- Eh. - Erre gondoltál? Forgatom a szemem is hozzá, meg egyébként az egész hülye hang felér egy sóhajjal, mert nem, nem készültem a beszéljük ki Hudson gyengeségeit - pedig tök fasza prezentációt tudnék ám rittyenteni belőlük, párosítva az erősségeimmel, hogy nehogy már nyeregben érezd magad, amiért nem vagyok tökéletes - délutánra. A dr. Spencer rendel délutánnak meg úgy néz ki vége. Szar ügy. - Mert nekem mindig igazam van, de nem akarom mindig a másik orra alá dörgölni? Mert jófej módon meghagyom a partneremnek a győzelem kicsinyes örömét? - Látod, ezért. Mert valószínűleg ez a beszélgetés sokkal kevésbé lenne kényelmetlen neked, ha megmaradnék a hümmögés, ciccegés, pff, hümpf, eh, meh, bah - tök széles ám a repertoár, de nem lövöm ám le az összeset előre, nem úgy van az – szintjén. Aztán persze hajszál híján meghatódom, hajszál híján megszeppenek, zavarba zuhanok, HAJSZÁL HÍJÁN. Helyette végül beérem egy kevésbé gúnyos, kevésbé pofátlan vigyorral – azért ne szaladjunk messzire, kevésbé, de még így sem tűnök ártatlannak, vagy egyenesen kedvesnek –, és nem viszonzom a vallomást, érd be annyival, hogy nem kötök bele. Mert már én is egészen megszoktam, hogy itt sertepertélsz, meg hordod haza a kaját. Ezek szerint nem nekem. - Na, na, na, nem mondtam, hogy olyan lenne, mint én. Sőt. - Senki nem lehet olyan, mint én. És itt persze számolhatnál a bullshittel, hogy „senki sem egyforma, mindenki egyedi, különleges kis hópelyhecske”, de mindig ízléstelennek tartottam az efféle coelho-i bölcsességeket, van az átlag, meg én, aki… Jó, az elején kitértem rá, hogy nem vagyok tökéletes, de most miért kell ezt az arcomba vágni? - Igazából nagyon nem vagyunk egy, öhm, kategória. Mármint ő halott, én meg nem, de nem gondolom - igazából azt nem gondolom, hogy ez visszatartó erő volna Sadie esetében, de most már azt sem igazán gondolom, hogy ezt feltétlenül meg kellene osztanom veled. Majd rájössz, amikor rájössz, HA egyáltalán történik valami. Csak nehogy elmondhassam, hogy én megmondtam! - mindegy is. Biztosan csak az irigység szól belőlem, amiért neki nincs szüksége kajára. Legalább nem eszi el előled apád főztjét. - Megvonom a vállam és csak kicsit nézek szúrósabban a szék hangjára. Azaz rád, amikor kikényszeríted a hangját. - Mit kellene gondolnom? Útban vagyok? Ha útban vagyok a Nagyságosasszonynak, szívesen tiplizek, de igazából fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében, mostanában érthető okokból nem szoktuk megkonzultálni a lelki problémáinkat. - Nem mintha nekem lennének olyanok. Nem mintha nekem lenne lelkem. Szerintetek!
