szerepkör

Láttál már olyan kislányt, aki darabjaira szerelt mindent, mert tudni akarta, hogy mi, mit mozgat? Aki jobban elvolt a fogaskerekekkel meg a csavarokkal, mint a teázó készletével? Na az a kislány én voltam. Amikor mások barbiztak vagy szülinapi zsúron voltak, én inkább ismeretterjesztő filmeket néztem vagy anatómia könyvet bújtam. Oké, én is szántam némi időt játékra, hiszen nem lehet mindig a tudomány a legfontosabb, de túlnyomó részt inkább azzal foglalkoztam, hogy mi, mit mozgat, mitől működik minden olyan egységes egészként és miért áll le ez az egység, ha egyetlen darabkája is tönkre megy. Mert az anyámnál tönkre ment, amikor nyolc éves voltam. Nem volt szörnyű halála, nem szenvedett és nem égett az agyamba az, ahogy sírva esdekel, hogy csillapítsuk a fájdalmát. Egyszerűen csak összeesett és kész. Leállt a szíve.
Mielőtt mindez történt nekem is olyan álmaim voltak, hogy majd balerina leszek, énekesnő, színésznő, óvónéni meg ilyesmik, de amikor nyolc évesen végig nézed, ahogy a saját anyád elterül a konyhakövön és többé nem mozdul, megváltoztat benned valamit. Valamit, ami egész addig olyan gyermekivé tett.
Két hónapig nem szólaltam meg. Az apám attól félt, hogy ez valami durva traumát okozott nálam, mindenféle gyermek pszichológusokhoz hordott, pedig nekem csak szimplán nem volt mondanivalóm. Ültem a könyveim fölött, néztem a tudományos sorozatokat és rendesen iskolába jártam. Aztán egy szép napon újra megszólaltam, hogy közöljem vele, hogy patológus akarok lenni.
Az emberek különböző módon vélekednek erről a szakmáról. Vannak, akik értik és látják, hogy milyen fontos a munkám. Hogy sokszor azon múlik egy ember sorsa, hogy miféle nyomokat találok egy holttesten én pedig igyekszem is mindig alapos lenni, hogy végül ne olyan üljön a rácsok mögé, aki ártatlan. Vannak, akik értik, hogy én egy kirakóst játszom minden nap. Keresem a darabokat, próbálok rájönni mi történt az előttem fekvővel és végül össze áll a kép. Legalábbis az esetek többségében, mert van, hogy nem ilyen egyszerű az egész.
Aztán vannak az idióták - vagy legalábbis én így szoktam hívni őket-, akik halottgyalázónak meg hasonlónak titulálnak még akkor is, ha a munkámmal nagy részben hozzá járulok ahhoz, hogy kiderüljön, mi történt az előttem fekvővel. Nem fogják fel, hogy én is ugyanolyan orvos vagyok, mint a többi, csak én már nem a gyógymódot, hanem a válaszokat keresem.
Olyanok is vannak, akik szimplán dilisnek gondolnak, pedig nem érzem magam annak. Gyomor kell ehhez, az biztos és a lelkivilágnak is oda tud vágni keményen, amikor egy gyerek kerül elém például, de el kell tudni vonatkoztatni attól, hogy valaha egy élő személy volt, aki az asztalon van. Valakinek az anyja, apja, testvére, férje, felesége, gyermeke.
Ettől függetlenül nem ajánlatos velem szívózni, mert bár sosem tudnék elvenni egy életet -tök más egy halottat felnyitni és megint más elképzelni, hogy én oltom ki egy ártatlan ember életét-, azért szükség esetén pontosan jól tudnám, hova kell bökni a szikémet ahhoz, hogy az Isten se segítsen már rajtad. Legalábbis régen ez volt érvényben, de mióta mindenféle lények mászkálnak a világban, már semmiben sem lehetünk biztosak.
Ma már tudjuk, hogy nem feltétlenül csak az tud elvérezni, akinek sérül az artériája és nem biztos, hogy egy kutya támadott meg valakit, amikor szét van tépve a teste egy része, ettől függetlenül azonban nem írjuk le sem azt, hogy vámpír támadott meg valakit, sem azt, hogy vérfarkas. A zsaruk tudnak róluk, de eszük ágában sincs, hogy a nyomába szegődjenek egy-egy fenevadnak, hiszen ki akarna velük szembe szállni? Meg úgy általában a rendszerrel ki merne szembe szállni? Olyan időket élünk, amikor bölcsebb úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Igen. Minden bizonnyal akkor lennék bölcs, ha így tennék de nálam inkább a kíváncsiság győzött, amikor pár alkalommal megpróbáltam én magam utána járni, hogy mi történt azzal a személlyel, aki elém került. Hülyeség volt, bevallom, mert majdnem ott hagytam a fogamat, de szerencsémre megjelent egy pasi, aki kisegített és akivel azóta is összedolgozunk...