pók a falon

Belebámul a tükörbe, csakhogy onnan nem a saját tükörképe bámul vissza rá, hanem elhagyott lelkének széttépett darabjai vigyorognak veszetten rá. A saját arcához kell nyúlnia, hogy megbizonyodhasson róla, hogy az arca még mindig az ő arca, a szemei még mindig a saját szemei, és a teste is még a sajátja, még akkor is ha elhasznált, szétnyűtt darabnak tűnik az olajozott fedőréteg alatt. Végigsimít az ajkain, reszketeg sóhajt hallat, mintha az ujjai mégis csak lehetnének egy kicsit más ujjai, érzi is azoknak az ujjaknak a szorítását a nyaka körül, érzi az ujjakhoz tartozó illat fűszerességét, amibe egyszer bele tudott bújni, mintegy véletlen kéjelgéssel, hogy aztán öröklétnek tűnő évekig maradhasson meg a fás illat árnyékában elvesztve önmaga amúgy sem létező foltjait. Előbb a teste egyes darabjait hagyta szétcincálni, elhasznált, csontig lehúzott lomha végtagonként lógtak rajta, majd aztán a lelkét is eladta az ördögnek. Túl könnyedén, túl kevés haszonért, túl kevés megbánással forró éjszakákért, fájdalmas nyögésekért, és lilán feszülő szorításokért, amire csak ritkán mer visszaemlékezni, az ökle akkor is összeszorul dühös mageláztatottságtól.

A szemét könnyek kezdik szúrni, dühös könnyek, amitől az arca is torz grimaszba torkol. A tükörképe már egészen hasonlít mostani önmagára, gyötrelmesen elesett és gyötrelmesen magányos a szép álarc mögött.
Rávicsorog a tükörképére, legalább az ajkaik egyszerre mozdulnak, még ha az érintéseit nem is annak érzi, aminek szánja. Az ajkain idéző ujjak helyett a saját nyaka fullasztó szorítását érzi, kezet is tudna hozzá társítani, erős férfikezet, magasztos eleganciával évszázadoknyi fölényességgel. A vicsora csak kitágul, ahogy a könnyei dühében az arcán csorognak, kedves szavak jutnak eszébe, kedves pillanatok, összefonódó akaratok, tüzes pillantások, amik darabokat hasítottak ki belőle, darabokat amiket persze készségesen ajánlott föl saját magából. Titkok jutnak eszébe a saját vicsorától, rábízott mély és sötét titkok, amiktől fölényesnek érezte magát, mások fölé emelkedőnek, amiktől hetykén járt, és inget viselt, amitől modorossá vált, mindent akaróvá, nagykanállal életet falóvá.

Hirtelen mozdulattal törli le azokat a kihűlt könnyeket, az arca egészen megnyugodott már, a nyak körül sem érzi olyan élesen mások szorítását, csak bámulja azt az ismerősen ismeretlen férfit magával szemben, aki pofátlan módon utánozza le  a mozdulatait. Tökéletesebben, mint ahogyan ő megálmodta őket, pontosabban és célzottabban, mint azt illene egy olyan alaknak, aki visszabámul rá. Nem ismeri föl teljesen, pedig elég hosszan nézi. A férfi vele szemben egészen kisfiú, motelszobákban elautózó, autók kényelmetlen hátsó ülésein elalvó kisfiú tekint vissza rá, hosszan hagyott szőke hajjal és idétlen szeplőkkel, amit sosem kívánt igazán kinőni, mégis úgy tűntek el, ahogyan ő tűnt el szépen lassan saját magából.

Nem tudná megmondani, hogy ki lökte meg utoljára, hogy lökték-e egyáltalán, vagy saját magát hajszolta-e bele ebbe az állapotba, hogy akart-e egész életében egyáltalán máshol lenni, vagy tökéletesen tudta, hogy neki itt van a helye. Semmit nem tud igazán, semmire nem emlékszik teljesen, ezt hazudja minden kuncsaftjának, közben pedig mindent fel tud idézni, hosszú combokat, vágytól elhalt nyögéseket, ujjon figyelő gyűrűk mintázatát, nyakkendők színét, övek csattanását. Mindenkire emlékszik, minden elhaló nyögésükre, minden feszes tempóban kiadott parancsukra, minden érintésükre, minden felajánlott bankjegyre, minden a nadrágjába csúszó összegre, pedig őt úgy felejtik el, mintha ténylegesen egy darab hús lenne, csontig lefosztottan, lélektelenül.

Még egyszer utoljára a tükörképére bámul, lusta pislogással félig kihaló fényű tekintettel, félmosollyal. Végignéz a szépen rajzolt izmokon. Már keresnie sem kell önmagát, úgy köszön vissza rá, mintha mindvégig ott állt volna vele szemben, csak Ivan figyelmét kerülte volna el a zene ritmusába veszett női sikítások között, pezsgő és füst illattal vegyített  szívdobbanások alatt. Pedig itt volt végi, erre emlékezteti magát, ahogyan valaki a hátára csap, a szorítás a vállára ragad, lágyan húzza, önfeledten, pénzről beszél, és izgalmas női érintésekről, az alsójába csúszó pénz hangjáról. Ivan is erre gondol, csakhogy benne a női érintések helyét szépen lassan férfiak vonzó ölelése veszi át, pénz helyett hazug ígéretek csúsznak az alsója alá.

Mire a színpadra lép persze ráébred arra, hogy végig saját magát bámulta a tükörben, hogy tényleg ennyire elcseszett az élete, és hogy a vágytól hullámzó teste alatt, az odafestett mosoly alatt, elcserélt telefonszámok, fullasztó orgiák mögött ő még mindig az a kölyök akit valaki, valahol, valamikor összeszedett egy szépen kecsegtető élet reményével.