Az ember meglehetősen sokszor felteszi magának élete folyamán a kérdést, amely úgy kezdődik, hogy "mi lett volna, ha...". Nem fogok hazudni, én hetente legalább egyszer gondolkodom el ezen. Mi lett volna, ha akkor, tíz éves koromban a szüleim és én nem vagyunk rossz időben, és rossz helyen, ha a gyerekkoromat velük együtt tölthettem volna el? Barátokat hívhattam volna a házunkba, idővel biztos, hogy lányokat is, ki tudja, egyszer talán még testvérem is született volna. Vagy mi lett volna, ha Jarod bácsinak nem kellettem volna? Vagy ha olyan városban élnénk, amely csak olyan, mint bármely másik az ezer és ezerből: házak, utcák, terek és emberek alkotják, nem pedig sötét, mély és iszonyatos titkok? Vajon ha a dolgok nem úgy történtek volna, ahogy megtörténtek, akkor ma ki lennék, és hol lennék? Valószínűleg nem itt, nem egy viharvert lakóautóban ücsörögnék egy vadidegen, ámbár gyönyörű nő társaságában, és nem bámulnék teljesen összezavarodva, értetlenül rá - nem, mert tisztában lennék mindennel, és érteném az engem körülvevő világot. Most viszont eléggé úgy érzem magam, mint aki a film felénél ül be a moziba, és mivel az első részben hangzottak el fontos információk, így nem érti a történéseket.
Zoé első mondataira kissé megforgatom a szememet.
- Soha nem hittem ebben a "benned él tovább" dologban - válaszolom végül. Nem akarom megbántani, se belegázolni abba, ha ő másképpen hiszi, csak szimplán ez az igazság. - Aki meghalt az meghalt. Nem él már sehol. A fényképek meg az emlékek nem élő dolgok. Elment, és nem jön vissza. Vagy feldolgozza az ember, vagy beleroppan a hiányba. Ennyi az egész - vonok vállat. De lehet, hogy az egész világképemnek és ezáltal a gondolkodásomnak is mindössze annyi a nyitja, hogy férfi vagyok, és nem állítom, hogy híján lennék az érzelmeknek, csak egyszerűen nem szokásom kimutatni őket. - De ha így állnak a dolgok, akkor... igyunk a vén lókötőre - emelem meg kissé a sörömet, és míg belekortyolok, figyelmesen hallgatom Zoé szavait. Igaz, amiket elmond nem hogy eloszlatják, hanem tovább sűritik a homályt.
- És én még azt hittem az öreg semmi máshoz nem értett, csak a vadászathoz - vigyorgom el magam. - Pedig ahogy látom, titkosügynöknek sem lett volna utolsó - csóválgatom a fejem. Elég mulatságos az ötlet, ahogy elképzelem Jarod bácsit amint FBI módszereket is megszégyenítő módon kutat lelkesen valami után. - De igazad van, a vadászat is munka, és az öreg zseniális volt benne. Vadászott mindenre, ami megehető, megiható vagy megdugható - teszem hozzá, ámbár a vigyorgás igencsak gyorsan lefagy az arcomról, és ezúttal nem értetlenkedésnek, hanem a teljes döbbenetnek adja át a helyét. Nem, nem jó szó a döbbenet. Sokkal inkább mondanám mély, sűrű és sötét iszonyatnak.
- MICSODA? - teszem fel a kérdést. Kiáltásnak akartam szánni, alig hallható nyögés lett belőle. Egy darabig úgy meredek Zoé-ra, mintha azt várnám, hogy elneveti magát, és közli velem, hogy április bolondja, ami már azért sem lehetséges, mert októbert írunk. Rázogatom a fejem, mint a kutya, amelyiknek víz ment a fülébe, vagy mintha így akarnám a helyére rázni az iménti, felfoghatatlan információt.
- De hát... - jutok el végül a válaszadásig, bár a hangom eléggé rekedten cseng - Jarod bácsi... nekem azt mondták... álmában halt meg - mondom jéghideggé váló ajkakkal, aztán szememre szorítom a kezem, mintha így próbálnám csillapítani a gondolatokat amelyek most megrohannak, és amelyek bármely normális embert félig az elmebajba sodornának. Igen, ez az igazság. Jarod bácsi álmában halt meg... ennyit tudok. De tény, hogy nem mondták, hogy szépen elaludt volna. Talán... ez jókora finomítás és csúsztatás volt, és talán MÁS KEZE ÁLTAL halt volna meg azon az éjszakán? Ha most egy átlag életet élnék, nevetnék egyet, és kidobnám innen ezt a hirtelen megjelent lányt, de tudván arról, ami a városban folyik, aminek magam is részese vagyok, akkor is, ha sokáig nem itt éltem - nos, ez azért gondolkodásra készteti az embert.