Az utóbbi öt évben annyit fejlődött a kapcsoltunk Hudsonnel, hogy nem félek tőle, ha társaságban vagyunk és néha már tudok vele egész normális módon kommunikálni. Nem mondok túl nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy a mai nem egy ilyen alkalom. Úgy érzem magam, mint az összeköltözésünk első pár hónapjában. Akkor még nem tudtam, hogy Hudson a nagyobb bully vagy a másik srác, aki Landon helyén lakott. Kiderült, hogy mind a kettő az, de ez már részletkérdés. Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor ugyanígy besétáltam a fiú szobájába, mint ma is, remegő kezekkel, hogy feltegyek egy egyszerű kérdést. Te etted meg a sült oldalast, amit apám készített? - Miért csak hülye hangokat adsz ki, ha valami olyat mond neked az ember, amiben nincs igazad? – teszem fel a kérdést, amit már évek óta kellett volna. A gyomrom viszont görcsbe rándul tőle, mert attól félek, hogy itt helyben ide fog jönni és kitekeri a nyakamat. Mack azt mondta, hogy szedjem össze magam és végre próbáljak meg felszólalni Hudson ellen, sőt még Sadie-t is belekeverte ebbe a körforgásba, amit nem értek, hogy miért tett, hiszen a lány még semmi bántót nem tett ellenem. Azon kívül persze, hogy sosem nézett úgy rám, ahogyan én szerettem volna. - Már hozzászoktam, hogy itt vagy – suttogom magam elé. Azt már nem teszem hozzá, hogy háromszor is kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal. Először, mikor rájöttem, hogy ő milyen ember is igazából, aztán jött az a periódus, amikor Sadie barátja volt és még sikeresen szét is mentek. – Mi van Landonnel? Ő teljesen más, mint te – rázom a fejem lemondóan. Nem szeretem az ilyen ujjal mutogatást. Míg a válaszát várom elkezdek forogni a székkel, ami rövid időn belül furcsa hangot ad ki alattam, így inkább abbahagyom. - Amúgy te így mit gondolsz erről az egészről? – azon könyörgök legbelül, hogy ne kelljen hangosan kimondanom, hogy mire is gondolok pontosan. Csak tudni szeretném, hogy ez a Sadie-Hudson-Blaze téma hogyan van meg az ő fejében. Landon szerencsére nem folyt még ebbe bele, ami miatt irigylem elég rendesen.
Elküldésének ideje -- Pént. Május 22, 2020 4:02 pm
heads will roll ---
Griffin && Spencer
Jó, ha tudnék a korábbi, szilveszteri bulis felsülésről – amiről amúgy simán lehet, hogy meséltél már, az is lehet, hogy Sadie említette, de nem érdekelt annyira, hogy átpakoljam a hosszú távú memóriámba, csak kiengedtem a másik fülemen –, most biztosan nem tolnám ennyire a pep talkot - ami egyébként nem tudom, mennyire áll jól nekem, a vöröske exének, de érzelmi érintettség hiányában ezt most engedjük is el –, szóval nézzétek el nekem. Igen, mindazt, amit az előbb itt összegondoltam. - Ehem. - Erősítelek meg, mert én ilyen jó arc vagyok, meg mert nincs kedvem jobban belemenni a témába, hogy az egész összejövés dolog mennyire volt gerinces dolog részemről, bár úgy emlékszem, hogy se barátok nem voltunk abban az időben – most sem, nehogy félre értsd! –, se meg nem egyeztünk ilyen tesó-szabály szintjén, hogy nem nyomulunk a másik plátói szerelmére – itt tegyük azért hozzá, hogy neked ráadásul sportszerűtlen előnyöd lett volna egy ilyen egyezmény esetén, elvégre nekem nincsenek plátói szerelmeim –, és látod, már megint védekezem, lehet, hogy tényleg egy köcsög vagyok? Nem úgy! - Hja, hát ebben azért látok némi logikát. - Összevonom a szemöldökeim. Igazából nem sokat gondolkodtam eddig azon, milyen érzés lehet neki mellettem élni, őszintén, nem igazán gondolkodtam Sadie lelkivilágán, amióta nem az én felelősségem, hogy ne legyen a béka segge alatt. Persze, észreveszem én a szar napokat, látom, mikor ajánlott lábujjhegyen közlekedni körülötte, érzem, ha ajánlott kussolnom, ahogy azt is, mikor vagyok képes még én is – az életéből száműzött pária – jobb kedve deríteni valami fasz beszólással, ennél mélyebben viszont nem foglalkoztam a témával és szerintem talán ez az optimális jelen helyzetben. - Hát, majd erre emlékeztesd az új, élőhalott haverod is. Mielőtt megtörténne a baj. Bár ki tudja, lehet, hogy máris elkéstél. - És nem teszem hozzád, hogy ha a csajból indulsz ki, MÁRIS ELKÉSTÉL, mert talán nem te vagy az az ember, akinek ilyeneket kellene mondanom, nem mintha félnék tőle, hogy eljuttatod hozzá a véleményem. Azzal szerintem nagyjából úgyis tisztában van, csak pont annyira érdekli, mint engem az övé.
