- Egyesek szerint türelmetlen vagyok. – Igen, remekül érzékeled, ennyi a válasza, miközben a kezénél fogva húzod magad után, oda, ami lehet most bármi, az sem zavarná. Olyan, mintha nem is a kérdésedet válaszolta volna meg, csak lefestett volna egy körülményt, amit rá lehet húzni bármilyen helyzetre, amit nem érdekel, hogy a nap süt vagy a hold világít, csak eljön majd, és viszonylag hamar, ennyit megérhetsz belőle te is, Daisy megengedi neked szívesen.

Ha lenne olyan állapotban, hogy észrevegye, éppen azt csinálja, amit már jó ideje nem szeret csinálni, valószínűleg befejezné. Nem az ő világa már az, hogy játsszon bárkivel, de a cuccon való ragadás ezeket a következményeket hozza magával mindig; kicsit másabb lesz, enged dolgoknak, amiket kurvára leszólna máskor, és utána könnyedén megbocsájtja magának is, meg neked is az egészet, hamar elfeledkezve arról, mit okozhat ez másokban. Vagy ez, vagy egyszerűen csak nem hisz téged többnek, mint a pillanatot, ami random jött, aztán majd random megy, mintha meg sem történt volna. Az utolsó, talán legabszurdabb elképzelése meg az lenne, hogy álmodja az egészet, és végül is nincs kizárva, hogy ha majd három nap menés után ő elalszik, aztán felébred, nem fogja pontosan ezt gondolni a történtekről. A képed csak alátámasztaná az egészet, mert ilyen szépet álmában láthat maximum, legalábbis abban a felállásban, hogy egy menetre még lehet, érdekelnéd is.

Ő már a réginek tűnő kanapén ül – na, ezt most mi a picsáért figyelte meg? -, amikor hálálkodni kezdesz, Daisy meg csak vigyorog, mert mi mást tudna csinálni. Nem akarsz többnek tűnni talán, mint ami vagy, márpedig szentül hiszi, hogy az anyag, amit például ő a testébe küld, nem teszi őt kevesebbé, szóval kompenzálnia sem kell. Aztán addig csavarja ezt a gondolatot, hogy párhuzamot húz közted, meg saját maga között, és megint röhögni akar, de a vigyorán túl nem látsz úgy sem többet, mert megerőlteti magát. Inkább legyél csak álom, légyszi, mert nem fogja tudni hogy megmagyarázni magának később, miért akart veled ennyire jó fej lenni, hogy nem nevetett többször, mint amúgy tette volna. Néha rajtad, néha csak veled, de az talán már mindegy is.

A gondolatai meg a figyelme elérik azt a pontot – harmadik nap, sokadik óra, tudja a fasz, mennyi idő után -, hogy nehezen tud koncentrálni egyetlen dologra, mert túl sok minden akarna az agyába ágyazódni, ráadásul egyszerre. Pedig reménykedett benne, hogy tovább fog tartani a csík hatása, mert az mindig kicsit kitisztítja a fejét, és ott vagy még te, akinek igazán az agyába kellett volna ágyazódj, kitöltve őt teljesen, anélkül, hogy hozzáérnél. Igen, ezt akarta tőled, de lehet nem a te hibád, hogy nem sikerült – még -, és az is lehet, hogy csak ő késett el ezzel. Néha ez órákon múlik csak, nem többön, szóval pótcselekszik, cigit teker, ajcsit kapsz, mindenki happy.

Rád néz, amikor a cigit nyújtod, és ezúttal mintha őszintébben, de mindenképpen lágyabban mosolyog rád. - Hagyd a picsába. – Mondja, aztán a táskájában nyúl, elővesz egy bontatlan doboz cigit, és mivel neki maximum csak kettő kell a művelethez, a többit a dobozzal együtt odaadja neked. - Tessék. – Fűzi hozzá hasonló csendességgel, ahogy az ülés, meg a hirtelen meleg azt hiteti el vele, hogy éppen beleolvad a kanapéba melletted, szóval minek hangoskodjon, tökre chill minden.
Amúgy kurvára nem direkt csinálja, de amikor elkészül a cigivel, pont a szemedet nézi, ahogy végignyalja a papírt, és még akkor is, amikor rátekeri a végét a cigire, hogy odatapadjon. Ha nem szólalnál meg, tényleg elolvadna, és az lenne az utolsó emléke, hogy már azt sem tudja, mi van, de te szép vagy, szóval így elmúlni neki is szép lenne.

Kell neki úgy kereken harminc másodperc, hogy felfogja, mit mondasz neki, és akkor végre elmosolyodik a játékon, amit kitalálsz kettejüknek, hogy azért valamivel elüssétek ezt a furcsa órát, itt a házban, hajnalok hajnalán, mert ő normális esetben tíznél hamarabb nem kel ki az ágyból, még üzlet kedvéért sem. Az első nevetés, amit már nem akar visszatartani a kérdésedre most bukik ki belőle, de ez is kicsit csendesebb, mint amilyennek szánja, mostanra azonban már csak ennyire futja tőle. Aztán odaadja neked azt, amit tekert, és elővesz még egy doboz cigit a táskájából, hogy simára gyújtson rá. Ha beleszívna abba, amit neked volt szíves készíteni, tíz percetek van még, és tényleg nem lesz képben. Ebből akár tudhatnád, hogy érdekled annyira, hogy ezt elkerülje még, szóval akár értékelhetnéd is, de biztos fogalmad sincs az egészről, szóval..
- És az én kérdéseimtől nem tartasz? – Néz rád megint, pontosan úgy, ahogyan az előbb tette, de most már talán a szemeit figyeled te is, nem a nyelvét a papíron. Nem, nem néz ki belőled ennél többet most, és nem sajnálja egyáltalán. Inkább csak a kályhára tereli a tekintetét, ami nem tűnik nehéznek, sőt, inkább túl könnyen megy neki, amit a csíkok okoztak, meg amúgy ne mond már, hogy a kurva pupillája még nem tűnt fel.

