Csak egy ravasz mosollyal nyugtáztam Killian válaszát. Ha tudta volna, hogy mi mindenre voltam képes… Tisztában voltam azzal, hogy a bosszú nem fog megnyugvást adni a lelkemnek, hogy nem fogja visszaadni mindazt, amit elveszítettem a nővérem és ex-pasim miatt, de nem érdekelt. Az életben nem maradt semmi veszítenivalóm, s pontosan ezért voltam olyan veszélyes – semmivel nem lehetett megvesztegetni vagy megfenyegetni. A saját életem sem számított igazán, vagy testi épségem. Számomra csak az volt a fontos, hogy amíg a szívem mellkasomban vert, amíg a vér élénken lüktetett ereimben, addig azon dolgozzak, hogy mindenki megfizessen azért, amit velem tett. Ha ehhez pedig az kellett, hogy még jobban lesüllyedjek, hogy Killian játékszerévé váljak, hát álltam szolgálatra. Oldalra döntöttem a fejemet, és lehunyt szemekkel hagytam, hogy a vámpír mohón igyon a véremből. Először azt hittem, hogy érezni fogok majd valamit, fájdalmat, élvezetet, vagy bármit, de… nem éreztem semmit. Teljesen üres voltam belül, csak tettem a dolgomat, anélkül, hogy az bármilyen érzelmet váltott volna ki belőlem. Éreztem, ahogy Killian teste az enyémnek feszül, ahogy kezét a csípőmre csúsztatta, hogy még közelebb tudjon vonni magához, én pedig csak hagytam, hogy még az utolsó milliméternyi távolság is eltűnjön közöttünk. Kezemmel megtámasztottam azért magamat, hogy ne teljesen rongybaba módján függjek a karjaiban. - Nem igazán volt lehetőségük azoknak, akik eddig ittak a véremből, megmondani ezt nekem – rántottam egy aprót a vállamon, miután Killian elszakadt a nyakamtól. Válaszomat egyébként nem fenyegetésnek szántam, pusztán közöltem vele egy tényt, ami igaz is volt. A véremet, a testemet is pusztán egy eszközként kezeltem, ami által elérhettem a bosszúmat. A férfi játékos hangulatán azonban meglepődtem, most egészen más volt, mint pár perccel korábban… Azt hiszem, valóban igaz az a mondás, miszerint a férfiak szívéhez az út a gyomrukon keresztül vezet. - Nincs különösebb dolgom – bólintottam egy aprót, tudva, hogy az invitációt egyébként sem utasíthattam volna vissza. Nem mintha szándékomban állt volna. Sejtettem azt is, hogy az a szórakozás inkább csak Killiannek lesz az, de ez cseppet sem foglalkoztatott engem addig, amíg betartotta a vámpír az ígéretét. Elővettem egy papírfecnit és egy tollat, amire gyorsan lefirkantottam a telefonszámomat, amit aztán Killian felé nyújtottam. - Dobj meg egy üzenettel, hogy pontosan mikor és hol, én pedig ott leszek – villantottam rá egy magabiztos mosolyt, majd ha elvette tőlem a papírt, felállva vetettem még rá egy utolsó pillantást, és elégedetten kisétáltam a helyiségből. Mert habár ez a találkozó semmilyen szempontból nem úgy történt, mint ahogy én azt elterveztem, de a végeredményen nem változtatott: volt egy alkum, ami Bastienhez vezetett, rajta keresztül pedig Patriciához. S habár még hosszú út állt előttem a bosszúmig, már most éreztem az édes diadalízt a számban.
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
Biztos voltam benne, hogy megleptem az ajánlatommal: hallottam a megváltozott pulzusán. Olyan volt, mintha újra megtelt volna energiával ez a lány, mintha a szavaimmal életet leheltem volna belé, pedig voltaképpen épp azt csapoltam meg az imént. Letöröltem a vért a szám széléről, így néztem őt, a mosolyát, ami sokkal magabiztosabb volt, mint percekkel ezelőtt. Talán így változnak át a rút kiskacsák hattyúvá? Ki akart mondani a hasonlatot, de végül lenyeltem. Nem baj, az én fejemben ő volt ettől a ponttól kezdve a hattyú. Kíváncsi voltam, sikerrel jár-e. - Nagyon helyes. Kezdesz szimpatikus lenni, kislány – Visszahajoltam a nyakához. Lassan végignyaltam rajta, majd újból belemélyesztettem a fogaimat, ezúttal talán mohóbban is, mint az előbb. Szomjasan ittam a véréből. Pezsdítő hatással volt rám és élveztem, sőt… talán másféle értelemben is kicsit beindított, de azért nem voltam teljesen tapló. Vele most nem. Teljesen hozzásimultam viszont, a derekára csúsztattam a kezeimet, onnan pedig a hátára. Magamhoz öleltem, néhány további pillanatra, amíg a vérét vettem. Aztán lassan elszakadtam a nyakától. - Nem mondták még, hogy olyan a véred, mint a méz? Édes... a függője leszek – Megejtettem felé egy vigyort, majd szemtelen módon még egy csókot is nyomtam az ajkaira. – Köszönöm az ebédet, fantasztikusan főzöl – Megsimítottam az arcát, mielőtt teljesen lemásztam volna róla. – Holnap este ráérsz? Elmehetnénk egy bárba, kicsit jól érezni magunkat – Azt mondtam, segítek neki találkozni Bastiennel, de azt nem mondtam, hogy ez egyik napról a másikra fog menni. Azonban az, hogy belement abba, miszerint a „játékszerem” legyen, vagy a vérbankom, járt némi kötelezettséggel. Például azzal, hogy bármikor ugrania kellett, ha szükségem volt rá. Vajon számolt ezzel, mikor belement az alkunkba?
Killian szavaira nem válaszoltam semmit, hisz, mégis mit mondhattam volna? Már ismerte a történetemet, hogy miért volt olyan fontos a bosszú a számomra, és azt is tudta jól, hogy éppen most vette el tőlem ennek a lehetőségét. Igaz, megelégedhettem volna azzal, hogy megölöm mind a nővéremet, mind a volt pasimat, ez azonban nem volt elengedő a számomra. Azt akartam, hogy szenvedjenek, és nem fizikailag, hanem lelkileg, úgy, ahogy ők tönkretettek engem. Máig jól emlékeztem arra a napra, amikor az egész világom romba dőlt, Nicholas utolsó szavai pedig örök életre elmémbe vésődtek. Pontosan az a szörnyeteg vagy, aminek mások mondanak. Megfogadtam, hogy megmutatom neki, igaza volt, hogy tényleg egy szörnyeteg vagyok. A legrosszabb rémálmukat akartam valóra váltani, sőt, még annál is rosszabbat. Elvégre igazuk volt. S pontosan emiatt jöttem rá, hogy nem adhattam még fel. Ezt a csatát igaz elveszítettem, de ez nem jelentette egyből, hogy ne lett volna más módja, hogy megszerezzem, amit akarok. Tény, hogy nagy reményekkel jöttem ide, és türelmetlenül, de azt szokták mondani, hogy a bosszú annál édesebb, minél tovább dolgozik az ember rajta. Ebben az esetben pedig egészen biztos, hogy az én bosszúm lesz a legédesebb, nekik pedig a legkeserűbb. Lehunytam a szemeimet, és vettem egy mély levegőt, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Muszáj volt tisztán tartani a gondolataimat, hogy el tudjam dönteni, innen most hova tovább. Ekkor történt, hogy Killian hirtelen megjelent előttem ismét, majd gondolkodás nélkül a nyakamba mélyesztette a fogait. Meghökkentem, mi tagadás, de nem löktem el magamtól őt. Nem ő volt az első, aki belekóstolt már a vérembe, nem egyszer használtam fel ezt ahhoz, hogy közelebb kerüljek bizonyos személyekhez. Annak pedig semmi értelme nem lett volna, hogy most ellenállást tanúsítsak, elvégre én voltam az, akinek igazán szüksége volt a férfi segítségére, és nem fordítva. Amint kihúzta fogait a nyakamból, érzékeltem, hogy még mindig túlságosan közel van hozzám, így hát felé fordítottam a tekintetemet. Unalmas arckifejezésem volt, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit akart még a fejemhez vágni, vagy hogy mit akart velem tenni, ám a szavai megleptek. Nem számítottam egyáltalán arra, hogy végül mégis sikerül valamilyen alkut kötnöm vele. Igaz, messze nem úgy alakultak az események, ahogy én azt szerettem, mégis most sokkal bizakodóbb voltam, mint pár pillanattal ezelőtt. A tűz ezzel pedig rögtön vissza is tért a szemeimbe, ajkaimra pedig céltudatos mosoly költözött. - A lelkemet rég eladtam a bosszú érdekében – jelentettem ki határozottan a vámpír szemeibe nézve. – Ha kell, bármit odaadnék, megtennék azért, hogy a bosszúmat beteljesíthessem. Nincsen veszítenivalóm már – válaszoltam, majd félredobva hajamat a nyakamból, én magam ajánlottam fel azt, hogy igyon még, ha akar.
