A megmentő

Az átváltozásom közel sem volt békés, nyugodt és kellemes. Mióta itt lakok tudok a természetfelettiek létezéséről, de legvadabb álmaimban sem gondoltam volna azt, hogy egyszer én is közéjük fogok tartozni, hiszen megvoltak a magam elvei amik szerint éltem az életemet és ezeket egy perc leforgása alatt veszítettem el. Még most is annyira hihetetlen az egész…

Az akkori legjobb barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy az egyetemi tanulás mellett hétvégén kikapcsolódunk egy kicsit és lemegyünk az egyik szórakozóhelyre bulizni, hiszen mindenkire ráfér néha egy kis pihenés, nem? Még rám is, pedig nem sokszor járok el bulizni, főleg nem erős sminkkel és kihívó ruhában, de hát meg kell adni a módját, ha az ember lánya kiakar rúgni a hámból. Azt hiszem. Minddegy is, a történetemben nem a kinézetem a lényeg, hanem az, ami akkor este történt...ami az egész életemet örökre megváltoztatta.
Megismerkedtem buli közben egy nagyon helyes és aranyos sráccal, okés bevallom, jó pár évvel idősebb nálam, kb. az apám is lehetne, de elvoltunk, fizetett pár kör italt nekem, táncoltunk, majd hazakísért. Úgy voltam vele, hogy egyszer élünk, kipróbálok akkor ma este mindent amit csak lehet, hiszen most vagyok fiatal.
Amikor felértünk hozzám, kevert nekem egy bloody maryt, egyik kedvenc italom, szóval örültem is neki, de most valahogy...olyan furcsa íze volt. Olyan más volt. Aztán a következő pillanatban minden elsötétült. Minden olyan hideg lett, olyan idegen volt az egész szituáció...rémült voltam, nem tudtam mi történik velem? Meghaltam, s ez lesz egész életemben? Egy nagy sötétségben leszek? De várjunk csak, hangokat hallok, pusmogásokat...mik ezek a hangok? Gyerünk, nyisd ki a szemed, parancsoltam magamra, de ez annyira nehéz volt, mintha 1tonnás lenne a szemhéjam és nem akarna nekem engedelmeskedni.
- Látom felébredtél Csipkerózsika. – hangja gunyoros volt és sejthető, hogy valamit titkol előlem. A fejem hasogatott és szédültem, a szemem pedig nehezen szokott hozzá újra a lámpa fényéhez. Kiakartam nyögni, hogy mi történhetett velem, de egy hang sem jött ki a torkomon, teljesen elnémultam amikor szép lassan körvonalazódni kezdett a lelki szemeim előtt a helyzet. A koktél. Kissé savanykásabb volt a kelletnél, fém íze volt.



Másfél év telt el a tragikus este óta, hogy az a férfi átváltoztatott. Miután befejeztem az átváltozást elhagytam őt, nem akartam őt többé látni, nem voltam kíváncsi arra, hogy miért tette pokollá az életemet, inkább úgy döntöttem, hogy egyedül fogok megbirkózni ezzel az átokkal ami engem súlytott...biztos sok más ember is egyedül küzdötte át magát ezen az iődszakon, ugye? Ugye? Akkor csak menni fog nekem is… Főleg, ha van egy ismerősöm aki körbevezet a kórházban és megmutatja a legeldugodtabb helyeket is, így például a vérraktárt is. Eszem ágában sem lenne élő emberből táplálkozni, így inkább úgy döntöttem, hogy tasakokat fogok lopni a kórházból, amit hála Holdennek szinte úgy ismerek, mint a tenyeremet. Szegény még csak nem is sejti, hogy az egész csak kihasználás volt a részemről, hogy megtudjam hol tárolják a tasakokat.
Tudom, hogy nagyon beteg, hogy rákja van, de valamiért még sem esett meg eddig rajta a szívem. Nem változtattam át, mert úgy vélem nem érdemli meg ezt a kárhozatot ami a vámpír élettel jár, hiába nem használ nála a kemoterápia sem, de nem akarom őt ebbe belekeverni. Maradjon csak az egyszerű halandó életénél, ami nemsokára véget ér és elfelejtjük egymást. Nem fog emlékezni többé arra, hogy volt egy lány aki kihasználta a jószívét. Legalábbis ezt hittem, de egyik este lebuktam. Nem votlam túl halk és lebuktattam saját magamat...meglátta, hogy tasakokat teszek a táskámba és még mielőtt megmagyarázhattam volna neki, hogy ez nem az aminek látszik, már el is viharzott a szemem elől. Ennyit arról, hogy elfelejt engem...