Tartózkodási hely : ❅ Washington DC ❅ Korom : 36 Foglalkozásom : ❅ forensic pathologist ❅
Caroline Costello
Elküldésének ideje -- Pént. Május 01, 2020 10:23 am
Oliver && Caroline
you're my teacher, but not my boss
Attól függetlenül, hogy halottakkal dolgozom, elég jól értek az élő emberekhez is. Nem azt mondom, hogy egyértelműen tudok olvasni mindenkiben, de azért ezt-azt meg lehet mondani, már egy pillantásból is. Oliver félt és kételkedik bennem. Ezt minden egyes alkalommal látom rajta, amikor együtt edzünk. Megmaradtam az elméjében az a nő, aki nem tudta megvédeni magát és akit meg kellett mentenie a haláltól. Pedig, azóta rengeteget tanultam és edzettem, meg alapból se voltam rossz erőnlétben, hiszen én magam is ügyeltem a kondimra és Thai box edzésekre is jártam, bár ezt Ő nem feltétlenül tudhatja. De mindent egybe véve, rosszul esik, hogy ennyire esetlennek és bénának tart. Be akarom bizonyítani neki, hogy képes vagyok vigyázni magamra. Ezért is lepem meg, ahogy a kunyhóhoz érek és hívom fel a figyelmét arra, hogy ugyanúgy, ahogy ő, én is megölhettem volna, de erre persze, csak nevet egy jót. Pedig, ha valami veszélyes lény lennék, könnyű szerrel bekebelezhettem volna. Ezt mondjuk tudom, hogy úgyse vállalná be soha. -Nevess csak, amíg megteheted, de egy szép napon a tanítvány úgyis felülmúlja a mesterét.- vonok vállat mosolyogva, ahogy beljebb sétálunk de a látvány, ami fogad, teljesen elveszi a jó kedvemet. Nem is válaszolok, csupán egy Caroline-féle lesújtó pillantást vetek rá, azonban ahogy megfordul és felajánlja, hogy akár vele is megküzdhetek, felcsillan a szemem és elvigyorodok. Ó, igen. Minden vágyam, hogy a földbe döngöljem, bár nem kerüli el most sem a figyelmemet a szépen kidolgozott izomzata, mert hiába is próbálok a tanulásra és az edzésre koncentrálni, azért néha-néha megakad rajta a szemem. El is vigyorodom, megnyalom alsó ajkam és lepillantok a padlóra, mintha elgondolkoznék az ajánlaton, de már nagyon jól tudom, hogy mi a válaszom. -Na látod, ez már sokkal izgalmasabban hangzik.- kapom is le magamról a pólót, hogy aztán az edző trikómban és a leggingsemben feszítsek előtte. Esélytelen, hogy lenyomjam, de edzésnek jó lehet. A viccces kedvemet félre söpröm. Komoly arccal, koncentrálva lépek közelebb hozzá, majd felveszem az alapállást, amit még a thai box edzéseken tanultam. -Aztán nehogy lelki traumát okozzon, hogy egy nő elvert. - vigyorodok el és mivel tisztában vagyok vele, hogy ellene csakis a meglepetés erejével lehet esélyem, már támadok is. Lendítem a bal lábam, mellyel a térdhajlatára célzok, majd rögtön utána, ha sikerül bevinnem a rúgást és egy kicsit megtántorodik - reményeim szerint-, igyekszem félig meddig hátulról átkarolni a nyakát, hátha a földre tudom vinni. Vagy sikerül, vagy nem, de legalább megpróbáltam. Mindig azt mondja, hogy ne becsüljem le az ellenfelemet, de szerintem ő épp ezt teszi. Gyengének tart és ez lehet a kulcsa annak, hogy felülkerekedjek rajta.
