Én most ebbe a cirógatásba bele tudnék aludni, és ha mondjuk Albert nem szólalna meg még vagy tíz percig, csak megállíthatatlanul simogatna, akkor valószínűleg meg is történne a dolog, csakhogy nemcsak megszólal, hanem még abba is hagyja, ettől meg egy kissé lebiggyed az ajkam és olyan szomorúan pillantok rá, mintha éppen azt közölte volna velem, hogy nemhogy fagyi de vacsora sincsen, elégedjek meg szépen ezzel.
- Akkor most vezethetem majd a gépet ugye? - Csillan fel a szemem hirtelen, elfeledve, hogy egyébként percekkel ezelőtt én még évekig tartó simogatásra és szeretgetésre vágytam, mert lehet, de csak lehet, hogy le lehet kenyerezni egy kis magángép vezetéssel.
A ruháimat azért szép komótosan kezdem el magamra rángatni, ha nem megyünk piknikezni - és nagyon úgy tűnik, hogy nem megyünk - akkor minek sietni?
Nyújtózkodom is egyet már amennyire az autóban ez lehetséges, aztán visszaállítom a vezető ülést előbb ülő helyzetbe, majd vissza is húzom, hogy rendesen lehessen kuplungolni, sőt, még rá is fogok a kormányra, benyomom a kuplungot egy párszor, mintha értenék hozzá, aztán elmosolyodom és felpillantok. - Ha karácsonyra azt kérem, hogy add nekem a kocsit, nekem adnád? - Egy másodpercre komolyan nézem Albertet, aztán, mielőtt válaszolhatna csak elnevetem magamat. - Viccelek, sosem kérnék ilyet. - Mondjuk az arckifejezésért mindenképpen megérte ilyennel poénkodni. - Jöhet. Mindjárt éhen halok, szóval te összeszeded a vacsorát, fagylatot és füvet én meg összekészítem kint a helyet? - Mászom ki az autóból, hogy Albert mellé lépve fél karral átölelhessem a derekát egy másodpercre a vállára hajtva a fejemet. Ezt sosem fogom megunni.

Kétlem, hogy bárki gondolta volna, hogy majd pont egy ilyen fiatal boszorkánnyal találom meg ennyire a közös hangot. Leginkább vámpírokkal kezdtem, a saját súlycsoportommal minden értelemben. Hisz hiába van meg benne a potenciál, hogy nagyhatalmú warlock legyen, a rétegei alatt csak egy törékeny ember. Ehhez mellékelve még naiv is, gyerekes, és… és tulajdonképpen hiába sorolnám tovább, mert a felsorolás vége így is úgy is az lenne, hogy imádom. Nem mondhatom, hogy a borsó megtalálta a héját, mert az számomra Atlas volt és mindig is ő lesz. Bár a kapcsolatunk toxikus volt, egy teljes évtizedig voltunk együtt. Ehhez mérten Silasszal azért még mindig igencsak kérészéltű a dolog a maga fél évével. A kis boszorkány mégis tökéletes kiegészítésemnek tűnik. Sokszor akármennyire bosszant vagy frusztrál a jelenléte, a hatása eltéveszthetetlen. Sokkal, de sokkal kezelhetőbb vagyok, mióta itt van nekem. És ha rajtam múlik, most már örökre itt is marad.
Úgyhogy elég sok időnk lesz jövőbeli piknikekre is, mert már az egyértelműsíti számomra, hogy nem megyünk sehova, ahogy felteszi a kérdését. Amíg ő törölközik, én csókot nyomok az ajkai sarkába és az orromon kifújva a levegőt, röffenek egyet nevetősen, amiért azzal a sunyi kifejezéssel az én pólómat veszi fel. Simogatom még a combját néhány másodpercig, aztán legördülve róla az anyósülésbe huppanok, visszahúzom a nadrágomat, meg póló híján a dzsekit is, és odadobálom Silasnak a ruháit.
- Végülis nem fog összedőlni a világ, ha nem megyünk ki a város határába éjszakai piknikre, elvégre holnap New Yorkba megyünk. - Nem lehet azt mondani, hogy sose csinálunk semmit. Mondjuk ez a kijelentés úgy egészében a kapcsolatunkra sem jellemző. – Persze, persze, nagyon fancyk a varázslataid. De ennyi erővel tudod a kertben is piknikezhetünk a medence mellett. Ott igazi csillagok vannak. – Azzal kihúzom a kulcsot, még mielőtt Silas felismerné a helyzetet és ötletei támadnának, és nyitom az ajtót, hogy kiszálljak. – Vacsi, fagylalt, fű, ez így mind jöhet. Mh? – Még hümmögve visszakérdezek, hogy mit szól, de nyilván tudom, hogy mit fog szólni. Duracell nyuszi.