Nem értem, hogy miért tartok egy picit Hudsontől a mai napig. Itt állok a szobája ajtajában remegő lábakkal, mint egy tizenhárom éves kislány, aki a kiszemeltjétől készül megkérdezni, hogy mi volt a házi matekból, aztán ha válaszol, akkor elújságolja az összes barátnőjének, hogy tuti bejön a srácnak is. Megrázom a fejem a gondolatra, hogy minél hamarabb kiverjem azt belőle. Hülyeség, megint hülyeségre gondolok. Képes vagyok még a legkomolyabb szituációkban is elkalandozni. Az már más kérdés, hogy ez a kis csevegésünk mennyire komoly dolog. Valószínűleg nem, mert mikor arra fordult volna, akkor én szépen menekülőre fogtam és visszavontam mindent, amit addig mondtam. Csak a szokásos. Nem tetszik, hogy így beszélgetünk Sadie-ről. A lányról, aki olyan számomra, mint egy porcelán váza. Még a szellőtől is féltem, holott kettőnk közül inkább ő az erősebb, aki jobban ki tud állni magáért. - Jó, semmi közöm nem volt ahhoz, hogy mit csinálsz vele – sóhajtok kicsit elszomorodva. Sosem tettem egy lépést sem az eperszőke hajú lány felé. Mindössze távolról csodáltam és homályos emlékeim szerint egyszer próbálkoztam be nála egy szilveszteri buliban még gimiben. Annak is rossz vége lett. – Inkább passzolom. Jó lenne meg minden, de tegyük fel, hogy történik valami csoda vagy éppen nem történik. Mindenképp gáz lenne neki együttélni az exével meg velem is. Így sem hiszem, hogy a legjobban érzi magát. Elég, ha egy embernek volt köze hozzá, míg itt élünk – rántom meg a vállam. Addig pedig szépen cölibátusba helyezem magam és ha már végeztünk az egyetemen meg megalakpoztuk az életünket és végre a saját utunkat járjuk majd, elég lesz bepróbálkoznom nála. - Dehogy adnál vissza belőle. Ha nem lenne ennyi magabiztosságod, akkor nem is te lennél Hudson. Maximum Hudárnyék vagy valami faszság – bátorkodom előre tenni pár lépést és belépni a veszélyes Spencer birodalomba. Annyira megjön hirtelen az erőm, hogy el tudok sétálni az íróasztala előtt lévő forgószékig és leülök rá. Emlékeim szerint körülbelül két éve nem mertem bejönni úgy ebbe a szobába, hogy ő is itt tartózkodott.
