szerepkör

2016. doromboló téli szélvihar, szívet-felkapó rettenet

Csillagtalan éjszaka van, a hideg levegő beleszánkózik a bundájába és az ég felé emeli azt. Mély, kakaóval hintett és arannyal pettyezett bundája van, a sávok kacskaringósan váltják egymást, mintha a két szín egyszerre ölelné és taszítaná egymást.
Nem gondol magára emberként.
Semmiként sem képes magára gondolni.
Összegömbölyödik, mint ahogyan abban a védett burokban tette számtalan évvel ezelőtt, amit anyaméhnek hívunk. Nyüszíteni akar, ugatva zokogni, ahogyan csak egy farkas képes rá, aki a Holdat siratja.
De ő magát siratja, a lelkét, amely valahol ott kuporog a bunda alatt, segítségért kiált, szeretetre tárja szívét, ám a lomha éjszaka bámul rá vissza ezernyi csillagszemével. Az ő fénye pedig pislákol, mint a széllel tangózó gyertyaláng, kacérkodva a megváltó elmúlással.
Évek óta él az erdőben és az erdő őbenne, próbált vígaszt lelni a fák lombjában, a Napfény mézízében, a magára avatott némaságban, abban, hogy a nyulak után mászott, orrával buborékot fújt a jéghideg patakba, másik farkasokra morgott rá, keresztülvágott a mezőn gyorsan, felért a széllel, majd megelőzte és kigúnyolta azt.
És most mégsem elég.
Lehunyja hát aranyszemét, becsukja kitárt szívét és belebeg a semmibe…

„A karjába fog, gügyög nekem, én pedig csak sírok, azt sem tudom miért, de fáj, borzalmasan fáj. Ő egy hamiskán nyelven hangzó gyerekdalt énekel anyahangon, keze a hátamra simul, az ismerős dalok pedig betekerik fájdalmam lágy pongyolába és már alszom is.”

„A családok úgy passzolgatnak egymás között, mintha csak egy nem kívánt vírus lennék, amitől úgy lehet megszabadulni, ha továbbadod. Nem érdekli őket, hogy a lelkemet tépik szét minden egyes összepakolt bőrönddel, élére vasalt ruhákkal és az álszent szánalmukkal, miszerint nem maradhatok tovább. Nem tudom, hogy az állandóan rángó lábam, a kényszeresen matató kezem, a szívem vágya az állandó cselekvés és beszéd után, vagy az ezeket lekorlátozó fehér kis barátaim riasztják-e el őket jobban.
- Édesem, meg kell értened, nem voltunk rá felkészülve, hogy hiperaktív vagy…
A feketébe mázolt szemeimre se voltatok felkészülve, se a szívemre, amelyet ezek a szavak hónapról hónapra feketébbre festenek.
A bőröndöm, benne minden magányom, hangosan koppan kifelé masírozva a bejárati ajtó küszöbében.”

„Füstszagú a hajam, a lelkem, a testem, még a melltartómba rejtett zoknik is bekebelezik a klub illatát. Úgy osonok be a klubba, ahogyan máskor ki, különböző házak ablakain, tetején vagy hátsó ablakán.
De megéri a szag, az érintés, a kontaktusok, hogy végre a tizennégyéves testemben rejlő gyermekszívem törődésre talál, még ha csak egy röpke tánc erejéig is. Ahogyan vergődő testek simulnak egymásnak, az izzadtságuk összekeveredik és a levegőbe ejtőzik, ahogyan egy kéz a csípőmre simul, szeretetillata van, egymásba marunk a zene ritmusára.
Egészen addig ameddig forró sivatagajka a nyakamhoz nem ér.
Egészen addig, ameddig nem egy kínzóan gyötrelmes, de túlfűtött cirógatásban van részem, hanem túlságosan éles fogak, mint ezernyi kés marnak belém.
Egészen addig, ameddig fel nem ordítok, a szerető kezek lekúsznak rólam és elsunnyognak, míg megfordulok, bánatos szemek kiáltják a lelkembe bocsánatukat, a keze felém csúszik, ajkára a sajnálom mászik ki, de elragadják és csak ennyit hallok meg belőle:
Remus.”

2017. őszi falevél suttogás, cigarettarombolás

Sokáig tart, mire visszarázkódom a valóságba.
Eleinte szánalomra méltóan csakis természetes alapanyagú ruhák érintését vagyok képes megtűrni a bőrömön és előbb morgok, minthogy szavak kússzanak az ajkamra. Lomhán jönnek elő azok, mintha nem tartanák méltónak a külvilágot arra, hogy érzéseimet bujább köntösbe fessék.
Hector törődik velem a maga furcsa apafigura módján; mióta felnyalábolt a téllel fűszerezett hegygerincről, egyre csak azért küzd, hogy erőltessek magamra valami embert modort. Vagy legalább modort.
Arra rájövök, hogy szeretek cigarettázni. Először Lip-től csenem el, aki tűri-csavarja, ferde szemmel néz rám miatta, de nem szól érte. Azt hiszem, Hector megtiltotta neki.
A lelkem lassan szedegeti össze magát, nem siet sehova, nem akarja, hogy újra bántsák. Igazából jó neki az apró darabokban, mert tudja, hogy ennél rosszabb már nem lehet.
A lábam újra ráng, a kezeim a papír szélét gyűrik, ahogyan beburkolom magamat Tolsztoj Anna Karenina-jába. A szemem éhesen falja a sorokat, az ajkamat harapdálom, néha járkálok olvasás közben, mert úgy tűnik, arra még emlékszem.
Egyszer hallom a lépcsőről a füleimet hegyezve, amolyan alattomos kutya módon, hogy Lip ingerült hangszínen kérdezi Hectortól:
- Egyáltalán tud beszélni?
Aznap ellopom az összes cigarettáját.

2020. téli taktusok, testkoronák, izzadó-félhalk gyötrelmek

Sosem illeszkedek be teljesen.
A farkas morog a világra a lelkemben, tövig rágja az összes piros dobozos Marlborlot és Rittenbaum – mert már nem Lip, csak Baum – testét.
A kezem-lábam önálló táncra jár és néha képtelen vagyok szavakba önteni, amit érzek, olyankor négy mancsra állok és üvöltök. Póráz nélkül bundás testben eltöltött éveim álmaimban szólongatják a lelkemet, amelynek a darabjai örökre ottmaradnak a fák lombjában, a levelek csilingelésében, a szél dalában, az összes házban, amin keresztülrángattam a bőröndömet.
Ház, nem otthon.
És még mindig ugatom a macskákat. Fényes nappal, járdán járva, kétlábon.