Emlékek. Jók is, rosszak is vegyesen, minden, amiből az élet áll. Néha élénkek, hosszúak akárcsak egy filmet néznél, néha rövidek, csupán felvillanásokból állnak. Snittekből, képekből, néha illatokból, amik hozzá kapcsolódnak.
Almás pite-illat. Almás pite-illat minden szombat délután, míg apám és én a kertben vagyunk, addig anyám a konyhában süt, néha mosolyogva ki-kiinteget nekünk az ablakon át, és már most, gyermekfejjel tudom, hogy halálomig az almás pite lesz számomra az otthonom és a családom illata.
- Húzd meg, Dalt! - mondja apám, komolyan, de nem zordul vagy rendreutasítóan. - Amikor én húzom, te csak hagyd, csak hasítsák a fogak a fát, aztán húzd vissza, ahogy csak bírod. Menni fog? - kérdezi, mire bólintok, apró markom megragadja a fűrész nyelét. Körülöttünk a hűvös szél fel-felkapja az avart, megtáncoltatja, felhordja a teraszra is. A nap még fenn jár, de már csípős idők járnak, a levegő tiszta, a fák pedig kopaszodnak, ahogy az október messze űzi a szeptembernek az emlékét is.  
Néma csend van az udvaron, csak a fa sikítását hallani, ahogy a fűrész tépi a rostokat. Kimelegszem, lihegek, de a fogamat összeszorítva folytatom, érzem arcomon apám aggódó-büszke pillantását, aztán egy tompa dobbanás, ahogy a rönk a földre puffan - nemsokára a nappaliban fognak állni, szép sorokba halmozva, készülve a télre.
- Jól van, Dalt - mondja apa, noha arca rezzenéstelen, hallom hangjában a simogatást. - Bírod még?
- Bírom, apa! - válaszolom, és úgy érzem, ha kell, akkor akár a Mount Rushmore-t is elhordanám a kedvéért.
- Klassz kölyök vagy, Tigris! - borzolja meg apám a hajamat, vonásain ott fénylik a szeretet. Rám nevet, én pedig visszamosolygok rá, a ház ajtaja megnyikordul, anya jelenik meg egy tálcával, néhány szelet süteménnyel és üdítővel.
- Pihenjünk egyet, fiam - teszi apám vállamra a kezem, így sétálunk el a teraszig. Úgy veszem át a poharamat, mint a kitüntetést - a dolgozó férfiak jussa ez.
Leülök a lépcsőre, apám jobbjára, anyám bal felől csatlakozik hozzá, pont akkor, mikor a viharvert, régi platós Chevy bekanyarodik a házunk elé, és kiszáll belőle Jarod bácsi. Ő apa legjobb barátja. Jarod bácsi mexikói indián, és kinn lakik a város szélén egy nagy lakókocsiban. Szeretem őt, mert néha, amikor kettesben vagyunk, mindig vicces, és kicsit fura történeteket mesél nekem. Anya mindig korholja, hogy egy kisfiúnak még nem kell tudnia rossz dolgokról, de apa igazat ad Jarod bácsinak, hogy jobb, ha tisztában vagyok az igazsággal. Nem tudom, viccel-e. Remélem igen, mert Jarod bácsi meséi néha ijesztőek. Farkasokról, meg efféle lényekről szólnak. De most nem mesél, csak egy mosollyal üdvözöl minket, majd egy szó nélkül csatlakozik hozzánk a lépcsőn, aztán csak ülünk némán mind a négyen a csendben, figyelve az alvásra készülődő természetet, és az udvar közepén a szépen szaporodó fahalmot. Nem szólunk egymáshoz, mégis beszélünk. Néha ezek a csendek többet mondanak a jambusoknál és a körmondatoknál. 9 éves vagyok, és apám büszke rám. Az izmaim fáradtsága elmúlik, de ami a szívembe költözött ezen a délután, az örök időkre megmarad.


