Azt tervezte, hogy majd a szeme se rebben, de ahogyan Albert nevetni kezd, az ő szája széle is mosolyra rándul, majdnem vele nevet, tényleg csak egy icike-picike lökés hiányzik hozzá, de az a lökés valahogyan nem tud megérkezni. Talán azért, mert a másik nevetése is elhal, talán csak azért, mert azért nem tartja annyira viccesnek a megszólalását - nem arra gondol, hogy éppenséggel ne lenne igaza, inkább csak arra, hogy talán egyszer vagy maximum kétszer látta a fiút a pályán, akkor sem fordított igazán angy figyelmet neki, szóval csak nem hiszi el minden jöttmentnek, hogy mekkora őstehetség ( még ha azok a jöttmentek úgy is néznek ki, mint Albert) elvégre mindenki tud túlozni és neki honnan kellene tudnia, hogy Albert nem túloz éppen. Nem ismeri és köszöni szépen eddig nagyon is jól elvolt az ismertségük nélkül is.
Azt persze nem tudja eldönteni, hogy mit szeretne jobban, hogy Albert végül most azonnal megunja az ágálását és ő maga mondja le azt a randevút, vagy éppenséggel azt, hogy foggal-körömmel kapaszkodjon a találkájukba. - Jó. - Azért megforgatja a szemeit, mintha nagyon bánná: igazán most döbben rá ő is, hogy inkább akar a fiúval együtt a Három Seprűben vajsörözni, mint inkább nem.
A cipője kifűzésére koncentrál amikor kizökkentik. Meglepetten kapja fel a fejét, hogy meredten és értetlenül bámuljon a másikra.
Most ez komolyan beszél?
- Mármint Jordannel? - Ráncolja össze a szemöldökét ahogyan próbálja összerakni a képet. Tudja, hogy milyen a húga, pontosan olyan mint ő, nem ítél meg senkit első látásra, nem érdekli sem a kinézet sem pedig a vér, a szüleik nagyon is úgy nevelték őket, hogy fogadjanak el mindent és mindenkit, úgyhogy ő szépen el is fogad mindent és mindenkit. Persze tudja, hogy milyen a világ, tudja, hogy ez a legtöbb ember számára éppenséggel nem olyan egyértelmű.
Csendbe burkolódzik ahogyan emészti a hallottakat, a száját rágcsálja belülről: azon gondolkozik Judith vajon miért nem mondta el neki, hogy szekálják.
- Köszi, ez... tényleg rendes tőled. - Pillant fel aztán teljesen megenyhülve. Most már tényleg jön eggyel Albertnek. - Hát, ha tudni akarod az Ilvermornyban is voltak eszeveszett dolgok, csak hát azt az ember megszokja, és... szóval más volt. - Joban szerette, de ezt nem fogja kimondani. Nem is akar érzelgősködni sem, ha már itt tartunk, úgyhogy csak lerúgja a cipőjét, hogy a könyv rátámadjon, aztán nem is gondolkozik, máris ráugrik. - Add a nyakkendődet! - Nyújtja a kezét Albert nyakkendőjéért. Ha az ő cipőjét használják csalinak, akkor biztosan a másik fiú övét és nyakkendőjét fogják zsinegnek.

Láthatóan nincsenek egy hullámhosszon, mintha két külön nyelvet beszélnének. Ez kismillió dolognak betudható, de Albertet nem különösebben zavarja. Még úgy sem, hogy ez már előre vetíti azt is, hogy a háromseprűs kiruccanásuk mégis mennyire lesz kínos. Mármint, neki egyáltalán nem. Nem sok szégyenérzet szorult az aranyvérű bőre alá, de ha a másik nem oldódik fel, hát érdekes lesz. Nem mintha ezen egyelőre aggódnia kellene, foglalkozzon inkább azzal, hogy összeszedjék azt a két falánk könyvet, amit nagyon ügyesen – kis híján a vállát törve – kiengedett a szekrényből, ahova eleve fel sem kellett volna másznia. De nem mumus! Fél siker.
