Elküldésének ideje -- Szomb. Aug. 15, 2020 4:29 pm
your eyes. those damn eyes fucked me forever.
Luna
♡
Holden
Mosolyogj! Azt hiszem, hogy ez az egyetlen megoldás ebben az életben, hogy túléld. Én ugyan hiába mosolygok már, de ha egészséges lennék, minden egyes nyamvadt terhet letennék magamról és csak azt mondanám nagy vigyorral, hogy mindenre van megoldás. Nem szabad mindent túlgondolni, és egyébkéntis, én mindig azt hallottam, hogy ne agyalj olyanon, ami öt év után még csak eszedbe sem fog jutni. Csak körbe kell nézni, vannak az életben szép dolgok. Azt hiszem, hogy számomra Luna is egy ilyesfajta dolog. (...) Gondolkozom, hogy vajon megtegyem-e, amire készülök? Egyébként én egy nagyon lelkiismeretes ember vagyok, ráadásul a csajozás sem folyik a véremben, így hát elgondolkozom a dolgon, hogy megtegyem e? Nem az én érdekemben, hanem az ő érdekében. Nem akarom őt összetörni, hisz ha ezt megteszem, talán nagy hibát követek el. Magamhoz csalogatom őt úgy, hogy valójában lehet, hogy egy hét után már nem fogok élni. Ő ezt nem érdemli meg. - Köszönöm, hogy itt vagy velem. - S szeretetteljesen nyomok a homlokára egy csókot. Tény, hogy ez is bőven sok, de igazán most dőlt bennem össze valami. Vágytam volna a csókjára. Igazából mindenére. De nem vagyok tisztában még az érzéseimmel. Pedig ha tudná... minden gyengeségemet levetve, mennyire beindult bennem valami. Éreztem ezt már párszor, de ennyire még sohasem. Még ebben a hidegben is forr az arcom, egyszerűen leplezni sem tudom az izgatottságomat. Óvatosan elhajolok tőle, bízva abban, hogy nem kapok semmiféle lehordást, talán; így bátorkodva rákérdezek. - Még mindig hihetetlen számomra, hogy valakiből vámpír legyen. Mennyire tudod megállni a vérszagot? Mármint.... érted. - Vakarom a sapkán keresztül a fejem zavartan, fogalmam sincs, hogyan kérdezzem másképp. Igazából nem akarom elhinni és gondolkozom rajt, hogy talán szándékosan meg kéne magam vágnom. Nincs arról szó, hogy ne hinnék neki, de még sohasem láttam ilyent. Viszont játszadozni sem akarok vele, sem pedig a saját életemmel.
Elküldésének ideje -- Csüt. Júl. 23, 2020 10:57 pm
im in love with one human
Holden
♡
Luna
- Fogalmam sincs, hogy min mehetsz keresztül… Nem mondhatom azt, hogy átérzem, mert nem tudom átélni azt a fájdalmat amin most keresztül mész. Sosem voltam rákos, de nem akarom, hogy bajod essen... – vajon valjam be neki, hogy fontossá vált számomra? Pedig eleinte csak a bizalmába akartam addig férkőzni, de csak addig, amíg kiismerem magamat a kórházban és tudok lopni a vérkészletből, hogy ne kelljen ártatlan embereket meggyilkolnom. Katherine hiába akar rávenni, múltkori buliban is, de az nem én vagyok. Nem akarom, hogy több vér tapadjon a kezeimhez. - De ne gondolj rá. – megfogom az egyik kezét és ahogy elképzelem, hogy vajon miket művelhetett magával, észre sem veszem, de akaratomon kívül kicsit megszoritom a kézfejét ahogy a lelki szemeim előtt látom a sebeket, baleseteket és kb a legrosszabbakra gondolok, hogy mikre lenne képes. - Tudom, hogy fáj és kikészít ez a helyzet, de higgy nekem, nem megoldás, ha bántod magad. Nem old meg semmit egy másik fájdalom... – bár megoldaná, de nem. Van az a fajta rák, az az előrehaladottság amikor már semmi sem segít… Ahogy hallgatom őt, akaratlanul is eszembe jut a nagypapám. Ő rákban halt meg, tüdőrákban. Mindenki azt hitte, hogy csak veseköve van, mert fájt a dereka, az orvosok nem vették időben észre a rákot, 2 hónap alatt a tüdőrákja áttétes lett és nem volt már olyan kemóterápia ami segített volna rajta… Emlékszem volt olyan szülinapom amit a kórházban ünnepeltünk, hogy ő is velünk legyen. Anya csinált gyümölcsös túrótortát, bementünk papámhoz a kórházba és megettük, beszélgettünk. Aztán egy nyári napon, amikor senki nem számított volna rá, álmában elhunyt. Feladta. Mentős volt így hát tudta, hogy ebből az előrehaladott stádiumból nem fog tudni felépülni. Pislogok párat, hogy visszatérjek a keserű múltból a szintén csak keserű jelenbe. - Ha úgy döntesz, hogy emberként csinálod végig, akkor is itt leszek melletted végig. Fogni fogom a kezedet ahogyan most is és még a legutolsó pillanatban sem fogom elengedni. – letörlök egy könnycseppet az arcomról ami makacsul szökött ki a szememből. Nem akartam Holden előtt sírni, de a papám emlékei is előjöttek és nem szeretnék még egy fontos személyt elveszíteni, főleg nem így, betegségben, túl korán… - Nem feltétlenül kell emberekből innod, ölni pedig még inkább nem. Ezért iszok én is vértasakból. – khm, ezért találkoztam először veled, hogy körbevezess és tudjak lopni. De ezt inkább nem teszem hozzá hangosan, csak magamban. Zavaromban elnevetem halkan magam mikor megdicsér, és mivel még zavarban vagyok, kérdésére pusztán csak bólintok egyet. Vajon mit akarhat kipróbálni?