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
Nekem tényleg hasznos volt, hisz elég infót adott nekem ahhoz, hogy folytatni tudjam a nyomozást és előteremthessek pár vadászt. Ugyanakkor nem kellett a konkrét segítsége, hisz igézéssel kiszedtem belőle mindent, amit tudni akartam. Noha nem túl korrekt ez a viselkedés, de valójában az sem, ahogyan az emberek és a lázadók bánnak a rendszerrel, azaz velünk. Épp mondtam volna valamit még, mikor hisztérikus módon felnevetett. Kezdtem azt hinni, hogy teljesen megőrült. Nyilván amiatt, mert ezt a csatát, a kettőnk kis párharcát elveszítette. Nagy reményekkel jött ide, sőt, azzal, hogy Bastiennel tud majd beszélni, de helyette engem kapott és néhány zárt ajtót, amit láncokkal és megannyi lakat védett. Nem engedhettem Bastien közelébe, amíg nem tudtam, miféle ember ő. Avagy sokkal inkább boszorkány. - Meg sem kérdezem, minden oké-e, mert látom, hogy nem. Vagyis tudom – Nem kellett ehhez egyetemi dimploma; tudtam, hogy elkeseredett az egész helyzet miatt. De nem tudom, mégis mit várt? Főleg tőlem! Noha nem tudhatta, hogy velem találja szemben magát, azt sem hihette, hogy Bastien két pillanat alatt bizalmat szavaz neki és a segítségére lesz. Naiv volt, szörnyen naiv és ezen változtatnia kellett ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegyék. Elgondolkodtam. Közben pedig igyekeztem az éhségemet elfelejteni, de nem ment. Nagyon nem. - Hm – Ennyit tudtam kipréselni a szavaira, aztán odasuhantam hozzá. Képtelen voltam tovább leküzdeni a sóvárgásomat; a fülemben csak azt hallottam, ahogy a szíve ver és a vére folyik az ereiben. Magam sem tudtam, miért vágytam ennyire az ő vérére, de nem volt kérdés, hogy megszerzem-e. Először arra gondoltam, megigézem, de abban semmi buli nem lett volna. A fogamat a nyakába mélyesztettem inkább, ahelyett, hogy bármit is mondtam volna. Csupán néhány korty vérre volt szükségem, hogy kitisztuljon vissza az elmém. Elszakadtam tőle, ha ő maga nem lökött el. – Ha leszel a két lábon járó vértasakom… - Elvigyorodtam. A vére végigfolyt a szám szélén, le az államra, onnan pedig az ő ruhájára, mert hát, még mindig fölötte magasodtam. - …akkor elintézem, hogy Bastien beszéljen veled. De ennél többet nem ígérhetek, így kezdésnek – A szemeit fürkésztem és kíváncsi voltam, belemegy-e az ajánlatomba. Amit viszont le akartam szögezni: nem szánalomból óhajtottam segíteni, csupán a kíváncsiság hajtott, meddig képes elmenni a bosszúért. A füléhez hajoltam és suttogóra fogtam. - Tudod, kislány… a bosszúért mindent meg kell tenni. Bárkin is kell átgázolnod érte – Magam sem tudom, hogy magam ellen uszítottam-e, vagy csak a nővére és az exe ellen. Az utóbbi volt a célom, de nyilván engem sem az „öri-barik” listájára írt fel a mai beszélgetésünk alapján. Elhajoltam tőle, aztán felegyenesedtem, így vártam a reakcióját.
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 22, 2020 8:26 pm
Anastasia & Killian
Where all the hate is raining down on you
Felvont szemöldökkel pillantottam rá, mert eszem ágában sem volt újragondolni a kijelentésemet. Tény, hogy nem feltétlenül volt a legjobb ötlet az ő esetében fenyegetőzéssel nekikezdeni a mondandómnak, de az igenis igaz volt, hogy ő nézett hülyének engem, nem én. Én pusztán egyenlő félként igyekeztem mutatni magamat, hogy komolyan vegyen, mert hát… most komolyan, ha sírva jöttem volna hozzá, mi lett volna? Kinevetett volna, mint ahogy most is tette. Ha könyörgök, kinevetett volna. Keménynek mutattam magam, és ismét kinevetett engem. Ez pedig mi mást mutatott volna hát, ha nem azt, hogy ő nézett hülyének engem, és nem én őt? Az első pillanattól kezdve nem vett komolyan, még ha úgy is tett, mintha meghallgatott volna, valójában cseppet sem érdekelte a mondanivalóm, és csak időpocsékolásnak gondolta egy kislány vinnyogását. És akkor még neki állt feljebb. Igen, tényleg én voltam a hibás ebben az egészben, valóban. Még tehettem volna megjegyzéseket a válaszára, de inkább lenyeltem a szarkasztikus megszólalásomat, mert előrébb nem jutottam volna vele. Tényleg máshoz kellett volna jönnöm – sóhajtottam fel magamban, ám mielőtt felállhattam volna, hogy mást keressek meg az információimmal, megigézett. Én pedig tudtam, hogy ezzel írtam alá a halálos szerződésemet. Végül aztán bármennyire is próbáltam ellenállni az igézésnek, nem tudtam, és beszélni kezdtem. A neveket nem esett nehezemre elárulni neki, ám a személyes okot, amiért ott hagytam a családomat, már annál inkább. De persze egy vámpír igézése ellen nem volt menekvés, bármennyire is fájt egy vadidegennek elmesélni a történetemet, ami olyannyira fájdalmas volt a számomra. Nem is tudtam a férfi arcára nézni, miközben beszéltem, csak előre bámultam, ki a fejemből, újra élve annak a napnak az eseményeimet. A szívem ismét apró darabokra tört. Amikor azt mondta, hogy a nővérem egy ribanc, a pasim meg egy báb csak egy aprót vontam a vállamon. Igaza volt, de nem éreztem úgy, hogy bármit is válaszolnom kellett volna erre. Tudtam, hogy ezzel vége volt a játéknak. A bosszúm volt az egyetlen, amely miatt még életben voltam, ami miatt még ragaszkodtam ehhez az értelmetlen létezésemhez, ám így, hogy ez is elúszott, már nem számított semmi sem. Killian volt az egyetlen módja, hogy Bastienhez jussak, Bastienen keresztül pedig megszerezhessem azt a varázslatot Patriciától, ám a jelen állás szerint ők megkapták, amit nyújtani tudtam, én pedig semmit. Nem is tudom, mire számítottam. - Neked talán – jegyeztem meg, ám már él sem volt a hangomban, ahogy úrrá lett rajtam a teljes veszteség érzése. Nem figyeltem, hogy mit csinált a vámpír, bár hangyányit meglepődtem, amikor visszafordult, és ismét beszélni kezdett. Hisztérikusan felnevettem, amikor azt mondta, sajnálja. Ugyan mit? Ami velem történt? Vagy azt, hogy nem fog segíteni nekem? Ha az utóbbi volt az igaz, akkor még soha nem láttam ilyen képmutató személyt, mint ő. Amikor azt mondta, ő is vesztett már el számára fontos személyt, csak bólintottam egy aprót, jelezve, hogy felfogtam, amit mondott, de őszintén szólva, a jelen pillanatban a saját összetörtségem jobban foglalkoztatott, mint az, ami vele történt. – Már semmi sem számít, Killian, úgyhogy menj, vadászd le azokat, akiket mondtam, szedj ki belőlük mindent, amit tudsz, bánom is én, csak hagyj engem egyedül – pillantottam rá végre. A szemeim könnyesek lehettek, de már az sem érdekelt, ha gyengének lát, vagy megint óvodásnak nevez, pityergő pisisnek, vagy bárminek. Csak egy dolgot szerettem volna: ha végre véget ér ez a fájdalom.