Albert pontosan tudja, hogy mikor mire van szükségem, biztos vagyok benne, hogy rezdülésekből érti már, hogy éppenséggel mire gondolok, mintha már ezer éve ismernénk egymást, úgy mozdulunk egyszerre. Én egy kicsit a nyakam döntöm, ő egy kicsit közelebb hajol, én sóhajtok, ő a fogait mélyeszti a bőrömbe, én felszisszenek, ő egy kicsit szorosabban tart, én neki nyomom a csípőmet, ő nekem nyomja magát. Izgalmas játékot játszunk, aminek azt kívánom bárcsak soha se lenne vége, bárcsak örökké így kívánna és örökké ilyen készségesen lennénk egymáséi. Bárcsak örökké megmaradna ez a pillanat. Itt ragadhatnánk, csak ketten, ebben a másodpercben, amikor az ajkait olyan erőszakosan nyomja a nyakamra, hogy esélyem se legyen arra gondolni, hogy valaha képes lesz majd megunni ezt. Sose unja meg, azt kívánom, azért is marok a derekába, ezért is húzom közelebb, ezért is keresem a  pillantását, hogy szavak nélkül mondhassam el, hogy mennyire szeretem.
Kicsit feljebb tolom a csípőmet, hogy hozzám férhessen, a vállába kapaszkodom az egyik kezemmel, aztán a hajába túrok, hogy közelebb húzhassam magamhoz, minden mozdulatra készségesen nyögök fel, izgatottan hunyva le a szememet egy ponton, teljesen átadva magamat Albertnek és az élvezeteknek.
A hasam még azután is bele-beleremeg az élménybe, miután Albert feltámaszkodik,a levegőt olyan ütemtelenül kapkodom, mintha helyette én mozogtam volna végig ezt az időt, a szempilláim rebegve csukódnak le, tökéletesen el tudnék kényelmesedni a Bentley ülésében, hogy mondjuk úgy legalább tíz percet szundítsak, de aztán eszembe jut, hogy éppenséggel  milyen tökéletes programot találtunk ki, úgyhogy veszek egy mély levegőt, aztán nyitom csak fel a szemeimet izgatottan, Albert pillantását keresve. - Van még kedved elmenni piknikezni, vagy inkább itthon maradnál? - Villantok egy izgatott mosolyt, aztán nyúlok csak át, vészesen ügyelve, hogy ne kenjem össze a Bentleyt magunkkal, zsebkendőt keresek, hogy megtörölgethessem a hasfalamat, majd sietősen, még Albert előtt a pólója után nyúlok, hogy vigyorogva magamra húzhassam. - Mert egyébként én eléggé éhes vagyok és még bele sem gondoltam, hogy Martha mi mindent készíthetett össze nekünk. Szerinted fagyi is van? Mert ha igen, akkor simán kiegyezem azzal, ha a nappalid közepén piknikezünk, asszem tudok egy olyan varázslatot, amitől megelevenedik az égbolt a plafonon,ha elég sötétet csinálunk, és mielőtt azt kérdeznéd, hogy ezt a varázslatot fűnek hívják-e, akkor  a válaszom egy határozott nem.  - De azért végül is be is téphetünk.