- Volt egy csaj általánosban. – Ahogy elkezdi a mesét, azonnal abba is hagyja a beszédet néhány pillanatra, amíg fizikailag is rágyújt. Tudja, ha ezt most nem teszi meg, lehet egy órán keresztül beszél majd úgy, hogy egyik kezében az öngyújtó, a másikban a szál cigi, de a kettő nem találkozik, amíg rá nem szólsz. Másokkal legalábbis ez szokott lenni. - A menzán magyarázott valamit nagyon hevesen, és amúgy kajak képes volt rá, hogy vörös legyen a feje, meg kapkodja a levegőt, ha belelendült, pedig nem volt ideges, vagy ilyesmi. Aztán úgy belehergelte magát valamibe, hogy telibe hányta az arcom oldalát, mert épp nem őt néztem, és… – Szív még egy slukkot, mert így csak le fog égni a cucc a kezében, és ő nem ezért gyújtotta meg. - Gondolhatod, lehánytam magam előtt az asztalt, szinte reflexből. – Vállat von, meg nevet egy kicsit, mert tök régen volt, ő pedig sokat változott, mert muszáj volt, és mára már senki hányása nem váltana ki belőle ilyen reakciót. Akkor sokkal több ilyen sztorija lenne, tekintettel arra, milyen szarságok történnek a házában, nap, mint nap szinte.

- Legcikibb szexélmény, hajrá. – Int feléd a kezével a homlokától, mintha tisztelegne, pedig a vigyora arról árulkodik, nem sajnálja, amiért durvábbat kérdezett, és nem fogja magát hibáztatni, amiért te nem mertél jobban bekezdeni.

Szóval meghallottad, sőt, a te füledet is bántotta az ajcsi, bár abban szinte teljesen biztos, hogy mennyire leszarnád a megfogalmazást, ha egészen más dolgokat kapnál meg ajcsiba. De Daisy ilyesmiket nem osztogat – nem, nem a drogra gondol amúgy -, legalábbis az elmúlt évek tapasztalata nem ez volt; néhányszor elvette azt, amire neki szüksége volt, de, hogy odaadó, ajcsis dolgokat csinált volna mások kedvéért, azt nem tudja felidézni.
De a gondolat egyébként nem rossz, hogy neked adna, vagy legalábbis így nevezné a saját lelki békéje érdekében, mert mozgatod a fantáziáját, aztán innen már nem nehéz elképzelni, hogy a testével is ezt tennéd. Ebben a pillanatban, vagy pillanatok sorában minden túlságosan formálható viszont, meg hát itt a tudatállapota, ami módosult – haha, nem véletlenül nevezik ezeket így -, szóval most ez van, ebből tud az ő agya is táplálkozni, és talán emiatt ötlik fel benne az a kérdés később, ami néhány perccel előtte megtöltötte a tudatának maradékát, szóval a piercing témája már nem tűnik fontosnak.

Egészen addig, amíg a gondolatai utol nem érik a sejtjeit, és ki nem kívánkozik belőle valami hülyeség. - Bárhova tudok csinálni mondjuk. Biztos lenne olyan hely, ahol nem zavarna. – Bár kérdéses, mennyire vagy elvetemült, meg mennyire mocskos a fantáziád, mert itt aztán bármire gondolhat, és gondol is, hiszen az agya egyelőre mondjuk csak meg van menve, de nem tudhatod – ahogyan ő sem -, hogy egy óra múlva nem lesz-e már elmenve. Maga sem tudja eldönteni, mennyire válna előnyére, ha elmenne most már, de a helyzet maximálisan adott, és senki nem kényszerítette erre – se a csíkokra, se arra, hogy ilyen állapotában veled akarjon találkozni.
Átmentél, mert Daisy a betegsége következtében magára öltött egy tulajdonságot, amivel korábban nem rendelkezett, és kibaszott megértő lett mindenkivel. Azelőtt lehet, hogy igyekezett titkolni, de könnyen és gyorsan formált véleményt bárkiről, miközben a szende, kedves kislány képében mozgott, csak, hogy szeressék. Aztán gyomron vágta a valóság, kinyitotta a szemét, és annak kezdett mindent látni, ami valójában. A jó meg a rossz már nem játszik lapokkal nála, minden csak van, ahogy ő is csak létezik már, és ha két perc nyugta lehet mindentől úgy, hogy ezek csak úgy legyenek, akkor érez békességet igazán. Meg a kibaszott szemeidtől, szóval nem a legokosabb, hogy veled szembe fordult, de egy valamiben egyetértetek a hülye piercingeken kívül; ez a reggel legyen minden, amit akartok, anélkül, hogy bárki baszogatna titeket érte.

Rohadtul érdekli viszont, mit fogsz válaszolni, de azt veszi észre, nem tudott sarokba szorítani vele, és ez jobban tetszik neki, mintha sikerült volna. Valamiért hangosan akar nevetni a reakciódon, de visszafogja magát, mert a végén még félreértenéd, még ha nem is jelentene rosszat. Egyszerűen csak szórakoztatja ez az egész, még mindig kissé abszurd helyzet, közben meg tök jó, hogy veszed a lapokat, sőt, húzol is rájuk, meg őt is húzod, ami tovább mozgatja Daisyt, meg a lelkét, aztán ha már túl sok leszel, úgy is rád szól.  Vagy tenné máskor, most meg nem fog, meg minden vicces, semmi sem komoly, és nincsen szükség arra a stílusára, amivel másokat a helyére szokott tenni.
Tehát nem nevet, csak szélesen vigyorog, hiszen őszintének tűnsz, ha pedig hazudni akarnál, legalább megpróbáltad volna. Aztán egy idő után egyébként leesik neki, mennyire közel vagy, meg majdnem nekimentél, most pedig fogod a két karját, miközben arról beszélsz, hogy meg akarod fektetni. Az fogalmazódik meg benne, hogy imád ezért, de ez már tényleg csak az állapotának tudható be, hiszen normális ember nem valószínű, hogy így kajálná ezt az egészet, de ő most ezt teszi.
- Az jó válasz lenne, ha elmondanád, meddig kell majd várnom. – Teszi hozzá, de ezzel valószínűleg nem segít neked, és először villan valami türelmetlenségre hasonlító izé a szemében, ott a barnás pöttyök között, amit fixírozol éppen.