Egy hang nélkül felkelek, kinyitom a konyhaszekrény egy szál zsanéron lógó ajtaját, és előhalászom onnan a dugi whishymet, meg két poharat, és ezzel felpakolva sétálok vissza Zoé-hoz.
- Azt hiszem, nekem ehhez kell valami erősebb - dünnyögöm, és töltök, magamnak meg neki is. Egy másodperc alatt felhajtom az adagomat, és újratöltök.
- Jó. Őszinte voltál, legalábbis remélem. Én is az leszek veled. Tudom, hogy ebben a városban valami mocskosul nem kóser. Gyerekkorom óta tudom. Mikor fiatal felnőtté váltam, Jarod bácsi kimenekített innen, hogy normális életem lehessen. Viszonylag normális - teszem hozzá. Élek a gyanúperrel, hogy a havi egyszeri négy lábon futkosás nem meríti ki annyira ezt a fogalmat. - Telefonon tartottunk kapcsolatot, mert nemes egyszerűséggel megtiltotta, hogy visszajöjjek Washingtonba, és ha most látna, alighanem szétrúgná a seggemet, amiért mégis itt vagyok. Szóval a lényeg, hogy említett nekem valamit. Egyszer, és futólag. Valamit, ami felkeltette a figyelmét, és ami emberek halálára lehet magyarázat. De akkor ezek szerint a te anyádéra is? Vagy a kettő mégsem egy és ugyanaz? - dörzsölöm a halántékomat. - A francba is, túl sok információ volt ez alig néhány percben - dünnyügüm, mintegy lábjegyzetként. - Oké. Nem állítom, hogy minden világos és tiszta. De két dolgot tudok. Az egyik, hogy ha van igazság abban, amit ő mondott, és amit most te mondasz, az öreg jókora szarba tenyerelt bele. Ebben az esetben viszont nem fogom egy vállrándítással tudomásul venni, ha nem egy átpiált, vagy átkefélt éjszaka juttatta a másvilágra. A másik dolog, ami fix, hogy ismerek egy helyet. Talán ott találunk valamit. A kérdés, mennyire vagy kíváncsi az igazságra. Ha igen, vár rád egy kisebb túra. És az is kérdés, hogy mennyire bízhatunk meg egymásban - hajtom fel a második pohár italt is. Most elég ennyi. Ma éjjel viszont ezer, hogy szét fogom csapni magam, mert a sötét semmiben legalább nincsenek csúnya és kínzó gondolatok.

Őszintén úgy gondolom, hogy nem is igazi férfi az, akit nem vesz le a lábáról egy gyönyörű nő. Na persze, ehhez kell egy bizonyos életkor betöltése, amikor az ember már másképp tekint a gyengébbik nemre, mint teszem azt hamvas ifjúként. Gyerekkoromból felrémlik előttem egy emlék: nyolcéves kissrác voltam, a legjobb barátomnak pedig volt egy 15 éves bátyja, akit bálványoztunk, és felnőttszámba vettünk, hiszen már cigarettázott, és barátnője is volt. Nos, mint kiderült, ez a srác úgy gondolta, hogy a nagyobbak szent kötelessége bevezetni a kicsiket az élet nagy rejtélyébe, ergo rávette a csaját, hogy tanítson meg bennünket smárolni. Még ma is élesen magam elé tudom idézni: ülünk a nappalijukban, a dohányszagú kanapén, míg a szüleik az isten tudja merre járnak, vagyunk vagy hatan-heten, mind egyforma idős kölykök, egymás után masírozunk a konyhába, úgy ahogy az orvosnál váltják egymást az emberek. A barátom az első, én jövök utána, ahogy kijön a konyhából nem tudom eldönteni, hogy melyik érzelem kap nagyobb teret az arcán, de nincs is időm gondolkodni rajta, máris a konyhaasztal tetején ülök, elém áll a csaj, rám parancsol, hogy csukjam be a szemem és nyissam ki a számat. Engedelmeskedem és ekkor érzem, hogy valami hideg, nedves dolog nyomakodik a pofámba, mindent felülmúlóan rettenetes, húzom hátra a saját nyelvemet hogy csaknem megfulladok, még néhány másodperc és el fogok ájulni, de hát minden rossznak vége szakad egyszer. "Na így kell smárolni pubi!" - mondja nekem a lány, "hát a rossebb aki rákap erre" - gondolom én, aztán sietek haza, mert este van, és épp időben lépek be az ajtón a