt. - Persze nem feltételezhetjük azt, hogy ilyen döntéseket hozhatunk rögtönzött pillanatokban, mint ez. - Talán áthívhatnánk valamikor. És talán megkérdezhetnénk. Mégis csak több titkát tudja Franconak, mint te vagy én. - Gyorsan előkapom a telefonom, hogy felírjam a naptárba, jobb az apróságokat is feljegyezni, mintsem elfelejteni. Még csak reagálni sem reagálok arra, hogy elnézők voltunk-e a fiunkkal. Azok voltunk, ez vitathatatlan. Nathan következő kérdésére mégis megállok a halpogácsák formázására egy pillanatra. Lefagyok, megmerevedek, még csak rá sem pillantok ahogyan válaszolok. - Franco lehetne a következő Federer. Nathan, nagyon jó és ezt nem csak azért mondom, mert az apja vagyok, hanem mert edzőként dolgozom. Tehetséges, alig sérül le, dinamikus, átlátja, ráérez. Az egész világot legyőzhetné, úgyhogy de, nagyon is feszélyez, hogy hanyagolja. Ez az egy lehetősége van. - Kicsit dühös csalódottsággal helyezem az új adagokat a forró olajba. Füstöl és fröcsög. - Az edzője államokat repül, csakhogy a legjobb lehessen mégsem veszi elég komolyan. Nekem kellett volna elvállalnom. -

Kiélvezem a pillanatot, ahogy a férjem a combjaimra simítja a kezeit, az én tenyereim pedig az oldalán szaladnak fel, hogy még inkább magamhoz húzzam őt. A szemeiben elmélyedve mosolyodom el. Úgy érzem, sosem tudom már megunni ezt a látványt. Elvégre lett volna rá több, mint húsz évem. Apropó, előre látom, hogy jövőre kezdhetjük majd szervezni a házassági évfordulónkat. Blaket ismerve egy évvel a huszadik előtt el kell kezdeni. Mint ahogy az esküvőnkkel volt.
A limonádémat hálásan kortyolgatva csipegetek a pirított fenyőmagból is, aztán olyan messzire tolom magamtól, amennyire tudom. Mindenki érdeme, hogy mihamarabb a salátába kerüljön.
- Nem tudom. – Ezt a kifejezést szinte csak Blake társaságában használom. Túl támadható. Ő azonban tudja, és hallja is, hogy az én ’nem-tudomjaim’ sosem tanácstalanul, hanem mindig bölcsen szólnak, több információra várva mielőtt döntenék vagy véleményt formálnék. Így van ez most is. Hazajön majd Franco és megbeszéljük, együtt.
Blaket hallgatva gondterhelten sóhajtok és rövid gondolkodás után kimondom, ami bizonyára mindkettőnk fejében megfordult már. – Ha nem javul a helyzet, elgondolkodhatnánk egy magánnyomozón. – Sosem sértettük meg a fiunk magánszféráját, ennyire meg különösen nem, de Washington veszélyes hely tud lenni, minden óvásunk ellenére is. - Esmonddal bármi is a helyzet, együtt nőttek fel és ragaszkodik hozzánk. Ráírhatnál, úgyis mindig egyhúron pendültök.
- Túl elnézők voltunk vele. – Legalábbis részben, hisz az elvárásaink is mindig magasak voltak. De hisz olyan nagyon szeretjük. Ő a szemünk fénye. Aztán bevillan egy gondolat és muszáj betolnom a közösbe, még ha nem is a legkellemesebb. Pedig sejtem, hogy mi lesz a válasza. – Ugye nem a sport hanyagolása feszélyez a leginkább?