+18 A tekintetem már teljesen ködös a kellemesen bizsergető vérszomjtól, mire Silas hátra dönti a fejét, izgató ívet adva a nyakának. Érdekes módon, ha a saját igényeimről van szó, nem szoktam az időt húzni azzal ellentétben, hogy őt milyen édes tortúrán tudom keresztül rángatni, mikor majd bele őrül, annyira nagyon és türelmetlenül magában akarja tudni a farkamat. Nem is pepecselek hát, a nyaka ívére bukom, az ajkaim puhán épp csak a bőrét érintik, máris érezheti a fájdalmat, ahogy a szemfogaim átszakítják a finom bőrét és kiserken az éltető vér. Azon, ahogy őt ölelem érezni, hogy csak még telhetetlenebbé válok, amikor a vörös nedű elönti a számat, és már az első korty után erőszakosan húzom magamhoz, ha lehet még közelebb. Amikor az ujjai a merevedésem köré fonódnak, belenyögök a kortyokba, és lassacskán el is távolodom, óvatosan engedve el az ajkaimmal a forró bőrét, hogy ne okozzak kelletlen fájdalmat. Van, amit durván csinálok vele és imádja, és van, amikor vigyázok rá, hogy ne ártsak a kelleténél jobban. Izgatóan keveredik a mozdulataimban a gyengédség és az erőszak, miközben még mindig a sötét vámpírtekintettel, buján pillantok a szemeibe. Akárcsak a vihar előtti csend, ami belengi Bentley utasfülkéjét. Az alsóajkamról egy apró vércsepp hull a mellkasára, és mintha még hasonlóan aprót bólintanék is a kérlelésére, mielőtt lehajolok a mellkasához, hogy lecsókoljam onnan a vérét. Szeretem, amikor a szex mocskos, véres. Imádom a vérét. De mivel nyilvánvaló, hogy mit akar, nem húzom az időt. Ezzel az érzéki gesztussal is alig telik el néhány másodperc, közben pedig a farkát kényeztetem. Majd átadom neki a stafétát, nekem fontosabb dolgom van, amit a szemeibe nézve egy vigyorral datálok. Hagyom, hogy közelebb húzzon, én pedig hasonló erőszakossággal fúrom magam közelebb. Két ujjam mélyen az ajkai közé dugom, hogy a szorgalmas kis nyelvével benedvesítse, aztán én is ráköpök, hogy amikor az ujjaim következő megállójánál, fájdalmasan hamar az ujjakat a farkam váltja fel, élvezni is tudja. Fogak koccannak, ujjbegyek és körmök a bőrbe marnak, az autó pedig velünk együtt mozog. A nem túl hosszú, de annál szenvedélyesebb és kielégítőbb menet után valamelyest kiegyenesedem, egy lábammal Silas combja mellett az ülésen térdelve, a karommal meg a fejtámlán támaszkodom meg, hogy már csak megszokásból is kifújjam magam. Magamhoz képest hangosan szuszogva figyelem Őt, a szabad kezemmel egy kósza, izzadt tincset simítok ki a homlokából, majd a tekintetemmel néhány centivel odébb vándorolva, a szemeibe nézve el is mosolyodok. Olyan gyönyörű, és olyan izgalmas ez a fiú.

Megpróbálom megrántani Albert kérdésére a vállamat egyfajta válaszként, de egészen nehezen megy, szinte össze sem jön, mert félúton elfelejtem, hogy pontosan mit is kérdezett. Annyira beszűkül a fókuszom a felvillanó és izgalmas bőrfelületek láttán a testiségre, hogy szinte lehetetlen lenne kiugrasztani vagy éppen kizökkenti az állapotomból. Túl izgatott vagyok, túl türelmetlen és túl vágyakozó, a pillantásom folyton belé kap, türelmetlenül kérleli, hogy ne húzzuk már tovább az időt, hogy hagyjuk a finomkodást, finomkodhattunk volna eddig, most inkább csak lépjük át ezt a fázist, hagyjuk ki a főfogást és most azonnal térjünk rá a desszertre.
Ezen a ponton már nem érdekel igazán semmi, mindegy hogy hányan sétálhatnak el az autó mellett, hányan pillanthatnak be, milyen forróvá válik majd a levegő, mennyire lesz éles a fájdalom, csak a folytonos kielégülés hajszolása számít és az, hogy ha lehet, minél hamarabb olvadjunk eggyé, hogy többé - ha pillanatokig is - ne létezzünk külön-külön csak egy egészként.
Hátrább hajtom a fejemet, ívesebbre feszítem a nyakamat, felkínálva neki a lehetőséget, hogy harapjon, hogy a szemfogai egészen mélyre hatoljanak, mondjuk persze nem olyan mélyre, mint amilyen mélységeket a testem képes elnyelni, de éppen elég mélyre ahhoz, hogy felszisszenjek, hogy a fájdalom édesen keveredjen az élvezettel. A tenyerem magunk közé vezetem, befurakodom, kicsit hátrább kényszerítve, ráfogok, pillantásom az övét keresi vagyis keresné, ha már elhajolt volna.