Ezt követően úgy megy utánad, mintha benne lenne az egészben, de miért is ne lenne, neki veszítenivalója már nincsen. Az utóbbi időben pedig különösen eldobhatóként tekintett magára, és hidd el, hogy nem bántódna meg, ha te is ezt tennéd, sőt, értékelné, mert semmit sem kellene megmagyaráznia, és neked sem kellene magyarázkodnod, ebből neki úgy is elege lett egy életre, még ha az ő maradéka rövid is. Valamiért tetszik neki, amiért megfogod a kezét, és követ téged, pedig máskor az ő energiái az erősebbek, őt szokták mások követni, mert van még némi józan esze az élethez, amit élnek, miközben a többiek úgy bízzák magukat a holnapra, mintha biztos lenne, hogy az mindig eljön. Daisy ennek a gyökeres ellentéte, sosem tudja, lesz-e a holnap, ezért sem bánja most ezt az egészet – izgalmas vagy, és nevetést csikarsz ki belőle mindenféle erőlködés nélkül. Neki ennél több most nem nagyon kell.

Ebben az állapotában nem figyeli meg a helyet különösebben, mert olyan, mint bármelyik másik, ahol kettesben lehetnétek, persze kivétel a saját háza, mert bár mindenkit elzavart otthonról, oda sosem tudna így elvinni. Magaddal hagy kicsit, mert kályházol, ami valahol aranyos, pedig ő nem kért ilyesmire, meg neki is kell néhány perc, amíg felfogja, miért pont olyan helyre akartad hozni, ami ennyire személyes. Ilyenkor mindig arra jut, hogy nem mindenki annyira antiszociális időnként, mint amilyen ő, meg nem mindenki fél annyira közel engedni másokat, mint őnagysága, Daisy Marlowe.
Megkeresi a szekrényt inkább, amit említettél neki, és kivesz belőle egy chipset, a mogyorót, meg a cigipapírt is a csigának valóval, és mindent az asztalra ömleszt, bocsánatot sem kérve érte. Ennek az az oka, hogy ő most le fog ülni, és valószínűleg megered majd a nyelve annyira, hogy legközelebb akkor áll majd fel, ha elindul haza, a saját két lábán, amire reméli, még mindig emlékszel.
- Tekerjek egy cigit? – Kérdezi a semmiből, lehet, még mindig háttal vagy neki, mert kályházol, lehet közben már elindultál felé, de ő közben leül a kanapé szélére, hogy elérje az asztalt, ha igent mondasz. Az ő táskájában mindig van minden, mert ez a kispályás dílerek rossz szokása, odáig viszont nem megy majd el, hogy csíkot húzzon előtted, azt neked kell felhoznod, de ugyan miért csinálnál ilyet. Ez egy ajcsi tőle amúgy, mert őt mindig mások kérik fel a tekerésre, és ő nem is nagyon kívánja, mert a végén bealszik tőle, szóval igazából csak neked akar jót. Meg tesztel, hogy mennyire volt nagy a szád a cigivel kapcsolatban, de ez már mellékes, és csak neki fontos, ha az egyáltalán.

Daisy, ha akarna tőled, vagy bárkitől valamit, nem esne nehezére írni egy üzenetet, csak, hogy beszéljetek. Nem szokott várni semmire, amit fontosnak tart, a probléma az, hogy már egészen más dolgokat tart fontosnak, mint a vele egykorú nők. Van elég nagyszájú és határozott mellé ahhoz, hogy ne játsszon kislányt, akire rá kell írni egy-két-három nap alatt, mert az ő fejében ez amúgy sem így működne. Szóval elhiheted, ha nem úgy állna össze a teste, ahogy, az elméje nem foglalkozna olyan játékokkal, amiket unalmas játszani, mert ha így lenne, nem rángatott volna ide csak azért, hogy aztán sétáljatok valami a fejében most még fura helyként jelölt valahova, hogy lefoglald.
Amúgy ha kiderülne, hogy többet tudsz róla már, mint előadod, sőt, még figyelted is, valószínűleg kiröhögne érte. Nem azért, mert baja lenne vele, hiszen a történet egészében nem lenne annak tekinthető, de ez lenne a reakciója, mert miért is kellene kiakadnia? Látott ő már sok mindent, küzdött dolgokkal, saját magával is, és utóbbit találta a legnehezebb valaminek az életében, amit meg kellett rágnia, sőt, a mai napig nem tudja eldönteni, hogy az egészet csak lenyelje, vagy hagyja abba a küzdést, és köpje ki. Ha tudná, mi vagy, és ha tudná, hogy vége lehetett volna aznap este, ha csak végre kiköpte volna ezt az életnek nevezett cirkuszt, de végül miattad nem tette, még hangosabban röhögne, és nem értenéd, hogy miért. Aztán meg lehet, hogy pár napig ő sem vágná.

Annyit tud, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy a szavak képesek leírni, mert ott vagy te, akit nem valószínű – legalábbis az ő elképzelései szerint -, hogy ismét látni fog, meg ott van ő, akinek a fejében az egyszerűség már nem létező folyamat, és az, mennyire könnyen elenged már mindent, sokat dobna a helyzeteden.
De most még itt vagytok, egymás társaságában, és tetszik neki, ahogy meg tud lepni téged, nem azért, mert általában ezzel meg tud lepni másokat, mert nincsen így. Az ő gyűjtőházában kevés már a meglepetés, tényleg volt ott már mindenféle fazon, őt pedig az új információk, és ha valaki teljesen más, nem lepi már meg. Szóval nem igazán ehhez van szokva, de tetszik neki az arckifejezésed, meg a hangod, amit a véleményedhez választasz, mert éppen téged néz közben, hiszen ha valami a szarságok előtt, és után is mindig volt, az kíváncsi. Ezt egyébként igyekszik leépíteni, mert a kíváncsisága mindig újat akar tudni, veled meg addig a pontig kell megelégednie, amíg itt, vagy majd ott lesztek, mert utána tervez majd eltűnni, ahogy szokta ezt csinálni mindenkivel.