Elküldésének ideje -- Csüt. Júl. 23, 2020 10:25 pm
your eyes. those damn eyes fucked me forever.
Luna
♡
Holden
Ha valakit szeretünk, azt sohasem lenne szabad bántanunk. Az ember hajlamos arra, hogy mást egyszerűen porrá törje. Valójában, minél jobban szeretünk, annál jpbban összeomlunk. Azt hiszem, hogy én már valahol ezen régen túl vagyok; de nem ember által. Nem tudom, hogy ha valaki egyszer összetörne, vajon túlélném? Sohasem akartam más miatt sírni, vagy egyszerűen darabokra hullni. Tudtam, hogy ha egyszer én elkezdek tiszta szívből szeretni, azt a másik nemes egyszerűséggel fogja kifacsarni. Hisz mindent neki adnék... az egész, egyetlen életemet neki áldoznám. Azt, amiből sohasem kapok másikat. Azt is neki adom. Mindenemet. Vajon lesz, aki nem fogja mindezt összetörni? Félek. De leginkább attól, hogy sohasem tapasztalhatom meg azt az érzést, milyen tiszta szívvel vágyni valakire, akár szenvedéllyel boldoggá tenni. Én ehhez túl gyenge vagyok. Egy regényt írhatnék a depresszióról ami tombol bennem. Legszívesebben egy kolibrivé változnék és észrevétlenül eltűnnék szem elől. (...) A könnyek csillagok sokaságként csillan a szemeiben; Nem akartam, hogy sírjon. De várjunk csak, miért sír? Miattam? Ó, Luna... sajnálom. - Tudod, talán bíztam abban, hogy a saját magam által okozott fájdalmak enyhébbek lesznek annál, minthogy megfulladjak vagy más... - Nyelek egy nagyot, lehajtott fejjel. Legyengültem. - Nagyon sokat gondolok rá. Most is. - Folytatom, rekedtes hangon. - De valami visszatartott az utóbbi időben. - Rápillantok Luna sápadt arcára; annyira gyönyörű. Ő az a szirén, aki egyszerűen rabul ejtette a matrózt bennem. Azt sem bánnám, ha elevenen falna fel. Kíváncsian hallgatom, amint elmondja, hogy milyen a halál. Hisz ő átélte. Sejtettem, hogy odaát nincs semmi; olyan, akárcsak egy álmatlan álom. - Szóval nincs odaát semmi. Nem tudom... fura lesz. Még félek egy kicsit. -Újra rá nézek. Nem akarom az arcáról levenni a pillantásom. Ez az egyetlen, ami enyhíti bennem a lángot. Szeretnék megnyugodni. De ez instabil lesz, amint feldob egy olyasmi dolgot, amit még a legmerészebb fantáziámban sem bírtam volna elképzelni. Egy pillanatra elmosolyodom kisfiús zavaromba, hisz még igazán mégsem tudtam felfogni, hogy Luna valójában nem olyan, mint én. Azt hiszem, hogy a világ a feje tetejére állt. Vagy csak én nem ébredtem fel ebből a rémálomból? - ... akkor embereket kell ölnöm, hogy életben maradjak? - Kérdezem tőle zavarodottan. Nem tudom, hogy mi történne akkor velem. Nem tudm, hogy van értelme ezzel foglalkoznom. Nem tudok most másra gondolni... elkalandozik tekintetem Luna ajkain, s még könnyektől csillanó szemein. - Annyira szép vagy. - Bukkan ki a szó halkan, elfeledve minden szart, ami elöntötte az előbb az agyam. - Kipróbálhatok valamit...? - Kérdezem pirultan; az egész arcom akárcsak a pipacsmező. Lehet, hogy most akkora pofont kapok, hogy lerepül a fejem, de érezni akarom. Milyen szeretni?
