Hazudna, ha azt mondaná, hogy meglepő számára a dolgok alakulása. Nem, nem, ez így nem teljesen helyes állítás. Az a része kellemetlen meglepetés, hogy efféle társasága akadt, a nő viselkedése azonban mégsem okoz neki különösebb fennakadást. Mindig gyanús volt neki, ezért tartotta rajta a fél szemét – amit persze a többi kollégájával is megtett, hisz jó, ha a vadász tudja, hogy kikkel van körülvéve a civil életben, mert nagyon nem mindegy, ki hol és hogyan hajlik – ami most végre kapóra jön.
Caroline kérdése hallatán elgondolkodik, olyannyira, hogy az alsóajkát is beszívja, és belülről rágcsálja addig a néhány másodpercig, amíg a másik az ítéletére vár. Egy része láthatóan dacos. Nem szereti, ha beleszólnak a munkájába, és ha mindenféle terheken akarnak osztozkodni vele. Hozzászokott már, hogy ezeket a dolgokat egyedül intézi, mert egyedül kell intéznie. Nem kifejezetten egy csapatjátékos. Caroline azonban ember, és minden emberre szükség van a természetfeletti fertő elleni harcban. Végül egy bólintással fújja ki a levegőt, amit észre sem vett, hogy eddig benn tartotta. – Jól van. Legyen. – Talán túl könnyen bólint rá, elég volt egy kis locsifecsi, meg szempillarebegtetés és lám. De be kell vallania, hogy – Megkönnyítené a dolgom, ha nem kellene a patológust kerülgetnem. – Az más kérdés, hogy az anyja a vadászkodáson felül is bármikor parancsba adhatná, hogy kellene neki egy emberi szív vagy szem vagy bármi, ami már nem feltétlenül érinti ki a ’’nyomozni járok a hullaházba’’ dolog határait, de erről a doktornőnek ugye nem kell tudnia.
- Csak utánad. – Adja meg a karja nyújtásával a menetirányt, célozva rá, hogy azzal az erővel Caroline fordulhat is százhatvan fokot, és mehetnek. Mielőtt bárki másnak is eszébe jutna utánuk jönni. Kezdve egy hisztérikus Maggievel.

Nem, nem a legjobb hely a patológia. Corvus arcára egy egészen pökhendi mosoly rajzolódik, ahogy egy kicsit még a fejét is oldalra biccenti. Mi a fenét akarhat ez a nő? Lennének tippjei, de egyelőre nem akar a feltételezések karjai közé zuhanni, az nem rá jellemző. Még ezen a ponton is ki tudná vágni magát, sarokba szoríthatná a nőt. Ehhez mindig is jól értett. Meg tudja határozni, hogy kit érdemes sarokba szorítani, és ki válik fenevaddá, ha sarokba szorítják, ezért halnia kell. Nos, a doktornőnek nyilvánvalóan nem kell halnia. Sőt, egészen felkelti Corvus érdeklődését ezzel a buzgómócsingságával. Akkor is, ha baromira irritálja és visszakívánja a nőt egy melegebb éghajlatra.

Körbe pillant, hogy vajon figyeli-e őket valaki, majd közelebb lép és a velejéig hatóan néz le a nő szemeibe. A féligazság megosztása mellett dönt, az ábrázata egészen fenyegető, vagy legalábbis figyelmeztető, arra irányulva, hogy jól van, beveszlek a buliba, de próbálj meg keresztbe tenni és… De Corvus nem tenne olyan, nem igaz?

- Ebben a városban túl sokaknak van túl nagy hatalma. Amiért a hulláid közé megyek – tessék, bevallja, hogy odakészül és nem véletlenül csúszik ki a száján – talán nem olyan szórakoztató vagy okos dolog, mintsem Maggie buliján maradni, de valakinek meg kell hoznia ezeket a döntéseket, hogy másnak ne kelljen. – Beszél itt magáról és ugyanakkor minden vadászról vagy önjelölt igazságosztóról. – Szóval mi lesz, Caroline? Félreállsz, vagy szembe köpöd a fajodat?

