Sophie && Michael ‒

new colors to see

Éreztem, ahogyan megfagyott a levegő az irodában. Egy pillanatra elnémult, a szíve kihagyott egy ütemet, majd a következő pillanatban kiült egy mosoly az arcára. Nem olyan volt, mint amit elsősorban látni szerettem volna, de szegény ember vízzel főzött. Be kellett érnem ennyivel, és talán még nem is hibáztattam azért, amiért nem tudott szívből mosolyogni a lehengerlő fordulaton. - Sajnos nem, nem rendelkezem másik ingatlannal. - Oldalra billent a fejem, majd felemelve a jobb karomat, mutatóujjammal támasztottam meg a halántékomat. - Az asszisztense nem hagyott sok választási lehetőséget. Neki is jeleztem, hogy a beszélgetés témája nem húzható rá semmire az Ön... portfóliójából. - Megköszörültem a torkomat. Valójában mulattatott a helyzet, még ha egyelőre úgy tűnt, hogy nem is partner benne. Kezdhettem volna úgy, mint az amatőrök. Leintem egy bárban. Odaülök hozzá, meghívom egy laza italra, majd ellovagolunk a naplementébe, miközben kérvényezem tőle, hogy legyen a begyűjtők tagja. Túl egyszerű lett volna, én pedig rajongtam a kihívásokért.
Kirúgtam magam alól a széket, majd egyéb szócséplés helyett az ablakhoz sétáltam, ujjaim a csípőmre kúsztak, és így meredtem a távolba. - Ki gondolta volna, hogy a Capitoliumra néz az irodája. - Eddig nem igazán tudtam abbahagyni a somolygást, most sem tettem. Valószínűleg nem azzal kellett volna kezdenem, hogy beavatom őt a nagyszabású tervekbe. Ennél azért profibbnak képzeltem magamat, a képességeimről nem is beszélve. - Ha jól tudom, Ön előszeretettel vesz részt a szimpatizánsok gyűlésein. - Fordultam vissza felé egy szemernyi másodpercre, majd rögtön vissza a gyönyörű kilátást fürkésztem. Nem mintha nem halványult volna el az egész az Ő szépsége mellett. Viszont ez egy szerep volt, és már így is túlontúl a határokat feszegettem benne. - Azt gondolom tudja, hogy a férje azonban inkább az ellenállói oldal felé orientálódik. - Nem volt ebben semmi titok, még egy kezdő is lebuktathatta volna. Valószínűleg mit sem értett az éles váltásból, hirtelen a felújítás helyett már a férjéről kellett hallania. Érdekelt volna a véleménye, habár már ő maga is ritka kincsnek számított: egy ember, aki behódolt. Vajon miért tette?

Sophie && Michael ‒

new colors to see

Már nagyjából hat perce ültem az asztal mellett, bár távol voltam még ahhoz, hogy unatkozni kezdjek. Azt hittem, késni csak a reggeli órákban szokás, de úgy tűnt, Sophie erre is rá fog cáfolni.
Mint szélvihar, úgy érkezett meg a kis tárgyalóba, és őszintén meglepett, hogy nem sodort el mindent, ami mellett elhaladt. Talán modern értelmezésben ilyen volt egy valódi tornádó. - Mr. Izé. - Csak biccentettem, szám szélében egy meg nem nevezhető mosollyal, miközben megszorítottam a kezét. Nem volt túl erős, azonban kellően határozott ahhoz, hogy tudja, hogy nem valami kispályással és annak az idejével játszadozik. Bár ha lett volna egyáltalán más dolgom, talán jobban a szívemre veszem a késését.
Szándékosan nem tértem ki a telefonálós játékra. A nők általában kimondatlanul is kíváncsi természetűek voltak, így biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb rá fog kérdezni, méghozzá az eddig megismert nyílt stílussal. Visszaültem a székre, meglazítottam az ujjamnál az ing szorítását. Nem ez volt a kedvenc viseletem, az éjszakai életben általában egy laza felsőt választottam farmerrel. Volt tapasztalatom abban, hogy milyen volt éjjel vadászni a kijelölt prédákra, de Sophie nem ebbe a kategóriába esett. Talán a férje nem nézte volna jó szemmel, ha éjszakákra kimaradt. Bár amennyit láttam a fickóból, elég savanyú lehetett az élet mellette. Egyhangú... míg a felesége egy üde színfolt. Maga az élet. A húgomra emlékeztetett, mikor még fiatal egyetemista volt. Ugyanilyen rakoncátlan, szétszórt lány volt, ami remek humorral párosult. Még ha ezek a poénok általában azon is alapultak, hogy éppen szerencsétlenkedett. - Van egy régi stílusú családi ház a kertvárosban. Családi örökség. - Tettem hozzá a ki nem mondott kérdésre, közben végig rabláncra verve a tekintetét. - A hetvenes években épült.  - És tény, hogy eszem ágában sem volt tényleg felújítani a családi fészket. Minden úgy volt jó, ahogy a szüleim hagyták. A húgom is úgy szerette. - Szerintem elég otthonos. Úgyhogy tudja mit, inkább mégsem újítanám fel. - Előre dőltem, közben szemügyre véve az arcát, és széles mosollyal reagáltam arra, amit a szavaim nyomán kiváltottam belőle. Erre nyilván nem számított, de legalább szabadon elkönyvelhetett flúgosnak. - Módosítom a megbeszélésünk témáját. - Tettem hozzá serényen, majd felálltam, és az ablak mellé sétáltam. Annak ellenére, hogy az élet számos pofonnal sújtott, mindig tudtam értékelni az ilyen röhejes szituációkat, főleg mikor én teremtettem őket.