Arcomra akaratlanul is kiül a szomorúság és a döbbenet keveréke mikor megtudom, hogy már csak 2 hónapja van hátra...2 hónap… Mikor beszélünk róla soknak tűnhet, de valójában nem az, a 2 hónap baromira kevés, olyan hamar elszáll, hogy az ember azt szinte észre sem veszi, főleg, ha nem várja az idő leteltét, és kétlem, hogy Holden várná a halált… - Aaz... – először nem tudok rendesen megszólalni. - A 2 hónap az nagyon kevés... – nem számoltam bele a tervbe azt, hogy megkedvelem őt és elkezdek ragaszkodni hozzá. Nem számítottam arra, hogy túl sok mindent fogok elkezdeni érezni iránta, pedig de, így van. Elkezdtem érzéseket táplálni a fiú iránt és önző módon nem tudnám elengedni. Miközben arról beszél, hogy jár pszichiáterhez, eszembe jut egy ötlet. Egy rizikós, veszélyes, életet teljes mértékben megváltoztató ötlet, hogy úgymond életben maradhasson. Ha vámpírrá válna, akkor nem kéne őt elveszítenem és neki sem kéne félnie attól, hogy mondjuk a rák újból kialakulna nála. Erősebb lehetne, mint belsőleg, mint külsőleg, és jellemileg is. De azt is tudom, hogy csak úgy nem csinálhatok belőle vámpírt csak azért, hogy ne kelljen tőle elbúcsúznom. Én akaratomon kívül lettem vámpír, és sosem fogom tudni elfelejteni azt a borzalmas érzést amiken át kellett mennem, pont ezért kell megadnom neki a választás lehetőségét. Tudnia kell arról, hogy számításba vehet ilyen eshetőséget is, hogy el kell búcsúznia az emberi mivoltától, de élheti tovább az életét. - Ne bántsad többé magad, oké? Kedvemért. – közelebb ülök hozzá, és halványan mosolyogva arrébb túrok egy tincset a szeméből. Hiába a mosoly a szám szegletén, szemeim csillognak a könnyektől. Nem akarok sírni előtte, nem akarom, hogy tudja, hogy mit érzek iránta. - Meghalni... – mit mondjak neki? Hazudjak vagy mondjam el neki az igazságot, hogy mennyire féltem attól, hogy mi történik velem? - Nem éreztem semmit, nem fájt, és nincs a halál után semmi… Nincs menny, nincs pokol, nincs fény, csak sötétség. – nem akarok visszaemlékezni, mert olyan emlékek jönnének fel amik eléggé fájnak. - Holden… Van más lehetőséged is a halálon kívül. Úgymond... – nem tudom, hogy pontosan hogyan kéne elmondanom neki. - Átváltoztathatlak. Lehetsz vámpír és akkor nem halnál meg, meggyógyúlnál, nem újulna ki később se a rákod.
Valahol egy jó nagy idiótának tartom magam, másfelől pedig ragaszkodom ahhoz, hogy ki lettem használva. De az utóbbinak nem adok nagy hangsúlyt, elvégre Luna utána is kereste a társaságom. Megkérdezném tőle, hogy vajon mi a szart lát egy ilyen gyenge emberben? Olyan világot élünk, ahol a rák jön-megy, ebbe pedig én is beleakadtam. Mondhatom, hogy szép életem volt, de... valahogy ez a tudat nem kompenzálja azt, hogy elásnak aztán ki tudja, hogy mi a szar van utána. Ha létezik menny vagy pokol, az utóbbitól nem fogok félni, hisz nem csináltam sohasem semmi rosszat. De ez persze hülyeség, a vallás csak a rohadt papok pajzsa. Aki egy kicsit se roggyant, tudja, hogy az élet után a nagy büdös semmi van. Nem is tudom... talán a Playstation-öm kicsit hiányozni fog. De Luna... ilyen kedves lányt még itt az élők között sem találok.(..) Síri csendben ülök. Igazából, lenne még továbbá hülye kérdéseim, de inkább csöndben maradok. Egyelőre próbálok emészteni fejben. De csak hallgatok, amíg meg nem kérdezi, hogy mennyi időm maradt hátra. Hümmögök, aztán kifújva a levegőt újra a fejembe húzom a sapkámat. Te jó ég, ez a sapka... esküszöm, anyám ezzel fog elhamvasztatni. - Hát... - Húzom el a szót, elgondolkozva. - Az orvos két hónapot adott. Azt mondta, hogy a kemo még sokat segíthetne, de nekem bőven elég volt belőle. Most van először, hogy végre van hajam. - Fújok bele a homlokomra lógó, fekete hajfürtömre. Tény, hogy nincs kinek tetszeni, de legalább egészségesebbnek látom magam, ha a tükörbe nézek. - Egyébként járok pszichiáterhez. Már régóta segít elfogadni ezt az egész helyzetet. Beszél velem és a kedélyállapotomtól függően kapok tőle gyógyszereket. Többnyire nyugtatókat. Néha kiállhatatlan vagyok. - Nyelem el a szót szégyellősen. - Ez arra jó, hogy ha rám jön a haláltól való félelem, akkor általában törni és zúzni szoktam. Néha megpróbáltam magamban kárt tenni, hogy ne kelljen leépülnöm. Azt mondták, ha nem hagyom abba, akkor intézetbe visznek és ott ápolnak tovább. De nem vagyok hülye. - Vigyorodom el.- Attól féltek, hogy talán a nővérekben is kárt teszek, de ahhoz sosem fajultam. Nem tudnék senkit sem bántani a magam nyomorom miatt. De a pszichiáterem nagyon kedves velem. Ő tudja rólam, hogy nem tudnék senkinek sem ártani. Ellenben magamat...- Feltekintek az égre pótcselekvésként. - Többször próbáltam. Most is gondolkoztam rajt. Nem akarom, hogy morfiummal adagoljanak azért, hogy ne érezzem, hogyan fulladok meg a ráktól. - Idegességemben jár a lábam. Félek. Egy pillanatra Lunara nézek, tartom vele a szemkontaktust; talán a tekintete hamar elmulasztja a félelmemet és azt a nyers rettegést. - Ne haragudj. De ezek szerint te tudod, hogy milyen meghalni. Milyen érzés volt?