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
Nem volt túl pontos a meghatározása; nem néztem hülyének, egyáltalán nem, pusztán nem állt módomban bárkinek megszavazni a bizalmat addig, míg nem tett le valamit arra a bizonyos asztalra. Amúgy is, mégis hogyan várhatta el, hogy egy csettintésre bízzak benne? Eleve fenyegetőzéssel kezdte az egész mondandóját. És még én nézem őt hülyének? Ez abszurd. Elmehetne valami kabaréba vele, tényleg. Még szavaznék is rá. - Ezt majd gondold át még egyszer, mielőtt késő lesz – Csak ennyit mondtam, nem többet, hisz amúgy sem volt túl sok értelme vele beszélgetnem. Valami mégis arra késztetett, hogy ne lépjek le egyből. Adjak esélyt arra, hogy bizonyítson. Ha elbukik, az már az ő sara, nem pedig az enyém, ugye? - Nem lennél hátrébb, mint most. Hisz jelenleg is csak egy két lábon járó vértasaknak nézlek, mert más hasznod egyelőre nincs – Felnevettem röviden, aztán ez abba is maradt és… egészen egyszerűen megigéztem. Ha másként nem sikerült kicsikarnom belőle információkat, nos, akkor majd így. Hiszen így semmiféleképpen nem tud ellene tiltakozni. Beszélnie kell és arról, amit én akarok hallani. Mi sem egyszerűbb. Oh, és persze, így az alkut is kipöccinthetem a listáról. Nem kell cserébe adnom semmit… miért is kellene? Láttam, hogy próbál az igézet ellen küzdeni. - Felesleges minden ellenállás. Csak mondd ki a válaszokat. Nem olyan nehéz, mint aminek tűnik – Vállat vontam és érdeklődve figyeltem őt, mikor végül elkezdett nekem beszélni. A neveket és címeket levéstem magamnak egy papírra, amit a zsebembe mélyesztettem, aztán hallgattam tovább és… oh, a személyes ok. Már majdnem ki is ment a fejemből. A gyerek szó hallatán vált érdekessé a számomra a történet; hisz én… mindig is akartam Tatianatól egy kislányt. Vagy kisfiút. Igazából teljesen mindegy lett volna a neme, én egészen egyszerűen egy családot akartam a szeretett nővel alapítani. Ennyit akartam ettől a kicseszett élettől és… azok a szemetek elvették tőlem Tatit. Megráztam gyengén a fejemet, hogy Anára tudjak figyelni. Ezúttal tényleg érdekelt, mit akar mondani. Jobban mondva mit kényszerítettem ki belőle. Megfeszült az állkapcsom, miközben vettem egy nagyobb levegőt. Félrenéztem. Nem kellett volna, hogy érdekeljen ez az egész. Rá sem kellett volna kérdeznem, hisz ez nem az én ügyem volt, hanem az övé. - A nővéred egy ribanc – Közöltem nemes egyszerűséggel, ahogy újra ránéztem. – A pasid meg egy dróton függő báb, ha az a ribanc így tudta manipulálni. Még azt is kinézem belőle, hogy eleve összejátszottak a hátad mögött… - Vállat vontam, majd sóhajtottam egy aprót. – A… a neveket kösz. Meg ezt a beszélgetést is. Átértékeltem dolgokat, hasznos volt – Bólintottam egy aprót, majd a zsebembe csúsztattam a kezemet, az összehajtogatott papírra. Aztán hátrébb léptem a lánytól és végül sarkon fordultam. Tettem pár lépést az ajtó felé, de aztán megálltam. Magam sem tudtam, miért. - Sajnálom – Mit? A vele történteket, de nem voltam biztos benne, hogy egyből összerakja. Inkább az ajtóhoz léptem, aztán mielőtt kiléptem volna, inkább visszafordultam és nekidőltem. - Bizonyos szinten átérzem a fájdalmad. Én is elveszítettem a legfontosabb embert az életemben… pont ez a veszteség tett azzá, aki vagyok – Vállat vontam. – Viszont, sajnálatból nem fogok alkut kötni veled. Nem lenne értelme. Nyilván te sem akarnád, hogy szánalomból segítsek, ugye? – Felvontam a szemöldökömet kérdőn. Aztán megnyaltam a szám szélét. Kezdtem éhes lenni, nagyon is. Egyre sűrűbben nyaldostam a számat, küszködve a vérszomjammal. Enni akartam… vérre vágytam.