- Albert? - Szólítom meg kérlelve, abban bízva, hogy elég lesz ennyi, hogy egy pillantásból pontosan érteni fogja, hogy mit szeretnék. Kicsit a vállába is markolok a másik kezemmel, erőszakosan vonva még közelebb. A helyzet izgalmát éppen az adja, hogy nincs igazán idő semmire, vagyis hát egészen biztosan lenne helye az elhúzódó előjátéknak és a hosszas kényeztetésnek, de miért ne passzolna inkább a szituációhoz a sietés és a lebukás veszélye? Én ilyesfajta izgalomra vágyom, ezért is emelem felé a csípőmet, ezért is nyögöm olyan készségesen, ezért markolok rá magamra, ezért hunyom le olyan szorosan a szememet, ezért sóhajtok, ezért kapkodom a levegőt, hogy a végén ne akarjak már kimozdulni az ülésből, hogy a kielégülés hullámai végigremegjenek még rajtam párszor, hogy aztán elpilledjek és elkényelmesedjek teljesen megfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen mi egy autóban vagyunk.

Persze, hogy nem veszem magamra azt, hogy átlagos volnék. Nyilván csak a bajuszomat húzgálja. Húzgálhatná helyette a farkamat inkább, de majd mindjárt sort kerítünk arra is. Elég vicces, mikor kölcsönösen értetlenkedünk egymás kérdésére. Mondjuk általában az van, hogy én nem figyelek, Silas meg nem akar válaszolni, aztán megy a kérdő hümmögés néhány körig. Most persze nem ezen nevetem el magamat, hanem azon, hogy már megint öregnek titulál. Hát valahol igaza van, ha pusztán a koromat nézzük, de öregember nem vénember, cicuka. Ő tudhatná ezt a legjobban.
Nyilvánvalóan a legkevésbé sem érdekelnek a helyzetünk adta buktatók, vagy éppen én nem tekintem őket buktatónak. Nem tök mindegy? Van itt hely kettőnknek, annyi bőségesen, hogy forrón egymásba olvadhassunk. Illetve én, ő belé. Én is ledobom az Air Maxemet, valahol azért ügyelve, hogy még leállított motornál se screenshotolgassak az autómmal. Nem mintha ezen a ponton különösebben számítana bármi, Silas felhevült bőrén és az általam olyannyira imádott kis testén kívül. Bokáig megszabadulok a nadrágomtól is, hát ez így vicces lesz. Mármint jó értelemben.
- Ezt élvezed, ugye? Mindig megkapod, amit akarsz. – Falánk módon dorgálom a szavakat a bőrébe, mikor ismét az ölemben ül, sőt szinte odamorgom, ahogy a vámpírösztönök hallhatóan igyekeznek feltörni, hogy ne csak bőr a bőrhöz érjen, hanem a szemfogaimmal a bőre alá is beférkőzzek. Megőrjít az íze. És amúgy tök éhes vagyok, legalábbis vérre. Szerinted volt időm vacsizni, vagy akár uzsizni? Nope. Az csak még inkább felkorbácsol, amilyen falánk módon néz rám ő is. Élvezem, ahogy erőszakosan a hajamba túr, telhetetlenül nyögök az ajkai közé, még többet akarva.
Köré fonom a karjaimat, hogy kimozduljak alóla és őt is fordítsam magammal, ha meg a nadrág még bármennyire rajta van, lehúzom róla. Odáig nem jutok, hogy letegyem az ülésbe, csak úgy félig térdelek, őt pedig az ölemben tartom, gyönyörtelin egymáshoz préselődve, a felsőtestét pedig kényelmesen a majdnem teljesen lefektetett ülés és a saját fedetlen felsőtestem közé szorítva. A kékséget még fel lehet fedezni a szemeimben, ám azok már vörösen villannak rá, izgalmas játékot játszva a színekkel.
Miközben magamhoz szorosan tartom az egyik karommal, egy ujjal finoman körözök és masszírozgatom a formás kis hátsója bejáratánál, de gondolatban láthatóan nagyon a nyakával vagyok elfoglalva és majd meg epedek a bódító véréért. Mindketten tudjuk, hogy szeretek durvulni, de ettől függetlenül nem harapnám meg, ha ő nem akarja. Erre mondjuk még nem volt példa, úgyhogy ha nincs látható ellenvetése, már mélyesztem is a tökéletes bőrébe a fogaimat, miután hagytam ott néhány hálás csókocskát.

- Dehogy, mindig olyan nagyon átlagos alaknak tűnsz. – Pillantok fel egy másodpercre cinkos mosollyal, elvégre mindketten tudjuk, hogy az elhangzott állítás egy ordas nagy hazugság. Albert minden csak nem nagyon is átlagos, sőt, ő a legkülönlegesebb ember akivel valaha találkoztam. Persze abban is egészen biztos vagyok, hogy Ő ezt nagyon is jól tudja és egyáltalán nem fogja magára venni, ha pedig mégis, akkor biztosan lesz egy-két ötletem, hogy mivel is engeszteljem ki. Aztán ebből a pillanatból egy hosszan kitartott pillantás lesz, azért mégis csak egy kicsit biztosabb szeretnék lenni abban, hogy ez számára is egyértelmű.
