A fegyverropogás elnémult. Nem emlékszem, hogyan éltem túl a lövészárkot, csak azt, hogy összeszedtek, és egy barakkban kötöttem ki, ahol ott voltál. Élesen él bennem az emlék, amikor ez a felismerés belém villant és ott hagytam az ápolónőt, aki nem tudta bekötözni a sebeimet, csak hogy odarohanjak hozzád. Bár még az új élet előtt volt, pontosan emlékszem a pillanatra, ahogyan átöleltelek, a neveden szólítottalak és azt hiszem sosem voltam olyan boldog, hogy láttalak.


A lábam a víztükör felett lógattam, néha szórakozottan belerúgtam a vízbe, a nyári párás melegben kellemesen hűsnek éreztem az apró cseppeket. A szürkület körbevett minket, messzebb egy utcai lámpás világított, a mi fényforrásunk azonban csak a cigarettám vöröses-narancs parázslása volt. Néha elgondolkodom, Te érezted már akkor is a köztünk vibráló levegőt, vagy csak én nem akartam észrevenni, annak ellenére sem a nyilvánvalót, ami ellen már akkor sem tiltakoztam.
- Van legjobb időszak meghalni? - a kérdés abszurditása megnevetetett, miközben kifújtam a füstöt, és ahogy rám villantottad a mindent meggyőző mosolyodat, tudtam, elkárhoztam… végleg. Nevettem, mindketten értettük, kimondatlanul is: eldőlt a sorsunk, így teljes lelki nyugalommal vetettem hátra magamat, a móló forróságot árasztó, poros deszkáira. Tudod akkor nem számítottam arra, amit tettél, így egyetlen pillanatra a döbbenettől ledermedtem, ahogyan az ajkaid az enyémekhez értek, épp miután kifújtam a füstöt. Utánad kaptam volna, de Te már ott sem voltál, s mire fellöktem magamat és megtámaszkodtam, csak azt láttam, ahogy bele dőltél háttal a vízbe. A kiáltásod és a csobbanás hangja még mindig ott cseng a fülemben.


A káosz otthonos és kényelmes tereppé vált az évek alatt, ahogyan egyre többen lettük. Csoportban vadászni és élni könnyebb, ezt az állatok is tudják. Mi nem sokban különböztünk akkoriban az állatoktól. Kevés dologra emlékszem tisztán ezekből az évekből, mert bódulatból bódulatba estünk, hol a vér, hol más kábítószer ütött ki, csak nevetésre emlékszem, amiből a Tiéd ragadta meg legélesebben mindig a figyelmemet. Mondanám, hogy megbántam mindent, nem örömmel emlékszem ezekre a mészárlásokra vissza, de ez hazugság lenne. Márpedig minden ott romlott el, hogy mi hazudni kezdtünk egymásnak… Minden ezzel kezdődött és én emlékszem az első hazugságra, amit ki sem mondtunk, csak ott lebegett közöttünk, pont mint a kurva cigarettafüst, mielőtt szertefoszlik a levegőben. Emlékszem, amikor a nevetésed kiabálássá alakult.


Azt hiszed Audrey volt az oka? Vagy George? Vagy bárki más ezen a kibaszott sárgolyón? Egyikük sem számított soha annyit, mint Te, mert Te voltál velem az első emlékeim óta, Te tudtad, milyen megmenekülni a frontról, Te voltál velem, amikor meghaltam, és Te voltál ott, amikor újjászülettem, hogy aztán Teveled őrjítsünk meg embereket, Te melletted voltam, nem a kis csapatunk mellett. Te, Te, Te, Te… Te engedted el a kezemet. Ez volt az utolsó hazugságod, és ez változtatott meg mindent.