Csak biccentettem egy aprót, amikor megjegyezte, hogy nem rossz ötlet az, amit ajánlottam. Valóban, én sem tartottam annak, s habár a teljes bizalmát Killiannak soha nem állt szándékomban elnyerni, szerettem volna legalább annyira felkelteni az érdeklődését, hogy az alkuba belemenjen. Szükségem volt a segítségükre, és biztos voltam abban is, hogy hozzájuk sem sétáltak be túl sokan, akik korábban az ellenálláshoz tartoztak. A mi családunk pedig, habár nem tartoztunk a fejesekhez, de viszonylag fontos pozíciót töltöttünk be, egy fajta informátorok, közvetítők voltunk, s bizony, sok fajta infó állt rendelkezésünkre. A legfontosabbak ugyan kódolva voltak, hiszen nem bízta senki a véletlenre azt, hogy egy vámpír elkapja, és megígézve kiszedjenek belőle mindent. Én azonban okos kislány voltam, és sok információ morzsát sikerült dekódolnom, amik közül az aktuálisakat hajlandó voltam felajánlani nekik. Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy megint jött azzal, hogyan tudhatná, hogy nem átejteni akarom. Szívem szerint rámordultam volna, hogy egészen eddig a fülén ült-e, mert pont ezt szajkóztam. - Igazság szerint te vagy itt az egyetlen, aki hülyének nézi a másikat – mordultam fel, beletúrva a hajamba. Most már kezdtem időpocsékolásnak gondolni azt, hogy idejöttem. Megfordult a fejemben, hogy mást kellett volna-e tőlük megközelítenem… Valakit, aki egy fokkal nagyobb bizalommal fordult volna felém, vagy legalább hajlandó lett volna meghallgatni, és utánajárni annak, hogy tényleg igazat mondok-e. Killian túl arrogáns volt, és biztos voltam abban, hogy egyszer ez fogja a vesztét okozni. - Ha felajánlom a vérem, csak egy két lábon járó vértasaknak fogsz nézni, és még annyira se fordulna meg a fejedben, hogy meghallgass, mint így – forgattam meg a szemeimet. Arra mindenesetre nem reagáltam semmit, amit a károk fizetéséről mondott. Nem mintha módomban állt volna bármilyen kártérítést fizetni, és szükség sem volt rá. Voltam ennyire ura a képességemnek, legalábbis addig, amíg nem idegesít jobban fel ez a felfuvalkodott hólyag. És akkor megígézett. Egy részem szerette volna rögtön kitépni a férfi szét, vagy elválasztani a fejét a nyakától, képes lettem volna rá, mert tudtam, hogy így ki fog szedni belőlem minden infót, amit akar, és utána pedig megöl. Egyszerű volt, nemde? Nem is tudom, mire számítottam, egy kis emberiségre? Még tőlem is naivnak hatott ez a feltételezés, mert most már tudtam, hogy ezek a vámpírok tényleg szörnyetegek voltak. Amint pontosította, hogy mit akar tudni, elkezdtem beszélni. Megadtam neki három nevet és a lakcímüket, ám amikor azt kellett volna elmondanom, hogy miért akarok bosszút állni a családomon, megremegtek az ajkaim. Küzdöttem a megígézés ellen, mert nem akartam, soha nem akartam megosztani ezeket a személyes dolgokat ezzel a szörnyeteggel, ám bármennyire is próbáltam legyűrni a befolyását, képtelen voltam. Üres tekintettel bámultam előre, ahogy szóra nyíltak ajkaim. - A legfőbb ok, az az, hogy a nővérem megölte a gyermekemet, amíg még a méhemben volt, miközben bocsánatot jött kérni tőlem. Amikor ezt megtudtam, meg akartam ölni őt. Nicholas ekkor jelent meg, és ahogy megpillantotta, a nővéremet fojtogatom, meg sem hallgatott. Nem tudott arról, hogy terhes voltam a közös gyerekünkkel, vagy hogy Celestia mit tett velem. Aznap akarta megkérni a kezemet, de a nővérem elvette őt is tőlem. Mindent elvett tőlem. Megfogadtam, hogy ezúttal én leszek az, aki mindent elvesz tőle – magyaráztam a férfinak gépies hangon. Nem néztem rá egy pillanatig sem, hiszen minek is tettem volna? Tisztában voltam azzal, hogy nem lesz alku, ők megkapják, amit akarnak, én pedig a halálon kívül nem kapok majd semmit.
Elküldésének ideje -- Szer. Feb. 05, 2020 11:51 pm
To: Anastasia Cross
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
Nyugtáztam a szavait, miszerint nem áll szándékában az utunkban lenni. Nos, ha mégis ilyen történne, nem élné túl velem a találkozást. Könnyű szerrel végeztem volna vele, ahogyan már megannyi emberrel tettem. A vicces az volt az egészben, hogy engem nem a vámpírlét tett tönkre. Már előtte is a sötétben tapogatóztam, hiszen nem véletlenül öltem meg a menyasszonyom gyilkosait. Elgondolkodtam egy fél pillanatra, majd újból a lányra kezdtem koncentrálni. Nem tudtam, meddig vagyok még képes elviselni az értelmetlen csacsogását, vagy épp fenyegetőzését. - Nem tűnik annyira rossz ötletnek – Sóhajtottam, de ennél többet nem mondtam, hiszen nem akartam adni alá a lovat; közel sem győzött meg semmiről, csak épp… mondjuk úgy, hogy elérte, miszerint némiképp figyeljek rá. Felvontam a szemöldökömet, értetlenül kezdtem figyelni őt, majd felnevettem röviden. - Oh, egyre érdekesebb ez az egész. Tehát te valóban az ellenállástól jöttél, ugye? Mégis miért kellene elhinnem neked, hogy nekünk segítesz és nem nekik akarsz információkat vinni? Ne nézzük már egymást hülyének, könyörgöm – A szemeimet forgattam. Nem igazán láttam okát annak, hogy elárulja az övéit; tehát egyelőre nem győzött meg. Lehet, egy picit felkeltette az érdeklődésem, de az pont olyan gyorsan illant el, ahogyan jött. Mégis odaléptem hozzá, hogy az arcára simítsak. - Ana… nem mondták még, hogy a vámpírokkal nehéz szót érteni? Felajánlhatnád a véredet… akkor talán átgondolnám, hogy alkudozásba kezdünk-e vagy sem – Vállat vontam, de nem hajoltam el tőle. – És kérlek, ez nem az én irodám, tehát a berendezést te fizeted, ha tönkrevágod – Igen, hallottam és a szemem sarkából láttam is, hogy minden bútor remeg. Szóval a különleges képessége ez. Remek. Nem foglalkoztam vele ennél többet, hanem igézésre adtam a fejemet. Szerencsém volt, hogy a boszorkányokat is képesek voltunk befolyásolni. Sokkal egyszerűbb volt a dolgunk. - Rendben, mondj párat, kérlek. Oh és azt se felejtsd el megosztani velem, hogy mi az a személyes ok, amiért a családod ellen fordultál – Nem hagyhattam, hogy elhallgasson előlem bármit is. Mindenről tudni akartam és anélkül el sem engedtem volna. Végül elhajoltam tőle, hogy így pillanthassak rá türelmetlenül. Még az órámra is rápillantottam, mennyi az idő. Már rég úton kellett volna lennem Bastienhez, hogy jelentsem neki a ma történt eseményeket. Jobban mondva azt, hogy minden simán ment…