Én is hátra dőlök, mintha nekem is szükségem lenne arra a pár pillanatnyi megpihenésre, nagyokat lélegzem és még a szemeimet is elégedetten hunyom le, hogy aztán legalább olyan izgatottan nyissam fel őket újra, mint amilyen izgatottsággal ültem be az autóba.
- Hmm? – Kérdezek vissza én is, másodperceket hagyva arra, hogy Albert visszatérjen a valóságba, aztán már az ölébe is mászok, hogy egy mértékkel ideálisabb közelségbe kerüljünk egymáshoz. - Szeretnéd ha legközelebb tovább bírnám? Mondjuk a hálóig? – Motyogom egészen a nyakánál a bőrébe mielőtt odacsókolnék. - Vagy akár legközelebb azt is megvárhatom amíg te kezdeményezel, négy fal között, zárt ajtók mögött, sötétben. Mint az öregek. – Incselkedőden nevetek fel, nehezen maradva meg a viccelődés fonalánál, elvégre ezerszer fontosabb és izgalmasabb dolgok is akadnak most, mint egymással vicceskedni.
A nyakamat hátrább billentem, hogy Albert a lehető legnagyobb mértékben férjen hozzá, felsóhajtok, elégedetten hajolva hátra a kormánykerékre. Miért akarnék egyáltalán várni bármire, ha rögtön megkaphatom amit szeretnék? És miért akarnék várni, ha az a valami ennyire nagyon jó?
A tekintetem éhesen villan Albert felvillanó hasizmaira, mintha ezelőtt nem igen láttam volna őket vagy éppenséggel sokat változtak volna az utolsó találkozásunk óta.
Szó nélkül engedelmeskedem, izgatott sietséggel csatolom ki az övemet, kicsit megemelkedem, hogy a nadrágom egészen a bokámig csússzon, a cipőm is lerúgom, hogy aztán egészen várakozva pillanthassak Albert felé amíg ő is egészen nagyon levetkőzik, aztán mászok csak vissza, egy másodpercnyi lehetőséget sem adva arra, hogy átgondolhassuk a helyzetünk adta buktatókat, rögtön a hajába túrok a halántéka fölött, hogy hosszú és akaratos csókolózásba kezdhessünk

Futólag elnevetem magam. Szeretném én megélni azt a napot, hogy a kis boszorkány fuvarozzon bárhova is. Persze nem tartom én az örökkévalóságig kizártnak. Fiatal még, mondhatni céltalanul lézengett a világban, amikor kezet és egy pozíciót nyújtottam neki a szimpatizánsok köreiben. Ő belém kapaszkodott, azóta pedig sokkal, de sokkal több lett számomra, mint az ’asszisztensem’. Sokszor emlegettem neki, hogy látok benne potenciált, eleve ezért szerveztem be. De ugyanez a magánéletben is igaz. Majd megtalálja a helyét. Azonban mindez most aligha számít, miközben az ajkaival kényeztet. Tökéletes összhangban vannak az, amit tesz, ahogyan teszi, és a testem minden reakciója. Mindent megkap, amit akar tőlem. Minden édes nyögést, minden hajba túrást, minden izomfeszülést, ám egy cseppnyi lassítást sem. Talán fel sem tűnik neki, olyannyira leszűkül a világa rám, én viszont hallom, érzem, ahogy forr a vére. És imádom.
- Nem tűnt még fel, hogy milyen sok kvalitásom van? – Lehetnék zongorista, meg nemzetközi kém is. Ó várj, utóbbi már voltam. Megszokásból emelkedik sebesen fel és le a mellkasom, ahogy a fejemet is hátra döntöm, néhány másodpercre megpihenve. Aztán szintén egy megszokottabb mozdulattal húzom vissza a boxeremet, mondjuk nem tudom minek. Eléggé ott vibrál a levegőben, hogy innen nem igen fogunk egyhamar kiszállni, ha a kis boszorkányon múlik.