- Megkapod ajcsiba, ha így lesz. – Aztán fintorog, meg ugyan már ki beszél úgy, hogy ajcsi, mert ő biztosan nem, de hát már fáradt az elméje, ezért a fintort nevetés követi, aztán úgy dönt, inkább elengedi, mert te nem tudod, hogy nem szokott így beszélni, neki meg nincs ereje ezt most kifejteni neked. Meg amúgy is mindegy. - Mondjuk nem tudom, a ketrecharchoz nem feltétlenül lenne okos dolog, még a végén kitépik a cuccot a szemöldöködből, vagy a füledből. Kivenni meg macerás ezeket, engem legalábbis idegesítene, ha mindig oda kéne rájuk figyelni. – Mondja ezt, miközben a füle mögé fésül az ujjaival néhány hajszálat, mert van néhány az övében is – sőt, mindkettőben -, de sosem szokta kivenni őket. Ehhez ő túlságosan türelmetlen, még ha a szakállas csávó hagyott ott neki valami kampót, amivel két csavarás után kint lennének. Jók pontosan ott, ahol vannak.
Lehet, az imént feltett kérdése nem adja meg a találkozó egyszerűségének lehetőségét, meg elvesz valamit a könnyedségből is, de hát kíváncsi, és egy dolgot már megfigyelt rajtad, a megannyi kristálycsík ellenére is. Van az a tapasztalata a tinderes srácokkal, hogy megfektetni akarják, de ők nem annyira óvatosak vele, mint te, mert bár megmondani nem tudja, miért érzi ezt veled kapcsolatban, a megérzéseire szokott hallgatni. Random vagy, meg lazának tűnsz, de szerinte nem azért viszed egy helyre, hogy ott meghúzd, aztán elköszönjetek egymástól. Azt meg már évek óta nem tudja elképzelni, hogy őt valaki meg akarja ismerni, meg hát na, neked biztos minden ujjadra ott van egy csaj, aztán mondod is, hogy trófeának ez az egész kevés volt.

Szóval nem tévedett abban, hogy meg kéne ezt kérdezni. Nem, mintha a válaszodból értené, de még kíváncsibb így, ami egyikőtöknek sem tesz majd jót, figyeld csak meg. Mondtad volna, hogy trófeának akarod, mert az senkinek nem fájna majd a jövőben. Annak meg külön örül, amiért nem kérdezel vissza, hogy ő ugyan már minek akart veled korán reggel találkozni, és, hogy ez honnan jött, mert lehet, nem mondana semmit.
- Nem baj, ezt a választ el tudom fogadni. – Jön ki belőle őszintén, mert róla tudni érdemes, hogy nyersebb az átlagnál, éppen azért, mert a játékok játszásához már se ideje, se kedve nincsen. Ha nem tetszett volna a válaszod, valószínűleg megszólna érte, mert ha őszinte akar lenni, valami macsófiú hülyeségre számított, de tőled ez nem hangzott annak, de ezt az érzést elengedi, mert muszáj neki.

A fájdalomcsillapító cigarettát meg megmosolyogja csak, mert élsz te is dolgokkal ezek szerint, ez meg nem kéne, hogy tetsszen neki, de így van.

Úgy válaszol viszont valami másra, hogy közben követ jobbra, és nem nagyon nézelődik továbbra sem, csak figyel rád, meg az utasításaidra, hogy mégis merre. - Ez velem is így van. Nem is tudnék mindent megmagyarázni, amit csinálok. – Nem kérdezted, és örül is neki, hogy nem firtattad, miért akart idejönni veled, de ezzel talán megválaszolta, ha csak óvatosságból tettél így.
Azon viszont majdnem felnevet, ahogy megemeled a vasat, mert előbb mintha azt mondtad volna, itt nőttel fel, de kicsit olyan, mintha betörni készülnétek ide. Ez meg megmozgat benne valamit, az arcán ott a meg sem történt nevetés, mert megy először előre, ahogy kérted, de aztán visszafordul, amikor te is bejössz utána, és hirtelen megfordul, mert szembe akar lenni veled végre, hogy megnézze magának az arcodat megint. Az meg, hogy kicsit nekiütközöl-e, rajtad múlik már, meg a reflexeiden, nem az övéin.
- Itt nőttél fel, mégis hátsó ajtókon, rejtett helyekre törünk be. – Vigyorog rád, mert még dolgozik benne a csík, és ettől, meg tőled most jó a kedve. - Meg akarsz fektetni, Romulus? – Talán egy kicsit sajnál, amiért nem a te hibád, hogy ő ilyen, hogy most mintha elkezdett volna provokálni, ennyire közel hozzád, mélyen a szemedbe nézve, valami folyosó, vagy mi előtt, nem figyelte meg, de ott, ahol majd egyenesen kell tovább menni. Semmilyen válasz nem érdekli egyébként erre a kérdésre, mert ha tévedett, és csak erre hajtasz, az sem zavarná. Csak a reakciódat szeretné látni, talán szórakozásból, talán incselkedésből, nehéz lenne megmondani.

Nem ő lesz az a lány, aki elvitatja tőled a keménygyerek imázst, vagy bármi mást, amit mutatni akarsz magadból. Ha nem ebben az állapotában lenne, akkor valószínűleg minden mozdulatodban találna jelentést, és megfigyelne egy kicsit jobban, mert az ő érdeklődése így nyilvánul meg – fel sem tett kérdésekben találni meg a válaszokat, amikre ő kíváncsi. Most azonban csak tűnsz valaminek, vagy valamilyennek, aztán ez mind a tiéd, nincsen róla véleménye – már azon kívül, hogy szexinek tart, persze -, és meghagyja neked a választásaid, amikhez amúgy sincsen túl sok köze.
Mert neki nagyon sok emberhez nincsen köze a világban, szóval rendőrt sem hívna rád egy kis fűért – mennyi lehet, fél gramm? annyi se -, mert a te rossz döntéseid ugyanolyanok, mint az ő rossz döntései, másnak sem engedné, hogy ebbe belemásszanak, ezért neki sincsen ilyen vágya. És mivel ez a helyzet, valószínűleg tökre örülne egy ilyen felajánlásnak, mert ha pörögni órák múlva nem is fog tudni, aludni legalább még a következő huszonnégy órában egy kínszenvedés lenne, szóval… egy ilyen segítséget elfogadna, valószínű. Az már más kérdés, hogy akárhova viszed, ott nem aludhat el, különben a következő három napot, amit a papírforma szerint alvással kell töltenie mindenféle megébredés nélkül, viszonylag ciki lenne egy bokor tövében, vagy egy ház oldalában, vagy ott megejteni, ahová vinni akarod.