Ja, ez mondjuk igaz. Mármint – nagyon kedvesen, tőlem szokatlanul kedvesen, vállveregetés? - ezt nem mondom ki hangosan, pedig megtehetném. Mert az a nagy büdös helyzet, hogy én belenőttem – gazdag kölyök angyali mosollyal és könnyen megvehető dadákkal, gondolhatod, mennyi akadály volt előttem gyerekkoromban (spoiler: semennyi) – az aranykalitkába, belenőttem a bársonyba, a fényűzésbe, a rajongásba – az egyetlen nő, aki nem rajongott értem soha, és akit nem tudtam puszta cukisággal, intellektussal, hízelgéssel, behódolással (igen, ezzel is próbálkoztam egy pár évig, mielőtt végleg feladtam volna, hogy épp az ellenkezőjével másszak a képébe) levenni a lábáról, az az anyám volt, legnagyobb bánatomra –, belenőttem a szabályokba, szarkazmussal takargattak, hogy ne fázzak a világban, illemet diktáltak belém az anyatejjel, úgy rúgok beléd, hogy simogatásnak érezd, csak később fájjon a helye és anélkül küldjelek el a picsába, hogy használnám a menj és a picsa szót. Fejben sokat káromkodom, de többre tartom a szurkálódást, mint a nyílt anyázást. Szóval bocsi, hogy semmibe veszlek, de ez van. A lelked háborgása majd úgyis elcsendesül idővel. Legrosszabb esetben kiköltözöm. - Hát de… - Most mit vártál, hogy majd levakarom magamról, amikor rám mászik? Jó, ezt Sadie nyilván másként élte meg, én pedig nyilván nem igyekeztem kellően elutasító lenni – mondtam már, nem tehetek róla, a seggfejségem pont annyira izgatja őket, mint a cinkos vigyorom, vagy a jó időben, jó helyen történő hősies belépőm, ilyen ez, TÚL JÓ vagyok –, valahol megértem a felháborodásod, de… Eh, nincs de. - ...hé! Arra nem gondoltál még, hogy a szerelmi életének ellehetetlenítése, és a ráhajtó csávók kiiktatása helyett akár jelezhetnéd is felé, hogy mi a szitu? Mármint… mit veszíthetsz? Most sincs semmi, ha elutasít akkor sem lesz semmi, de mi van, ha végre benőtt a feje lágya és újabban a jófiúkra bukik? Nem lenne fura, nem úgy néz ki mostanában, mintha totál kiegyensúlyozott lenne, megeshet, hogy hiányzik a biztonság az életéből. - Mondom, dr. Spencer RENDEL. Legközelebb kénytelen leszel időpontot kérni, ha ezek után megugrik a népszerűségem! - Hidd el, visszaadnék én belőle szívesen. - Csak tartok tőle, barátom, hogy nem tudnád használni.
Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 11, 2020 6:38 pm
if you like socially awkward, i'm your guy
Blaze the awkward turtle && Evil Hudson
Néha szeretnék olyan lenni, mint Hudson. Ő csak így van meg létezik, nem tesz komolyabb erőfeszítést semmire és mégis mindig megkap mindent. A csajokat, a hírnevet és nem utolsó sorban a kajámat is, ami rendkívül fel tud idegesíteni. Miatta tartok egy csomó cuccot a szobámban egy titkos rejtekhelyen – na jó az ágyam alatt, de még nem tűntek el onnan dolgok, szóval valószínűleg nem találta meg vagy nem is kereste. Nem a legjobb hely, hogy eldugjak dolgokat, de igazából nem akarok esténként sör és nasi nélkül lenni. Valószínűnek tartom, hogy csak azért nem fedezte még ezt fel, mert mostanában nem járhat túl sokat a szobámban. Én pedig ezért összerakom a két kezem. - Annak örülnék, ha megpróbálnád – bólintok. Nem akarom apámat terhelni a sok főzéssel és épp ideje nekem elkezdeni valami szakácsosat játszani a konyhában, mivel már öt éve elkerültem, de még mindig az Amerika kapitányos doboz szettemet használom és még mindig a fater pakol bele kaját. Be kell látnom, hogy néha igazából nem is azért megyek haza, hogy ellenőrzést tartsak csak éhes vagyok. – Nem háborog a kis lelkem, Hudson, csak szimplán semmibe veszel – Na jó, mégis háborog az, de néha jobbnak látom letagadni az egyértelműt. Az pedig hatalmas kérdőjel, hogy miért élek még ennyi év után is ezzel a sráccal, miért nem nyírtam még ki álmában és miért tartok még mindig tőle. - Szerintem Sadie-t most hagyjuk ki ebből, mert úgyis összejöttél vele, mikor ideköltözött, hogy tudtad tetszik nekem és azért koptattuk le a haverodat vagy mi – rántom meg a vállam. Nem mintha sok esélyem lett volna már akkor is a lánynál, de azt hittem barátok között az ilyeneket tiszteletben tartjuk, mert igen, vagyok olyan balfasz, hogy ennyi sok szarság ellenére is barátként tekintek Hudsonre. De miért? – Sajnálom Hudson, hogy nem vagyok olyan, mint te! Nem mindnekinek osztogatnak annyi magabiztosságot, mint neked. Valószínűleg az én adagomat is te kaptad meg – kicsit felemelem a hangom. Nem akarok vele veszekedni, de valahogy mindig sikerül elérnie nálam, hogy felhúzzam magam. Néha sok idő kell hozzá, mert jobban tudom tartani az álcámat, de most úgy tűnik ennyi is elég volt.