Szusszanva mosolyodom el, egy egész pillanatig élvezve a kialakult helyzetet. Megtámaszkodom Nathan combjain, kedveskedően simítva végig rajta, hogy aztán a következő pillanatban visszatérjek a konyhába teljes üzemmódomban: kicsavarom a citromokat, megforgatom a sülő halpogácsákat, felöntöm vízzel Nathan poharát, elkevergetem benne a citromlevet aztán elé is csúsztatom odatolva egy adag magot is, aminek a fele, ha addig mondjuk nem esszük meg, biztosan a salátában fog landolni, aztán pillantok csak érdeklődve fel rá, hogy meghallgathassam a válaszát. - Még nem? Ez azt jelenti, hogy meg fogod neki engedni? - Nem kötekedem, a legtöbb esetben teljes mértékben egyetértek Nathan döntéseivel ami a fiunkat illeti, a többi esetben pedig megpróbálom kiharcolni, hogy a dolgok úgy legyenek ahogyan én szeretném. Erről az esetről még ötletem sincsen.
Átveszem a telefonját, a konyhaszigetnek támaszkodva futom végig a rövid üzenetváltást , aztán csúsztatom csak vissza eléggé gondterhelten. - Fogalmam sincs. Franco velem nem beszél, amióta összeszólalkoztunk azon, hogy nem jár edzésekre rendszeresen, szóval nem tudom, azt hiszem haladás, hogy veled beszél. - Aggodalmasan kezdem el felszelni a salátába készülő uborkát. - De se Gina se Esmond nem volt itt már vagy két hete és tudod, szóval... eléggé aggódom. Egyikükkel sem veszett még össze ennyire tartósan, és nem tudom, szóval egy kicsit félek attól, hogy rossz társaságba keveredett vagy valami hasonló. Nem szól hozzánk, vagy hozzám legalábbis, nem jár edzésre, nem jön haza, hanyagolja a barátnőjét és hanyagolja Esmondot is. - Az mondjuk hazugság lenne, hogy ez nem vall Francora, de azért ennyire ő sem szokott drasztikus lenni.

- A föld felett jobb elfoglaltságaim is vannak. – Itt kivételesen nem a munkára gondolok, hogy ezt alá is támasszam, magam mellé húzom a férjemet, egészen a lábaim közé, hogy szeretően a nyakába csókoljak, aztán elengedjem. Úgy szeretem. Persze mi a hála? Elhúzza előlem a fazekat. Bár nem hiszem, hogy jót tenne a gyomromnak, ha úgy tolnám be, mintha leves lenne, érted.
Még mindig örülök, hogy a számos lehetséges hóbort közül a gasztronómiát választotta. Egy, ezt meg lehet enni, kettő, ilyenkor látom a leginkább kiegyensúlyozottnak. Én még a szabadidős elfoglaltságokat is az üzlettel fonom össze, kezdve a tenisszel.
- Természetesen nem. Legalábbis még nem. Nincs abban a helyzetben. – Kicsit megemelkedem, hogy kihúzzam a farzsebemből a telefont. Nem kéne oda tennem, mert állandóan ráülök, nem is olyan rég sikerült betörnöm az előző telefonom kijelzőjét – az Blake hibája volt, minek vetődött rám. Persze minden héten vehetnénk egy új modellt a család minden tagjának, azt sem érezné meg a pénztárcánk. Odanyújtom a férjemnek a telefonom, hogy olvassa el a rövid beszélgetést ahelyett, hogy körülírnám.
- Valami történik vele és szeretném tudni, hogy mi. Mindig nagyon engedékenyek voltunk vele, de talán itt a határ. Te nem gondolod furcsának, hogy hetek óta alig hallunk Esmondról és Gináról is?

Ezzel nem igazán tudok és nem is igazán szeretnék vitatkozni, az esetek többségében még ahhoz is a személyes naptárainkat kell összeegyeztetnünk, hogy egy héten legalább egyszer essen ugyan arra az idősávra az ebédszünetünk, és ez akármennyire is hangzik rémesen: pont jól van. Nathan és én is tisztában vagyunk azzal, hogy a siker kulcsa ezernyi áldozatért cserébe fedi csak fel magát de azért van egy pont, amikor legalább az egyikünknek be kell látnia, hogy legalább öt perc semmittevésre szükségünk van és elnézve a Nathan szemei alatt lévő grandiózus karikákat ez a feladat ma rám vár. - De a föld felett is kell pihenned, ha minél később akarsz a föld alatt pihenni. - Ácsorgok még egy kicsit előtte, nyilvánvalóan fel tudnék sorolni kapásból száz indokot, hogy miért is kellene leállnia egy kicsit, szerencsére erre nem kell sort kerítenünk.
Árgus szemekkel figyelem ahogyan kóstolgat, hálás és elégedett mosoly ül ki az arcomra mielőtt én is belekóstolnék és ezzel egyidejűleg el is húznám onnan a lábast. - És megengedted neki? - Ez nagyjából a 'remélem-nem-engedted-meg-neki-a-múltkori-eltűnése-után' finomabb és szofisztikáltabb változata. - Egyáltalán minek akar Philadelphiába menni? Ginát lepné meg? - Helyezem a fasírtokat a serpenyőbe, hogy rögtön utána nekiláthassak kifacsarni Nathan vízéhez a citromokat.