Nos, a fiatal sebész reakciója nem feltétlenül az, ami ide illő lenne. Ahelyett, hogy a felsorolást hallgatva – amit már eleve ő kérdezett, tehát mutathatna némi érdeklődést – elgondolkodva bólogatna, netán nemtetszőn a fejét csóválgatná, ő konkrétan elneveti magát. Bocsánat, nem nevet, először szimplán csak felhorkant az orrán szórakozott önkéntelenséggel kipréselve a levegőt, aztán a mosolya alapján enyhén el is neveti magát. – Atya ég… – Első körben ennyit motyog az orra alatt. Majd meghallgatja a doktornő szépen kifejtett válaszát. És kicsit valóban visszavehetne az arcából, tekintve, hogy egy ilyen félresikerült műtétnek és csalásnak a gyanúja karóba törhetné a teljes karrierjét még most, kezdő sebész korában, csakhogy ilyesmiről szó sincs. Ez pedig talán a doktornőnek is adhat némi információmorzsát. Corvus túl magabiztos. Egyébként mindig az, a klinikán is azon a véleményen vannak az orvoskollégák, hogy vezetőként is remek karrier áll előtte. De most azért mégiscsak más értelemben az. A következő megszólalásával pedig félig szándékosan, félig szándéktalanul újabb morzsákat szór el.
- Tudod, a vámpírok számára a halott ember vére egészen mérgezőleg hat. Mintha lenyomnál a torkukon egy gerezd fokhagymát. Szóval nem, ha vérre lenne szükségem, biztosan nem a patológián keresném. – Az átlagember aligha van ilyen információk birtokában. Kíváncsi arra, hogy a doktornő vajon mit reagálna abban az esetben, ha úgy sejtené, hogy egy vadásszal áll szemben. Hisz arra már megkapta a választ, hogy mit reagálna ha azt gondolná, hogy boszorkánnyal, vámpírral, netán egy csaló orvossal állna szemben.

- Honnan tudjam, hogy nem fogsz felnyomni a kormánynál, ha elárulom, hogy valójában mit kerestem a patológián? Hisz mennyivel egyszerűbb lenne rezzenéstelenül az arcodba hazudnom, hogy azt gondoltam, valamelyik kollégám hibázott vagy sántikált rosszban és utána kutattam? – Van valami szociopatákat megszégyenítő a hangjában, de nem olyan mértékben, hogy a doktornőnek esélye legyen hova tenni, mindössze csak annyira, hogy tudja, Corvus nem az a fajta személy, akivel megéri ujjat húzni. És ez sem szándékosan. Máskor is hallhatta már beszélni és mindig is megvolt benne az aranyos vonások mellett ez a ’sehova-sem-tehető’ fölényesség. Persze a felszín alatt, mindennek a szekta neveltetése az oka. A valóságból kifordított, elvakult igazságérzet abban, amit képviselnek. Szerencsére Corvusban a társaihoz képest nagyon sok a ténylegesen emberi vonás, ki tudott alakulni a saját véleménye és világképe, hisz kettős életet élve emberek között nőtt fel, iskolába járt, egyetemre, és van egy jól menő állása is a vadászlét mellett.
Emiatt Corvus egy veszélyesen jó színész, a dokotrnő meg maga a jóisten, ha átlát az előadott színjátékán, amin nyilván nem fog. Valós aggodalom tükröződik ki a hangjából, mintha tényleg csak azért nem akarná, hogy Caroline tudja, miben sántikál, mert nem bízik benne, mert ha bárki azt gondolná róla, hogy vadász, akkor bajba kerülhetne. Ennek nyomán pedig a legjobb védekezés a támadás, ezért lépett fel olyan ellenségesen, ’ugyebár’.
- Mondd el inkább te. Mit gondolsz, mit kerestem a patológián és most miért tartanék oda, ha egyáltalán oda tartok? – Láthatóan az igazságot várja, és bízik abban, hogy Caroline kellően okos nő ahhoz, hogy tudja, csak a saját igazságával van esélye arra, hogy a férfi is megnyíljon felé. Márpedig Corvus sokat tapasztalt vadász, és egyértelműen a nő arcára van írva, hogy sokkal, de sokkal rosszabb dolgokra gondol, mint ami valójában történik. Ember embernek farkasa, amikor azt hiszik, hogy a másik az ördög. De Corvus nem az ördög, ő is csak egy ember. Hát legalábbis többnyire.

Hamis udvariassággal mosolygok rá, mikor rábólint a tegeződésre. Az ábrázatomra ülő kifejezés sokkal inkább negédes, mintsem udvarias volna. Egy helyen dolgozunk, ebédeltünk már együtt, és ha azt vesszük, most már ittunk is együtt Maggie buliján. Leszámítva azt, hogy én alkoholmentes koktélt ittam és nem vele, de attól még egy levegőt szívtunk, tiszta meghitt, nem?
Akár bajban is érezhetném magam, de túl régóta élek már kettős életet ahhoz, hogy összerezzenjek valakitől, aki nyilvánvalóan csak a sötétben tapogatózik. Ez a ’túl régóta élek így’ dolog azonban arról is elmondható, hogy körültekintő vagyok a környezetemmel szemben, hisz a vadászat nem egyszerű szakma, különösen ebben a kígyófészekben nem, ahol bármikor célpont kerülhet a hátadra. Én is rajta tartom már a nőn a szemem egy ideje, és egy valamit biztosan megállapítottam vele kapcsolatban.
- Ugyan már. Szerintem mindketten tudjuk, hogy esetedben a kíváncsiság csak a tünet, nem pedig az okozat. Szóval próbáljuk meg még egyszer. – Érdeklődve billentem oldalra a fejemet. Vigyázzon, hova dugja a kotnyeles orrát, nem lenne szép, ha valaki megvádolná azzal, hogy vadász. A vadászokat nem feltétlenül kedvelik a szimpatizánsok, ugyebár.
- Tudod, egészen a szívemre is vehetném ezt az egészet. – Kezdődik a fölényeskedő mesedélután. – Megunom a bulit, lelépek, elindulok a kórházba, mielőtt hazamennék, mert ott hagytam a csipogóm. Te pedig utánam jössz és megvádolsz… tulajdonképpen mivel is?