- Hm? – Fél szemmel pillantok oda, félig visszakérdezve, ahogy leállítom a motort. Mint amikor hallod, hogy valaki kérdezett valamit, de hirtelen el sem jut a tudatodig. Leginkább azért, mert nem is teljesen értem a kérdését. Martha jött, előkészítette a pikniket és ment. Valószínűleg már nincs is itt. Persze rögtön tudatosul bennem, hogy miről is van szó, mihelyt ténylegesen Silasra nézek, és minden mindent ki tudok olvasni a szemeiből, ami szempillantás alatt korbácsolja fel újra az érzékeimet. Mint mindig.
- Ki gondolta volna, hogy nem fogod legalább a társalgóig kibírni. – A köztünk megszokott piszkálódással mosolygok rá, de nyilván abszolút semmi kifogásom nincs ellene. Sőt, buján az ajkait csókolgatva kezdem kibontani a kaktuszmintás ingjét, minden gombbal egy-egy édes csókot lehelve a szájára. Majd az álla vonalát követve a nyakára, végig le a tökéletes kulcscsontjáig, amibe az utolsó gombtól is megszabadulva beleharapok, majd meg is szívom a bőrét, színes kis foltot hagyva ott. Falánkul szalad a két tenyerem végig a hátán, szorosan magamhoz húzva őt. Szavak helyett érintésekkel mondom el neki, hogy mennyire szeretem. Már a nadrágjában van a kezem, amikor ’mintha-mi-sem-történt-volna’ módon kilököm az ölemből, vissza az anyósülésre, és vigyorogva teszem hozzá. – Vetkőzz le. – A pulóverem után én is ledobom a pólómat is, hátra csúszok az üléssel, majd le is hajtom, kényelmet és némi mozgásteret adva magunknak. Micsoda szerencse, hogy a Mulsanne-vel vagyunk.

A lehető legkényelmesebb pozícióba próbálom tornázni magamat, hogy a nem olyan nagyon hosszú, de azért nem is olyan vészesen rövid út alatt egészen elkényelmesedve tehessek Albert kedvére. Betámaszkodom a két lába közé valahogyan úgy, hogy ne akadályozzam a kormányzásban. - De kár, hogy nekem kell majd fuvarozzalak akkor. – Még egy vigyort villantok felé mielőtt teljesen lebuknék. A világ aztán hirtelen leszűkül Albertra és rám, és többé már nem számít igazán semmi, csakis, hogy élvezkedő nyögéseket csalhassak ki belőle, nem számítanak piros lámpák vagy féktelen dudálások, nem számít, hogy egyébként most meghalunk-e vagy sem – és hát nyilván nem fogunk meghalni, de ha igen, ebben a pillanatban kit érdekel? – mert az egyetlen fontos dolog ebben a pillanatban, ami köré az új, általunk teremtett világ epicentruma épül az éppenséggel, hogy milyen intenzív reakciót tudok kiváltani Albertből. Az érzékeim teljesen ráfókuszálnak, minden rezdülésére intenzitással felelek, egy kicsit gyorsabban, kicsit erőszakosabban, kicsit lágyabban, játszadozva, hosszan elhúzva, az irányítás teljes tudatában.
Csak akkor tűnik föl, hogy mennyire felment az adrenalin szintem, mikor az autó lassulni kezd, és a számat törölgetve egyenesedem fel. Menet közben fel sem tűnt a féktelen száguldás, a hirtelen kanyarok, csikorgó fékek, most viszont igazán tudatosul bennem, és egy másodpercig – oké, legalább egy fél perc is van ez az egy másodperc – csak a lélegzetemet próbálom nyugtatni. - Hát, nem feltétlenül értem, hogy miért nem vagy autóversenyző. – Kuncogok föl szórakozottan, egészen elkényelmesedve az anyósülésben, félrebiccentett fejjel, Albertre szegezett, kívánós tekintettel, szinte várakozva, mintha pont tőle várnám a megoldást a fel nem tett kérdésre, hogy most pontosan mi is fog történni. Persze nekem lennének ötleteim, nem is egy, és ezek az ötletek azért egészen nagyon izgalmasok lennének, de ezek mégis csak az én ötleteim lennének. - Egyébként mehetünk, vagy itt fogjuk megvárni Marthat? – Egy kicsit azért jelzés értékűen megnedvesítem az alsóajkamat, ezzel is jelezve, hogy mondjuk nekem akkor tényleg lenne egy-két ötletem, ha neki nem, úgyhogy végül még a válasza előtt, igyekszem bepréselődni közé és a kormánykerék közé. - De tudod, végül is miért ne maradhatnánk itt? – Egy kicsit lejjebb csúszom az ölében, mintha az is véletlen lenne, hogy itt vagyok az autóban, nemhogy még az, hogy az ölébe keveredtem. – Elég pofátlan vagy egyébként, hogy egy csomószor visszautasítottál, bezzeg most egy másodpercig sem haboztál. Nem akarsz kiengesztelni? – Játékosan túrok a hajába, a hátamat a kormányon megtámasztva, szinte egészen felkínálva magamat.

