hunter

A sikoly vérfagyasztó volt. Visszhangot vert az üres falakról. Ha lett volna legalább egy pár polc azon a penészes téglatákolmányom amit apja műhelynek mert nevezni, talán nem hallotta volna még tíz másodperccel később is a csengését a fülében. De a műhelynek csúfolt kivégző kamra csak fehérre meszelt, ablaktalan rém volt, egy székkel és egy pár fegyverrel egy ládában. Taktikai oka volt, a vért mésszel lehetett a legkönnyebben eltüntetni. Gyors volt, takarékos, kevés energiát igénylő… pont mint ahogy vadászatra tanították.

Tizenéves lehetett mikor elsőnek lépett be a hideg falak közé A lelkét pillanatok alatt megölte, legalábbis azt az felét amely a gyermeki  ártatlanságot és tudatlanságot még erősen szorongatta.

Azóta már elengedte.

Mint oly sok dolgot.

Hallgatta, ahogy az apja magyaráz valamit, valami negédes duruzsolást, a vámpírlány kétségbeesett fülébe -  ritkán látott vámpírokat kétségbeesve, inkább mindig a végletekig harcoltak, vergődtek, fenyegetőztek - de kizárta az elméjéből a hangot mielőtt azok szavakat formálhatak volna elméjében, magát is átadva annak a felemésztő gyűlöletnek ami az apjában égett mióta csak az eszét tudta. Már nem is emlékezett az anyja arcára, a hangja, az a bájos altatódal még néha ott csengett a fülében, kizárva az újabb sikolyokat. Akkoriban még csak akkor öltek, ha felbérelték őket. Akkoriban még azt tanította neki az apja, hogy nem minden természetfeletti szörny. Hogy vannak, akik képesek a könyörületre, az emberi életre. Aztán az anyját puszta szórakozásból megölték. És onnantól nem voltak emberi érzések. Csak a gyűlölet. Az égő gyűlölet ami apjából szép lassan vándorolt át belé.

Mára csak szórakozásból öl.

Ő pedig tanul tőle.

Órákkal később hal csak el a visszhang, amikor már rózsaszín gumikesztyűben - Carrie, alias Mrs. Travers, hatása a munkaeszközein is néha meglátszik, a tökéletesen működő kék, férfias gumikesztyű egyik éjszakáról a másikra lett kicserélve rózsaszínre egy veszekedés után és már annyira hozzá nőtt, hogy így hagyta -  fertőtlenítőben tocsogva takarít. Elméje még mindig nem teljesen tisztult ki, de ez már így marad, ameddig nem ér haza. Amíg békére nem lel a lakásban amit akár Ikea Katalógusba is berakhatnának, mert Carrienek mániája mindent onnan venni. Telefonja agresszíven kezd rezegni a zsebében, 2012 óta nem hallotta a csengőhangját, ez is épp eléggé idegesíti. Mellkasában melegség terjed szét, ahogy meglátja a hívó nevét, és amilyen gyorsan tudja, húzza el a kis zöld gombot.
- Igen, Mrs. Travers? - Imádta, hogy az övé. Imádta a buzgóságát, ahogy minden hétvégén próbálkozott a málnás brownieval, és ahogy minden hétvégén magába tömte pedig borzalmas volt. Imádta az agyát, ahogy mindenre volt valami válasza, ahogy mindig igaza volt. Még azt is imádta, amikor ilyen baromságokkal traktálta, miközben tudta, hogy “dolgozik”. - Tökéletes lesz a főzőkolbász. De nem gyümölcselevesről volt szó mára? - Lassan befejezte a takarítást, vállával füléhez szorított telefonnal, még mindig felhős, de már derültebb aggyal.

Vége volt.
Másnap újra kezdődött.
De előtte még hazament.
És csak Rafi volt egy pár óráig.
Nem pedig Raphael Travers, a négy generációs vadászcsalád egyetlen fia, aki kiirtott egy családot mert azt mondták neki megteheti.