Azt szajkóztam magamban, hogy képes vagyok lenyelni ennek a tuskónak a viselkedését azért, hogy megkapjam azt, amit akartam, de őszintén szólva, kezdett sok lenni. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy mennyi az a megaláztatás, amit az ember el tud viselni anélkül, hogy összeroppantaná őt az. Ahogy visszatekintettem a múltamra, azt hiszem, nagyon sok mindent eltűrtem. A teljes és totális összetöréstől a bosszúm gondolata óvott meg, de az, ahogy ez az idióta kifigurázott engem, egyszerűen sok volt. Már épp azon voltam, hogy felálljak, és itt hagyjam őt, inkább megpróbálva másképp megszerezni azt, amit akartam. - Nem áll szándékomban az utatokba állni – jegyeztem meg, és muszáj volt a nyelvemre harapnom ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy más szavak is kicsússzanak a számon, amik esetleg bajba sodortak volna. Egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben megforgattam a szemeimet. A hangsúly nem azon volt, hogy nem tudott hinni nekem, hanem azon, hogy nem akart, én pedig felettébb kezdtem elveszíteni a türelmemet. Ha annyira nagyra volt magával Killian, akkor nem gondolt talán arra, hogy ha át akarnám ejteni, ide se jöttem volna? Elvégre elég nagy esélye volt annak, hogy megöljön, én meg nem voltam annyira hülye, hogy a saját életemet kockáztassam. Legalábbis az ellenállás ügyéért biztosan nem tettem volna így. - Megadok egy nevet, te elmehetsz levadászni azt a családot, és akkor majd meglátod, hogy az alkuban megbízhatsz – rántottam egy aprót a vállamon. Amikor a vadászokra kérdezett rá, elgondolkodtam egy pillanatra, megpróbálva összeszedni minden apró információmorzsát, amit hallottam a házunk falain belül elhangzani. Elvégre, bennem soha nem bíztak meg eléggé ahhoz, hogy ezeket a komoly dolgokat elárulják, de a falnak is füle van, én pedig megtanultam figyelni. - Nem tudok sokat róluk, csak annyit, hogy az apám mindig izgatottan emlegette őket, azt mondta, ők képesek lesznek megfordítani a jelenlegi helyzeteket. Meggyőződése volt, hogy ha elég vadászt sikerül kiképezniük, akkor elűzhetnek benneteket – feleltem, és ez nem volt hazugság. Az más kérdés volt, hogy én hogyan vélekedtem erről, de az apám tényleg szentül hitt abban, hogy a Vadászok és Kiválasztottak majd győzelemre viszik ügyüket. Mindenesetre, azt az apró tényt elhallgattam a férfi elől, miszerint én is ismerek néhány vadászt. Ez egy olyan kártya volt, amivel csak a végszükség esetén kívántam előrukkolni. Kirázott a hideg, ahogy végigsimított az arcomon, majd ahogy az államat kezdte cirógatni. Valamiért irtóztam az érintésétől, és nem azért, mert a vámpírokat utáltam volna. Nyeltem egy nagyot, még a szemeimet is le kellett hunynom ahhoz, hogy ne támadjak rá helyben a férfire. Nem tetszett, ahogy rám nézett, ahogy méregetett. Ismertem ezt a pillantást. A nővérem viselkedett mindig így – a játékszerének tartott, annak, akibe mindig beletörölhette a lábát, amikor a kedve úgy tartotta. Killian pedig ugyanilyen volt. Észre se vettem, hogy a képességem kezdett elszabadulni, aminek hatására a helyiségben lévő összes berendezési tárgy remegni kezdett, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban elrepüljön. - Anastasia Cross a nevem, bár kétlem, hogy igazából érdekelne téged, vámpír – nyitottam ki a szemeimet, gúnyos mosolyra húzva ajkaimat. Forrt a vérem már csak annak a gondolatától is, hogy ez a férfi pont ugyanolyan, mint a nővérem. – Úgyis csak egy játékszernek tekintesz, nem igaz? – horkantottam fel, megpróbálva megregulázni a képességeimet, mire a bútorok ismét nyugodtan álltak helyükön, kissé félrecsúszva csupán. A következő pillanatban azonban, ahogy Killian mélyen tekintetét az enyémbe fúrta, tudtam, hogy mi fog következni. Egy pillanatra el fogott a rémület, mert tisztában voltam azzal, hogy ha manipulálni fogja az elmémet, kiszed belőlem minden infót, amit akar, én pedig nem kapom meg azt, amit akarok. Ennyi erővel akkor akár meg is ölhetne utána, az életemnek úgy sincs semmi értelme már. Újra és újra teljesen megalázva… Akár most helyben is öngyilkosságot követhetnék el, nem? - Sok mindent tudok az ellenállásról, pontosan mire vagy kíváncsi? – kérdeztem tőle. – Tagok neveire, lakcímükre, esetleg arra, hogy mire készülnek… - magyaráztam, várakozóan nézve a férfira.
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
Meglepett, hogy nem szólt azonnal vissza és az is, miként nem próbált bennem kárt tenni. Valahogy a fenyegetőzése után vártam volna valami… valami action-t. De nem kaptam meg, mily’ szomorú! Figyeltem, hogyan lépked el a fotelig, majd oldalra döntöttem a fejemet. Érdekelt, vajon mi jár a fejében, mihez is akar kezdeni, bár az egyértelmű volt, hogy értette: nálam nem ért célt az üres fenyegetőzésekkel és a stílusával. Eddig én álltam nyerésre és élveztem, hogy így van. Felvontam a szemöldökömet, mikor összefűzte maga előtt a karjait. Aztán felnevettem halkan. - Jaaaj, úgy nézel ki, mint az oviban egy kislány, akinek elvették a plüssmackóját… nehogy elsírd magad, nincs nálam zsepi – Nevettem tovább, majd lassan abbahagytam és csak vigyorogtam. Őszintén szórakoztatott a viselkedése, bár tudtam, hogy azért az én modorom se semmi. Ahogy végre megszólalt, úgy próbáltam visszafogni magamat és hallgatni őt, értelmezni a szavait. - Szerinted érdekel, hogy kin vagy min akarsz bosszút állni? Ha felbosszantasz, feltépem a torkodat, mint bárkinek, aki az utunkba áll – Vállat vontam. Ez nem csak ellene szólt, hanem mindenki ellen, aki keresztbe akart tenni nekünk, avagy a céljaink útjában álltak. Sóhajtottam, majd az asztal szélének dőltem, miközben a tenyeremmel szintén az asztalon kezdtem támaszkodni a csípőm mellett. Oldalra döntött fejjel néztem a lányt. - A legfőbb kérdés valójában az, hogy miért kellene elhinnem, miszerint a mi oldalunkon állsz és nem valami csel ez az egész? Ne haragudj, de nem áll módomban hinni neked. Ez túl… túl egyszerű lenne – Mármint túl egyszerű lett volna bíznom benne. Nem bíztam. És ezt csakis az első benyomásnak köszönheti, ami alakulhatott volna sokkal, de sokkal jobban is. – Valahogy meg kell győznöd azt illetően, hogy bízhatunk-e benned. – Elgondolkodtam. – Kezdheted azzal, hogy elárulod, mit tudsz a vadászokról. – Annyira nagyra volt magával, hát itt volt az alkalom, hogy bizonyítson. Nem mintha amúgy egy szavát is elhittem volna, úgy igazán. Már azon kezdtem gondolkozni, miként kezdek el vele szórakozni. Valahogy másra nem tartottam érdemesnek a lányt; csupán játékszerként tekintettem rá. Mert hát… ha már eddig elmerészkedett, legalább én érezzem jól magam, nem igaz? Elszakadtam végül az asztaltól és odalépkedtem hozzá, majd a fotel karfájára csúsztattam a kezemet, így hajolva közelebb hozzá. Szabad kezemmel pedig a lány arcára simítottam. - Egyébként meg… még a nevedet sem tudom. Így hogy bízzak benned? Ejha. Nem igazán voltál még olyan helyzetben, hogy komoly üzletet kelljen kötnöd, nem de? Mondjuk… feleslegesek a szavak, mikor ilyen cuki pofid van. Vagyis gondolom, kihasználod az adottságaid, ha mégis arra kerülne a sor – Az állát cirógattam meg végül, majd miközben mélyen a tekintetébe fúrtam a magamét. Meg akartam igézni, hogy mindent elmondjon, amit tud az ellenállásról, anélkül, hogy harapófogót kelljen használnom. - Mesélj az ellenállásról, kiscicám… - Suttogtam, majd elhajoltam tőle lassan.