A griffendéles srác nem hogy ellenkezést nem kap arra, hogy konkrétan leszólja a másik játékát a kviddics pályán, hanem egyenesen szórakoztatja őt. Albert egy másodpercre rámered, úgy néz ki, mintha a következő pillanatban kész lenne kivágni az ajtón, amiért ilyen baromságokat állít. Helyette nevetni kezd. Nem úgy néz ki, mint aki a mindennapokban hozzá van szokva ahhoz, hogy bárki ellenkezzen vele, most azonban jót nevet a hallottakon. És milyen gyönyörű a mosolya.
Akkor azért már lefagy az arcáról a mosoly, amikor felmerül, hogy EGYÁLTALÁN NEM IS AKAR vele randira menni! Illetve ezen a részen még túltenné magát. Még fölényesen pislog rá, de a lányok említését már a legkevésbé sem veszi jó néven. Megemelkedik a szemöldöke. Bitch, what? Ő pedig a fenyegetés első jelére összezár és vállat von. Pont úgy, ahogy azt a varázsló Albert Jindoshtól elvárná. – Nem kívánságműsor. – Ez az az Albert, akit a legtöbben ismernek. Ez a fölényes, öntelt ficsúr. Az is megfordul a fejében, hogy nem kezdi részletezni, mi történt Silas húgával. Ha a kiscsaj nem mondta el neki, akkor mit erőlködjön? Látni, hogy nem túl hajlandó. De a griffendéles addig pislog rá, hogy egy nagy sóhajjal beadja neki a derekát.
- Nem különösebben érdekel, hogy Borisék épp kit gyötörnek, de azt nem nézem jó szemmel, ha nem a saját súlycsoportjukkal kezdenek. Kipécézték maguknak a húgodat is, gondolom mert a szemüveges kölyökkel lóg, – aki csak az elmúlt két tanév során már vagy ötször bemutatkozott Albertnak az iskolaújság miatt, de még mindig nem emlékszik a nevére – de ne törődj vele, nem mennek a közelükbe többet. Sokkal régebben bele kellett volna avatkoznom. - Hisz a szemüvegesnek nem ez volt velük az első súrlódása, ezért kissé bűntudata is van, ez látszik, csak nagyon próbálja palástolni. Az embereknek bejön ez a lawful evil dolog, amit Albert képvisel, bárkit a helyére tesz, ha olyan lábbal kel, hogy épp érdekli, ami körülötte történik. Nem hiába vannak érte oda olyan sokan, úgy tűnik, köztük Judithal. Futólag elgondolkodik, majd el is neveti magát. Nem feltétlenül szórakozottan, inkább kínlódó az a ’’jókedv’’. De hát ő lazacsávó. – A Roxfort manapság elég nagy gettó, majd hozzászoksz. Az exem képes lett volna falhoz vágni a Cruciatusszak, amikor szakítottunk. És még csak nem is túlzok. Őrült picsa. – Borisék csak a jéghegy csúcsa.

Csak felvonom a szemöldökömet, mintha azon gondolkoznék, hogy közös nyelvet beszélünk-e. - Mert ez az én nyereményem? - Kérdezek vissza olyan értetlenül amilyen értetlenül kitelik tőlem. Komolyan nem értem, hogy akkor jelenleg mit értetlenkedik, hiszen annak sincsen semmi értelme, hogy mi bárhova is együtt menjünk. Elvégre ő ő én meg éppenséggel én vagyok, valószínűleg nincs bennünk semmi közös, valószínűleg csak kínosan fogunk egymással szemben ülni és mindketten azt kívánjuk majd, hogy legyen már vége annak a találkozónak. Egy kicsit azon is elgondolkozom, hogy milyen mentséget találjak majd ki, ha mégis ő nyer és abban a szekrényben nem egy mumus lesz. Gyomorrontás vagy inkább kartörés? Nem tudom melyikkel feküdnék szívesebben a gyengélkedőn, sőt tulajdonképpen időm sincsen ezt végig gondolni: Albert már fel is ágaskodik, hogy billegve nyissa ki azt az átkozott szekrényt.
Métereket ugrom hátrébb, hogy aztán az asztalra másszak és összeráncolt szemöldökkel bámuljam hol Albertet hol pedig a lent garázdálkodó könyvekre. Ebben az iskolában komolyan nem figyelnek a testiépségre?