vacsorához. Apa a konyhaasztalnál ül, újságot olvas, anya terít, közben mosolyogva megkérdezi, mit játszottam délután, mire férfiasan büszke vigyorral közlöm vele, hogy "Smároltam!". Apám csaknem hanyatt esik a székkel, anya elejt néhány tányért, én meg nem értem miért jár ezért egy hét szobafogság. Aztán kicsit később apa bejött hozzám, és elmagyarázta nekem az élet nagy egyszeregyét, mindenféle méhecskék meg virágok nélkül, csak a totális tényeket. Ekkor palántálta belém azt az információt is, hogy bárhogy is alakul, bármennyire közöm legyen is hozzá, mindig tiszteljem a nőket. Életre szóló tanács volt, és mivel az évek hosszú sora alatt volt alkalmam látni, hogy Jarod bácsi sem veti meg a gyengébbik nemet, viszont minden alkalommal tenyerén hordja őket, így kiirthatatlanul gyökerezik bennem az övékéhez hasonló hozzáállás. Szóval ezek után azt hiszem nem csoda, hogy az előbbi morcos mivoltom olyan gyorsan oszlik el, mint a pára, bár ez csak fele részben tudható be a gondolkodásmódomnak, a másik fele a látogatóm meglehetősen szemrevaló mivoltának köszönhető. Félreértés ne essék, az első két perc udvariatlansága után normális módon viselkednék egy hatvan éves, közepesen túlsúlyos matrónával is, csak hát a fene egye meg, a mostani esztétikai élmény mégiscsak jobban kedvemre való.
Megrázom a lány kezét, miközben figyelmesen megnézem az arcát. Úgy tűnik tényleg meghökkentette Jarod bácsi halálának a híre, pedig azt hittem, hogy ebben a városban semmi nem maradhat rejtve, vagy titokban.
- Köszönöm - dünnyögöm, válaszul a részvétnyilvánítására. Ritka szegényes a szókészlet, amely csak ennyivel tudja le valaki halálát, miszerint sajnálom meg köszönöm. Bár tény, hogy jambusokban meg körmondatokban csak a színházak színpadain szokás beszélni.
Besétálunk a házba, ahol Zoé a jelek szerint meglehetősen oldottan érzi magát, mert megtalálja a helyét a kedvenc fotelemben. Nem mintha zavarna a dolog, szeretem ha valakit nem feszélyez sem a személyem, sem a nem éppen öt csillagosnak nevezhető környezet.
- Egyébként ő nevelt fel engem, miután a szüleim gyerekkoromban meghaltak, szóval ja, elég közel álltunk egymáshoz - mondom a hűtő kinyitása közben, válaszolva egy elhangzott kérdésre. Előhalászok két üveg sört, lepattintom róla a kupakokat, aztán az egyiket lerakom Zoé elé az asztalra, és levágom magam a vele szemben lévő székbe. - Megkérdezhetem, te honnan ismerted az öreget? - firtatom tegezésre váltva, mert ez mégis egyszerűbb, és miközben belekortyolok a folyékony kenyérbe reménykedem, hogy nem az a mondat fog elhangzani, hogy ő meg Jarod bácsi... ebben az esetben nemcsak a sört nyelném félre, az üveget is utána küldeném. Bár nem is értem, miért jutott eszembe egyáltalán ez a hülyeség, mert igaz, hogy a vén lókötő nem vetette meg a női nemet, de ez a lány korát tekintve a lánya is lehetne.
- A munkássága? - visszhangzom aztán a következő mondatot ami az előbbi idióta eszmefuttatásom közben elér a fülemig, és tényleg csodálkozom. Vagyis ha őszinte akarok lenni, akkor értetlenül bambulok. - Nem értem, mire gondolsz. Az öreg vadászott az erdőben, meg csapdákat állított, ebből élt. Ezt azért nem igazán hívnám munkásságnak - csóválom meg a fejem. Igazából sejtem, hogy nem erre gondolhatott, és eléggé két malomban őrlünk, ahogy azt is, hogy igazából mire kíváncsi. Bár lehet ebben az esetben hangulatgyilkos leszek, mert szinte alig tudok bármit is arról, amin Jarod bácsi dolgozott - csak annyit kötött az orromra, hogy talált dolgokat, és lehet hogy eljön majd az idő, amikor ezek az információk mindennél értékesebbek lesznek.