- Öhm… – Valószínűleg mindketten tudjuk, hogy a kérdésére a válaszom az lenne, hogy három hete, amikor elmentünk Hawaiira túrázni és azzal együtt néhány napos tech detoxot tartottunk. Mondjuk vészhelyzetek esetére telefon akkor is volt nálunk, de egyébként nem használtuk.
- Majd pihenünk a föld alatt. – Ebben a szellemiségben mindenképp hasonlítunk a férjemmel. Folyamatosan teljes kapacitáson pörgünk, és mivel saját magunknak nem tesszük meg ezt a szívességet, épp ezért nem árt egymást szemmel tartanunk. Valahogy úgy pillantok a képernyőre, mint ahogy Franco szokta húzni a száját, majd Blakere, aztán megint az emailekre, és megadóan összecsukom a macbookot. Csak egy kis időre.
A kanalat a kezembe véve megkóstolom a szószt és megízlelgetem kicsit, majd vidáman rámosolygok. – Szerintem finom. – Persze jószokásomhoz hűen a kóstoló után belenyomom a kanalat és vagy két kanál szószt megeszek. Mindig el kell venni előlem.
- Képzeld… Franco Phillybe akar menni. – Nem hangzom túl lelkesnek, illetve egyáltalán nem.

Hümmögök egy sort, újra gyorsan áttekergetem a videót a receptről, hogy biztosan minden belekerült-e ( egy kicsit több minden is belekerült abba az aprítóba, de kivenni már ugyebár nem lehet belőle ), aztán csak felrakom melegedni a serpenyőt, meg megkeresem a kiszúrót, hogy minden egyes darab tortácska pontosan ugyan úgy tudjon kinézni. Hümmögök még egy sort, aztán dőlök csak bele egy pillanatra Nathan közelségébe, hogy aztán a következőben a mártásé lehessen majdnem minden figyelmem.
A pillantásom végigsiklik a káoszon, tudom, hogy percekkel ezelőtt használtam, csak arra nem emlékszem egészen pontosan, hogy hova is rakhattam. Csípőre tett kézzel hátrálok két lépést, hátha így jobban átlátható lesz a konyhaszigeten dúló háború színtere.
- Mikor tartottál utoljára szünetet? - Öblítem le végül a facsarót, hogy aztán Nathan elé helyezhessem a konyhapultra. A másik oldalán egy kicsit megtámaszkodom, pillantásommal járva be az ismerős arcot. - Vagy mikor relaxáltál utoljára? Vagy kérdezek jobbat: mikor pihentél utoljára? - A legtöbb része költői kérdés, vagy inkább felhívás, néha túl sokat dolgozik. - Megkóstolod, hogy mi kell még bele? - Húzom le végül a tűzhelyről a rotyogó mártást és elé helyezem egy alátétre, meg egy kanalat is nyújtok felé. - Szerintem túl vajas lett. -

Nem nagyon szoktam beleszólni abba, hogy mi van a konyhában. A főzést és a bevásárló listát is a férjem intézi. És a kozmosz lássa lelkem, hogy mindenben támogatom a hóbortjait, akarom mondani a gasztronómiai ambícióit, de most nagyon szeretnék valami megszokottabbat enni. Mondtam is neki, hogy füstölt lazac tortácskáknak valami citromos mártással nagyon tudnék örülni. A salátán kiélheti a kreativitását. Úgyhogy ennek a reményében sétálok be a konyhába a MacBookommal. Kerülőt teszek a konyhasziget körül, hogy nyomjak Blake vállára egy csókot és a válla felett bekukkantva ezzel együtt azt is lecsekkolom, hogy mi készül. Aztán a túloldalon helyet foglalok az egyik bárszéken. Szeretem, hogy bármennyire is szétpakol, ez a rész sosem úszik semmiben, mert ha itthon vagyok, néha betévedek és innen dolgozom. Most leginkább emailek várnak rám, de ahogy leteszem magam és kinyitom a bookot, akkorát ásítok, hogy az egész konyhát be tudnám kapni. Nyöszörgök valamit, majd felemelem magam és elkezdem keresni a szimpla kis kézi citromfacsarót.
- Hol van? – Másnak lehet nem ártana hozzátennem azt is, hogy mi, de Blake ismer már. Ha ásítozom, általában citromos vizet iszok.