Persze, próbálta Killian előadni, hogy mindent kézben tartottak, de én sem most jöttem le a falvédőről. Sejtettem, hogy azért ez nem teljesen volt így, de tekintve, hogy bővebb információkkal nem rendelkeztem ez ügyben, inkább nem is boncolgattam tovább ezt a témát. Valószínűleg jobb is volt így, mert nem éppen mozdultam előre az ügyemben, és volt egy olyan sejtésem, hogy éppen elveszítettem az esélyeimet nála. Azt kívántam, bár ne lett volna ilyen beképzelt tuskó, talán akkor jobban meg tudtam volna tartani a hidegvéremet, de a viselkedése percről percre jobban felhúzott, még egy izom is megrándult az arcomon. Ha tehettem volna, biztosan behúztam volna neki egyet. Kár, hogy vissza kellett fognom magamat. A legrosszabb az egészben az volt, hogy pontosan igaza volt a férfinak. A fenyegetőzéssel nem értem el semmit, de gyanítottam, hogy a könyörgésemmel is ugyanezt a hatást értem volna el. Nem tűnt olyannak, akit meghatott volna egy kislány sírása, gondoltam, inkább magabiztosnak mutatom magamat. Ha tudta volna, hogy mennyire gyűlöltem magamat azért, amiért mások segítségére voltam szorulva! Nyeltem egy nagyot, miközben azt szajkóztam magamban, hogy megéri ez az egész jelenet és későbbi megaláztatás azt, hogy a nővérem és Nicholas szenvedjen. Nem voltam hajlandó feladni, de el kellett ismernem, hogy most veszítettem. Minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne kenjem a falra a vámpírt. Megpróbálva visszaszerezni a hidegvéremet, hátat fordítottam neki, és kerestem egy ülőalkalmatosságot az irodában. Karjaimat ismét egymásba fűztem, és éreztem, hogy úgy néztem ki, mint egy sértődött kislány, akitől épp most vették el a játékszerét, de kénytelen voltam behódolni neki, legalábbis valamilyen szinten. - Ha meg szeretnél ölni, akkor légy a vendégem, de csak azután, hogy véghezvittem a bosszúmat – legyintettem egy aprót, majd vettem egy mély sóhajt. – Nos, akkor elkezdem elölről. A családom az ellenálláshoz tartozik, személyes okokból ott hagytam őket, és átálltam a ti oldalatokra. A célom, hogy bosszú álljak rajtuk, ehhez viszont szükségem van egy bizonyos varázslatra, amit nálatok, pontosabban Patriciánál remélek megtalálni. Cserébe hajlandó vagyok neveket megosztani, akik az ellenálláshoz tartoznak – magyaráztam el a szándékaimat és motivációmat. Valahogy már nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy sikerül ezt az alkut megkötnöm, ebben az esetben pedig valami mást kellett kitalálnom, hogy megadhassam a családomnak azt a szenvedést, amit szántam nekik. Miközben a férfi válaszára vártam, nem pillantottam rá egy másodpercig sem, igyekeztem visszafogni a rám törő érzelmeket, ahogy eszembe jutott, pontosan mit is veszítettem el a nővéremnek hála. Minden más szemétségét hajlandó lettem volna megbocsátani, de ezt… ezt nem.
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
Amikor a sajtótájékoztatóról beszélt, felvontam a szemöldökömet. Valamit nagyon benézhetett, avagy félreértelmezhetett, netán az is előfordulhatott, hogy nem figyelt. A szemeimet forgattam, majd nagy levegőt vettem, mielőtt megszólaltam. - Nem tudom, mégis hová figyeltél, de a sajtótájékoztató célja pontosan az volt, miként közöljük az embereinkkel: kézben tartjuk a dolgokat és pánikra semmi ok. S az a helyzet, hogy ez pontosan így is van. – Vagy talán mégsem, de erről sem senki, sem az embereinknek nem kellett tudnia. Egyelőre a pánikot akartuk eloszlatni, hogy ne legyen teljes a fejetlenség, ne tudjanak minket bomlasztani és ne legyenek képesek megfélemlíteni minket. Az volt a cél, hogy az összetartásunk még erősebb legyen és együtt, közösen… félresöpörhessük azokat, akik a halálunkra pályáznak. Nem is kívántam vele tovább beszélgetni, főleg, mikor körülbelül úgy adta elő a dolgot, mintha nekem tenne szívességet, holott nagyon is ő várt cserébe valamit. Arról pedig… nos, álmodozhat egy ilyen belépő után, annyi biztos volt. Azonban az ajtót nem tudtam kinyitni és ez egy apró mosolyt csalt az arcomra. Megfordultam és egy sóhajjal az ajtónak dőltem. Az öltönyömet ledobtam a hozzám közelebb eső székre és karba tett kézzel hallgattam végig a nőt. Nőt? Várjunk már, sokkal inkább lány! Ugyanis elég fiatalnak tűnt. - Cccc… - A fejemet csóváltam, ciccegve. – Ejj, hát nem tanították meg neked, hogy fenyegetőzéssel semmire sem mész? Ha alkut akartál kötni, azt most buktad el, kedvesem. Ugyanis ezzel a stílussal itt semmire sem mész. Másrészt… miből gondolod, hogy nekünk nincsenek információink speciel a vadászokról? Mi van, ha máris nyomra bukkantunk és ezekben a percekben épp a torkukat tépik fel az embereink, hm? – Komolyra váltottam, elszakadva az ajtótól, miközben leengedtem magam mellé a kezeimet. – Nem tudom, kinek hiszed magad, de ha az ellenálláshoz közöd van, akkor okosabban tetted volna, ha nem kerülsz a szemem elé… még megtalállak ölni – Miközben beszéltem, felé lépkedtem és a végén, az utolsó szavaknál odahajoltam hozzá, leheletem csiklandozhatta az ajkait. Úgy voltam vele, hogy a szavai csupán üres fenyegetőzések; nem tenne semmit. Ha ellenünk lenne, akkor már réges-rég beszélt volna az ellenállásnak rólunk és már kitört volna a káosz. Azonban ő itt volt; pontosan itt, előttem, hogy alkut kössön. Azt akartam, hogy meggyőzzön, bár erre vajmi kevés esélyt láttam az eddigiek alapján. Elhajoltam végül tőle egy kisebb sóhajjal.