Bólogatok is kicsit. Fő a pozitív megerősítés – mondjuk nyilván nem az én dolgom lenne férfiúilag megerősíteni a gyereket (az apjáról nem sok mindent tudok, bár, ha figyeltem volna rá gyengébb pillanataiban, és nem lettem volna amúgy én is gyengébb pillanatomban, és gyengébb pillanatomban – RÉSZEGEN - ugye a saját bajommal szoktam foglalkozni, szóval valószínűleg elég sok dolgot tudnék az apjáról, ha érdekel volna, amikor beszélt róla), de egye fene, jó pillanatomban kaptál el - Mack és Sadie már épp smároltak a fejemben –, és még öreganyádnak sem szólítottál, szóval mit is akartam ezzel? Pedig esküszöm, nem ittam még. Többet kellene aludnom. - Jaj, ne vedd olyan komolyan, cicavirág. - Gügyögök és legyintek, nem mintha egyébként biztatnom kellene, vagy elkövetnem bármit, hogy hátráljon, hogy eliszkoljon, még levegőt sem kellett vennem, hogy visszaszívja a kirohanását. Szedd össze magad, Griffin, bazmeg. - Ó, megpróbálhatom. - Na, igen, ahogy az előbb említettem, fogalmam sincs mit jelent az a nem a legjobb állapotban. Megvonom a vállam, mert komolyan, Blaze, komolyan igyekszem majd. Ha nem felejtem el holnapra az egészet. És miért ne felejteném el holnapra az egészet? - Egyébként, ha már itt tartunk, egyéb probléma? Ha már megalapítottad ezt a kis vitadélutánt, van egyéb téma, amit érintenünk kellene, hogy ne háborogjon a kis lelked? - És felvonom a szemöldökeim KÉRDŐN – jaj, ne értelmezd pofátlannak, ez csak az arcom, én semmiről nem tehetek! –, az ajtóból nem mozdulok, nem lépkedem tovább utánad. Hátha előjössz valami unalmas, Griffin-topikkal, jobb, ha kéznél van az ajtó, hogy az orrodra csaphassam. - Itt az idő, doktor Spencer rendel, mondd el, mi fáj? Sadie még mindig csak mosatja veled az ágyneműjét, ahelyett, hogy segíthetnél neki összegyűrni? Rossz jegyet kaptál? Vagy csak betelt a pohár? - Jó, persze, faszozhattok, amiért gúnyolódom. Mintha nem tudnám, mi a baja, mintha nem tudnám, hogy az agyára megyek, mintha nem tudnám, hogy olykor a jelenlétem miatt is tikkel. Jó, talán valóban illedelmes volna ezt nem élvezni. - Tudod, az egész sokkal hatásosabb és maradandóbb trauma lett volna, ha nem szívod tíz másodperc múlva minden ok nélkül vissza. De ki vagyok én, hogy bárkit elemezzek vagy kritizáljak? Dr. Spencer, az bazmeg.