Megakartam kímélni ettőla világtól Holdent. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje van még hátra és nem akartam, hogy azt a maradékot is úgy élje le, hogy azon kattog, hogy léteznek természetfeletti lények. Nem kéne tudnia arról, hogy én mi vagyok. Bolond, felelőtlen kamasz voltam amikor a kórházból loptam tasakos vért. Nem kellett volna meglátnia. Nem kellene ennek az egész szituációnak most kialakulnia… Eleinte csak kiakartam őt használni, hiszen tudtam, hogy már egy jó ideje itt él a kórházban és nyilvánvalóan minden zegét-zugát jól ismeri, ezért gondoltam a bizalmába férkőzök, hogy úgymond körbevezessen, megtudjam hol tárolják a tasakos vért és azokat pedig ellopom, hiszen nem akarok emberekből inni, nem akarok gyilkolni. Arra viszont nem gondoltam, hogy lebukhatok Holden előtt… Azzal sem terveztem, hogy időközben túlságosan is megfogom őt kedvelni. - Felesleges sajnálnod Holden. Nem te tehetsz róla, ahogyan arról sem, hogy tudni akartad az igazat. – megrántom a vállamat, jelezvén, hogy csöppet sem haragszom rá, hisz tényleg így gondolom. Az ő helyében én is biztos tudni akartam volna, hogy még is mi volt pontosan az amit láttam. - Nem akarok emberből inni. Van egy sötét oldalam amit igyekszek elnyomni, és félek, hogyha közvetlenül emberből táplálkoznék akkor az a bizonyos sötétebbik énem előjönne és nem tudnék uralkodni magamon… nem akarok gyilkos lenni, Holden. – a gyilkos szónál kicsit elkezd csillogni a könnyektől a szemem. Belegondolni is borzalmas, hogy mit éreznék, ha elvenném egy ártatlan ember életét. Nem akarok ilyenbe belekeveredni. Még akkor sem, ha a legjobb barátnőm szeret belecsábítani a rosszba, de azért Kath-nek is tudok nemet mondani. Kínosan elmosolyodok a kérdésén. - Igen, sajnos végleges. Legalábbis nem tudok bármilyen módról amivel ezt az egész szart vissza lehetne változtatni. Halott vagyok, Holden. Nem tudok újraéledni... – most először beszélek teljes őszinteséggel a dolgokról, szinte nem is gondolkodok azon, hogy mi hagyja el a számat csak beszélek és beszélek. Megkönnyebbülök, hogy valakivel tudok beszélni arról, hogy még is mit érzek és mi zajlik le bennem. Eddig ezekről soha senkinek nem meséltem. - Nem, ezek hatástalanok. – erőltetetten elnevetem magamat, majd a fiú sápadt arcára nézek. - Nem kéne pihenned? Kifehéredtél...a szokásosnál is jobban... – egy kérdés körvonalazódik a fejemben, de nem merem feltenni, félek a választól... – Holden, mennyi időd van még hátra? – hangom szinte elcsuklik a kérdés felénél. Annyira megkedveltem őt, és nem akarom őt elveszíteni.