- Abba nem mentem volna bele, szóval... - Rántom meg a vállamat egészen mosolyogva. Ugye nem gondolja, hogy valaha is megtenném? Mármint inkább törjék el a kezemet vagy rugdossanak halálra, minthogy neki szurkoljak a saját házammal szemben. - Meg amúgy is, nem vagy akkora szám játékos, hogy megtegyem. - Olyan kihívóan húzom mosolyra a számat amennyire ez ezen a ponton lehetséges, minimum ellenkezést várok vagy éppenséggel ágálást az állításommal szemben. Persze ez azért nem igaz, Albert tehetséges játékos, de nem én leszek az, aki fényezni fogja az egóját.
Megforgatom a szemeimet, ki gondolta volna, hogy a fiú úgy csinál majd, mintha a nemlétező aranygyűrű képes lenne leesni az ujjáról? Felsóhajtok, hogy a lábamat felhúzva kezdjem el kibontani a cipőm fűzőjét egészen ráérősen. Bele is fagyok a mozdulatba, éppenséggel nem is merek felpillantani. Most rosszul hallottam vagy ő rontotta el a mondatot? - Figyelj. - Pillantok fel rá egészen komolyan. - Borzasztóan szórakoztató lehet számodra, de én nem kívánok ebben részt venni. - Ez az egész csak egy viccnek tűnik, egy játéknak: nagyjából lehetetlen, hogy egy Albert szintű fiú pont velem akarna bárhova is menni. - Meg aztán különben is, honnan veszed, hogy nem egy lánnyal akarok randevúra menni? - Ráncolom össze vadul dobogó szívvel a szemöldökömet. Most komolyan erről kell beszélgetnem vele? Ez most tényleg egy szivatás, ugye? Kicsit közénk is fagy a levegő, csak visszabámulok a cipőmre hog egy fokkal csendesebben bontsam ki. - Miről beszélsz? Miylen múltheti dolog? - Kapom fel hirtelen a fejemet értetlenkedve.

Na, hát hasonló a reakcióm az övéhez, amikor meghallom, hogy nekem a húgával kellene úgy eleve bárhova mennem. Meg amúgy ez hülye? Vagy tisztában van vele, hogy a kislány van vagy tizenegy éves? Jó, nyilván nem. Meg igazából fingom nincs hanyadikos, de őszintén szólva nem is érdekel. Nekem egy egészen másik finifalatra fáj a fogam.
- Már miért mennék én a húgoddal úgy eleve BÁRHOVA, nem még a Három Seprűbe? – Persze kezet fogok vele, a fogadás az fogadás. Mondjuk nem értem, neki miért jó, ha a húgával bárki fogadásból csinál bármit is, különösen, ha az egy – szerinte faszfej – mardekáros. Különösebben mondjuk nem merülök bele, nem nagyon érdekel, meg én már fent is vagyok a széken. Utána meg lent a földön. Aztán meg fent az asztalon. Micsoda hullámvasút.
Az egy másik részlet, hogy míg Wishman a szekrényt szugerálhatta, hogy legyen mumus, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg lehet mumus. Van ez így, amikor az ember olyannyira el van telve magával, hogy meg sem fordul annak a lehetősége, hogy griffendéles újfiúnak legyen igaza. Vagy úgy bárki másnak. – Nagy pofonokat fogok kapni egy nap a valóságtól, úgy érzem. – De lám! Aggodalomra semmi ok, nem mumus. Aggodalomra legfeljebb akkor lenne ok, ha a professzor besétálna, de szerinted mekkora előnyöm van Pitonnál? Jó nagy.
Miután kikacarásztam magam, már fájdalmasan szisszenve dörzsölgetem a vállamat, amire elsősorban ráestem. Legalább nem a fejemre, mert attól aztán tuti kiakadtam volna, ha pukli nő rajta. És erről eszembe jut a kviddics, hogy nehogymár lesérüljek. Arról meg eszembe jut más. – Azt kellett volna kérnem, hogy a következő meccsen ülj be a griffendélesek közé mardekáros zászlóval és nekem szurkolj… – Az már egy fokkal magasabb szint, mintsem kimondatlan randira jönnie velem, és ha már ekkorát estem a kurva szekrény miatt, hát a tét is lehetett volna nagyobb. De úgy tűnik, engem a formás kis hátsója jobban lefoglalt, mint egyebek.