EGY ÉVVEL KÉSŐBB


Meleg van, kellemes meleg, a tűz árasztja a hőséget magából, miközben a kályha mellett ülök. Lámpa ég a falon, míg kinn kavarog a hóesés - olyan megnyugtató és családias lenne, ha... ha nem bőgnék szívet tépően, tíz éves lényem minden fájdalmával és kétségbeesésével a szívemben.
- Anyát akarom! - csukladozom elfulladó hangon, és noha a könnyeimtől alig látok bármit is, érzem ahogy Jarod bácsi vaskos, hatalmas tenyere gyengéden megpihen a hajamon. Kicsi vagyok még, de ezt a gesztust már ismerem. A felnőttek akkor csinálnak ilyet, ha nem tudnak mit mondani. Különös, de ez az érintés kissé mégis megnyugtat: bár nagyjából ez annyi, mint mikor a tengerből a partra csapódik néhány csepp. Szepegve törlöm ki a könnyeket a szememből, és felnézek a velem szemben ülő férfira, aki még így is jóval fölém tornyosul. Már nagyon régen ismerem őt, de még sosem láttam az arcát ennyire komornak, és mégis mindenre elszántnak.
- Anyád és apád azt akarnák, hogy velem maradj - szólal még végül, hangja olyan, mint azoké az embereké, akik csak ritkán szólalnak meg, de akkor megfellebbezhetetlen bölcsesség hagyja el a szájukat. - Velem biztonságban leszel, bármi is történt. Tudom, az élet nem lesz egyszerű, de veled leszek, rendben? Együtt túljutunk mindenen - igazgatja meg karomon a kissé átvérzett kötést.
Nem tudom, miért akarja, hogy így legyen. Emlékszem a meséire, azokra, amikkel kapcsolatban anya mindig aggódott, hogy rémálmaim lesznek tőle. Szeretném, ha most is álmodnék, de tudom, hogy nem. Ébren vagyok, szomorú, kétségbeesett, és összezavarodott. És félek, nagyon félek. Azért félek, mert tudom az igazságot. Jarod bácsi nem csak indián, hanem farkas is. És a meséi szerint... most, hogy apát és anyát megölte egy, engem pedig megharapott... most már én is az leszek.




A kupak halk nyikordulással válik el az üveg nyakától, aztán nagyot koppan a földön, és elgurul valamerre. A kezem egy mozdulatot sem tesz annak érdekében, hogy megállítsa, vagy megkeresse, ehelyett az immár szabaddá vált üveget megdöntve, bőséggel csorgatok annak karamellbarna tartalmából egy pohárba. A whisky illata szinte másodpercek alatt belengi a lakókocsit, igaz, több ideje nincs is rá. Úgy hajtom fel az italt, mintha másodpercekkel állnék a szomjhalál előtt. Egy darabig elgondolkodva nézem az üressé vált poharat, mintha azon merengenék, töltsem-e újra tele, majd megrántom a vállam, és nemes egyszerűséggel az üveget emelem a számhoz. Kinn feltámad a szél, rázza a fákat, és méternyi magasságba emeli-ejti a lehullott, a szivárvány minden színében pompázó leveleket.
Mikor is jártam itt utoljára? Csaknem húsz éve. Meg is látszik a helyen, csaknem romhalmaz az egész. Az örökségem, Jarod bácsi hagyatéka. Fura, mert annak idején, mikor kimenekített engem Washingtonból azt mondta azért teszi, mert ebben a városban az élet nem éppen létbiztosítás. Talán ő volt az üdítő kivétel: álmában, csendesen érte a halál, így tért meg az Örök Vadászmezőkre. Az évek alatt, míg kisfiúból kamasszá, majd férfivá nevelt mindig arra késztetett, hogy maradjak kívülálló, és bármivé is váltam, soha ne válasszak oldalt, ne szálljak háborúba. Ezért is küldött el a városból, ami a maga nemében nem volt veszélytelen manőver: mégis sikerült. De most, hogy Jarod bácsi meghalt, mégis visszatértem, tudja a fene, miért. Becsületből? Vagy mert akárhol is éltem eddig, mégis innen gyökerezem? Fogalmam sincs. Nem is érdekel. Új életet kezdek, annak minden hozadékával együtt, akkor is, ha tudom, hogy nehéz lesz. Jóval nehezebb, mint Amerika más részein. Ahol eddig éltem, ott napfény volt, vidám emberek, reményteljes jövő. Ott az egész világ olyan egyszerű volt, és magától értetődő. Itt baljós, sötét és árnyak követnek majd, bármerre is koptassa majd lábam a város betonútját. De ez az a hely, ahol születtem. Ahol valaha szerettek, ahol a szüleim, és Jarod bácsi teste elvegyült a földdel.
Itthon vagyok.