Ha megnedvesítjük a pohár szélét és végighúzzuk rajt az ujjunkat, gyönyörű hangot ad. Így érzem magamat. Majd' szétroppanok a bennem zengő hangaktól. Szilánkokra török tőlük. De nyugtat, hogy Luna itt van és az ő hangja csitít bennem minden démont. Azok az átkozott szemek. Megbűvölnek. Kibaszottul, örökké. Hallom a hangján, hogy nem öröméből beszél; felkelti bennem a pillanatot, hogy nem saját akaratából lett az, ami. Egy önző seggfej vagyok. Csak magamra gondoltam és őt hibáztatom most minden miatt. (..) Csak mély levegőt veszek, egyelőre annyira összezavarodott a fejemben minden, hogy azt sem tudom, hogy mivel kezdjem, vagy, hogy egyáltalán mit is mondhatnék. Valahol mélyen tudtam, hogy ők vannak és léteznek, hisz pár évvel ezelőtt történt valami, aminek én is szemtanúja voltam az ablakok mögül. Szerettem volna hinni abban, hogy mindez csak egy rossz álom volt. - Sajnálom, Luna. - Lekapom a fejemről a sapkámat, amit kétségbeesetten kezdek markolászni. Markolom a puha anyagot, majd újabb szavakat köszörülök ki a torkomon. - Nem lehet ezen változtatni? Ez... végleges?- Kérdezem halkan. Ha ez örök, engem az sem fog már többé zavarni. Csak az, hogy titkolózott... de mit is tehetett volna már? - Ha ez végleges, engem az sem zavar. Tudtam akkor, hogy mi vagy. De erről nem te tehetsz. Nem ezt kérted magadnak. - nyelek, s folytatom tovább. - Ezzel nem sodródsz bajba? Mármint... - Köhintek újra zavaromban. Konkrétan azt sem tudom, hogy hogyan kérdezzem. - Gondolom a fokhagyma meg a szenteltvíz hatástalan. Vagy mégse? Bocs, de tök hülye vagyok ilyen téren, mármint... érted.- Visszahúzom a fejembe a sapkát. Legszívesebben elsüllyednék kisfiús zavaromban. Nem tudom ezt a helyzetet kezelni, nagyon nem. Ezen Luna segíthet igazán, elvégre ő van benne ebben az egész helyzetben. Bár azt is megérteném, ha itt hagyna a francba azért, amiért konkréten hibáztattam amiatt, ami.
Kínosan lehunyom pár pillanatra a szememet amikor azt hiszi, hogy kihasználtam őt. Jó, van benne valami, hiszen ha ő nem vezet körbe engem a kórházban akkor soha nem bukkantam volna rá ilyen könnyedén a vértasakokra, de nem csak ezért voltam vele. Tényleg elkezdtem megkedvelni Holdent, de bennem van közben az is, hogy nem engedhetem túl közel magamhoz, mert bármelyik pillanatban bekövetkezhet az amit nagyon nehezen tudnék elviselni, ha megszeretném őt. Sosem voltam jó a halál elviselésében… Nem is tartom a kapcsolatot a családommal, mert nem tudnám végig nézni ahogyan megöregednek és meghalnak, én pedig továbbra is ugyanolyan fiatal maradok és örökké élek… Nem akartam ezt az életet és mai napig is vívódok vele. Nem egyszerá a vérszomjat kontrollálni, nem megölni senkit, és a tasakos vérnek sem a legjobb az íze, gondolom a friss vérnek fényévekkel jobb íze van, de ha nem akarom, hogy bekövetkezzen a gyilkolás akkor muszáj a tasakoknál maradnom. A kihasználásra inkább nem válaszolok. Úgy sem hinné el, ha azt mondanám, hogy nem csak ezért voltam vele. - Sok minden van amit még nem tudsz, és a saját érdekedben lehet jobb is lenne ha nem tudnál. – veszek egy mély levegőt, majd leülök mellé a padra, de megtartom a tisztes távolságot kettőnk közt. Nem tudom, hogy merjek-e közeledni felé, nem tudom, hogy fél-e tőlem, vagy mit gondolhat mostanában rólam, miután lebuktam. - Te bevagy ide zárva, de odakint zajlik az élet és annyi mindenről nem tudsz. A kórház védőfal is egyben aminek más ember örülne. Én például örültem volna egy védőotthonnak... – az utolsó mondatot leginkább magamnak mondom, mikor hirtelen eszembe jut a buli és az a srác aki átváltoztatott. Belenézek azokba a gyönyörű szemekbe amik már az első pillanatkor is levettek a lábamról. - Létezik a természetfeletti világ. Boszorkányok, vérfarkasok, és vámpírok is... – halkan ejtem ki végül ezeket a rövid szavakat. Tudom, hogy Washingtonban nyiltan felvállalják a természetfelettiek magukat, de Holden eddig nem tudott róluk, és nem akarom, hogy úgy felizgassa magát, hogy valami baj történjen vele… Nem tudnám elviselni, ha miattam kerülne közelebb ahhoz a ponthoz amit elszeretnék kerülni. - Vámpír vagyok. – 1 hete biztos sejti már, de most már a tudtára is adom, hogy amit sejt az igen, nagyonis igaz. - Akaratomon kívül változtattak át. Nem én választottam ezt az életet, én nem akarok ilyen lenni.- szemeibe nézek és csak reménykedek, hogy hinni fog nekem.