- Hajrá. – Tenyérbe mászó módon vigyorodok el a tervét hallva, én meg csak megtámaszkodok magam mögött azzal a karommal, amelyik nem fáj. Egyébként jónak tűnik a terv, azt leszámítva, hogy én biztos nem dobom el a cipőmet meg semmimet. De azért megnézném, hogy mit kezd egyedül. Én aztán nem sietek sehova. Meg hálát adok az égnek, hogy nem kell a húgával semmit csinálnom.
- Már nem azért, de nem bánom, hogy majdnem megevett egy könyv. Most már nem úszod meg azt a randit. – Magamhoz hűen olyan félvállról dobálom oda neki a szavakat, hogy fel sem tűnik, miket beszélek. Randi. Persze van egy jellegzetes stílusom, így rá lehet fogni, hogy most is csak költőien túlzok. De nem ez az egyetlen dolog, amin Wishman fenn akadhat, mert máris folytatom, ahogy leesik, hogy miért kérhette azt, amit kért. – Oh, várjunk. Ugye nem a múltheti dologról van szó a húgoddal meg Borisékkal? Nem vagyok szentteréz, ne gondoljon bele sokat. Csak nem szeretem, ha nem a saját súlycsoportjukkal faszfejek.

Meglepődve szalad fel a szemöldököm és olyan megütközve nézek rá, mintha nem lennék biztos abban, hogy jól hallottam amit mond: nem azon lepődöm meg annyira, hogy Jindosh nem ért velem egyet, tulajdonképpen nem is vártam tőle mást, inkább azon lepődöm meg ennyire, amilyen győzelmi feltételt szab. - Miért mennénk mi KETTEN a Három Seprűbe? - Miért is akarna Ő igazán bármit csinálni velem, ahol nincsen ott a háreme vagy éppenséggel a kedvelt csatlósai, akik kedvükre egzecíroztatják kiszemelt áldozataikat. Ennek tulajdonképpen nincsen semmi értelme. Gyanakodva húzom csak össze a szemöldökeimet és még a karjaimat is összefonom a mellkasom előtt. Most akkor át akar verni vagy éppenséggel csőbe akar húzni?
- Legyen. - Egyezem bele végül egészen lemondóan, most már csak reménykednem kell benne, hogy ténylegesen egy mumus, igaz? - Viszont ha mumus, és én nyerek, akkor elmész a húgommal a Három Seprűbe. Csak te és ő. - Kihívóan emelem meg a szemöldökömet, ez csak akkor ér, ha Albert is beleegyezik a feltételekbe és ha már van egy kis lehetőségem rá, hogy Judithank kedvezzek, akkor miért ne ragadnám meg? Oda van Albertért, néha azon kapom, hogy a pergamenjére írja föl a nevét szívecskékkel körbevéve. Persze azért meg lehet érteni, Albert Jindosh egy genetikai lottó nyertese, csak a modorán kellene csiszolni és máris tökéletes lenne.
Hátrább húzódom, hogy összefont karral nézhessem, ahogyan ügyeskedik a széken állva, szugerálom a szekrényt - légyzi legyél mumus - hogy aztán félig csalódottan ugorjak egy lépést hátrább, ahogyan Albert vetődik. A szívem a hirtelen látottaktól egészen hevesen kezd verdesni, megriadok a könyvtől meg aztán attól is, hogy Albertre zúg éppen csak tenni nem tudok semmit: lesokkolódva állok és nézem a jelenetet.
Felugrom én is az asztalra, sietősen rántva fel a lábaimat nehogy az ádáz könyv belém marjon. hangosan veszem a levegőt és csak bámulom a nevetgélő fiút. - Jól vagy? - Kérdezem végül, mert mondjuk nekem biztosan nem támadna nevethetnékem, ha engem akarna felfalni egy ilyen dolog, de hát ugye mindenki más, még az is lehet, hogy Albert Jindosh egy őrült figura. - Oké. - Felsóhajtok, térdre ereszkedem, hogy le tudjak lesni a földön rajcsúrozó tárgyak felé. - Öhm... az egyiket elcsaljuk valamivel a sarokba. Odadobjuk a cipőnket vagy valami hasonló, a másikat pedig nem hagyjuk futni. Leugrom, hogy rám támadjon, te pedig ráugrasz mielőtt leharapná a lábujjaimat. Össze tudjuk kötni a nyakkendőnkkel. - Várakozva pillantok oda várva az ellenvetést, de tulajdonképpen ennél jobb ötletünk nem valószínű, hogy hirtelen lehetne.

