szerepkör

- Gratulálok Ms. McCanne … - mosolyogva megköszörüli a torkát én pedig továbbra is felvont szemöldökkel nézek rá miközben kicsit megint összerándulok ahogy a hideg műszer a hasfalamat érinti - vagyis bocsánat, Mrs. Travers. Ön anyuka lesz.
Ez volt az a pillanat, amikor elakadt a szavam, ami azért is meglepő, mert általában mindig, mindenre van valamilyen megjegyzésem. Aztán ott, abban a világos nőgyógyászati rendelőben, ahol Dr. Fincher a monitoron mutogatta, hogy az a kis aprócska pötty a képernyőn nem más, mint a megtermékenyült petesejtem, hirtelen minden értelmet nyert. A reggeli rosszullétek, az idegesség és a frusztráltság, hogy teljesen indokolatlanul törtem rá Rafira és üvöltöttem le a fejét a szennyeskosár mellé hajított pólója miatt. Nem utolsó sorban pedig nem tudtam az egyetemet hibáztatni a menstruációm késéséért. Így tehát végül úgy reagáltam, mint ahogy azt bármelyik felnőtt 23 éves nő tenné.
-Ez lehetetlen doktor úr – rázom meg a fejem egy zavart mosoly keretében – hiszen védekeztünk – mintha nem lennék tisztában az esélyekkel, hogy melyik fogamzásgátló módszer mennyire hatásos a terhesség ellen. Mintha nem tudná Ő is meg én is, hogy egy pár héttel ezelőtt beszaladtam egy eseményutáni tablettáért.
- Ohh – tovább mosolyog én pedig még jobban dühös leszek rá, Raphaelra és a termékeny spermájára, magamra amiért négy héttel ezelőtt azon a bulin megittam egy üveg tequilát és meggondolatlanul rávetettem magam a férjemre, amikor Ő jelezte, hogy nem hozott gumit. De hát na... tehetek én arról, hogy mennyire dögös tud lenni, amikor a szoba másik végéből azzal a sunyi kis mosolyával rám néz?  Nem. Erről csakis Ő tehet.

Egy parkban ülök a padon, kezemben pedig a telefonomat szorongatom miközben azon agyalok, hogy vajon kit kellene először felhívni. Talán nem ártana az apámat tájékoztatni a fejleményekről, elvégre tizenhárom éves korom óta csak mi ketten vagyunk és hamarabb tudott arról, amikor tizenhat évesen bevittek az őrsre, amiért egy slukkot szívtam egy marihuánás  cigarettából, minthogy ténylegesen felvették volna az összes adatom. Szinte biztos lennék benne, hogy egy tő mondatban a tudtomra adná, hogy kiheréli azt a „szeme se áll jól” Traverst – én emlékeztetném, hogy a FÉRJEMRŐL beszél – majd hümmögne két sort, letenné és egy öt perc múlva visszahívna, hogy akkor átalakítsa-e a dolgozószobáját babaszobává, mert a mostani lakásunkban nem fogunk elférni ha a gyerek felnő.
Ekkor veszem észre, hogy mennyi terhes nő és gyerek van körülöttem. Vajon eddig is ennyien voltak vagy szimplán megérzik, hogy más lett a hormonszintem és körém gyűlnek, hogy random megosszák velem milyen változásokon esett át a vaginájuk a szülés során – de mennyire megérte azért a kis csöppségért kilenc hónapot majd tizenhat órát szenvedni a szülőszobában. Mindeközben a kis csöppség épp a homokozóban formáz mini hóembereket kutyaszarból.
Egyáltalán, hogy mernek szülni? Ebben a világban, amikor az emberek sorsa már annyit sem ér, mint egy DEDIKÁLT Britney Spears – Oops I did it again album. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kapóra jönne őnagysága, Mr. Monagham pereputtya számára ha a volt polgármester, ex-rendőrfőnök jobbkezének egyetlen szem lánya gyereket szülne. Tökéletesen tisztában lehetnek vele, hogy Bill McCanne mindent – MINDENT IS! - megtenne a lányáért és az unokájáért.
El kell vetetnem. Nem érdemli meg szegény, hogy ilyen világba szülessen, ahol már akkor ráfestik a célkeresztet a homlokára, ahogy elvágják a köldökzsinórt.

Előhalászom az Evianos palackom a táskából és idegesen lehúzok pár nagy kortyot, miközben két anyuka egy-egy babakocsit tolva elfut mellettem és esküszöm, hogy a kislány a rózsaszín kocsiból, ahogy felemeli az öklét bemutat nekem.  Mintha az élet is így akarná a tudtomra adni, hogy CAROLYNNE MARIE TRAVERS EZT BECUMIZTAD, a gyereked nagyapja a hivatal fekete listáján szerepel ja és azt ugye nem felejtetted el, hogy a férjed is vadász?  
Nem. Nem tarthatom meg, ezzel Rafi is egyetértene. Ez lenne a logikus döntés. Bár talán ha megtudná, hogy terhes vagyok akkor többet maradna otthon és kevesebb aktív szerepet vállalna a szektájában. Igen, szektának hívom őket – mert egyetlen eseményükre se mehetettem még el és csakis úgy tudom elképzelni őket, mint valami modern kori halálfalókat.
Elhúzom a szám és mivel még mindig éppen iszok közben így sikeresen magamra öntöm a vizem maradékát. Szitkozódva csavarom rá a kupakot az üvegre, közben azon agyalok, hogy mennyire erkölcsös már most eszközként tekinteni az embrióra a hasamban, amivel – akivel? Az orvosi lapokban azt olvastam, hogy még nem számít személynek az első három hétben, az egyház viszont tök mást mond erről – elérhetném, hogy Raphael több időt legyen otthon. Messze a vámpíroktól, a vérfarkasoktól vagy a gonosz boszorkányoktól akik örömmel tűznék karóra a fejét. Viszont közel az ikeából berendezett tündéri otthonunkhoz, a padlizsános lasagnemhoz és még akár süteményt is süthetnék neki minden egyes nap. Fel kell hívnom! Így hát a mutatóujjam már érinti is a kis telefonkagyló ikont a férjem neve mellett.  Azt ígértük meg egymásnak, hogy jóban-rosszban. Meg fogja érteni – sőt biztosan egy állásponton leszünk.
- Igen, Mrs. Travers? -  elmosolyodok ahogy meghallom a hangját és a gyomromban keletkező gombóc valahogy a torkomba kúszik. Már nem is érzem magam olyan magabiztosnak.
- Ehh, Rafi – idegesen, már már hisztérikusan elnevetem magam – Láttad, hogy a plázában a Ben and Jerry's automata helyére Kylie Jenner bőrápolásos cuccaival teli automatát raktak? Mekkora egy P-I-CS-A – hisztérikus nevetésem csak fokozódik majd elhalkul szabad kezemmel az orrnyergem masszírozom – Na igazából csak azt akartam mondani vagyis kérdezni, hogy … jó lesz a levesbe főzőkolbász vagy inkább maradjak annál a vastag virslinél amit múltkor vettem?