Szeretem, hogy milyen hatalmam van felette. Nem arról a hatalomról beszélek, amim lehetne, feltételes módban, ha hajlandó lennék kihasználni a helyzetemet. Hanem arról, amit többnyire már önmagában a jelenlétem is tesz az érzékeivel. Mint most, ahogy a combjára simítom a tenyeremet, és határozottan megmasszírozva éreztetem vele, hogy az enyém. Nem csak az alhasába költözik melegség és nem csak a lábujjai súrolják a cipője talpát, a szíve árulja el leginkább. Mint minden alkalommal. Épp ezért nyilvánvaló, amikor megszólal, hogy az égvilágon semmiféle baj nincs itt. A kérdésére csak buja félmosolyra húzom az ajkamat, és szándékosan nem veszem le a szememet az útról. Az arcomon azonban még így, féloldalról látva is eltéveszthetetlenül ott van: mondjad csak, cicuka, na mi a baj?
Nem meglepő módon hamar beigazolódik, hogy nincs az égvilágon semmi baj. Sőt, amikor az övcsatomra kúszik a keze és gyakorlott mozdulatokkal csatolja ki, már én vagyok az, aki úgy egy kicsit fentebb tolja magát a pofátlanul kényelmes ülésben és nagyot nyel. Aztán persze az orrom alatt máris kíváncsian mosolygok. Jól van, játszunk, játszunk csak. Azt mindketten szeretjük.
-  Szépségem… – Egészen elnyújtom a szót, a tónusommal kimondatlanul is odabökve közénk a kérdést. Ezt valóban velem akarja játszani? – Ez a jogosítványomba fog kerülni. – Egészítem ki a gondolatot. Nem mintha komolyan állíthatnék ilyet. Szeretném én azt megnézni, hogy tőlem bárki bármit elvesz. Főleg ilyen haszontalan papírdarabot. Silas bőven szokott hülyeségeket beszélni, de most igazán izgalmas játékot kínál, ami nekem is láthatóan – az arcomon meg a farkamon is tbh – kedvemre van. De valóban azt gondolja, hogy ilyen butácska módon kiengedném a kezemből az irányítást, mint holmi sárga meg piros lámpák? A forgalom ugyan okozhatna némi problémát, de megoldjuk. Elég késő van már ahhoz, hogy szellős legyen az út.
Szaggatott sóhaj szalad ki az ajkaim közül, mihelyt rábukik, a jobb kanyar helyett pedig balra kanyarodom, arra egy kicsivel hosszabb az út. Persze tehetném én hosszabbá is, de egyrészt magamnak akarom, másrészt meg tisztában vagyok a kis boszorkány képességeivel.
Érezheti ő is, hogy igazán nehezemre esik nem mocorogni úgy igazán, és a vezetésre fókuszálni, de megoldom. Hát nehogymár! Vannak persze pillanatok, amikor jobban rádőlök a kormányra, és amikor a szuszogást halk nyögdécselés váltja fel. Ez persze nem is meglepő, pontosan úgy vezetek, ahogy az nekem tetszik. Legalábbis többnyire tudom tartani, fittyet hányva minden másra. Imádom, hogy ennyire izgalmas. Veszélyesnek is mondhatnánk, de bízom a saját képességeimben. Néha túlságosan is. Egy nagyobb kereszteződéshez közeledve már messziről látom, hogy a lámpa sárgára vált, mire én is váltok, és a gázra taposok. Valljuk be, már önmagában a Mulsanne-m hangja is felettébb kielégítő, amikor gyorsul, a forgalmas kereszteződésen való átszáguldás adrenalinjáról nem is beszélve. Felnevetek és a kormányra csapok, aztán csak még inkább az ülésbe préselődök az ajkamba harapva. Még káromkodok is az orrom alatt néhány sort. Miért gondolta, hogy ráunnék, mikor ilyeneket ad nekem? Imádom ezt a srácot.