A fiatal varázsló félreismeri Albertet, de nem lehet érte hibáztatni. Megvannak a rigolyái és a sajátos viselkedése, de nem rossz srác. Wishman valószínűleg nem is gondolná, hogy kishíján a Hollóhátba került… az apja legnagyobb szégyenére. Hisz hogy lehetséges, hogy az ő családjában valaki nem egyértelműen mardekáros? Nem mintha ez Albertet zavarná. Zavarja őt, csak nem mutatja. Leszarja, mint nagyjából mindent.
Bár Silas nem adja semmiféle jelét a tetszésének – hogy a fenébe adná – mégis egészen egyértelműnek tűnik a vonzalma a másik kezeivel a csípőjén. Vagy legalábbis a hovatartozása. El is lökhette volna az aranyvérű ifjoncot, mégsem tette. Nem teszi. A visszakozása leginkább csak a zavarát tükrözi, amit Albert tenyérbemászó mosollyal nyugtáz felé, miközben természetesen elengedi.
Wishman szemöldöke hiába szalad, már elsőre sikerült rátapintania az érzékeny pontra: úgyse mered. Kevés dolog ad ennél nagyobb löketet Albert számára, ezt pedig a pofátlan sármossággal lassan fültől-fülig húzódó mosolya is tükrözi. Már önmagában ez elég lenne ahhoz, hogy nekiinduljon és kinyissa, egyébként is kinyitná, túl kíváncsi, túl lázongó. Túl unott a szabályok között. Ám a másik kérdése megállásra készteti már az első lépés után, ő pedig érdeklődőn fordul felé.
- Tuti nem mumus. – Rövid gondolkodás után máris előáll a kívánságával. Jól ismeri az iskolai falait, még ha többnyire a kelleténél jobban el is van szállva magától, kétli, hogy mumus lenne. Márpedig ha valamiben kicsit is biztos, remekül elő tudja adni a magabiztosat. – Eljössz velem a Három Seprűbe. Csak te és én. – Igencsak sok dolog ott van a tónusában, kezdve azzal, hogy ’nem vagyok kíváncsi a griffendéles haverjaidra’ és hogy ez olyan randiféle lenne. Hogy csak Silast akarja-e kínozni vagy valóban ennyire tetszik neki és kockáztatná a tökéletes imidzsét miatta, az már nem Wishman dolga.
Mellesleg Albertnek nincs szüksége pálcára a varázslatok elvégzésére. Tény, hogy nem képes úgy összpontosítani az erejét, ahogy azt a kökénypálcájával teszi – vagy jelen esetben tenné –, de köszöni szépen, bízik magában. Az esetek többségében túlzottan is.
Végül odaránt egy széket, arra felállva eléri a szóban forgó szekrény gombját, még ha nehézkesen is. Lábujjhegyre kell állnia, pedig Albert egy magas fiú, ami csak hozzátesz ahhoz, hogy egyébként is dögös. Rövid próbálkozás után aztán sikerül kinyitnia a szekrényt, akkor is, ha technikailag nem ő nyitja ki. A zár meglazulásával máris kiveti magát egy vaskos könyv, egyenesen lesodorva Albertet a székről, aki igen nagyot esik a padlóra, a fájdalmát pedig a káromkodása tükrözi. Még a padlón feküdve leveti magáról a megbűvölt könyvet és arrébb gurul, mielőtt a következő bestia is rávetődhetne.
- Az asztalra! – Parancsolgatni, na azt mindig is tudott. Mellesleg kétli, hogy Wishman hallgatna a szavára, úgyhogy nem nagyon hagy neki választási lehetőséget, a karját megragadva felrántja magával a közeli asztalra felülve, egy karsuhintással pedig visszazárja a szekrényajtót. Rendkívül szórakoztató számára a helyzet! Nevetve dől hátra a padon, miközben igyekszik kifújni magát, nevetgél egy darabig – mondtam már, hogy milyen édes a nevetése, amikor épp nem másokat gúnyol? – majd felül és a griffendéles srácra pillant. – Szóval akkor el kéne kapnunk két ’emberevő’ könyvet, mielőtt nekiállunk a pakolásnak.