Hudson mindig megrémiszt. Tudom, hogy már az elmúlt öt évben hozzá kellett volna szoknom, de ez egyszerűen lehetetlen. A srácnak van egy olyan erős kisugárzása, amiről a magam fajták csak álmodozhatunk. Annyira szívesen sétálnék néha én úgy be a konyhába, hogy na majd akkor megeszem Hudson kajáját vagy úgy jövök haza, hogy a srác éppen a szobámat takarítja. Persze ilyen sosem fog megtörténni és elég szánalmasnak érzem magam, hogy ilyenek után vágyódom. Csak szeretnék egy kicsivel több figyelmet és megbecsülést. Ezek közül is inkább a másodikat. Az elsőből néha kapok eleget csak nem éppen olyan formában, amilyenben én szeretném. A diszkóban a lányok általában felfigyelnek rám, de persze nem azért mert olyan helyes lennék vagy jó a testem. Szimplán annyira hülyén táncolok, hogy kilométerekről ki lehet szúrni. Itthon pedig a csicskáztatások éltetnek. Főleg Hudson részéről, de néha Bennek is van egy-két olyan mozzanata, még ha nem is szándékos az egész. - Tényleg nagyon jól főz az apám – bólintok. Azt természetesen már nem merem hozzátenni, hogy ez nem jelenti azt, hogy meg is eheted. Bárcsak egy kicsivel több vér lenne a pucámban! Komolyan még olyan arcot is képes vágni, ami által megszeppenek és semmi frappáns dolog nem jut az eszembe. Az a fránya önelégültség a képén. Úgy letörölném onnan egyszer, de ez annyira abszurd elképzelés. Pont én? Pff! – Holnapután nem vagyok szabad, egész nap sulizom – válaszolok. Csak egy nap a héten és szerencsére pont azon a napon, amikor kitűzte ezt az egész takarítósdit. Sadie azt mondta, hogy lépjek fel ellene, mert nem tehetem ezt örökké. Öt éve ezt csinálom és a béke még fent áll hiába van elegem az egészből. - Még esetleg azt, hogy apám mostanában nincs a legjobb állapotban. Nem tudnád minimálisra fogni a kajám elfogyasztását? – egyre inkább hátrálok. Nem tudom, hogy mit fog ehhez szólni és azt sem tudom, hogy mennyire van tisztában apám helyzetével. Évek óta az alkoholba folytja a bánatát, többször rúgták már ki munkahelyekről és egyszerűen semmi sem javul.
Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 05, 2020 6:44 pm
heads will roll ---
Griffin && Spencer
Álmodoztam-e – igen, NÉHA a magamfajta srácok is álmodoznak, mert van NÉHÁNY dolog, ami a magamfajta srácokkal sem fordul elő, hát kénytelen vagyok elképzelni őket két előadás között, JÓLLAKOTTAN, félálomban – arról, hogy Sadie Kingsley – általában azután, hogy csodáltam kicsit jóga közben, testmozgás után meg illik ugyebár lezuhanyozni - egy szál törülközőben kibassza a szobám ajtaját, rám néz és annyit mond „akarlak, Hudson Spencer, MOST!”? Igen, bár ne kérdezzétek, miért mondaná az egész nevem, de így sokkal jobban hangzik a fejemben. Álmodoztam-e arról, hogy Mack (itt jegyezném fel, hogy bár rendszeresen beengedtem a lakásunkba KÉRDÉS NÉLKÜL, felelőtlenül, a vezetéknevét egyszerűen nem tudom, legközelebb megkérdezem, a lakcímét – azt mondjuk megjegyezhettem volna, ha nem iszom annyit – és a személyi számát IS, ha fel kellene jelenteni, mert szerelemféltésből átvágta Griffin torkát) balettozik – eskü, nem értek hozzá fikarcnyit se, de a bemelegítés olyasmi lehet, mint a jóga, csak kevesebb hülye és hülyenevű pózzal, szóval megszavazok neki egy jó pontot –, majd produkál egy hibátlan spárgát a nappali szőnyegén, mielőtt bebaszná az ajtómat és annyit mondana – nevezzetek kényszeresnek, de ZUHANYZÁS UTÁN, egy szál törcsiben, nyilván –, „megvilágosodtam, Hudson, akarlak, MOST!”