- És én már azt hittem, hogy tegező viszonyban vagyunk. – Negédes mosollyal engedi el a doktornő karját, amit egyébként sem szorongatott, szimplán csat határozottan az épület árnyékában tartotta, saját magával szemben. Látszólag nincs a vadászban rosszindulat, egyszerűen csak nem szereti, ha szaglásznak utána. De még ez is csak túlzással mondható, hisz a legkevésbé sem tűnik meglepettnek. Sokkal inkább néz ki úgy, mint aki számított a társaságra, de egyébként remélte, hogy mégsem bukkan fel a hívatlan vendég.
- Szerintem több van ott, mint szimpla kíváncsiság. Mindketten tudjuk, hogy a magunk fajtáknak – céloz itt az emberekre, földi halandókra, mint (bizonyára) ők – a kíváncsiság is sokba kerülhet.
- Ó, Caroline. – Képtelen futólag nem megmosolyogni a nő naivitását. Akár el is mondhatná, hogy miben sántikál? Miért ne kössenek rögtön vérszerződést meg minden egyéb finomságot? Szinte a nő gondolatait kitalálva folytatja. – Ki tudja, talán vámpír vagyok és azért megyek, hogy megcsapoljam a kórház vérkészleteit. Akkor is segítenél nekem? – Corvus persze már ránézésre is egy minden hájjal megkent fiatalember, akit nem ejtettek a fejére, tehát bizonyára teljesen komolytalanul beszél. Kezdve azzal, hogy ha valóban vérért menne, nem ez lenne az első köre és nem lenne szüksége segítségre. Meg aztán, köztudottan tehetséges sebész, ami eleve összeférhetetlen a vámpírléttel. Nem bírná a vér közelségét. Márpedig neki a szeme sem rebbent, mikor a minap vérben tocsogva sétált ki egy majdnem vakvágányra futott műtétről.
Szóval igen, nyilvánvalóan csak húzza a kolléganője agyát, aki társaságának nem feltétlenül örül, de egyelőre nem is zárja ki, szóval nem veszett az ügy.

Margarita nem csak csinos, de rendkívül kedves lány is, várható volt, hogy a kollégák apraja nagyja eljön majd a műszak után az egyik közeli bárba megünnepelni a születésnapját. De ha már a ’margaritáknál’ tartunk, Corvust úgy tűnik, jobban érdeklik a koktélok, mint a fiatal rezidens, aki a hétköznapokban egyébként láthatóan odavan érte. Ezt talán mindenki észreveszi, csak az nem, aki nem akarja (ő).
Még ha voltak is megbillenései, mindig egészen optimálisan tudta fenntartani a kovenéhez tartozó vadászlét és a hétköznapi élete közti egyensúlyt. A mai szabadnapján is ezer örömmel jött el koccintani Maggie-re, sőt meg is táncoltatta. Azonban a klinikán közeleg a műszakváltás, neki pedig a tegnapi napról befejezetlen dolga akad a patológián.
Nem sokkal a gyertyák elfújása után, amikor mindenki az ünnepeltre figyel, ő egyszerűen kilibben az ajtón és eltűnik, még mielőtt felköszönthetné a fiatal rezidenst. Van itt azonban egy nem elhanyagolható apróság, méghozzá Miss Costello figyelme. Corvus a fiatal kora ellenére sokat tapasztalt vadász, nem hétköznapi ’családi’ háttérrel, ezért ostoba lenne nem számolni a társasággal. Csupán felületesen ismeri a barna hajú nőt, de mióta feltűnt neki, hogy az rajta tartja a szemét, ő is viszonozza a szívességet. Annyi pedig egyértelműen lejött számára is, hogy Caroline szereti mások dolgába ütni az orrát.
Corvus egyértelműen a kórház felé veszi az irányt, azt pedig sejti, hogy Caroline egy igen okos nő, aki tudja, hogy merre tart. Erre alapozva az első sarkon befordulva eltűnik a szemei elől, azzal számolva, hogy a doktornő folytatja útját a klinika felé, ő nem sokkal a Spire előtt mögé kerülve ragadja meg finoman a felkarját és húzza be az épület takarásába. Elég volt a játszadozásból.
- Ne sértegessük egymás intelligenciáját, Dr. Costello. Miért követ? – Ó, azok az ártatlan kék szemek, halni lehetne értük. Még hogy hagyják a színjátékot...