Sajnos nem vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy az anyámtól kérhessek segítséget a terhességemmel kapcsolatban. Félreértés ne essék, imádom – de inkább támaszkodok rá divattippekben és hasonló tanácsokban, mint olyan dolgokban, minthogy melyik pelenkát ajánlja az első négy hónapban. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy anno amikor én születtem a nagyi intézte ezeket a dolgokat vagy talán apám, akinek szintén fogalma sem volt róla, hogy miért sírhat egy baba. Egyedül azt tudta megkülönböztetni, hogy honnan jön a babahányás és honnan a babakaki.

Na meg amúgy sem voltam jó abban, hogy titkokat tartsak meg magamnak. Az eljegyzést se akartuk nagy dobra verni, de két napra már véletlen – hahaha – sikerült posztolnom egy selfiet az instára amin tökéletesen látszódott a gyűrűm. Egyedül azzal kapcsolatban tudtam – és még tudom is! - tartani a számat, hogy Raphael történesen vadász. Nem mondom, hogy könnyű folyton a katonaságot emlegetni amikor éppen arról panaszkodok apámnak vagy Prunak, hogy mennyire elegem van már abból, hogy minden missziót bevállal – ami igazából egy picikét hasonlít is az igazsághoz.

Sikeresen összehordom a legnagyobb hülyeségeket, ami épp eszembe jut az ideutamról. Mint mindig amikor valamilyen kellemetlen helyzetben érzem magam vagy ideges vagyok. Valószínűleg ezt az apámtól tanultam, hiszen Ő az aki olyan magától értetődően vált témát és kezd el arról beszélni ha valami olyan dolgot érint a beszélgetés, amiről Ő nem igazán akarna társalogni. Tökéletesen emlékszem arra, amikor tizenhárom évesen megkérdeztem, hogy mi a különbség a csiklóizgató és a vibrátor között és ahelyett, hogy válaszolt volna először félrenyelte a reggeli kávéját majd utána elkezdett arról kérdezgetni, hogy van-e értelme már most hortenziákat, pistikéket meg levendulát ültetni március elején vagy még túl korai lenne – amikor tisztában volt vele, hogy Oxford két perc alatt tönkreteszi az egész kertet füvestől, virágostól és nem lesz olyan négyzetmétere a kertnek amit ne ásna fel, kennelről pedig ugye szó sem lehet.

Prudence azonban már megszokhatta az idétlen hablatyolásaimat a semmiről meg a mindenségről is és még akkor is csak apró dorgálásokkal illetett, ha éppenséggel a vasárnapi misén nem tudtam befogni a számat. Prudence volt az én józan eszem. Ezért is kell neki az elsők között megtudnia a nagy hírt. Ebben biztos voltam. A tökéletes tálalásban viszont már annyira nem.

- Aahh – a kezembe temetem az arcomat egy pillanatra – Igazából nem tudom hogy történhetett. Mármint okés, talán pontosan tudom, hogy éppen mikor, hogyan és milyen pózban történt de basszus Pru – itt elhallgatok egy pillanatra – nem lehetek még anya, ahogy Raphael sem kész még az apaságra – a legkétségbeesettebb pillantásommal nézek rá – A múlthéten megölte a kaktuszunkat, mert TÚLÖNTÖZTE – keserűen elnevetem magam – Fogalmam sincs, hogy mitévő legyek ahogy azt sem tudom, hogy hogy mondjam el neki – teszem hozzá egy fokkal halkabban, mert valóban nem vagyok büszke arra, hogy a férjemet még mindig nem avattam be.

Pontosan hat napja tudom, hogy terhes vagyok és még nem voltam elég bátor ahhoz, hogy bárkinek is elmondjam. Az egyetlen szerencsém, hogy az egyetemen megint éppen olyan időszakom van, hogy a tanárok elhalmoztak a beadandók tengerével és kivételesen örülök is neki. Így legalább néha nem arra gondolok, hogy valami növekszik bennem. Nem gyártom magamban a különféle scenariokat arra, hogy miként is hozom majd Raphael tudomására az állapotomat. Pedig mennyi lehetőségem volt az elmúlt napokban! Kedd este vacsorát főztem neki – bár végül elmentünk egy étterembe, mert elvileg napközben foglalt asztalt és meg akart lepni. A lényeg, hogy ott volt Ő az asztal másik végén miközben tökéletes ajkai hozzáértek a borospohárhoz és miután sikeresen kiszakítottam magam a szájának bámulásából, eljutott a tudatomig a kérdése is, hogy miért nem iszok a kedvenc boromból. Itt azt hiszem magyaráztam valamit a szőlőkről meg tengeri vidrák mentéséről majd végül kinyögtem, hogy nem kívánom a bort. Én.  Nem kívánom a bort. Szánalmas vagyok.