Egy kicsit megemelem a szemöldökömet, nem teljesen értem, hogy egy ember pontosan mitől válik ennyire nagyképűvé: hogyan tud úgy ülni azon a széken, hogy az ember nem csak azt hiszi, hogy ez az egész terem az övé, hanem, hogy az egész kastélyt birtokolja? Mintha a ház ura lenne, a lába véletlenül sem érinti a padlót, évtizedekkel ezelőttről szabadult csak, házi manók jelenléte hiányzik csak ahhoz, hogy a tökéletes, nyolcvanas-évekbeli arisztokrata, aranyvérű varázslócsaládot mutassa be egy személyben. Borzasztó. Anglia tényleg ennyire le van maradva az újkortól, komolyan két kézzel kell mindent csinálni olyan pöffeszkedő, nagyképű és hatalommániás alakokkal, mint ő?
Sóhajtok egy nagyot, ez ezerszer hosszabb és rosszabb lesz, mint ahogyan az elején tűnt, mármint Jindosh biztosan nem fog kimászni a hirtelen eszkábált trónjáról, azaz ezt nekem kell teljesen egyedül megoldanom, ha még ma ki szeretnék innen jutni.
Elfordulok tőle, hogy szemügyre vegyem a termet, csak egy fintorral nyugtázom, hogy amúgy nem olyan kicsi, mint amilyen kicsinek elsőre tűnt, legalább órákig tartana együtt rendbe tenni, nem még ha egyedül kell nekiesnem.
Annyira elgondolkozom,hogy csak későn realizálom a jelenlétét, meglep, hirtelen reagálni sem tudok, csak hagyom,hogy forgasson, riadt őzgida módjára megmerevedem, összeráncolt szemöldökkel meredek magam elé, levegőt sem nagyon veszek. Most pontosan mit csinál? És miért csinálja? Albert lélegzete cirógatja a tarkómat, megindítva bennem valami egészen furcsa és megmagyarázhatatlan reakciósorozatot: borzalmasan kell koncentrálnom, hogy ne dőljek bele ebbe az egészbe, hogy ne nyomjam a hátam az ő mellkasának, és egyszerűen csak nem értem, hogy miért.
- Oké, de mondjuk kezdetnek kezdhetnénk azzal, hogy elengedsz. - Köszörülöm meg a torkomat és egy ponton túl inkább teszek egy tétova lépést jobbra, valamennyi távolságot ékelve közénk. A karomat a mellkasom előtt fonom össze tüntetőleg, és a mozgolódó szekrényre bámulok. - Gondolom egy mumus. De pálca nélkül nyisd ki te, nem akarok halálra rémülni és belehalni abba, hogy nem tudok tőle elmenekülni. - Azért egy kicsit kihívóan szalad fel a szemöldököm. Vajon ki meri nyitni? - Mi jár akkor, ha veszítek? - Szívom be az ajkaimat izgatottan. Sosem tudnék nemet mondani a versengésnek.

Wishman nem túl lelkes belépőjét kísérve enyhén biccentem oldalra a fejem, mégis igen erős pöffeszkedő élt ad neki a tény, hogy ezzel együtt az államat is megemelem. Eszem ágában sincs titkolni a belém nevelt felsőbbrendűség érzetét, de azért nem vagyok én olyan rossz. Az meg, hogy ezzel mások tisztában vannak-e vagy egy tényleges faszfejnek gondolnak, hát elhiheted, hogy nagyjából annyira érdekel, mint a hangya a sarokban.
El tudnék még itt heverészni az összetákolt széken egy darabig, lábakkal a közeli komód felületén, de egyet gondolva, hirtelen mégis kilököm magam a székből és talpra állok. Az úriasságtól eltelve illegek-billegek egészen a griffendéles srácig, de egyébként csak direkt rájátszok az egészre, mert borzalmasan szórakoztat, hogy őt ez mennyire zavarja. Sokkal jobban, mint mások esetében. Ami mondjuk nem nehéz, mert a legtöbbekkel szemben totális apátiát mutatok az esetek többségében. Szóval most szimplán pofátlan leszek, és mellette megállva határozottan fogom satuba a csípőjét a kezeimmel, hogy hirtelen mozdulattal fordítsam el egy másik irányba, nekem háttal. Én meg zavaróan közel állok meg mögötte, de azért nem túlontúl közel.