Sophie && Michael ‒

new colors to see

Manapság a nők elég furcsán viselkedtek. Nem úgy reagáltak, ahogyan azt például másfél évtizede megszoktam, mert nagyjából akkor volt utoljára időm arra, hogy nőkkel foglalkozzak. Beporosodtam. Habár rendkívül élveztem a játékot a kis vörössel, amit egy ablaknyi és nagyjából tíz méternyi távolságból játszottunk, de az eset arra is ráébresztett, hogy ezek a nők már nem olyan nebáncsvirágok, mint akkoriban. Akkoriban is akadtak úttörők nyilván, de nem ez volt a gyakoribb eset. Az elv, miszerint a lányokat, mint hercegnőket, állandóan meg kellett menteni a sárkánytól, úgy tűnt, immáron örökre elavult.
A mai reggelen azonban furcsa, ellenállhatatlan vággyal vággyal ébredtem azt illetően, hogy befejezzem a gyerekes flörtöt, mert nem ez volt a feladatom ezzel a lánnyal. Bár ennyi lett volna... én örültem volna a legjobban. Lelkes színfoltja volt az életemnek az utóbbi hetekben, és ő még csak nem is sejtette. Talán azt gondolta, egy unatkozó járókelő zaklatja nap mint nap. Az igazság persze túlmutatott ezen az elméleten.
Fogtam a telefont, és újra az irodáját hívtam, de ezúttal az asszisztensét. Valószínűsítettem, hogy ő kezeli a lány határidőnaplóját, így bátorkodtam magamat beíratni ma délután egy órára. Mivel tudtam, mivel foglalkozik a lány, nem volt nehéz apropót találnom a találkozóra. Hisz nem ronthattam rögtön ajtóstul a házba, hogy legyen ő is begyűjtő, mert a jelek szerint tökéletesen megfelelne erre a szerepre. Basszus, még rólam se tudta a családom, hogy begyűjtő vagyok. Ez nem egy olyan munka, amivel feltétlen el kellett dicsekednem. Vagy... amivel bárkinek el kellene.
Fel kellett építenem egy tervet. Az pedig lassan össze is állt a fejemben.
Lifttel mentem a második emeletig, majd kilépve onnan, meglazítottam az ingen legfelső gombjait. Valójában holmi kevés elképzelésem volt arról, hogy is dolgoznak ezek a belső építészek, de talán egy kis rögtönzés nem ártott a üzletnek. Egy túlbuzgó asszisztens rontott elém, valami kis notesszel a kezében, hogy ki vagyok és kihez jöttem. - Michael Hansen. Megbeszélt időpontom van Miss Smith-tel.
- Értem. - Tolta feljebb a szemüvegét, majd bűvölni kezdte a jegyzettömbjét. - Mrs. Smith. - Tette hozzá, mire nagy levegőt vettem. Aprócska hiba. Isten lássa lelkem, nem tudtam rá férjes nőként tekinteni. Bizonyára valami gyerekes húzás volt, amit nem gondolt komolyan. Szerencsére az ilyen hibák mindig orvosolhatóak.
Beterelt valami kis tárgyalóba, majd türelmet kért. Hátradőltem a széken, közben az órámat bűvölve, légyegében téve az elfoglalt üzletembert. Pedig az volt a munkám, amit éppen csináltam. Megfigyeltem. És követtem.