Végül – micsoda meglepetés – besokallok. Az egyetlen ember aki tud a terhességemről az a nőgyógyászom és őt nem hívhatom fel azzal, hogy mennyire kétségbe vagyok esve és mennyire nem állok készen arra, hogy az életem a kakilások és cumizások körül forogjon majd.
Prudence. Az egyetlen személy akinek úgy érzem, hogy elsírhatom a bánatomat. A barátságunk már olyan ősidőkre nyúlik vissza, hogy azt nem is lehet számon se tartani és annyi mindenen mentünk keresztül együtt, hogy biztos vagyok benne: meg fog érteni. Vagy legalábbis észérvekkel próbál majd meggyőzni az igazáról.
Rengeteg terhességgel kapcsolatos blogot olvastam az utóbbi napokban – természetesen gondosan ügyelve arra, hogy a böngészési előzményeimet kitöröljem, de még így is ha valaki véletlen a t betűt üti be a googlebe akkor rögtön feldob pár terhes témát. Kénytelen voltam emiatt több száz traktorokkal kapcsolatos cikket megnyitni így ha Raphael véletlen valami olyasmire keresne rá az én laptopomon ami t-vel kezdődik akkor ne bukjak le. Jogos a kérdés, hogy miért is használná az én laptopomat bármire is amikor neki is ott van a sajátja, de hát jobb félni, mint megijedni. Jelenleg pedig borzalmasan félek attól, hogy lebukok és azt hiszem ezzel csak még gyanúsabbá tettem magam a szemében.

Magamat meghazudtolva tíz perccel korábban érkezek a megbeszélt találkozó helyszínére, egy aranyos kávézóra ahol most éppen boldogan csacsogó barátnők vesznek körbe. Már megrendeltem a koffeinmentes lattémat – ez meg a másik, hogy teljesen át kell alakítanom az étrendemet és szinte az összes szokásomat, ha megtartom a kis porontyot és ha valamire hát erre nem készültem fel. Láthatóan ideges vagyok ugyanis tizenhárom másodpercenként babrálom egy kicsit az egyik tincsemet majd nézem meg a telefonomat, hogy vajon mennyi az idő. Végül ott kötök ki, hogy az instát görgetem és random likeolgatok be kacsákat és csirkéket ábrázoló képeket – megdöbbentően sok accountot csináltak a csirkéket kedvelő embereknek. Annyira elmerülök Olga – egy gyönyörű aranyszínű csirke – profiljának felfedezésében, hogy nem is érzékelem Prudence érkezétést.

- Áh, szia – felpattanok a kelleténél kicsit nagyobb hévvel, mint ahogy azt kellene és megkerülöm az asztalt, hogy egy ölelésben részesítsem. Ahogy karjaimmal körbeölelem mögötte az arcom fájdalmas grimaszba torzul és igyekszem nem elbőgni magam amiatt, hogy mindjárt könnyíthetek a vállaimat nyomó hatalmas terhen – Annyira örülök, hogy el tudtál jönni – engedem el végül miután a szokásosnál tovább kapaszkodok belé és lélegzem be azt a csodás Prudence-illatot ami békével és megnyugvással tölt el, hiszen mindig is Ő volt az, aki tökéletesen tudta kezelni az olyan szituációkat amikor éppen túlpörögtem.
- Láttad a metróban azt a fazont aki valami angyalok eljöveteléről prédikált miközben szórólapokat osztott amin Bastien Monagham fejét rávágta Edward Cullen testére amikből az a mém készült? Tudod ahol épp kifejti Bella, hogy miből gondolja, hogy Edward vámpír – legyintek egyet és visszaülök a helyemre – Vicces mennyire félreértelmezték a vámpírokat abban a filmben – sóhajtok fel végül és hirtelen nagyon érdekesnek találom a lattémra szórt mosolygós fejet formázó őrölt fahéjat – Egyébként terhes vagyok – mondom inkább a poharamnak, mintsem Prudencenek – És amúgy te hogy vagy? - igazából nem így terveztem, szépen be akartam vezetni az egészet így most a megnyugvás sem jön el olyan gyorsan, mint ahogy azt vártam. A tekintetemet végül elszakítom a lattétól és végre képes vagyok Prura nézni – Kérlek segíts.