A legutóbbi vadászatom alkalmával kis híján elvesztettem a testem felett az önkontrollt és rettegek, hogy egyszer be is következik. Éppen ezért is próbálom védeni Caroline-t a nyílt tereptől, amíg csak lehet. Na meg azért is mert az egyetlen asszonyra emlékeztet a makacs és bátor jellemével, aki valaha nekem a világot jelentette. Az édesanyámra. Hasonlóan makacs volt és képes volt mindenbe beleütni azt a helyes kis orrát, csakhogy ne érezze magát „haszontalannak”. Mindig ott volt apám oldalán, talán azért is, hogy óva tudjon inteni attól, hogy az Ő útját kövessem és mégis. Az útjára tévedtem, talán a sors repített ide, talán az elhatározásom. Mindegy is, de azzá váltam, akivé az apám is szerette volna, hogy váljak. Ezzel tisztelgek az emléke előtt, ezért sem hagytam abba, mikor az a szerencsétlenség megesett velem. Nem fogom ezt eldobni, csak mert már nem vagyok a régi. Harcolok, amíg erőmből telik. Így talán jobb is, erősebb vagyok és sokkal jobban belelátok a lények gondolataiba. Hiszen én is egy vagyok közülük. Tudom mikor min törik a fejüket, tudom, hogy ha elönti őket az éhség, vagy a fenevad, akkor nincs megállj, akár a szerelmükkel is végeznének. Pont ez az amitől én is tartok. Hogy egyszer majd olyannak ártok, akinek nem szeretnék. Talán Caro nem a szerelmem, de mély érzések fűznek hozzá, kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rá. Mint egy kistestvérre, vagy nem is tudom. Megrökönyödök Caroline kijelentésére és ez ki is zökkent a saját gondolataim fejtegetéséből. Hogy micsoda? Azt mondta, Ő is végezhetett volna velem? Hát ez mókás, tekintve, hogy fegyvert sem nagyon tartott még a kezében. Arról nem is beszélve, hogy évekkel vagyok előbb nála erőnlétben és persze ott van az az apró szösszenet is, hogy egy vérfarkas áldozata vagyok. – Hát ez vicces. – Halványan mosolyodok el, egészen egy fél pillanatra, majd ismét komolyra vált tekintetem és leveszem szemeimet a nőről. Belököm a régi faajtót és belépek az épületbe. A puskát az ajtó mellé támasztom a kabátok alá. - Na jó, talán majd súlyzózhatsz is. - Lököm oda félvárról. Nem lep meg a reakciója, az ő helyében már nekem is herótom lenne az edzésekből, de mindezt az ő érdekében teszem. Nem csak azt szeretném ha megtanulná megvédeni magát a lényektől, tőlem is meg kéne tudnia védeni magát. – Ha untatlak, megpróbálhatsz engem is legyőzni. – Folytatom humorizálva, tudván, hogy ennek semmi esélye sincsen. Persze próbálkozni lehet és kell is. – Na mi lesz? – Kitárom a karjaimat és felé fordulok. Egy pillanatra el is képzelem, ahogy a földre küld és felém kerekedik, mint egy anyatigris. Nem mondom, hogy ez kizárt lenne, hiszen sokat edzhetett, úgy hogy én nem is tudok róla. De mégis úgy érzem, nem változott semmit. Ha kiállítanám a nyílt terepre, ugyanúgy meg kéne mentenem.
Tartózkodási hely : ❅ Washington DC ❅ Korom : 36 Foglalkozásom : ❅ forensic pathologist ❅
Caroline Costello
Elküldésének ideje -- Kedd Ápr. 28, 2020 5:52 pm
Oliver && Caroline
you're my teacher, but not my boss
Jó pár hét telt el, mióta összefutottam Oliverrel. Na jó, igazából azt mindennek lehet nevezni, csak épp összefutásnak nem, hiszen konkrétan megmentette az életemet. Tudom, hogy hülye voltam és tudom, hogy meg is halhattam volna, de tenni akartam valamit és ez a tenni akarás a kezdeti ijedtség ellenére sem tűnt el még most sem. Ugyanúgy ezt érzem, főleg, mióta megtudtam, hogy léteznek olyan halandó emberek, akik vadásznak a természetfeletti lényekre, mint Ő is. Tanulni akarok. Tudni akarom mindazt, amit ő tud és segíteni akarok másoknak, hogy ne a boncasztalon kössenek ki előttem. Olyan nagy baj ez? Igyekszem is minden tanácsát megfogadni. Már csak amiatt is, ami történt, hiszen Oliver mentett meg egy vámpírtól és valószínűleg, ha akkor épp nem jár arra, mostanra vagy hulla lennék vagy egy azon borzalmas lények közül. Nem is tudom, hogy melyik lenne rosszabb. Ezek után pláne próbálom hideg fejjel gondolkodni és edzek is úgy, ahogy ő tanácsolja, de már unom. Feleslegesnek érzem, mert nem az erőnlétemmel lenne probléma, ha vadászatra kerülne sor. Úgysem érhetek fel egy vámpírhoz vagy egy vérfarkashoz, akármennyi fekvőtámaszt vagy húzódzkodást is csinálok meg. A fegyvereket kellene megtanulnom használni és csapdát állítani. Egészen idáig vagy otthon edzettem, vagy Olivernél közösen, de ma egy új helyszín címét adta meg, engem pedig máris elfogott az izgalom, ahogy elhagytam a belvárost és egy erdősebb rész felé közeledtem az autómmal. Talán végre vadászni fogunk! Egy pillanatra ugyan bepánikolok, hogy talán mégsem vagyok annyira felkészült, mint szeretném, de aztán a gondolat, hogy ő is ott lenne velem, egészen