Miért, most mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Nincs nála pálca, amit feldughatna a seggembe, vagy amivel átrepíthetne a falon. Nem mintha a pálcahasználat ténye valaha is megakadályozott volna abban, hogy pöcs legyek.
- Kezdhetnénk azzal a szekrénnyel. – Senki nem mondhatja, hogy a csapatmunka ellen vagyok, látod? Ha Wishman még nem lökött el, akkor egyik kezemmel elengedve a válla mellett bökök el a kiszemelt bútor irányába, hogy ő is szemmagasságban tudja követni, miről beszélek. A két ajtós szekrény egy másik komód tetején áll – vagy inkább billeg, mert olykor lustán meg-meg mozdul – és ahhoz a szekrényhez pont nem feltétlenül kellene nyúlnunk, csak elpakolni a raktárban. De mindig is érdekelt, hogy mi van benne. Igaz, hogy nem feltétlenül akkor kellene ilyesmivel foglalkoznom, amikor nincs nálam pálca, de nem az óvatosságomról vagyok híres. – Akarsz fogadni, mi van benne?

Az első napokban csak felelőtlen vagdalkozásnak hatott, hogy Piton egyenesen utálja a gfriffendéleseket, simán elkönyvelhető volt a mogorva tanár sötét pilantásának és mindig bosszús szuszogásának, de úgy vallhol a második hét közepén ténylegesen bebizonyosodott, hogy a professzor igencsak elfogult a saját házával kapcsolatban úgyhogy az embernek még csak próbálkoznia sem kell igazán azért, hogy megpróbálja meggyőzni, hogy igazán egy-két faszfej kötekedett, minden csupán csak önvédelem volt.
- Szerintem reggelig vissza sem érek. Piton biztos valami olyasmit talált ki, hogy az összes pergament egyesével számozzuk be az irattárolóban.  Csempésznél fel nekem egy kis muffint? - Fordulok még vissza az ajtóból Jordan felé, aki egy elsőévest valahogy kitessékel - lehet, hogy inkább kilök - abból a kényelmes fotelből amire délután hat és hét között olyan izgalmasan csiklandósan jutnak el a napsugarak.
A fiú valami olyasmit felel, hogy mindenképpen hacsak nem felejti el, a végét megtűzdeli még valami nagyon angolos szójárással, amit fél füllel, félig a klubhelyiséget takaró portén kilépve nehezen értek. Néha, bizonyos napokon, mint például ez a nap - amikor az embernek elég ideje van gondolkozni - hiányozni kezd az Ilvermorny, az ott összeverődött baráti társaság, az ellenségeskedés hiánya és az összeszokottság. Hiányzik a rutin, hogy egyik tanteremből a másikba csukott szemmel is eljussak, az amerikai ételek, az ott megszokott szokások és szabályok. Anglia sokszor rémesen esős és hideg, rémesen egyhangúnak és ódivatúnak hat és rémesen kiábrándító az összes hülye büntetéssel.
Az utolsó folyosókat sietősen kell megtennem, félúton belefutottam azon láthatatlan lépcsőfokok egyikébe, amiből több tucat található a kastélyban és amiknek a lelőhelyük majdhogynem megjegyezhetetlen, elvégre ha az ember egy portréhoz szeretné kötni a helyüket akkor a portréban lakó személy biztosan meglátogat a kastély másik felében élő festményt, hogy a szerencsétlen ember biztosan derékig süllyedjen és várakozzon.
- Uhh ez remek... - Motyogom el az orrom alatt amint meglátom a bent terpeszkedő fiút. Valahogyan minél inkább kerülni szeretném annál inkább képtelenség elkerülni a tágas folyosókon és több száz négyzetméteren, az embernek valahogyan olyan érzése támad, hogy Jindosh mindenhol ott van és mindenhol ott is akar lenni. - Heló. - Köszönök egészen kelletlenül, hátrább húzódva, hogy a másik fiú kiférjen az ajtón. A húgom mit meg nem adna, hogy most helyettem ő lehessen itt. Lehet, hogy én is egészen sok mindent megadnék azért, hogy helyettem tényleg Judith lehessen itt. Nem arról van szó, hogy Albert társasága taszító lenne, akárhogyan is nézzük a fiú meglehetősen vonzó, inkább csak egy ponton túl az embernek többé nincs kedve pöcs megjegyzéseket hallgatni. - Gondolom te is mennél szóval akár kezdhetnénk is. - Sóhajtok fel, már csak megszokásból is a pálcatartóm felé nyúlva, ami természetesen teljesen üres Piton jóvoltából, szóval nem csak olyan munkát kell végeznem ami simán elkönyvelhető lenne egy modern kori rabszolgatartásnak, hanem még órákon keresztül össze is zárnak vele. Már csak azt kellene eldöntenem, hogy ezt miért nem érzem annyira rossz dolognak.