Csak keserűen vigyorgok a szavain. De nem rajta nevetek. Egyszerűen csak azon, hogy hogyan lehettem ekkora állat. Mármint, megbízok egy olyasvalakiben, akiről fingom sincs, hogy mégis ki. Egy lány az éjszaka közepén, aki napokkal később végül a száján cuppogtat egy kibaszott vértasakot. Ez normális? Sok dolgot fogok a gyógyszerekre, de most Luna is a tanúja, hogy ezúttal nem golyóztam be. - ... Hát akkor azért, hogy megszerezd, amit akartál? Nem túl udvarias. - Igazítom meg a sapkát a fejemen, de aztán csak vállakat rántok. - Félre ne érts, Luna. Nem bántani akarlak és nem is azért hívtalak ide, hogy veszekedj. Csak kíváncsi vagyok.- Elgondolkozom az egész dolgon. A rohadt életbe is... nem foghatok mindent egy kibaszott gyógyszerre. A fejemben kavargó zűrök ellenére viszont igyekeztem Luna-val szépen beszélni, remélem, hogy nem érez semmilyen támadó szándékot a hangnememben. Nem... nem akarom őt bántani. De valahogy úgy érzem, hogy jogom van tudni erről az egészről. Habár, a tudatalattim pontosan érzi, hogy ami ez után jönni fog, az egy katasztrófa lesz. Egyelőre csak állok előtte tehetetlenül. Hogyan kérdezzem meg tőle finoman, hogy még is mi volt az a szar, amit láttam? Nem tudom, még egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy mégis milyen formában tegyem fel neki. Nos, fogalmam sincs. De jó lenne megpróbálni. - Ami történt... - Kezdek bele, kissé zavartan. Rá nézek, de aztán pár lépést hátrébb teszek a padhoz. Ehhez le kell ülnöm. - Egy merő rémálomnak tűnik, de az a szar az egészben, hogy rohadtul nem az volt. - mi a faszért ragozom? Csak megrázom a fejem, aztán erősebben belehúzom a fejemet a sapkába. - Mi volt ez az egész, Luna? Nem hiszek a tündérmesékben sem pedig a vámpírokban. De te mégis... - Legyintek felé. Az előbb még egészen jól tűrtem, de most egyre jobban azt érzem, hogy kezd rajtam eluralkodni az értetlenség. - Nem tudom, hogy erre az egészre lehet -e értelmes magyarázatot adni. De ha igen, akkor kérlek próbáld meg.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Szomb. Márc. 28, 2020 11:34 am
holden & luna
Furcsa újra itt lenni, hiszen bő egy hete nem láttuk egymást és nem is kerestem őt, mert úgy voltam vele, hogy ha ráírok vagy esetleg idejövök, akkor azzal csak mégjobban vágnám magam alatt a fát és csak lebuktatnám magamat. Persze csinálhatnám azt, mint a többi vámpír a városban, hogy nyiltan táplálkozok és átadom magamat a sötétebbik énemnek, de ezt nem engedhetem meg magamnak. Akaratomon kívül lettem vámpír, ezek után nem engedhetem meg azt, hogy még élő emberekből is táplálkozzák és esetleg legrosszabb esetben meg is öljek valakit… Bele sem merek gondolni mekkora fájdalmat éreznék, ha megölnék valakit… Alapjáraton nem tartom magamat rossz embernek, csak olyannak, akivel rossz dolgok történtek, de mi magunk befolyásoljuk az életünket, mi dönthetünk saját magunk felett, hogy jók avagy rosszak leszünk. Amikor a kórház elé érek, veszek egy mély levegőt, bevallom, kicsit izgulok az újra találkozás miatt. Mi lesz ha lebukok, vagy az 1 héttel ezelőtti éjszakáról kérdezne? Még arról sem találtam ki semmilyen sztorit, hogy mit mondhatnék neki, ha kérdezne, pedig biztos vagyok abban, hogy köze lehet az üzenetének ahhoz, hogy magyarázatot követel arról amit legutóbb látott, és nem mondhatom neki azt, hogy csak a sok gyógyszer miatt beképzelte az egészet. Báár, lehet ez nem is olyan rossz ötlet, hisz a rákos emberek sok fájdalomcsillapítót kapnak amik néha akár a tudatot is módosíthatják. Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb magyarázat, ha rákérdezne. - Semmi baj, amúgy sem vagyok most éhes. – halovány mosoly kerül az arcomra amikor körbenéz miután azt mondta, hogy elvitték a rágcsát amit hozott. Kettőnknek, gondolom. - Sosem sajnálatból voltam veled. – nézem ahogy közelebb lép hozzám, és szerintem tudatom alatt irányította az agyam a lábaim mozgását, de én is közelebb léptem hozzá pár lépést. - Kedvellek már azóta, hogy legelőször megpillantottalak. Igen, sajnálom, hogy beteg vagy, de sosem emiatt voltam veled. – most először vagyok vele őszinte.
