Protest, fight ...?

A mai nappal kapcsolatban mindenre számítottam, csak arra nem, hogy majd belecsöppenek egy komplett káosz kellős közepébe.  Szívesen mondanám, hogy nem élvezem a helyzetet, hisz egy kis izgalom mindig jól jön az ember életében, azonban ez az egész, most valahogy nem akart olyan jól esni, főleg, hogy itt sem kellett volna lennem.
Elhárítottam a támadást, s közben a nőt is talán megvédtem egy nagyobb sérüléstől, s ezt ő maga is viszonozta a számomra, mikor elhárított egy felém reppenő valamit.
Épphogy csak utána tudtam fordulni.
-Kösz! - vetettem oda a választ, majd egy pillanatra elgondolkodtam, vajon miért is vagyok még mindig itt ezen a helyen?! Nem akartam itt lenni, és nem is akartam ezt az egészet a magaménak tudni. Ám még is ott bujkált bennem talán a kihívás utáni vágy, s bizony bizony a kaland kecsegtette érzés is.  
Mikor megragadta a karom, hogy akkor most innen ideje lenne elmenni, nem szóltam semmit, csak megszaporáztam a lépteim vele együtt, s hagytam, hogy a dolgok szépen a maguk medrében folytatódhassanak tovább.
Szedtem a lábaim, hárítottam a támadásokat, ám egy pillanatra megtorpantam.
-Várjon!! - elengedtem a nő karját, majd segítettem egyik társamnak, akiről egy intéssel tüntettem el az éppen őt verő alakot. Hiába volt Tom egy barom, akkor sem hagyhattam, hogy baja essen, így miután a pofa, ki éppen végezni akart vele, a közeli tűzfalnak csapódott, visszatértem a nőhöz, fogtam meg kezét, s rohantam vele tovább. Már ha addig nem rohant tovább. Ha így történt, akkor egy kicsit távolabb húzódtam, s karba fontam karjaim.
Ám ha megvárt, akkor bizony együtt kereshettünk egy biztonságos helyet magunknak.
Amint ezzel megvoltunk, s sikerült elég távol kerülnünk a rögtönzött összecsapástól, fordultam a nő felé, s néztem meg, még is ki volt az, akit megmentettem, s akinek én magam is köszönettel tartozom.
- Lou O’Connell – mutatkoztam be egy kedves mosolyt villantva felém, majd kikukkantottam rejtekünkből. Szerencsénkre még a küzdelem nem ért el idáig. - Jól van? - tudakoltam ismét. -Nem sérült meg?

Protest, fight ...?

Meggyógyultam, talpra álltam. Minden porcikám a helyére került,s az a fránya repedés a bordámon is szépen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Kicsit elgondolkodtam,az otthon töltött idő alatt, hogy lehet igaza van az anyámnak, és csak a feszültséget keresem, pont mint a bennem feszülő erő.
Íme a ritka alkalmak egyike, mikor is igazat adok az anyámnak. Mikor azt gondolom, igen, neki van igaza.
Tulajdonképpen csak egy kávéért ugrottam ki az irodából, hiszen aktakukacnak lettem kinevezve, amíg a pszichiáter úgy nem dönt, hogy alkalmas vagyok a terepen való melóra.
Nem mintha nem lenne még vagy húsz másik rendőr, aki majdnem otthagyta a fogát, s ők még is rendesen dolgozhattak.
Felsóhajtottam, majd elmentem egy kisebb tömeg mellett, kik táblákkal a kezükben álldogáltak, s hallgattak egyet, aki egy kisebb pódiumszerűségen álldogált.
Akkor még nem foglalkoztam velük, csak bementem a kávézóba,  kikértem a feketémet, fahéjjal, és némi tejszínhabbal, majd fizetés után elégedetten ballagtam ki onnan, hogy végre ettől talán fel fogok ébredni kellőképpen.
A tömeg még mindig békés volt.
Lassan azonban megjelent pár járőr kolléga is, akiktől begyűjtöttem némi információt.
- Csak békés tüntetés… - mondta az egyikük, aki épp akkor végzett a kávéjával, s vette kezébe talán a biztonság kedvéért a fegyverét.
- Vigyázzatok azért! - vetettem oda megveregetve a vállát, s egy gyors elköszönés után indultam meg elfelé onnan, ám a szöveg megütötte a fülem. „Ellenállni, nemet mondani… álljunk végre a sarkunkra! Mondjuk ki, hogy elég volt!!” Erre felszaladt a szemöldököm, s megálltam. Mivel nem egyenruhás rendőr voltam, így bizony nem tűntem ki a tömegből.
Viszont a kávémat nem élvezhettem ki. Valaki berobbant a tömegbe, s verekedést kezdeményezett.
Egymásnak esett a két oldal. Mentek a szidalmak, a pocskondiázás, ám többségben voltak a pofonok, és a verekedő egyének.
Egy darabig csak néztem az eseményeket, majd tekintetem egy fickó felé tévedt, aki nekiesett egy hmmm… boszorkánynak, akit elsőre nem saccolnék idevalónak. Ügyesen hárított, de a fazon fölé kerekedett.
Érzékenynek nem mondható búcsút vettem a kávémtól, s egy laza intéssel tettem félre embereket, hogy odaérhessek a nőhöz, mielőtt még bizony az a kés, ami villant a pasas kezében megsebezhetné.
-Nem hallottál még a fair küzdelemről?! - vetettem oda mogorván, miközben megragadtam a fickó vállát, s rántottam el a nőtől, majd ugrottam egyet hátra, ezzel hárítva a felém irányuló döfést, majd ragadtam meg a karját, s a következő pillanatban immár kiáltva dobta el a lángvörös kést. -Nem játszunk a késsel! - duruzsoltam a fülébe, miután behúztam neki egyet, s a következő pillanatban kicsit odébb penderítettem, s fordultam a nő felé.
- Jól van? - tudakoltam kicsit közelebb lépve hozzá, miközben a járőrök azon igyekeztek, hogy szétszedjék a tömeget, s igyekezzenek visszahozni az elején uralkodó rendet.