Eleinte azt hittem, hogy nem számít, hogy nem Bastiennel futottam össze először, hanem a jobb kezével, de mostanra már kezdett megváltozni a véleményem. Nem voltam az a fajta, akit könnyedén fel lehetett volna idegesíteni, de a modora szőrszálhasogató volt. Úgy beszélt, mintha a világ csakis körülötte forgott volna, én pedig egy pillanat elejéig elszórakoztam azzal a gondolattal, hogy hogyan ölném meg őt… Kétségkívül erős vámpír lehetett, ha Bastien jobb keze volt, de ettől függetlenül ez nem tartott engem vissza attól, hogy magamat szórakoztassam. A megjegyzésére mindenesetre csak megforgattam a szemeimet, mert kár is lett volna belemennem ebbe a játékába. Mielőtt megragadhattam volna az ingjét, elkapta a kezemet, és így hajolt közelebb hozzám. - Valóban? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. – A sajtótájékoztatón nem éppen így tűnt. Félnek az embereitek a Vadászoktól, és lemerem fogadni, hogy Bastien is tajtékzik a dühtől, amiért a kis ellenállásnak sikerült közvetlenül az orra előtt vadászokat kiképeznie – rántottam egy aprót a vállamon. Nekem valóban nem különösebben számított, hogy Bastien vagy az ellenállás nyert. Az ő oldalukra álltam, ám ez nem jelentette azt is, hogy az ügyüket győzelemre kívántam vinni. Nekem pusztán az számított, hogy a lehető legkegyetlenebb módon bosszuljam meg az ellenem elkövetett vétkeket. Felőlem eközben a világ akár lángolhatott is. Amikor Killian azt mondta, hogy ebben az esetben nyugodtan menjek el, megtorpantam. Muszáj volt vennem egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magamat, és emlékeztessem magamat arra, miért is jöttem el idáig. Nem állt szándékomban megalázkodni ez a férfi előtt, de hajlandó lettem volna akár ezt is megtenni azért, hogy elérjem a célomat. Végtére, az életemnek anélkül nem volt már semmi más értelme. Mindent elvettek tőlem, a reményemet, az álmaimat, a szerelmemet, a gyerekemet… A düh egy pillantás alatt úrrá lett rajtam. Szikrázó tekintetemet a férfi hátára szegeztem, és képességeimet használva meggátoltam őt abban, hogy kinyissa az ajtót. - A beszélgetésünknek még nincs vége – sziszegtem. – Egy alkut jöttem kötni veletek, és ahogy elnézem, jelenleg minden információra szükségetek van az ellenállásról. Vagy, ha nem érdekel téged, akkor lehet inkább az ellenálláshoz megyek, és mondom el nekik, mennyire meg vagytok rémülve a vadászaiktól. Biztos vagyok benne, hogy egy kis biztatás után rögtön megnőne az önbizalmuk és támadásaik száma. Tudod, a pánikkeltés igen könnyű és egyszerű feladat – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat. Sejtettem, hogy a fenyegetőzés nem a legjobb módja annak, hogy az alkumat megkössem velük, de a düh ellepte az agyamat.
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
A gúnyos megjegyzésére csak a szemeimet forgattam, de a mosolyom levakarhatatlan maradt. - Zárt ajtókra lelnél, szívi – Vállat vontam. Nem igazán foglalkoztatott egyelőre a kicsike, amúgy is volt jobb dolgom, mint vele csacsogni és babysitterkedni fölötte. Azt sem értettem egyelőre, mit akar tőlem, vagyis Bastientől, de abban biztos voltam, hogy az első benyomásom alapján nem engedem a közelébe. Nem volt megnyerő a kis belépője; és még engem sem értékelt. Szörnyű világban élünk, én azt mondom. Sejtettem, hogy követni fog az irodába, így meg sem lepett a lépteinek a hangja. Viszont nem fordítottam rá túl nagy figyelmet, gondosan lepakoltam a cuccaimat a szék háttámlájára és ezután fordultam végül felé. A kérdése hallatán csak elmosolyodtam. - Kinek ne ez lenne a szándéka velem? Mindegyikőtök odáig van értem… sajnos kár tagadni a dolgot – A túlzott egóm visz egyszer a sírba; bár igazából csak szórakoztam. Azért tisztában voltam azzal, hogy nem mindenkinek jövök be, meg hát, ezzel nem is volt semmi baj. De jó volt húzni egyesek agyát. Mint az övét is. Ahogy odalépett hozzám, felvontam a szemöldökömet. Nem voltam hülye, nem dőltem be neki. - Ugyan már – Mielőtt ő húzhatott volna magához, elkaptam a csuklóját és magamtól hajoltam oda hozzá. – A fontos dolog relatív. Lehet, neked fontos, amiért jöttél, de lehet, hogy nekem nem az – Hagytam eltávolodni és ahogy az ellenállást hozta szóba, egy arcizmom megrezdült. Hm. Kezdett egy leheletnyit érdekessé válni a dolog. De nem terveztem úgy táncolni, ahogyan ő fütyül; nem voltam a bábja, nem voltam az a fajta, akit befolyásolni lehetett. - Oh, hát ebben az esetben… - Szünetet tartottam a hatás kedvéért, majd a széken levő öltönyömért és nyakkendőmért nyúltam. Megfogtam és felemeltem róla. – Akkor sok sikert a továbbiakban, kedvesem – Néztem rá egy mosollyal, majd elindultam az ajtó felé. Pontosan tudtam, hogy nem ok nélkül keresett fel. Nem pusztán azért jött, mert információkat akar átadni; akart valamit cserébe. Azt akartam, hogy előbb elmondja, mit… addig ugyanis nem voltam hajlandó tárgyalni vele. Az adok-kapok híve voltam. Szabad kezemet a kilincsre csúsztattam, majd lenyomtam, amennyiben eddig nem állított meg.
- Csak azoknak az arcát jegyzem meg, akiké érdemleges – rántottam egy aprót a vállamon, amikor közölte, hogy elég szomorú, ha nem ismerem fel őt. Persze, erről szó sem volt, pusztán szerettem volna biztosra menni abban, hogy a megfelelő személyt szólítom meg. A modora viszont elárulta, hogy telitalálatom van. Csendben figyeltem, ahogy meglazította a nyakkendőjét, majd levette azt magáról. Nevetését hallva sem rezzent meg egyetlen szempillám sem. Persze, tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű Bastienhez jutni, de ez nem jelentette azt is, hogy lehetetlen volna. Csak a megfelelő kártyákkal kellett rendelkezni, nekem pedig birtokomban álltak azok. Már csak az odavezető utat kellett biztosítanom. Végig a szemeit figyeltem, miközben tetőtől talpig végigmért, valószínűleg elméjében még le is vetkőztetett, hogy minden porcikámat jól szemügyre tudja venni. Régi énem biztosan zavarba jött volna ettől az átható pillantástól, de a mostani nem. A testemet is pusztán egy eszköznek tekintettem a céljaim elérése érdekében, és nem hazudok, ha azt mondom, nem ő az első férfi, aki így nézett végig rajtam. - Ó, hidd el szívem, ha az ágyába akarnék férkőzni, az ő ajtaján kopogtatnék, és nem a tiéden – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat, majd gondolkodás nélkül követtem őt be az irodába. Ha már idáig eljöttem, nem terveztem ennyiben hagyni a dolgot. Ha arra volt szükség, hogy összefeküdjek ezzel a meglepően helyes, ám pökhendi vámpírral, ahhoz, hogy eljussak Bastienhez, nos, gondolkodás nélkül hajlandó voltam megtenni. Nekem nem volt semmi veszteni valóm már. - És miből gondolod, hogy bármi ilyen szándékom van veled? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, miközben lassú léptekkel közeledtem felé, míg már ott nem álltam közvetlenül előtte. – Persze, egy kis szórakozás soha nem árt… - fecsegtem tovább, miközben ujjamat végig húztam az ing borította mellkasán, majd hirtelen megragadtam a nyakánál fogva, és lejjebb húztam a fejét magamhoz. – Azonban ennél fontosabb dolgunk is van – pillantottam rá kihívóan, majd elengedve az ingjét, távolabb léptem tőle. – Hasznos információim vannak az ellenállásról – jelentettem ki könnyedén, mintha éppen azt közöltem volna, hogy tejjel iszom a kávémat. Szándékosan játszottam vele, húztam el előtte a mézesmadzagot. – De, ha nem érdekel titeket a dolog, akkor el is mehetek – rántottam egy aprót a vállamon, majd meg sem várva a reakcióját megfordultam, és lassú léptekkel megindultam az ajtó felé.
