Baptism of Fire

Szíria, 2017. Az asszony egy helyi bombakészítő felesége volt. Akkoriban jelentősen felszaporodtak a házi gyárak a környéken. A hétköznapok embere leginkább a megélhetés miatt készített robbanóanyagokat a saját otthonában, ám közülük vajmi kevesen voltak tisztában azzal, hogy mit tesznek, és hogy milyen rendkívüli veszélynek teszik ki a saját családjukat ezzel. Mint kiderült, a nő férje a konyhájukban készített pokolgépet, amikor az idő előtt felrobbant. A szír férfi még a helyszínen meghalt, a házból pedig fájdalmasan kevés maradt. A gyerekeikből is. A harmincas évei végén járó nő a bal lábán szenvedett súlyos sérülést, erősen vérzett. Szakmai értelemben a tojáshéj még ott volt a seggemen, sőt, egy megfontoltabb orvos még bőven az Államokban tartózkodott volna, hogy minden értelemben véve steril és biztonságos körülmények között szerezzen gyakorlatot. Nos, én nem. Azokban a napokban ápolóból is kevés állt rendelkezésre, nem még orvosból. Mindenki a kapacitásán felül teljesített. Nem feltétlenül végezhettem volna egyedül ilyen mélységű műtétet, de a másik opció egy török orvos riasztása volt, akire hogy őszinte legyek, egy vércsoport beazonosítást nem bíztam volna rá, de az egy másik történet.
A mellettem lévő nővér vérmintát vett a borzasztóan egyszerű hemoglobinmérőnkhöz, ami kimutatta, hogy az újdonsült özvegy hemoglobinszintje 4 gramm per liter. A szervezetünkben lévő megfelelő mennyiség ebből a cuccból, ami oxigént szállít a vérben, húsz és tizenöt gramm per liter között mozog. Ez csak alátámasztotta, hogy az asszony rengeteg vért veszített. Az óra hivatalosan is ketyegni kezdett. Gyorsan felmértük a vércsoportját, az egyik nővér pedig máris rohant a fél liter friss vérért a raktárba. Nem tudtunk neki többet adni. Említettem már, hogy vérnek is híján voltunk, nem csak orvosoknak? A pácienst előkészítettük a vérátömlesztéshez, egy másik nővér betolta a trollit az eszközökkel. Kezdhetjük.
Mindez történt egy helyi sebész kétemeletes házának étkezőjében, amit az MSF az ő segítségével alakított át kórházzá. A ház nagy volt és jól felosztott. Az étkező lett a műtő, a nappali a sürgősségi osztály, a konyha a sterilizáló, az első és második emeleten kórtermeket rendeztek be húsz főnek, a padlástér pedig a személyzet lakhelyéül szolgált. Noha ez utóbbi olyan forró volt, hogy többnyire a tetőn aludtunk, szúnyogháló alatt.
Az artériás vérzés miatt lehetetlen volt megfelelően hozzájutni a sebhez. Az egyik szír asszisztens, aki nem beszélt angolul, segített felemelni a lábat, hogy jobban hozzáférjek. Miközben a végtagot jóddal készítettem elő műtétre, megkértem, hogy vegye le a kötést, amivel a vérzést igyekeztünk csillapítani. Egy magas vágással kezdtem meg a procedúrát, hogy fogást találjak az artérián, mielőtt a tál paradicsomos spagettire hajazó sérüléshez nyúltam volna. Miután nagyjábóli kontrollom lett a véredény felett, ideje volt felfedezni a seb mivoltát, mielőtt nekiesek. Egy viszonylag nagy lyukba dugtam be az ujjamat, közvetlenül a térdízület felett, hamarosan pedig egy tapintásra oda nem való tárgyba ütköztem, úgy másfél ujjpercnyi mélységben. Feltételezésem szerint egy fémdarab lehetett a detonátorból, törmelék a házból, netán egy darab a csontjából. Ez egy tipikusan olyan szcenárió volt, amikor rendkívül lassan és óvatosan kell eljárni. A csont ilyenkor pengeéles lehet. Az utolsó, amit akartam az, hogy a vékony kesztyűn keresztül az én bőrömet is felhasítsa valami az asszony nyílt sebén belül. Abban a helyzetben a HIV volt a legkisebb aggodalmam, ám gyakori hiba a humanitárius orvosok részéről nem a legrosszabbat feltételezni hasonló helyzetekben. Óvatosan tapintottam ki a szilánkot az ujjammal, aminek láthatatlan formája legnagyobb meglepetésemre egészen simának tűnt. Csipesz nélkül is sikerült rajta fogást találnom, azt követően pedig következetesen húztam ki a beágyazódásból, hogy szemügyre vehessem. Fogalmam sem volt, mit tartok a kezemben, de a jelenlévők hirtelen jött sápadtságából ítélve, a valamiféle bomba mindenképp a top hármas listámon szerepelt volna. Mufajir! Kiáltott az egyik szír nővér, aki legközelebb állt a kijárathoz és rögvest menekülőre is fogta. A szobában megfagyott a levegő. A lélegeztetőgép halk sziszegése volt az egyetlen, ami megtörte a műtő csendjét. Az altatóorvos kimérten, óvatosan lépdelt arrébb, hogy néhány méternyire húzódjon fedezékbe a konyhaszekrények mögött. Ekkorra a mindig olyan megbízható precízségű kezeim már remegtek, kockáztatva, hogy elejtsem, bármit tartottam is a kezemben. Szembesültem vele, hogy valamit tennem kell, ezért vettem egy mély levegőt és kisétáltam a műtőből, olyan lassan és óvatosan, amennyire csak tudtam. Az egyik helyi segítő egy vödör vízzel sietett felém, a vödröt a földre rakta mellettem, majd a szomszéd szobába rohant fedezéket keresve. Remek, kurva remek, az első önálló műtétem alkalmával le fog repülni a fejem a helyéről. Éreztem, ahogy a hideg víz befolyik a zöld kesztyűm nyílásain át a két csuklómnál és megtelíti azt. Az eddigi mozdulataimhoz hasonló óvatossággal vittem ki a vödröt az udvarra. Mufajir, arabul detonátort jelent. Nehéz volt megállapítani, hogy éles volt-e vagy ártalmatlan. Utólag persze megtudtam, hogy nem ölt volna meg, de minimum a kezeimet lerobbantotta volna. Nem az életem vége, de a karrieremé mindenképpen, a kettő pedig igencsak ugyanazt jelenti számomra. Közel sem ez volt az utolsó atrocitásom IED-kel, de ez volt az első. Rögtön bele a mélyvízbe. Nem volt más választásom, mint higgadtnak maradni, ugyanis még várt rám valaki a műtővé alakított ebédlőben. Ez pedig csak a jéghegy csúcsa volt.