- Ezek már ilyen mély, Coelhos gondolatok. – Mondja vigyorodva, mert igen, ha nem tűnt még fel, Daisynek mindenre van valami reakciója, vagy megjegyzése, amit nem mindenki szeret benne, és nem is mindig ilyen visszafogott ez tőle, vagy egyáltalán kedves. Ő sem szereti a tükröt, amit másoknak mutatni szokott, de arról már régen lehetett – pontosan három éve és hat hónapja, ott, az orvosi rendelőben -, hogy formálja magát, hiszen ennek sincsen már célja. Az emberek, ő úgy vette észre, azért formálják magukat, azért változnak, simulnak a környezetükhöz, mert hosszútávon látják, mennyire kifizetődő ez, azt pedig még Daisynek is nehéz megérteni, hogy ez a hosszútáv neki egy nem létező koncepció. Ennek ellenére undorító könnyedséggel rázta le magáról emiatt a normákat, és egészen olyannak érződött ez, mintha mindig is erre vágyott volna, csak nem engedték volna neki. Igen, a világ a hibás mindenért, csak őt ez már nem érdekli.
Azért annak örül egy kicsit, hogy nem kezdesz bele macsós, védelmező dumákba, mert bár most valószínűleg csak elvigyorogná a dolgot, és lerázná magáról, mint annyi mindent már, máskor ez komoly ellenállásba ütközne a részéről. A cucc ellenére is az jön le neki így a szavaidból, hogy érted, amit mond, még ha burkoltan is, aztán meglehet, hogy téved, mert ebben az állapotban azért még szokták meglepetések érni, még ha másoktól nem is, de magától biztosan.
Például egészen úgy érzi, hogy meg akarja köszönni neked, amiért nem erőlteted a biztonságos hazaérés gondolatát, aztán inkább elhessegeti az egészet, mert most lát először, és nagyjából szerencséd van, amiért viheted, ahova akarod. Emiatt arra a következtetésre jut, hogy jogában áll, hallod, joga van hozzá, hogy úgy menjen haza, ahogy ő akar.
- Úgy gondolom, igen. – És gondolja így, mert felizgattad a fantáziájának azon részét, ami csak ebben az állapotában létezik, szóval lehet, hogy ha három nap múlva felébred, és tiszta lesz, akkor már nem fogja érdekelni. Aztán lehet, hogy megint meglepődik majd saját magán, hiszen a tudatmódosító szerek csak nagyon hosszú idő után facsarnak ki valakit önmagából, szóval ekkora ellentéteken még ő sem mozog, de muszáj elhitetnie majd magával, hogy ez egy semmi, mert annak kell lennie, mert na.

Neki minden holnap olyan, hogy vagy itt lesz még, vagy nem.

Onnan tudná csak, ha képes lenne erre most bármennyire is figyelni – magára, meg a hülye, belső folyamatokra -, hogy figyel rád, amikor mesélsz, mert tetszik neki a hangod még mindig, és bármi, ami erről a baritonról ma lepereg, az neki meg fog maradni. Meg hát figyeld csak, megint nevet, te nevetteted meg, szóval egyáltalán nem tudná azt mondani, hogy ez az akármi rossz, csak az időzítés nem a legjobb. Emiatt minden gondolat, ami felötlik benne veled kapcsolatban, az falba fejel, kemény kőfalba, amit maga Daisy állít elé, de ő jól érzi magát, ezek már nem tudatos folyamatok nála, csak hozzájuk szokott.
Például szívesen megkérdezné, hogy mi történt a szüleiddel, ha nevelőapát emlegetsz, de butaság lenne próbálnia megismerni téged, szóval csak mosolyog valamiért. Tényleg kemény srácnak tűnsz, ez a hangodban is ott van, de most mit fényezzen, tisztában vagy vele. - Kellemeset a hasznossal. – Bólint, miután befejezed, és ő ezt értékeli, mert ha bárminek van értelme az életben szerinte, akkor ezt a filozófiát követné mindenben ő is.

A szél az arcába fúj, de őt nem zavarja, mert így néhány hajszál legalább eltűnik az útból, és pont ekkor fordítja feléd a tekintetét. Lehet, a szemeidet keresi, mert jobb volt, amikor egymással szemben álltatok, de majd odaértek, ahova kell, és akkor nézhet még eleget. Aztán sóhajt, mert ha egy valamit nem szeret, akkor az az, ha magáról kell beszélnie, de nem is ez okozza most a sóhajt. Inkább csak az érzés, az a nyugalom és békesség, amit benned, vagy miattad érez, pedig bakker, veszély illatod van, elég csak a sebeidre néznie. Nincs ennek túl sok értelme, de ő kibírja, ha még egy abszurd dolgot beletesz a kosárba, ettől még semmilyen világ nem dől össze. Valamiért aztán nem esik nehezére megosztani veled egy kis apróságot, túl sok mindent úgy sem tudsz vele kezdeni, szóval fájni senkinek nem fog. - Bármilyen piercinget ki tudok szúrni neked. – Random dolgot szerettél volna, ő meg felhozott egy random dolgot, ami számodra nem lehet meglepő, neki viszont kicsit igen. Pont úgy pengeted a húrokat, ahogy ő szereti, talán ezért sem zavarja egyáltalán, hogy bármiről beszélnie kelljen, ami őt érinti. - A házunk néha olyan, mint egy gyűjtőhely, ahol mindenféle arcok megfordulnak. Egy időben járt oda egy ilyen hosszú szakállas, full kivarrt fazon, ő tanított meg rá. Tetoválni is tudott, de.. – És azon kapja magát, hogy majdnem olyat mond, amit nem kellene. Például azt, hogy akkora nyitott sebek közelében ő nem nagyon lehet, mert hát, ő tudja, hogy miért nem, de neked nem kéne, szóval a random sztori hamar megszakad, és inkább terel.
- Miért írtál rám amúgy? – Ez meg csak úgy érdekli, mert általában meg tudja mondani, mit akarnak tinderen tőle a srácok, de ha őszinte akar lenni, nálad erről egyelőre fogalma sincs.