megnyugtat. Egyszer már megmentett és biztos vagyok benne, hogy remek vadász. Miért is ne gyakorolhatnánk egy kissé komolyabb helyzetben? Az út szélén parkolok le, ahonnan már valamennyire látom a kunyhót, ahova mennem kell és igyekszem minél halkabban megközelíteni, hátha máris vizsgáztatni szeretne újdonsült tanítóm. Ettől függetlenül sikerül rálépnem egy száraz gallyra, amire Ő fel is figyel, de sikerül még időben az egyik fa mögé bújnom, így amikor a másik irányba kezd leskelődni, könnyen mögé tudok osonni. Azonban úgy tűnik, nem vizsgáztatott, mert a következő pillanatban egy puska csöve bámul a képembe, én pedig gyorsan felemelem a praclijaimat és annyit tudok csak kinyögni, hogy "Hé, nyugi!". A morcos pillantásából és a szavaiból úgy sejtem, nem különösebben díjazta a mutatványomat. -Szakmai ártalom.- vonok vállat mosolyogva, majd a felszólítására, miszerint meg is ölhetett volna, unott arccal a szememet forgatom.-Persze. Balesetet is szenvedhettem volna idefelé jövet, nem? Viszont, neked nem árt jobban figyelned, mert én is megölhettelek volna.- kúszik pimasz mosoly az arcomra, ahogy emlékeztetem rá, hogy épp az imént sikerült meglepnem. Nem is kicsit. Talán, leginkább ez okozza a morcosságát. Egy sóhajt követően elindul befelé a kunyhóba, én pedig kíváncsian követem és alaposan szemügyre is veszem az egyébként egész hangulatos helyet. Mikor azonban meglátom az edzőszőnyeget, megállok csípőre tett kézzel és most rajtam a sor, hogy sóhajtsak egy nagyot. -Azt hittem, ma végre csinálunk valami izgalmasat. Fekvőtámaszt meg felülést otthon is tudok csinálni.- adok hangot az elégedetlenségemnek, de közben azért leveszem a vékony bőrdzsekimet és felakasztom az ajtó melletti fogasra, hogy aztán újabb lesújtó pillantást vessek Oliverre. Most komolyan ezért kellett kijönnöm ide?
A napjaim kissé egybefolytak, mióta próbálok Caroline részére kialakítani egy edzéstervet. Persze miközben a sajátomét is próbálom helyben tartani és nem hanyagolni. Meggyűlik vele a bajom, mert nagyon makacs és nehéz vele. Minden áron vadászna velem, de tudom, abból csak baj lenne, erre pedig már adott példát is, mikor meg kellett mentenem. Nincs felkészülve a nyílt terepre, ahogy én sem voltam igazán, mikor megtámadott egy fenevad. Tanulva a saját hibámból pedig, nem szeretném, hogy Ő is hasonlóképpen járjon. Ezért egyelőre szeretnék maradni az edzéseknél. Általában magára hagyom az edzéstervvel, néha pedig áthívom magamhoz, hogy együtt próbálkozzunk. Ezúttal viszont apám egykori vadász birodalmát szeretném neki bemutatni. Ez egy régi, elhagyatott faház szerűség, egy viskó, az erdő legszélén. Alvásra is alkalmas, ugyanis minden ki van benne alakítva, ami mondjuk egy nyaralóban. Sokszor voltam itt gyerekként, és az élmény örök, ahogy késő este még tűzifáért mentünk, hogy ne fagyjunk meg. Szerencsére most már alkalmasabb az idő az itt tartózkodáshoz, nincsenek nagy hidegek. A házat pedig elkerüli minden természetfeletti lény. Így maximálisan biztonságot nyújt számunkra. A mai tréninghez nem fog kelleni semmi, csak Caroline saját teste és ezt az ő tudtára is adtam, hogy ne hozzon magával semmit azok közül, amiket adtam. Persze őt ismerve, úgy is fog, kapva a lehetőségen, hátha mégis kiviszem a házból, vadászni. De ez most nem célom. Mára testedzést terveztem, fekvőtámaszt és felülést. Ha valami rendkívül nagy kincs egy ember számára, az a saját teste. Hiszen anélkül tudja edzeni magát, hogy bármiféle eszközre beruházna. Azért a biztonság kedvéért a padláson van fent egy két súlyzó. Fegyverek is akadnak. Előkészítem a terepet, így Caro előtt érkezek egy jó órával. Először a ház körül nézek körbe, hogy minden tiszta-e, nehogy valaki lesben álljon. Majd a házat járom körbe és kiszellőztetem az évek alatt felgyülemlett dohos, poros levegőt. Kitárom az ablakokat és kiseprek. A padlóra leborítok egy vastagabb szőnyeget, ami majd védelmet ad az ízületeinknek. Az idő hamar elszalad és motoszkálásra leszek figyelmes. Először azt hiszem mégis ide merészkedett valaki, így egyből fegyvert rántok, úgy araszolok ki a viskóból. Körül nézek, de nem látok senkit. Majd fordulok egyet és egyszer csak ott terem Caroline. Már elsütném a fegyvert, mikor realizálom, hogy Ő az. – Te aztán nagyon szívleled a halált. – Bököm oda nyersen és leemelem róla a puska nyílását. – Meg is ölhettelek volna. – Folytatom kissé mogorván, majd sóhajtok egyet és intek az ajtó felé. Én magam el is indulok abban reménykedve, hogy Caroline is követ majd engem. – Itt fogunk gyakorolni. – Félig hátra biccentem a fejemet, hogy jobban hallja, de nem állok meg a verandáig.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
● 
● 