- Szóval, honnan ismertétek egymást? Mert ahogy a szavaidból kiveszem, személyesen nem találkoztatok, ha fogalmad sem volt róla, merre keresd a házát - dőlök hátra kényelmesen, és belenézek Zoé szemeibe. Nem vagyok udvariatlan vagy tuskó, de hülye sem. - Figyelj, segíthetnénk egymásnak, de ahhoz semmi szükség a felesleges körökre. De meg is nehezíthetjük egymás dolgát, annak viszont mi értelme lenne? Szóval szépségem, mesélj egy kicsit! - biztatom, miközben cigarettát kotrok elő, és egyet az ajkaim közé lökök.

Én nem állítom, hogy én lennék a világ legkedvesebb fickója, vagy éppen a földkerekség legszívélyesebb vendéglátója, mert ez meglehetős túlzás lenne. Persze, tudok én olyan is lenni, csak nem szokásom. Legalábbis nagyon ritkán, és ennek az oka meglehetősen triviális, ugyanakkor magától értetődő: nem kedvelem az embereket. Nyilván vannak, akik úgy fogalmaznának, hogy ez a megkeseredettség vagy színtiszta taplóság ismérve, de ha a szívemre teszem a kezem, és őszinte vagyok magamhoz akkor igenis ki kell mondanom, hogy a megfejtés máshol keresendő. Egész egyszerűen annyi mindent, és annyi mindenkit vesztettem már el életem során, hogy a legokosabb, ha senkit nem engedek magamhoz közel, mert a világon minden, de minden véges, és így legalább a fájdalomtól megkímélem magam. Lehet, hogy ez ostobaság, de végül is nem írja elő törvény, hogy mindenkinek extroveltáltnak kell lennie, és társaságot gyűjtenie maga köré. Persze, voltak olyanok, akik közel tudtak kerülni hozzám - haverok, akikkel jó volt néha összejárni, felhajtani egy sört, de barátokká, közeli barátokká valójában sosem váltak, és voltak nők, akik remek ágymelegítők, kiváló dugópartnerek voltak, de ennyi. Colorado államban ahol éltem, szintén a természetben, távol másoktól találtam meg a tökéletes otthont és munkát. Volt hát időm rájönni, hogy nekem a magány a lelki békét jelenti.
Azt hiszem ezek után nem csoda, ha nem rajongok a váratlan látogatóért. És jelen esetben a hangsúly jelentősen a "váratlan" szócskára helyeződik. Húsz évig éltem távol Washingtontól, de azért Jarod bácsival tartottam a kapcsolatot a telefon áldásos létének köszönhetően. Noha az öreg igyekezett minden létező módon megóvni attól a mocsoktól, amely ennek a városnak a felszíne alatt húzódik, azért voltak elejtett megjegyzései, és nem vagyok hülye, össze tudtam rakni a képet. Szóval annyit sejtek, hogy aki varázsütésre bukkan fel itt, a világ végén, a kissé roskadozó hajlékomban - amely három hónappal ezelőttig Jarod bácsi tulajdonát képezte - ráadásul teszi ezt mindössze két nappal a megérkezésem után, az alighanem nem véletlenül vetődik errefelé. Ezek után az vesse rám a követ, aki nem a kelleténél kissé morcosabban fogadná a látogatót, még akkor is, ha a meglehetősen szemrevaló kategóriába esik a hölgy.
Viszont hangja is van, legalábbis hallatja, mikor néhány másodpercnyi döbbenet után sikerül átesnie a nem igazán szívélyesen eldünnyögött köszöntésemen, a mondandójától kissé leeresztek, mint a lyukas lufi.
