szerepkör

Broken.
(..) - A kurva életbe! - Teljes erőből döntöm fel az asztalt, amint arról szinte minden tárgy szerte repül, ahová csak éri. Ez már lényegtelen, elvégre az egész szoba épp olyan, mintha a feje tetején állna. A ruhásszekrényem eldőlve, talán még le is tört az ajtaja, ahogyan a földnek csapódott. Már maga a helyzet is idegesít, nemhogy az, ami miatt történik ez az egész. Egy istenverte, kibaszott rák. Csak az a baj, hogy nem negyven, ötven, vagy hatvan éves vagyok. Mindössze csak tizennyolc. Hogy baszódna meg ez az egész világ, de úgy igazán!
- Holden! - Anyám szigorú hangja morran rám. Látom rajt, hogy nem mer a közelembe jönni. Vagy három méter távolság van köztünk, de akármekkora is a haragom, vagy lenne, sosem tudnám bántani. - Hagyd abba! - Szólal fel újra, mire a letépett függönyömet erősen megmarkolom és az ágyam egyik sarkára lezuhanok ülő helyzetbe; igazán megrottyanva.
- A családban nem egy meghalt már rákban. Mi a szarért vállaltatok gyereket? A rohadt életbe! - Üvöltöm, őt okolva azzal, amiért egyszerűen halálra vagyok ítélve és ez ellen semmit sem tehetek. Látom rajt, hogy egy pillanatra elönti a düh, mire megszakítva a távolságot közöttünk egyszerűen levág egy pofont. A nagy csattanást követően mintha lehűlt volna az egész szoba. Én csak elfordítottam a fejemet, aztán meggyötörve, de sírni kezdek. Nem szoktam sírni. Sosem volt az asztalom a gyengeség. De most az egyszer, anyám pofonja egyszerűen végleg a porba taszított.
- Azt hiszed, hogy nekem nem fáj? - Hangja megremeg, már a könnyektől ő sem képes.
(...) Hihetetlenül csípi az arcomat az ütése, főleg, ahogyan a könnyeim egyszerűen rásülnek a meleg felületre. Nem szokásom sírni, de ezúttal valami megtört bennem. A kurva életbe... mégis hogyan fogjam fel azt, hogy meg fogok halni? Amióta kiderült ez az egész, rendszeresen járok pszichiáterhez, de egyszerűen semmit sem segít. A kapcsolataim meg ráadásul rohadtul tönkre mentek miatta. Ahogy rájöttek, hogy beteg vagyok, szinte azonnal tovább adtak. De, valahogy nem is tudok rájuk haragudni. Talán fordított esetben én is így tennék. Nem tudom. Még sohasem szerettem annyira senkit sem, hogy jóban rosszban ott legyek mellette. Mondhatják, hogy nyalogatom a sebeimet, de nem ők fognak meghalni. Hanem én. És hogyan? Egyszerűen majd csak megfulladok egy idő után? A sok fájdalomcsillapítótól a világomat sem fogom tudni, amikor oda kerül a sor. De legalább a kemoterápia is abba lett hagyva. Valójában többet ártott, mint használt volna.  Olyan faszság ez az egész világ. A sok gyógyszertől egyszerűen hallucinálok olyan dolgokat, amik nem is léteznek. Nem néztem túl sok vámpíros filmet, de éjjelente, amikor elhagyom a kórházat, igen furcsa dolgokat látok, mint szemlélő. De ezt csak a sok gyógyszernek tudom be. Mi más lenne? Teljesen normális, hogy lassan bekattanok. A kibaszott rák átterjedt már a tüdőmre is, talán már az agyamat is megcélozta.

will you be my friend?
(...) - Anya teljesen kiborult aznap. Persze, mellettem van, de már nem jár be annyiszor. Talán nem mer. - Mosolyodom el keserűen. Ő csak egyszerűen fél, hogy egy nap arra kell bejönnie, hogy már nem élek. Hiányzik, de egyelőre nem tudok ez ellen mit tenni. Ezért is járok ki a kórházból, akárhányszor csak tehetem. Ez legfőképp éjjel van, mint például a jelen helyzetben. Ilyenkor megnyugszom. - Nem lehet neki több gyereke. Amikor rákot diagnosztizáltak nálam, olyan... - gondolkozom el pár másodpercre. - Olyan öt éve? - Rántom meg a vállamat. Talán. - Akkor elvetélt, onnantól fogva pedig nem lehetett több gyereke. Meg persze az élet sem úgy hozta. -  Mesélhetném tovább, de a történet egyszerű. Apa már a születésemtől fogva lelépett, anya pedig az akkori párjától akart újabb gyereket. Az óta meg már volt vagy húsz pasija is. Nem egy anyatípus, de legalább rohadtul nem egy nevelőintézetben kellett felnőnöm. Meg... szeretem őt. Csak haragszom rá. De még én magam sem tudom, hogy miért okolom őt a betegségem miatt. - Amúgyis most tervez költözni. Nem tartja biztonságosnak ezt a várost. Ha nem lennék a végső stádiumban, akkor én is mennék vele. De sajnos én máshová tartok. - Vigyorgok, mint aki elfogadta volna az egészet. Valójában a perc minden pillanatában sírni tudnék. De az utolsó hónapjaimat nem akarom sírással eltölteni. Csak pihenni.
- Furcsa, hogy végre tudok valakivel beszélni. Igazán szép neved van, Luna - Kedveskedem a lánnyal akivel már pár napja találkozgatok éjjelente. Meg se lep, hogy nem csak én vagyok éjjeli bagoly. Ha tehetném, akkor mindig haza kísérném, de sajnos nem olyan vagyok, mint a többi srác. Akármikor rám jöhet valamilyen roham. Egyelőre féltem még a rongyos kis életemet. Fontos, hogy a kórház közelében maradjak.
- Tényleg... - jut eszembe egy pillanatra. - Ha akarod, megmutathatom neked majd a helyet, ahol vagyok. Elég különleges, ugyanis tesztalanynak is használnak, így elég különleges juttatásokban van részem. Nagyjából a terem olyan, mint az otthonom így teljesen olyan, mint egy átlagos szoba. Nem rossz amúgy az ittlét. Khm. Lehetne rosszabb is. - Beletúrok sötét hajtömegembe, aztán csak belefújok a hideg éjszakába.
- Talán tehetek kivételt. Haza kísérhetlek. Mesélsz addig magadról?