A kezemre bámulok, aztán a tenyeremre. Árulás. Ökölbe szorulnak az ujjaim, és a falba ütköznek, amiből kitörnek kisebb darabok. Hazugság. A regeneráció lassabb, még mindig nem múlt el annak a főzetnek a hatása, amit megitattak velem. Velünk. De Te elengedted a kezemet. Hagytad, hogy a vadászok elfogjanak és elhurcoljanak, abban a tudatban: ezzel vége van. Végem van. Ez volt a bosszúd? Azért az egyetlen hibámért, amit még csak nem is szándékosan vétettem ellened? Hát ennyire nem ismersz, ennyire eltört volna minden közöttünk, és én ennyire vak lettem volna. Tudod, egyetlen dologban nem kételkedtem soha: az egymás iránti lojalitásunkban. A fecsegésem ellenére is hittem ebben. Hit… A hit is csak egy hazugság. Reményt ad, hogy majd lesz holnap. De nekem már nincs se hitem, se holnapom; semmim sincsen.
A vastag fém ajtó nyikorogva tárul ki, a hirtelen beszakadó fénytől egy pillanatig elveszítem a látásomat, kezek ragadnak meg és rángatnak ki. Minden nap megtörténik, és én minden nap azt hiszem, az lesz az utolsó: végre megölnek, vége lesz, nem fáj majd a hazugság és az árulás, nem fáj majd még egy újabb törött csont, egy újabb ütés.


Van az a mondás: ami nem öl meg, az megerősít… A vadászoknál eltöltött idő engem nem megerősített, hanem megkeményített: törhetetlenné tett. Emlékszel, régen gyűlöltem a csinos ruhákat, amikben Te úgy szerettél öltözni: ing, mellény, zakó, szövetnadrág, fényesre sikált cipő. A vadászoknál eltöltött idő megváltoztatott, hideggé és vonalassá tett. Ujjaim között forgatom az öngyújtómat, miközben figyelek, csendben, észrevétlenül. Halálosabbá váltam régi önmagamnál. A gyújtó kattan, az apró láng megperzseli a dohánypapírt, én beleszívok, füst száll fel, hogy aztán az első rendes slukkot beszívjam, és ahogy kiengedem az orromba kúszik a füst. A vadászoknál eltöltött idő valódi gyilkossá tett.
Órákkal később a sötét, csendes utcán sétálok, kényelmes léptekkel, észrevétlen követem őt: a parfüm nem fedi el a valódi lényét, ugyanolyan halott mint én, vadászni készül, csak éppen azt nem tudja, hogy ő most a vad. Két lámpa fényköre között az árnyékban érem utol, s mintha ott sem lettünk volna ragadom el. Pont, mint ahogyan a ragadozó madarak csapnak le: sebesen, némán, könyörtelenül. A vadászoknál töltött idő megváltoztatott: már nem halandókra vadászom elsősorban, nagyobb préda után sóvárgok… A sajátjaim, a vámpírok a valódi célpontjaim, és tudod, ezt neked köszönhetem Bennie, mert minden vérszívó csak egy újabb próba a finálé előtt: a finálé ugyanis a kis csapatunk.


Nem vagyok híve a technikai hóbortoknak. A moziban az volt a különleges, hogy újra láthattam a napkorongot, ami oly sokáig félelemmel töltött el. A vadászaim persze mindenre gondoltak: varázslat, hogy járhassak a napfényben, varázslat, hogy bármennyire is élvezem a halandók vérét, jobban élvezzem elpusztítani a saját fajtámat, varázslat, hogy gyorsabban regenerálódjak, varázslat, hogy jobb hóhérjuk legyek… varázslat mindenre. Mégis a legnagyobb varázslatot a modern technika adta, ami hirtelen olyan nagyon lekötött.
Egy reklámban láttalak meg, egyetlen pillanatra villant fel az arcod a képernyőn, és először nem is akartam elhinni, hogy Téged látlak. Arra gondoltam, nem lehet, hogy ennyire nyilvánvalóvá akarod tenni a létezésedet. De aztán ott voltál a telefonom kijelzőjén is, és ahogy néztem a rég nem látott arcodat, elégedettség töltött el: Te leszel az első, Bennie!