Nem orvos, hogy megmondja, mégis mennyi órája keletkezhettek a srác sérülései, de még ha akarna is ezzel foglalkozni, két, nagyon fontosnak tűnő dolog elvonja a figyelmét. Az egyik a rengeteg csík három nap alatt, amik miatt most esélye sincsen, a másik meg az, hogy a tekintete ne ragadjon rajtad, mert hát nem akart arra gondolni, hogy szexi vagy így, de rajta maradt, mint a cuccon szokott, ha nem fekszik le végre, meg időben aludni. Végül annyi segít rajta, hogy izmoskodsz, vagy mit csinálsz, mert a szavaiddal elő akarod adni neki, hogy a csöves szarabbul fest azután, amit tőled kapott, mondjuk, ezt ő minden gond nélkül elhiszi, mert az alaphelyzet is olyan lehetett, hogy te szép voltál, a csöves meg hát.. nem.
Szóval vigyorog rád, mert hát mondta, hogy fog, pedig telik tőle sokkal több is, csak a szavak ilyenkor már nem jönnek ilyen egyszerűen. Daisy, amikor alapjáraton működik, nem szokott mély dolgokon elmélkedni, mert az élet ott van a szeme előtt, és neki nem kell magyaráznia, vagy mások magyarázatait hallgatni ahhoz, hogy értse. De soknaposan feltörnek belőle dolgok, mélyre rejtett, apró titkok, amik senkit sem érdekelnek, és ő is csak azért foglalkozik velük, mert nincsen különösebb választása. Pontosan ezért vagytok itt, legyen bármennyire abszurd, és ezt nem kell senkinek magyaráznia, főleg saját magának nem.

- Ez azért már kemény srác duma volt, ugye vágod? – Mondja azzal a vigyorral, amit neked ígért, és hát igazán nem tehetsz arról, hogy ilyen nehezen fogalmaz most, maximum annyiban, hogy a látványod sem segít az elmeállapotán, ami egy-két óra múlva eljut majd az ágybakellkerülnömbazdmeg fázisba, ha csak nem segít magán ismét. Addig meg habog majd valamit, igyekezve fenntartani egy olyan látszatot, amiben ő tökéletesen jól van, és nincsen semmi baja.
Pedig van, a teste kezdi felmondani a szolgálatot, de nem hirtelen, és nem gyorsan, csak támolyog előre olyankor, mikor Daisy is akarja, aztán elfárad, mert mindig így van, és olyankor napokra üti ki magát, nem csak a kristály miatt, de azért mégis. Ilyenkor érzi még úgy, hogy egyben van, ami a legnagyobb kibaszás az életében, hiszen ezzel szedi szét magát valójában, és ezt az ellentétet még nem dolgozta fel, sőt, az sem biztos, hogy szeretné.

De a kézfogás közben nem ez jut eszébe, sőt, eddig egyszer sem jutott, csak arra gondol, hogy a kezed néhány helyen durvának érződött, máshol meg puhának, és csodálkozik azon, hogy ennyi mindent volt képes érezni egyszerre, mikor a tagjai kezdenek annyira a drog hatása alá kerülni, hogy a lábát sem feltétlenül érzi a talajon állni már. Addig már nem megy el fejben, hogy érintsd meg megint, mert most lát először, fura és vicces is vagy egyszerre, meg csövesekkel verekszel, ha pedig beismeri, hogy ez amúgy bejön neki, akkor itt a vége mindennek. Akkor is, ha nem hiszi el igazán, hogy csövesek bántak el veled, különben nem tartana szexinek, szóval ennyire még nem hülyült meg amúgy.
- Akkor mutass valami, mert hallod, eddig nem látom az akadályokat. – Egészen szórakozottra sikerül a hangja, amikor visszavág neked, mert veszekedni nyilván nem fog azzal kapcsolatban, mire lehet felkészülve, és mire nem. Épp a halálra készül, szóval komolyan nem gondolja úgy, hogy tudnál újat mutatni, és van annyira makacs, hogy már most elhiggye magáról, mindent is látott az életben. De nem ez az egyetlen dolog, amiben hazudik magának, és amíg mindenki körülötte ráhagyja a szart is, addig neki ez így jó.

- Van két lábam, Romulus, hazatalálok. – Észre sem szokta már venni, amikor ezt csinálja, de igen, éreztetni akarja veled, hogy önálló, hogy nincsen rád szüksége, és ha most betoszogatnád egy kocsiba, és tényleg elrabolnád, de félúton meggondolnád magad és kiraknád az út szélén, akkor is hazatalálna valahogy. És igen, kurvára ezen akadt most fent – persze nem szó szerint értendő, inkább csak ez volt számára a lényeges a szavaidból, nem az, hogy megmutatnál egy helyet, ahová vinnéd, ha elrabolnád, ugyan.
Aztán felizgatod, mármint a lelkét, vagy ami még maradt belőle, ráadásul két dologgal egyszerre, ami beletelik egy kis időbe, amíg rezonál vele és megérti, mi történik. Mert először csalogatni kezded, amin félig felnevet, de aztán elhallgat, mert szexit mondasz, ketrecharc, meg minden, és ekkor elindul a lába előre, és a fél világ megszédül vele, de ezt már nem biztos, hogy te okozod. Ez már inkább csak a cucc lehet.
- Akkor tudod mit, neked kellett volna szólnod órákkal ezelőtt. Mert azt kurvára megnéztem volna. – A csalogatásra meg nem válaszol szavakkal, mert megy utánad, amíg be nem ér, és már melletted sétál, pontosan arra, amerre vezetni akarod. Közben az eszébe jut, hogy jó, egy második találkozót még mindketten kibírtok, mert meg akar nézni, bár nem pofátlankonda addig az életedbe, amíg meg nem hívod egy ilyen helyre, aztán meg lehet, hogy mégis. - Azért ez így elég random, honnan jött a ketrecharc? – Érdekli is a dolog, meg nem is, ez meg azért, mert így legalább te beszélsz, neki pedig nem kell magáról. De azért nagyon érdekli, na.

Idefelé tartva retro-partyt tartott a fejében, mert az most olyan, hogy minden belefér, de nem minden üt mélyen szöget a felületén, és ezeket a lazának mondható pillanatokat igyekszik kihasználni. Jelenti ez azt, hogy a fülében üvöltő Cascada nem jutott el olyan pontokig, ahol sajnálni kezdi magát, amiért már nem lehet az a fiatal lány, aki tini discoban mulatva arról álmodozik fejben, hogy orvos, ügyvéd, vagy egyéb hasonló, marha fontos ember válik majd belőle, hogy azt egyszer csak egy gyomorszájba kapott, erős ütés végleg eltörölje.
Nem, ez a zene most tisztított, legalább annyit, hogy egyben álljon a másik előtt, akinek valamiért legszívesebben hülyeségeket beszélne megállás nélkül. Ha a mondatokat szétszedné – amiket mondani akarna -, külön-külön nem festenének le egy őrültet, de egy első találkozás alkalmával nem akarna olyan benyomást kelteni, mint akinek bárkire is szüksége van. Márpedig ezek az egymásra pakolt mondatok leírnának egyfajta kétségbeesést – igen, lát benned annyi értelmet, hogy nem tévesztenéd el te sem -, ami nem csak egy első találkozásba nem férne bele nála, hanem egy utolsóba sem. Daisy nem keres új embereket az életébe, és lehet, az lenne a helyes, ha ezt most azonnal elmondaná neked, de mit magyarázkodjon? Ahhoz sincs túl sok közöd, hogy kikkel küzd minden egyes nap, és valójában jót tesz majd veled, hogy nem pakol csokorba egy csomó szerencsétlennel, mert nem tűnsz olyannak, akinek ilyesmire szüksége van.