Kezdtem baromira unni ezt az iskolát. A Roxfort csak a mesékben tartogat izgalmakat. Bár már valahol a negyedik évben is így voltam ezzel, hát még most. Illetve így lennék, de kivételesen valóban úgy tűnik, hogy tartogat némi érdekességet a tarsolyában a tanév. Felébresztett valamit és visszaadta a dolgok színét, amikor év elején először összeakadt a tekintetünk az új(nak nevezhető) Griffendéles sráccal, aki az Ilvermorny-ból jött át. Meglepne, ha nem érezte volna azt a szikrát ő is, mielőtt bűnös félmosollyal elfordultam tőle. Ha az itteni tanulmányaink korábbi éveiben lennénk, ezer örömmel lennék az ellensége. Hát milyen mókás lenne már! De így, a végét taposva, miért ne lehetnénk palástolt szeretők?
Apropó, szeretők. Cindy és én már nem alkotunk egy párt. A nyáriszünet alatt szinte egy levelet sem küldtem neki, most meg lassan már a karácsonyi szünetet várhatjuk. Úgy éreztem, belefulladok és megelégeltem. Kedveltem az enyémhez hasonló szeszélyeit, de valljuk be, csak a szüleim elvárásai miatt voltam vele. Az apámnak volt szüksége a hozzám hasonlóan aranyvérű, Mardekáros barátnőre, hogy legyen kit az örököse mellé állítania a kirakatba, nem nekem. Mindig csak az elvárások. A Mardekárnak nevezett szemétdomb kiskirályaként gondolnak rám. Nem mondom, hogy nem hízelgő, de elveszi a dolgok érdekes élét. A házon belül, és azon kívül is.
Mellesleg nem sokon múlt, hogy a szakítás után Cindy betaláljon a Cruciatus átokkal. Simán képes lett volna rá az iskola falain belül, ha nem pofozok belé némi értelmet. Őrült picsa. De azóta hetek teltek el, és egészen jóban maradtunk. Tudja, hogy az én toleranciámnak is van egy határa, és nem akarja tesztelni, hogy hol. Ahogy én sem akarok egy hozzá hasonló szipirtyóból ellenséget csinálni.
De teljesen felesleges rajta filózni. Itt a mai nap, ami érdekesen alakul. Legalábbis kihozható belőle némi intrika. Long story short, a Griffendéleseknek volt egy kisebb összetűzésük néhányunkkal, aminek mellesleg nem voltam része, de az egyik oszlopnak dőlve a kelleténél talán jobban élveztem a műsort, Snape szerint mindenképp, úgyhogy többek közt én is be lettem rántva a büntibe.
Nem eszik ám olyan forrón a kását, sikerült Borisszal elcserélnem a ’műszakot’, amúgy is jön nekem néhánnyal, a professzornak meg teljesen mindegy, amíg megcsináljuk, amit kell. Szóval Boris mehet a Tiltott Rengetegbe, én meg maradok ezzel a kis finifalattal rendbe tenni az egyik kisebb raktárat.
- Csak nem képzeled, hogy éjek évadján le fogom járni a lábam a Rengetegben? – Tenyérbemászó fölényességgel teszem hozzá még ezt, Borisnak szánva, mikor ő távozik a beszélgetésünk végén, Wishman meg épp megérkezik, miközben az egyik székben heverészek, lábakkal az asztalon. Kissé talán drámai vagyok (mint mindig), hisz még épp csak elkezdett alkonyodni, éjszakáról szó sincs. De simán vacsorán túl lenne, mire visszaérünk, köszönöm nem. Persze jó kifogás sose rossz. Ha Wishmant küldték volna az erdei munkára, máris nem lenne semmi bajom a láblejárással, hm? Hát innen fúj a szél, hupsz lebuktam. - Oh, hello. - Hello Silas, pá Boris.