- Hát, kissé elkésett - válaszolom röviden, miközben levágom magam a nyikorgó falépcsőre, és - még csak nem is óvatosan, hanem elég feltűnő módon - szemrevételezem az előttem állót. Nocsak... bőrruha. És nem is akármilyen. Igényes, kimondottan motoros stílusú. Ettől pedig kissé felengedek, talán mert magam is ezekben a berkekben mozgok. Aki velem együtt a két keréken élők táborát erősíti, azzal hajlamos vagyok kissé barátságosabban bánni, mint másokkal, és hajlamos vagyok feltételezni, hogy az illető jó fej. Remélem nem pofára esés lesz belőle. Az óvatosság azért marad, abból nem engedek. Annyit mindenesetre megteszek, hogy feltápászkodom, és odanyújtom a kezem a lánynak.
- Dalton Simmons - teszem hozzá, mert mégse gondoljon már valami kulturálatlan ősembernek. - Bocs a beköszönőért, de tudja... - vonok vállat. Nem cizellálom a dolgot, szerintem ért ebből befejezés nélkül is. - Szóval Jarod bácsit keresi. Mintegy három hónappal csúszott le róla, hogy találkozhasson vele. Akkor temették - mondom, és most is elönt az az üresség, amit akkor éreztem, mikor meghallottam a halálhírét. Az a fajta üresség ez, amelyet az ember a mély gyászban érez, mikor rájön, hogy olyan egyedül van a világban, mint a kisujja, és nincs már senkije.
- Tudok esetleg én segíteni valamiben? Nagyon közel álltunk egymáshoz, most én lakom itt - bökök a vállam felett hátrafelé a lakókonténerre. -  Ne aggódjon, nem vagyok baltás gyilkos, és elismerem, hogy nem túl bizalomkeltő a ház látványa, de esküszöm magának, nincs benn sem pók, sem patkány, szóval ha gondolja, nyugodtan beljebb jöhet - ironizálok. - Néhány üveg söröm is akad a hűtőben, és azt hiszem, odabenn jobban elbeszélgethetnénk. Itt nem hogy a falnak, de a kurva fáknak is füle van - morgom hozzá, bár ez már csak lábjegyzet jellegű magánvélemény.  

Azt mondják új életet kezdeni mindig könnyű, semmi más nem kell hozzá, csak hátranézés nélkül otthagyni a régit. Nos, bárki is ötlötte ki ezt az elmés mondást, alighanem nem járt még az én cipőmben, abban a cipőben, amelynek a talpát szívem szerint megismertetném ennek a filozofikus gondolatnak a megalkotójával. Emlékszem, anno egy nőm egy vehemens vita alkalmával fejemhez vágta, hogy nem csupán képtelen vagyok egy kapcsolatra, hanem józan eszem sincs, és most, visszatérve Washingtonba, az elmúlt két hét alkalmával sajnos kénytelen voltam elgondolkodni ennek a nem túl kedves közlésnek az igazságán, és magamban a lelkem legmélyén egyetérteni vele. Mert azért lássuk be, hogy tényleg kell egy akár átmeneti, akár tartós elmezavar ahhoz, hogy valaki otthagyja Arizona napsütötte földjét, a ringó kalászú búzamezőket, azt a vidéket, amelynek földjében szinte érezni lehet az élet dobbanásait, hogy ott hagyjon álmokat, barátokat, jól fizető állást, csak azért hogy visszatérjen egy olyan városba, ahol a létezés közel sem szavatolható hosszú távon. És ráadásul ha valaki megkérdezné, miért tettem, alighanem csak egy vállvonogatással tudnék válaszolni, mert valójában én magam sem tudom megmagyarázni. Talán valami rosszul értelmezett kötelességtudat, esetleg némi kíváncsisággal kevert mazochizmus által vezérelve - tudja az ördög. Nem is érdekes, és valójában nem is számít. Ami pedig a mondást illeti, az a része igaz, hogy új életet kezdeni csakugyan úgy kell, hogy nem nézünk vissza a régire, hanem minden energiánkkal koncentrálunk a mostanira.
