Két éve…

Timothy Preston nem a legokosabb ember. Timothy Preston talán nem is a legszebb, de van valaki az életében aki mindentől megóvná ha tehetné, noha csupán öt perccel érkezett korábban mint ő. A nagy tükör előtt állva próbálja megkötni a nyakkendőjét, egy mélyzöld csodát, amit nem ő választott, de Hans szerint valami komoly szín kell egy munka elbeszélgetésre, elvégre nem  valami komolytalan pályázó. Ez lesz a harmadik interjú, amire elmegy, és remélhetőleg nem a harmadik, amelyről nyíltan vállalt homoszexualitása miatt fogják elbocsátani. Nem kellene, hogy bevallja, nem is kellene semmit mondania, csupán arról beszélni amihez ért. Mert Timothy Preston, mondjon bárki bármit, az egyik legjobb hangmérnök a szakmában. Ám amióta három éve coming out-olt, megunva az állandó bújkálást, azóta mégis mintha újra menekülne. Az emberek vádló pillantásai elől, az apja szúrós tekintete elől, mintha nem is lenne ember. Pedig ő ugyanaz maradt. Ugyanaz aki imádja a reggeleket, amikor a szoba, amúgy meleg levegője is még hűvös az ágyhoz képest, szereti az édes omlettet forró baracklekvárral, az anyja harminc éve állandó parfümjének megszokott illatát és szereti, amikor a nővére Cherry, összeráncolt szemöldökkel mozgatja az orrát durcásan, mint egy mormota. Timothy semmit nem változott, soha nem is volt más, az emberek mégis képtelenek elfogadni a tényt, hogy szexuálisan a saját neméhez vonzódik. A családban kizárólag ikernővére az aki a kezdetektől mellette áll, aki nem tekint rá másképpen, aki ugyanúgy megöleli, és akinél három éve már, hogy az ideje nagy részét tölti.
Még egyszer áttúrta a haját, és rideg verítékes kezét a nadrágja szárába törölte. Zavart tekintettel nézett oldalra a nővérére, az arca most egészen kisfiús volt. Cherry arra gondolt, hogy pontosan olyan mint egykor az óvodában, amikor együtt készültek az anyák napjára, és amin Tim rendszeresen belesült a szövegébe. Ilyenkor a nővére csak megszorította a kezét, és átsegítette a nehézségeken. Tulajdonképpen mostanság sem nagyon csinál mást, de képtelen végignézni, hogy mindenki elfordul az öccsétől.
- Biztos jó leszek így? Nem tűnök idegesnek, vagy ilyesmi? Nem kócoltam össze nagyon a hajam? Rendben van a nyakkendő is? A hangom is megvan, rendben minden?
Cheryl biztatóan szorította meg Tim kezét és csak bólintott. Minden rendben lesz, nem kell aggódni.
De nem ment minden rendben. Tulajdonképp semmi nem ment. Timothy Preston újabb tapasztalattal gazdagodott, hogy egy képmutató és hazug világban élünk, ahol az elfogadásról papolnak minden utcasarkon, de valójában senki nem akar semmit elfogadni. Cheryl haragos volt, ingerült és hihetetlenül kiátkozott mindenkit, aki az előítéleteinek a rabságában él. Ő már csak tudta miről beszél, hiszen nem Tim volt az egyetlen a családban akit egy döntés, egy érzés miatt majdhogynem kitagadták. Ő is pontosan így járt akkor amikor egy nála négy évvel fiatalabb férfiba szeretett bele, holott az ujján már ott ragyogott egy másik férfi szerelmének záloga. Egy három éves jegyességet dobott oda azért, hogy Philip-el lehessen. Aztán az a jeggyűrű is a fiókban végezte...


Fél évvel ezelőtt…

A magas, kopasz férfi, aki mintha egy filmes klisét lopott volna ki a valóságba, kívül hordta a jelvényét. Cheryl a szemeit forgatta és csendesen jegyezte meg.
- Ilyen büszke rá, vagy ez kell, hogy ne tévedjen el a sötétben?
A férfinak húsos ajkai voltak, amit normál esetben minden nő kívánatosnak tartott volna, ha nem éppen hajnal kettőkor figyelnek meg közösen egy védeni kívánt személyt, mielőtt elszállítják. És nem éppen Cheryl az aki ezt a megtisztelő feladatot kapta.
- Maga mindig ilyen szellemes Preston  nyomozó, vagy csak engem tisztel meg vele?
- Ne legyenek illúziói. Nem csak magát tisztelem meg vele. Mindig szellemes vagyok.
- Micsoda önbizalom!
- És szerénység!
Hirtelen hallgattak el, bár a párbeszéd nem lett volna nevezhető éppen emelkedettnek, még kevésbé filozofikusnak, de Cherrynek megvolt az a tulajdonsága, ami alapvetően a munkájában is mindig jól jött: alkalmazkodott. Stílusban, témában, úgy alapvetően bármiben ahhoz akivel éppen társalgott. Ha éppen le kellett menni kutyába, akkor lement.
Egy fekete autó állt meg a ház előtt és a húsos ajkú férfi kissé nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson.
- A maguké?
-Igen. És ha megbocsát, éjjeli kis liezonunk itt és most véget ér. Mennem kell.Ma én vagyok a megfigyelő és az óvónéni egy személyben.
Cherry  a vállára kanyarította a már kissé viharvert de általa nagy becsben tartott kék táskát és kilépett a sövény takarásából, az utca túloldalán.
- Hé Nyomozó! Megiszunk egy italt valamikor?
- Ja. Én úgy öt perc múlva abban a sötétített Fordban egy bögre isteni borsmenta teát. Hogy maga mit iszik az a maga dolga.
Vont vigyorogva vállat, majd magára hagyta a férfit.