Jó, mondjuk a sok seb a másik arcán azonnal odafest némi „veled meg mi a fasz történt” kifejezést az arcára, de ebben az állapotában az élek mindig eltűnnek a lányból, szóval valamiért kedvesre sikerül a gesztus. A látása viszont már nem a legjobb – ilyenkor mindent is lát, meg semmit sem valójában -, szóval közelebb lép, hogy megvizsgáljon, de az anyád szerepét már nincs ereje magára erőltetni, szóval annyi telik tőle, hogy - Mondhattam volna hamarabb is, hogy gyere. Gondolom nem tetszettél a csövesnek. – Ennyi az a konzekvencia, amit még képes levonni, mert rá sem tartozik az életed, szóval el is tekint attól, hogy nézel ki, mert ha tovább foglalkozik vele, a végén még szexinek találja majd a szép – kurva szép – vonásokon figyelő veszélyt. Mert ez sugallja neki.

De Daisy még a poénod – vagy az övé, már nem tudja követni, pedig most kezdtétek – ellenére sem tart veszélyesnek, ez csak egy sugallat, amit nem akar megragadni. Szóval elvigyorodik, hogy el akarod rabolni, mert neki már az is mindegy lenne. Te végül is elrabolhatod, ha akarod, nem igazán bánná, mert most ennyire felszínes – azért rabolhatnád el, mert jól nézel ki, igen.

- Valamiért egy kemény csaj duma jutott eszembe, hogy úgy sem tudnál elrabolni. De én nem vagyok kemény csaj, szóval nagy tehetetlenségemben vigyorgok itt neked egy sort, jó? – A vigyorgása azonban valami kellemes mosollyá alakul, ahogy tovább nézi Romulus szemeit, pedig nem akarja visszafogni magát, vagy legalábbis a stílusát, mert annyira mindegy, mit gondolsz róla, közben meg mégsem, de ennek semmilyen jelentését nem fogja most fel. Ha holnap meg igen, akkor pánikol majd csendesen, meg egyedül, esetleg letölti Tonyn ezt a valamit, akármit, de te arról úgy sem fogsz tudni.

Aztán felnevet, de mindenféle ellenérzés nélkül, mert viccesnek találja, hogy kénytelenek beérni vele, miközben semmi egyebet nem gondol bele semmibe. Lehet, hogy ezen a hajnalon még a legszánnivalóbb szarság is baromi vicces lesz neki, ezt most nem ő teszi saját magával, hanem az a csík, amitől a világ minden pontja úgy forog körülötted, mint egy búgócsiga, aminek a hangját te adod. Mert ha valami tetszik még neki, az a hangod, és bár a kristály csinál olyat vele néha, hogy hosszan hallja még a fejében, tompán azt a zenét, amit néhány perce üvöltetett a fülesén keresztül, ezt most ez a hang elmossa, és úgy kerülsz központba, ahogy az már pofátlanság, érted?

- Legközelebb majd elhozom, nem szeretek ekkora csalódást okozni. – Ezzel akár aranyos módon a tudtodra is hozhatná, hogy lát esélyt egy legközelebbre, de most még úgy gondolja, hazudik, és nem tudja, hogy nem neked.
Amint a kéz előkerül, Daisy előveszi a csúnyán kérdő nézését, amitől az arca valójában nem lesz az, de minden vonása árulkodik valamiről, ami nem tetszik neki. De ez nem a nyújtott kéz, hanem az abszurd szó használata Romulus részéről, hiszen olyan, mintha a fejéből piszkálta volna ki. Vagy ez, vagy ennyire egyértelmű az adott helyzet, és nem csak Daisy-nek tűnik annak, minden esetre legszívesebben azt mondaná a másiknak, hogy „hát téged nem tanítottak meg arra, hogy mások fejében turkálni nem a legszebb dolog?”
Aztán a keze belecsúszik a másikéba, és csak azért tud erősebben kezet fogni, mert a kristály ilyenkor elfeledteti vele a fájó tagjait, amiket a betegsége okoz. Különben olyan lenne a keze a kezedben, mint egy rakás takony, gyenge és puha.
- Mindenre készen szoktam állni, Romulus. – Mondja megint, és valahogy kedvesre sikerül a gesztus, aztán elhúzza a kezét, mert nem tetszik neki, hogy tetszik, ahogy ott volt… Aztán ezt a gondolatot úgy vágja el, mintha nem akarná, hogy létezzen, mert jól akarja érezni magát, mondjuk harmadik napja ébren már nem rajta múlik, ha bármilyen gondolat megfogalmazódik a fejében.
- Szóval kutya az nincs, merre tovább? – Tessék, a kezedbe adja a labdát, üsd le, vagy fogd meg és vidd magaddal, de ekkora szabadságot lehet, most kapsz tőle utoljára. Sőt, biztos, mert ő nem lát téged a jövőben, ami, hát, nincs is neki.

Harmadik napja van kristályon, és ilyenkor a fejében megváltoznak a dolgok. Nem mindig ez a célja, és nem is mindig veszi észre a következményeket.
Tegnap este történt ugyanis, hogy kezdett túl sok, túl nyomasztó, és túl sűrű lenni, aminek az lett az eredménye, hogy mindenkit elzavart otthonról. Általában szereti, ha emberek vannak körülötte, mert ha a saját gondolataival, egyedül kell megbirkóznia, olyankor uralkodik el nem csak az elméjén, de az egész testén a káosz, és eljön a minden mindegy állapot. Sokan azt képzelik róla, ez már egy alapbeállítás nála, de ő sem tudna mindig ezen pörögni, különben már nem lenne itt köztük. Köztük, akiket elzavart, még Tonyt és Lennoxot is, pedig ők vele élnek, ez az ő házuk is, még sem volt kíváncsi egyikükre sem. Nem tudja, hova mennek ilyenkor, valószínű viszont, hogy úgy hesszelnek valami kanapén valaki másnál, ahogy Daisy szokott, mikor nem ő küld el másokat, hanem ő maga tűnik el napokra.