Elküldésének ideje -- Pént. Márc. 27, 2020 11:38 pm
Luna & Holden
Luna-t egy csodálatos lánynak ismertem meg. Csak az jár a fejemben, hogy ilyen könnyen nem engedhetem el őt. Meg kell tudnom, hogy mégis mi folyik itt. Vagy csak ezért hívnám ide? Megvallom, hogy hiányzik. A napokban túl hisztérikusan viselkedtem a nővérekkel szemben. A seggembe is feldughatták volna a gyógyszert, de akkor se engedtem nekik, hogy beadják. Megoldották ezt tömény altatókkal. Nem helyes, de legalább megrövidítem az időmet. A sok fájdalomcsillapítótól szart se érzek, szóval gyakorlatilag majd valamikor szép lassan csak elalszom. Fogalmam sincs, hogy mikor. Habár fájdalmakat nem érzek, de azt igen, hogy már nem vagyok a régi. Minden egyes nap csak azt érzem, hogy gyengébb vagyok. Kicsit félek. De azt hiszem, hogy Luna látványa talán megnyugtat. Annak ellenére is, hogy valószínű nem lesz bájcsevej. (...) - Ó, baszki! Ez most komoly? - Mérgesen nézek Pajtásra. Ó igen, Pajtás... ő az a macska, aki az óta itt kórészól, amióta ide kerültem a kórházba. Átlagos, fekete szőrű kóbor macska. Éhenkórász, akárcsak a többi. - Ma szerencsés napod van, haver. - Ledobom a padra az oldaltáskám, aztán egy tömött szendvicset szedek ki abból. - Ebben kérlek van saláta, sonka és szeletelt ruszli. A kedvencem. De... - Sóhajtok. - Úgy látom, hogy neked jobban kell, mint nekem. - A salátát kihúzom belőle és azt megeszem, a többit viszont mind a macskának dobom oda. Pajtás már enni is kezdi, mintha még sose evett volna. Pedig nem éhezik. Persze, hatalmas nagy mázlija van velem. Rezeg a telefonom. Szinte azonnal utána nyúlok és látom, hogy Luna visszaválaszolt az üzenetemre. Biztos vagyok benne, hogy furcsállhatja a dolgot. Ó, Luna... pedig ha tudnád, hogy mit forgatok a fejemben. Most úgy lerántom rólad a leplet, hogy még te magad is csak lesni fogsz. De ezzel nem téged akarlak bántani. Tudom, hogy olyan titkot rejtegetsz, amit még te magad is félsz elmondani. Tudom, hogy van veled valami. Talán a helyedben én sem lennék őszinte. (...) - Szia, Luna. - Ejtem ki a nevét szelíden. Ekkorra már régen elment a macska a kajával, most csak mi ketten vagyunk ebben a hűvös éjszakában. Már elég késő van és érzem is magamon, hogy egy puha ágy tényleg jól esne, de egyelőre nem hódolhatok az önzőségemnek. Végignézek szőkeségén, mosolyogva. Még mindig annyira szép. Volt dolgom lányokkal, nőkkel.. de még ily módon még egyikbe se akartam belelátni. Talán a halál érzete megkomolyított. Vagy csak Luna az, aki elvarázsolt. Szerelmes lennék? Nem tudom. Egyszerűen csak gyönyörű nő. - Gyere, ülj le mellém. Hoztam magammal rágcsát, de az imént vitték el... - Nézek körbe pillanatra, aztán újra a lányra tekintek finoman. Nem mutatok felé semmiféle haragot. Haragudni? Nem mondhatnám, hogy haragudtam. Csak megijedtem attól a látványtól. Még mindig nem akarom elhinni. - Azt hittem, hogy többé nem láthatlak. Téged mi vezényelt? Remélem, hogy nem a sajnálat. - Vigyorodom el. Nem vagyok egy álompasi. Nem vagyok két méter és nincsenek hatalmas bicepszeim. Na meg, kurvára beteg vagyok és meg fogok halni. Ki a fene akarna engem? Aki velem van, az csak sajnálatból teszi. Már a saját anyám se látogat. Felállok a padról, aztán újra ránézek. Ha ő nem jött közelebb, akkor én lépek oda hozzá, mégis megtartva a távolságot. - Engem az vezényelt, hogy tudjam, hogy jól vagy. Ennyi. - Megrántom a vállaimat.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Pént. Márc. 27, 2020 3:46 pm
holden & luna
Mióta lebuktam Holden előtt azóta ritkán járok be a kórházba, nem szeretnék összefutni vele, mert akkor magyarázkodnom kéne neki és abban sosem voltam túl jó. Szóval inkább próbálok ellenni annyi vértasakkal amit legutóbb elhoztam, de én is jól tudom, hogy ez nem fog sokáig kitartani és nemsokára élhetek én is úgy, mint a többi vámpír. Muszáj leszek emberből táplálkozni, de félek, sőt, rettegek attól, hogy nem fogom tudni kontrollálni magamat és megfogom ölni azt akiből iszok. Nem vagyok gyilkos, nem akarok az lenni, sosem öltem még és nem most akarom elkezdeni, még a sötétebbik énem sem kívánja meg ezt a lépést tőlem, pedig ha az az oldalam előjön akkor képes vagyok pár csúnya dologra, de ölni nem. A szokások rabja vagyok, ezért néha elsétálok a kórház előtt esténként, de sosem megyek be, nem