Nos, az elmúlt két hetet figyelembe véve ebben nem is volt hiba. Munkát meglehetősen gyorsan találtam, bár tény, hogy egy töltőállomáson dolgozni jókora lecsúszást jelent a régi melóimhoz képest, de a szűkös megélhetésemet legalább biztosítja. Nincs is szükségem igazából sok mindenre. Jarod bácsinak hála van otthonom, mi kell még? Kaja a hűtőbe, meg néhány ruha, ha a mostaniak leszakadnak rólam. Ennyi, és semmi több. Nem vágyom a legújabb telefonra, sem a világ legnagyobb képernyős lapos tévéjére és hasonló talmi csillogásra - amolyan Conan típusú igénytelen fickónak mondhatnám magam. Azokban az óráimban pedig, amelyet nem a munkahelyen töltöttem azzal foglalkoztam, hogy minél inkább lakhatóvá tegyem a lakókonténert. Jarod bácsi három hónapja halt meg, de a jelek szerint az elmúlt időszakban - talán években - jobban megrokkant az egészsége annál, hogy olyan apróságokkal foglalkozzon, mint a tetőn becsöpögő eső, vagy néhány berepedt ablaküveg. Energiától telítve, szinte megszállottan dolgoztam, örömöt találva a kétkezi munkában, az estére sajgó izmokban, és az eredményben, amely a munkálkodásom nyomán született. Esténként pedig, mikor lefeküdtem az ágyba, és semmi más nem vett körbe, csak a csönd, a természet éjjeli zajai, sűrű lelkiismeretfurdalással gondoltam Jarod bácsira. Évekig, sőt évtizedekig felé sem néztem, minden érintkezésünk kimerült a telefon nyújtotta kapcsolattartásban. Persze, ő maga akarta így, és nem véletlenül adta azt az útravalót, hogy ha valaha kijutok a városból, vissza se nézzek, eszembe se jusson visszajönni, és keressem máshol a boldogulást, mégis úgy érzem, hálátlan voltam hozzá. Képtelen vagyok eldönteni, mi lett volna jobb: hallgatni rá, és úgy élni, mintha 17 évet kitörölhetnék az életemből, vagy visszatérni oda, ahonnan el kellett menekülnöm, ezzel sutba dobva minden áldozatot, amit Jarod bácsi hozott értem. Ezt hívják dilemmának, ugye?
Tegnap éjjel teljes pompájában felragyogott az égen a telihold, így - ahogy már számtalanszor az elmúlt évek során - ismét végigszenvedtem az átváltozás minden gyötrelmét, bár legalább két pozitívuma megvolt: egyrészt régi farkasként már valamennyire képes vagyok uralni a négylábú énemet, így hát vadászat vagy vérengzés helyett csak bevackoltam magam egy bokor alá, és aludtam reggelig. Másrészt pedig áldottam Jarod bácsi emlékét, és az erdőt, amely alig húsz méternyire kezdődik tőlem, mert itt csakugyan észrevétlen tudtam lenni. Teszem azt, a belváros kellős közepén alighanem jelentős feltűnést okozott volna egy farkas, még akkor is, ha nem én vagyok Washingtonban az egyetlen - így legalább nem kell félteni az életemet, hogy kioltja egy harciasabb lelkületű vadász, vagy esetleg laposra présel egy busz. Élni és élni hagyni, nekem ez az elvem.
Sajog a vállam, a hátam, és úgy relatíve minden porcikám az átváltozás még most is érezhető visszahatásaként. Vagy talán csak öregszem, esetleg a kettő egyszerre. Ennek ellenére reggeli és néhány órányi pihenés után némi morgolódás, recsegés-ropogás meg szaftos káromkodás kíséretében úgy döntöttem, itt az ideje nekifognom megerősíteni a konyhaszekrény éppen leeső ajtaját, amelybe ma reggel hazaérve sikeresen belerúgtam, aminek következtében a nagylábujjam is belépett a szenvedő testrészeim sorába.
Szögekkel van tele a szám, és felegyenesedve elsöpröm hajamat a szemem elől, amikor is véletlenül kibámulok a konyha ablakán, és attól amit látok egyszerre önt el a kíváncsiság, az óvatosság meg némi düh. Sejtettem, hogy bármennyire is igyekezett Jarod bácsi kivonulni a városból, ide az isten háta mögött első mérföldkövéhez, az érkezésem el fog jutni avatatlan fülekhez is, és ezen fülek első tulajdonosa már meg is jelent azon a területen, amit mások "kert"-ként szoktak aposztrofálni, nálam max tisztás néven lehetne illetni. Határozott mozdulattal kiköpöm a szögeket, majd felrántom az ajtót, és még hallom, hogyan zörögnek a lehullott levelek a kéretlen látogatóm lába alatt, mielőtt a felbukkanásom a földhöz ragasztaná a csinos kis cipőit.
- Üdv - mondom kissé zordan, és szakadt farmerom zsebébe csúsztatom a kezeimet. - Segíthetek valamiben? Már azon kívül, hogy felhívom a figyelmét, hogy magánterületen jár, ha ezzel nem lenne tisztában.