? Nem, ez eddig eszembe sem jutott és ettől hirtelen, mintha zavarban is lennék. Ráncolom a homlokom, kicsit jobban ráfókuszálok a repedésre a plafonon. Nem, tévedtem, a legkevésbé sem vagyok zavarban. Egészen addig, amíg Blaze be nem bassza az ajtót és annyit nem mond: „Hudson, akarlak --- Ja, nem. Pedig kurvára megijedtem ám! - Mert apád túl jól főz? - És ki vagyok én, hogy ellenállhassak? Farkasszaglásom van, Blaze, baszod. Csak beszúrom a közlendője közepére csendben, szinte bűnbánón – SZINTE, igazából úgy hangzik, mintha tök természetes lenne és kicsit sem sajnálnám, mert leginkább kicsit sem sajnálom, bár az alultápláltság kérdésében részben egyetértünk, nem ártana neki egy kicsit több… férfias forma? –, eszemben sincs, hogy meggátoljam gondolatai áradását. Akkor figyelnem kellene rá. Inkább ráérősen felülök az ágyon és komótosan összefonom a karjaim magam előtt. - Ráér holnapután is. - Elnézően mosolygom, ahogy elakad egy pillanatra. Jaj, Griffin, Griffin. Mintha félnél tőlem! A hátrálásra csak felvonom a szemöldökeim, vigyorom kérdő fintorba rándul, és – bár gyanakszom, hogy ez nem sokat segít az állapotán – felemelkedem az ágyból. Ahogy távolodik, úgy lépkedem utána, egészen az ajtófélfáig. Nekitámasztom a vállam. (Az ajtófélfának, Griffin gondolom már messze jár…) - Az oldalas jól hangzik. Csak ennyit akartál? - Gyerünk, öcsi, nehogy belefulladj.
- Hogy az a... – morgok magam elé idegesen, amikor felfedezem, hogy a kajám hiányzik a műanyag dobozbó a hűtőből. Üres, mint mindig, s a változatosság kedvéért megint nem ettem belőle egy falatot sem. Tegnap este hoztam apámtól, mert megnéztem, hogy hogy van. Szerencsére már kevesebbet iszik, de Hudson mellett én fogok el kezdeni inni esküszöm. Már kivan a hócipőm azzal, hogy úgy kell élnem, mintha folytonos rohanásban lennék. Ha van kajám, piám, akkor gyorsan elfogyasztani és úgy tenni, mintha semmim sem lenne. Nem tudom, hogy miért jó ez Őnagyságának, de ideje lenne letörni. Annyiszor terveztem már azt el, hogy végre beolvasok neki és akkor hátha megnövök egy picit a szemében és békén hagy. Túl sokat kérek, mi? Az indulattól vezérelve, kezemben az üres Amerika kapitányos dobozzal rontok be Hudson szobájába. Érzem, ahogy a homlokomon kidülled egy ér és hiába parancsolok megálljt a testemnek, a kezeim őrült módjára kalimpálnak jobbra-balra. - Mondd miért, miért, miért, miért kell állandóan megenned a kurva kajámat? Ha kell, akkor kérdezd meg! Ugyan mennyibe tart dobni egy üzenetet, hogy kaphatsz-e belőle? – üvöltöm, mint egy idegbeteg. – Mondjuk ezek után biztosan nem kapnál többé egy falatot sem. Miattad leszek alultáplált! Ja és hogy tudd, holnap nem takarítom ki a szobádat! – fújom ki az eddig felgyülemlett levegőt. Most az először érzem az ötéves ismeretségünk alatt, hogy végre nyeregben vagyok. Habár nem tart ez az érzés túl sokáig, mert amint rápillantok a srácra hirtelen megáll bennem a karó. - Akarom mondani, a hétvégén megyek haza apához, sült oldalast csinál. Te is kérsz? – kérdezem meg ezúttal egy visszafogottabb hangnemben és hátrálni kezdek, ki a szobájából. – Ne haragudj, hogy megzavartalak. Holnap jövök és rendbe rakom a szobád – bólintok, miközben nyelek egy hatalmasat. Miért kell mindig beijednem? Mindig ugyanaz a forgatókönyv, de most legalább az életben először, ténylegesen is bemertem olvasni Hudsonnek. Ugyan mindössze két percig tartott az egész, de legközelebb már ennél is jobb lesz. Talán akkor már a beolvasás után elszaladok és nem vonok vissza mindent.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