kockáztatok. Megállok néhány percre a bejárat előtt, és halványan elmosolyodok mikor előjönnek az emlékek. Bevallom, ezalatt a pár nap alatt amíg kedves voltam Holdennel, egészen megkedveltem a srácot, de nem hagyhatom, hogy közel kerüljünk egymáshoz, hisz tudom, hogy beteg, nagyon beteg, és nem tudják az orvosok meggyógyítani...nem akarok közel kerülni valakihez akit hamarosan elveszíthetek. Bevallom, sokat gondolkoztam azon, hogy átváltoztatom vámpírrá és akkor megmenekülne úgymond a halál előtt, vagyis félig, nah de értitek, de utána mindig rájövök, hogy a vámpírlét az nem áldás, hanem átok. Soha többé nem láthatod a napfényt, nem érezheted ahogyan a napsugarak simogatják a bőrödet, és a legkellemetlenebb: muszáj leszel vérrel táplálkozni, és sosem lehet tudni, hogy a vámpírlét egyes személyekből mit hoz ki, lehet csak jobban ártanék neki. S miután lebuktam, látta, hogy vértasakokat lopok, szerintem eléggé a tudtomra adta, hogy többé nem kér belőlem és abból ami vagyok, szóval az esélye annak, hogy segítsek neki túlélni a rákot egyenlő a nullával. Épp a szobámban ülök amikor pittyen egyet a telefonom, kicsit meg is lepődök, hiszen már éjjel 2 óra van, de azért kíváncsian megnézem, hogy ki írhatott. Holden az… Beszélgetni szeretne… Sokáig csak nézem az üzenetet, mert nem tudom mit írjak neki, de végül elkezdem pötyögni neki a választ. Annyit írtam, hogy negyedóra múlva a szokott helyen találkozzunk. A kórház parkjában van a szokott helyünk, egy szobor előtt. Igazából nem tudom miért pont ez, de esténként mindig arra a padra ültünk ki és úgymond elneveztem a szokott helyünknek. Szavamat betartva kb 15perc múlva már ott is voltam, s megpillantottam őt. Őt, akitől távol tartanám magamat, most még is itt vagyok. - Szia.- köszönök neki halkan, és lassan odasétálok hozzá. Bár tudnám mit érezhet. Fél tőlem? Vagy nem is érdekli az ami történt? Oh, Holden, bárcsak belelátnék a fejedbe...
Elküldésének ideje -- Pént. Márc. 27, 2020 12:38 pm
Luna & Holden
Egy szokványos nap telt el. Mármint, egyszerűen olyan semleges volt. Már megszoktam, hogy a nővéreknek úgy kell letolni a torkomon a gyógyszereket - de erről csak is én tehetek. Egyszerűen nincs kedvem tovább folytatni ezt az egészet, azt amit most élek. A kutya sincs mellettem. Voltak haverjaim, barátnőim, azok most mind hová lettek? Nem is lényeges. Lehet én is lekoccolnék egy beteg mellől... passz, nem voltam még az egészséges ember szerepében. A napnak ez a kedvenc része nekem. Hogy miért? Mert ilyenkor mindenki nyugodt és nem figyelnek annyira. Mármint, tudom a módszereket, hogy hogyan járjak ki éjjelente. Nem lenne szabad, elvégre akármikor rám jöhet egy roham és vége. Ezt én is jól tudom. Aztán, hiába vágyom a halált, a magam kis félelme végett mégis a kórház közelében maradok. Csak tíz percet sétálok, és ennyit is kell csak visszasétálnom. Ha nagyon hunyorítok, még a kórház tetejét is látom innen. Elkezdem a telefonomon görgetni az oldalt, aztán csak a Messengeren akad meg a szemem. Eszembe jut Luna. Felsóhajtok. A kurva életbe is... újra eszembe jut, hogy miért van ilyen istenverte szar kedvem. Már a halálomat elfogadtam meg minden, az már annyira nem böki a csőröm. De Luna... a rohadt életbe is! Mégis mi a fasz akar lenni? Vagy ez is egyfajta mellékhatása a rohadt gyógyszereknek? Nem. Szeretném azt hinni, de ez most biztosan igazi volt. Szóval... csak görgetem vissza a beszélgetéseinket. Nem is tudom, hogy miért érdekel engem annyira. Talán ezek után jobb lenne, ha távol tartanám magamat tőle, de ez helyett most is kijöttem a megszokott helyre. Visszadugom a telefonomat a zsebembe, aztán a padra ledobva magamat egyszerűen csak elkezdek keresgélni az oldaltáskámban. Kissé hűvös van, de egyelőre leszarom. Kell a friss levegő. Egy papírlapot, egy ceruzás, és egy radírt veszek elő. Az utóbbit már jó ideje nem használtam, hisz már más sem lett a hobbim, mint a rajz. Egyszerűen nem vétek el egyetlen egy vonalat sem. Már épp állnék neki, de minden ellenkezés nélkül kapom elő újra a telefonomat, aztán újra Lunaval való közös beszélgetéseinkre lépek. Majd gépelni kezdek. Te jó ég, Holden! Mi a faszt művelsz?! Csak annyit hagytam neki, hogy ha van kedve, akkor beszélgessünk. Egy nagy marha vagyok...
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