Amikor nem vagy benne biztos, hogy valami kamu-e vagy sem, akkor az mindig kamu.
Aggasztott az, ami körülöttünk zajlott; vadászokat képeztek ki valahol és akármennyire is próbáltam előadni a mieinknek, hogy minden a legnagyobb rendben és minket senki sem tarthat rettegésben, nos… valahol azért mégis csak necces volt a helyzet. Minél előbb a végére kellett járnunk és kiontani a vérüket; majd pedig, ahogyan Bastien óhajtotta, a fejüket kitűzni díszként az ő ablakpárkányára. Simán megérdemelték volna azért, amit a mieinkkel tettek. Halált érdemeltek. Elégtételt kellett vennünk… Hosszan magyaráztam a kialakult helyzetet, mégis úgy tűnt, mintha hamar letudtam volna a dolgot. Megnyugtattam azokat, akik a mi oldalunkon álltak. Nem tarthattak félelemben minket. Hallottam, hogy jön utánam valaki, de nem állt szándékomban megfordulni. Sőt, nagyon időm sem volt, amit pazarolhattam volna egy akárkire, de… végül megszólított, így mégis csak megfordultam. Már az épületen belül voltunk a folyosón. Csak mi ketten. - Tippelj – Felvontam a szemöldökömet. – Elég szomorú, ha nem ismered fel ezt az arcot – A fejemet csóváltam, majd igazítottam a nyakkendőmön, ami már-már fojtogatott. Aztán lazítottam rajta és végül leszedtem magamról. Valójában ez a makulátlan külső néha az őrületbe kergetett. Olyan volt, mintha súlyos láncokat hordanék magamon… Sóhajtottam egy nagyot, majd a szavakra felnevettem. - Nos, ha Bastiennel akarsz találkozni, ahhoz korábban kell felkelned, kedvesem – Végigmértem, szinte levetkőztettem a szememmel, azon tanakodva, a haveromnak egyáltalán bejönne-e a kicsike. Hümmentettem. – Nem hiszem, hogy az esete vagy, szóval… erről szerintem lecsúsztál – Vállat vontam és sarkon fordultam, hogy aztán az iroda ajtajához lépve kinyissam azt. Beléptem, majd kibújtam az öltönyömből és a szék háttámlájára terítettem a nyakkendővel együtt. Aztán igazítottam az ingem ujján. - De persze, ha nem vagy válogatós, és megfelelek neked… bár miért ne felelnék meg? – Tudtam, hogy követni fog és nem hagyja annyiban az ostromlást; sokan akartak Bastiennel személyesen találkozni, mégsem engedhettem meg ezt akárkinek. Mindig alaposan megvizsgáltam azon személyeket, akik kapcsolatba akartak vele lépni. Talán túlságosan védtem őt, de úgy éreztem, ez is a dolgom; mint a jobb keze. A bizalmasa. Pont ezért… nem engedhettem meg azt, hogy egy olyasféle személy kerüljön közel hozzá, aki esetlegesen árthat neki. Nem.
A teret megtöltötték az emberek alakjai, kik mind Bastien sajtótájékoztatójára jöttek. Szándékaik, vágyaik, reményeik mindenkinek különböztek, ki ezért jött, ki azért, ki próbálta elrejteni utálkozó tekintetét, ki pedig épphogy elvakult rajongással várta, hogy megjelenjen a férfi, és hallhassa szavait. Én mindkét csoportból kilógtam. Nem fűzött semmilyen személyes érzelem a vámpírhoz, mint az ellenállás korábbi tagja, láttam, hogy nem lehet bizonyosan azt mondta rájuk, hogy ők a jók, s ugyanígy Bastien bandája se volt színtisztán „rossz”. Engem pedig vajmi kevéssé érdekelt ez az egész konfliktus. Amikor ott hagytam a családomat, kiléptem az ellenállásból is. A sötét oldal, a sötét mágia felé fordultam vágyaim beteljesülése érdekében, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy csatlakozok a vámpírok és koalíciójuk oldalához. De nem voltam ügyük híve. Ugyanakkor nekik szükségük lehet a segítségemre, hiszen fontos információm voltak az ellenállás kapcsán. Biztos voltam abban, hogy képes leszek egy kis alkut kierőszakolni ezzel – szükségem volt tőlük valamire. Végül aztán megjelent egy férfi alakja, én pedig érdeklődve emeltem fel a fejemet, ám legnagyobb csalódásomra nem Bastien jött el személyesen, hanem annak jobb keze, Killian Fray. Hallottam róla egy-két dolgot, tudtam azt is, hogy Bastien bizalmasa, így akár rajta keresztül is megnyerhettem a jegyemet, ami a vámpírfőnökhöz vezet. Nem lesz könnyű túl jutni rajta, efelől nem voltak kétségeim, de szerencsére én sem most jöttem le a falvédőről, tudtam, hogyan játszam ki a kártyáimat úgy, hogy én jöjjek ki nyertesen a meccsből. Ravasz mosolyra húzódtak ajkaim. A tájékoztató még nem ért véget, én azonban már ekkor elkezdtem az emelvény felé venni az irányt, hogy ne akadjak fent a kifelé áramló tömegben. Nem akartam feltűnést kelteni, ezért óvatosan törtem utat magamnak, így mikor a tájékoztató véget ért, én már elől voltam. Tekintetemet le sem vettem a férfi arcáról, és amikor ő elhagyta az emelvényt, feltűnésmentesen követtem. Négyszemközt szerettem volna beszélni vele, így akkor állítottam meg, mikorra az emberáradatot már a hátunk mögött hagytuk. - Killian Fray-hez van szerencsém? – szólaltam meg karba tett kezekkel, várakozóan pillantva a férfira. Vonásaim nem árultak el semmit a szándékaimat illetően, azonban sejtettem, hogy megjelenésem egyáltalán nem lepte meg a férfit. Nem is állt szándékomban megpróbálni félrevezetni őt, vagy elrejteni jelenlétemet előle. – Eredetileg Bastiennel kívántam beszélni, de mivel te vagy itt helyette, nos, kezdetnek te is megfelelsz – rántottam egy aprót a vállamon, s így figyeltem a férfi reakcióját, készen állva bármelyik pillanatban használni telekinetikus képességeimet, amint úgy éreztem, hogy rám támadni készülne, vagy épp ellenkezőleg – lelépni.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Csak egy ravasz mosollyal nyugtáztam Killian válaszát. Ha tudta volna, hogy mi mindenre voltam képes… Tisztában voltam azzal, hogy a bosszú nem fog megnyugvást adni a lelkemnek, hogy nem fogja visszaadni mindazt, amit elveszítettem a nővérem és ex-pasim miatt, de nem érdekelt. Az életben nem maradt semmi veszítenivalóm, s pontosan ezért voltam olyan veszélyes – semmivel nem lehetett megvesztegetni vagy megfenyegetni. A saját életem sem számított igazán, vagy testi épségem. Számomra csak az volt a fontos, hogy amíg a szívem mellkasomban vert, amíg a vér élénken lüktetett ereimben, addig azon dolgozzak, hogy mindenki megfizessen azért, amit velem tett. Ha ehhez pedig az kellett, hogy még jobban lesüllyedjek, hogy Killian játékszerévé váljak, hát álltam szolgálatra. 