Utólag belátja, hogy ez kurvára nem volt jó ötlet, mert Süti maradt az egyetlen a házban rajta kívül, neki pedig már a második nap alvás nélkül soknak bizonyult, de lejönni, vagy aludni nem akart volna, ezért felnézett tinderre, ahol volt ez a srác, aki napok óta boldogította ezzel meg azzal. A hajnali órák pedig elérték Daisynél, hogy ő se akarjon már ebben a házban maradni, csak legyen valaki a társaságában, teljesen mindegy, kiről is van szó, csak ne kelljen ismét a gondolataival, és a saját elméjével vívott harcon keresztül mennie. Ez nem az ideális állapot, még csak nem is az ideális hely, szóval menekülni akart, ez a srác meg jó állomásnak tűnt egy nyugodtabb helyzethez, legyen bármennyire fura is.
Keresett valami koordinátát, mert szó szerint venni a másik kérését a pillanatban viccesnek tűnt, de persze ő kurvára nem ott lakik, mert a bűnbarlang címét egy idegennek csak nem fogja megadni. Húsz percnyi sétájába telik a pontos helyre érkezni, és várni valakire, akiről semmit sem tud, de ezzel nincs is baj. Legalább ő nem fogja előadni, hogyan teszi tönkre magát, neki pedig nem kell elmagyaráznia, hogy évek óta direkt csinálja, és akinek ez nem tetszik, elmehet a bús picsába. Utóbbi egyébként is fölöslegesnek bizonyult az évek során, mert soha senki nem hagyta még békén, akit ilyen formán igyekezett kiiktatni, főleg Tony nem, hiszen tessék, a faszkalap beköltözött hozzájuk és folyton az észt osztja dolgokról, amikről Daisy szentül hiszi, semmi fogalma nincsen.
A nap már szürkés-narancsra festi a tájat, amikor odaér, és nem nézegeti már a telefonját, mert most vagy idejön tényleg a srác, vagy nem, és az igazság az, hogy egyik sem hatná meg a lányt igazán. Két nap után levegőn van ismét, még ha az hűvös is. A szája kicsit száraz a széltől, ami a hajába kap, és egy pillanatra meg is feledkezik a találkozóról, mert a cucc, ami ébren tartja, elvonja a figyelmét a világi, egyszerű dolgokról, neki pedig elindul ettől egy furcsa gondolatmenet a narancs sugarakba egyenesen bámulva, és próbálva szétválasztani a két színt egymástól, mintha ennek kurva nagy jelentősége lenne. Már éppen megfejti az élet értelmét, a szenvedés jelentését, a vég titkait és egyéb faszságokat, amikor az amúgy néma kussban fürdő, kihalt utcán lépteket hall.

Na jó, tényleg azt hitte, a srác nem jön majd ide, mert hát ki tudja, mit művelt éjszaka, ami miatt hajnalban csövesekkel osztja meg a társaságát, egy fasz tudja milyen környéken, meg amúgy is…
Megfordul a szeles időben, mert mindennek, amit tesz, célja van, ez alól Romulus sem kivétel. Az már teljesen más jelentéssel bír, hogy az ő céljai nem komolyak, vagy hosszú távúak, mert ilyen luxussal ő már nem él, szóval néhány órát akar tőled, amíg a gondolatai lecsillapodnak, aztán lehet, nem is látjátok egymást többet.
Azért elmosolyodik, mert rájön, hogy mégis, mi a faszt csinálnak itt mindketten, és ez annyira abszurd, hogy jó kedve lesz tőle, amikor ez a szépfiú megáll előtte végre, kutya nélkül, ahogy azt tinderen is írta. Nem lehet nehéz észrevennie, hogy Süti sincs itt, ennek az oka pedig nagyon egyszerű; nincs olyan állapotban, így, három nap után még egy túllelkes golden retriever kölyökre is odafigyeljen, meg amúgy is, lehet rád akar figyelni, isten se tudja, hogy miért. Azért odafigyelt arra, hogy egyben legyen, mert indulás előtt egy akkora csíkot szívott fel, hogy az agyában is érezte, ebből kifolyólag pedig nem is rajta fog múlni, meddig kötöd le, hanem ezen a dagadt csíkon tulajdonképpen.

-Szia. – Kezdi csendesen, mintha a szél a hajszálaival együtt majd a hangját is elvinné hirtelen, aztán végül halkan, de elneveti magát, és ingatni kezdi a fejét úgy, hogy a kabátján lévő kapucni körülötti műbunda – ami egyébként kurva puha – simogatja az arcának az oldalát közben. – Esküszöm azt hittem, hogy kamu képekkel vagánykodsz, aztán megjelensz majd full feketében, és megpróbálsz elrabolni. – Igen, ebben az állapotában ez egyébként neki viccesnek tűnik, és amúgy magasról tesz rá, hogy a szépfiú esetleg nem tartja annak. Mert szép, nevetségesen az, és most már egyáltalán nem érti, mi a faszt csinálnak itt az összemosódott szürkés-narancsok kellős közepén.
Aztán a jókedv bár el nem tűnik, Daisy elhallgat, mert valami csoda folytán képes a másik szemeire koncentrálni, és a színe annyira ismerős neki, hogy békeséggel tölti el az összes zaklatott porcikáját, amikkel egyedül küzdött másfél napon keresztül. Ettől lehet, megint fel akarna nevetni, de inkább arra jut, keressen néhány értelmes szót, mert ő itt ezt a békét akarta keresni, nem további zaklatottságot, hogy mégis honnan az érzés, és miért ilyen ismerős.
- Szóval Süti nincs itt, beéred velem?– Egy része szeretné, ha ez a szépfiú most hátat fordítana neki, és ott hagyná, mert nem sértődne meg rajta egyáltalán. Sétálna egyet valószínűleg, az erdőben, a fák között, kikapcsolva minden gondolatot, ami valaha kínozta, aztán feladná és hazamenne aludni. Egy másik része azonban valahol örülne neki, ha legalább elvigyorodnál azon, mennyire szerencsétlen, és mondanál valami tök cikit, amin tudtok egy kicsit röhögni. Nem akar már egyedül röhögni tovább.