Albert autóinak mindig pont olyan illata van, mintha ebben a másodpercben hozta volna el a szalonból, és ettől valamiért mindig egy fokkal kényelmesebb belesüllyedni az ülések ölelésébe. Automatikusan nyúlok az övcsatért, hogy a helyére kattintsam még azelőtt, hogy a motor kellemesen felmorranna, csak aztán fordítom a fejemet érdeklődve Albert felé, félig felvont szemöldökkel, érdeklődve, hogy aztán a szavai hallatán felkészüljek arra, hogy a legszomorúbb kiskutyaszemeimet vegyem elő a tarsolyomból, amivel éppen ebben a percben elő tudok rukkolni. Albertnak általában mindig jó okai vannak, amikkel azért annyira nem lehet vitába szállni - oké, én azért mindig megpróbálom - de mondjuk, ha nem éppen azzal folytatná a gondolatmenetét, amivel, akkor azért egyszerűbb lenne a helyzet. Így viszont csak kihívóan csillan a tekintetem, egy másodpercre lebiggyesztem az ajkaimat, miközben a szívem hevesebben kezd verni az érintése nyomán. Az alhasam belerándul, minden édes szorításába, a lábujjaim egészen kapaszkodva siklanak végig a cipőm talpán, egy másodpercre le is hunyom a szememet, ez, így a világ egyik legjobb érzése.
- Tudod mi az egyetlen baj ebben az egészben? - Az ujjaim puszta véletlenségből a kézfejére csúsznak, onnan megmásszák a karja ívét, hogy végül a mellkasán keresztül - egy kis megszakítással - az övcsatjáig csússzanak.
- Az, hogy erre egészen hazáig kell várnom. - Úgy teszek, mintha egyébként ettől egy kissé csalódott lennék, türelmetlenül csettintek a nyelvemmel, de nagyon koncentrálok arra, hogy egy kézzel ki tudjam csatolni az övét. Mert hát ugye az, hogy nekem várnom kell nem jelenti azt, hogy rá is ez a sors vár, én pedig egészen türelmes tudok lenni, ha közben vele foglalkozhatom. - Játszunk valamit. Minél gyorsabban vezetsz, annál gyorsabban csinálom, de hogyha lassítasz, akkor én is visszaveszek, és tudod, ha belefutunk egy piros lámpába, ott egészen türelmesnek kell lenned amíg újra zöld nem lesz. - Szélesen vigyorogva csatolom ki az övcsatot, aztán gyorsan, a hátam mögött vissza is csatolom, hogy ne csipogjon és ha Albert meg nem állít, hát akkor már hajolok is közelebb.

Egészen normális kedvem lett a mai nap – utolsó meetingjének – kimenetelétől, attól pedig még inkább, hogy Silas milyen remekül helyt állt, még akkor is, ha a megbeszélés előtt tíz perccel még, mondjuk, hogy teljesen máshol forogtak a gondolatai. Szerencséjükre senki nem próbálkozott semmivel, de ez nem változtat azon, hogy a kis boszorkány figyelmének töretlenül ott kellett lennie, kiszúrnia és megakadályoznia a potenciális veszélyeket. Vajon tudja, hogy mennyire szexi, amikor rendesen végzi a dolgát?
- Igen, már említetted. – Halványabb, de épp olyan komolytalan és falánk mosollyal felelek Silasnak, mint amivel ő szólt hozzám. Nem csak ezt említette, hanem vele együtt azt is, hogy mennyire felizgatja a dolog. Ugyan, az lenne a meglepő, ha nem izgatná fel, hogy a helyére teszek egy teremnyi szerencsétlent, akik próbálnak felérni az én szintemre. A mosollyal együtt pedig az egyik karomat a dereka köré vetem, magamhoz húzom, és a hajába, meg hát úgy félig a halántékára csókolok, miközben lefelé szedjük a lépcsőfokokat. Néhány lépés után el is engedem, nem vagyunk egymás szájába nőve, már legalábbis ha rajtam múlik nem. Ez mégis olyan különleges pillanat volt, vagy lenne, ha belegondolnék. Itt, a városháza előtt öleltem át, és csókoltam meg. Nem az ajkait ugyan, de így talán még többet is jelent. Hisz nem szimplán testiségekről van szó, nem két testről, amikben a vágy pumpálja a vért. Annál sokkal, de sokkal többről. Az apró gesztus után elengedem ugyan, de akkor sem távolodom el. Hisz szeretem őt. És szeretem, hogy közel van. Meg hát ez az egész valóban addig jó, amíg nem gondolok bele, hogy mi a faszt csinálok, csak csinálom, mert jól esik, minden más meg le van szarva.
- Nem biztos, hogy el tudunk menni piknikezni. – Ezek az első szavaim, miután beülünk a Bentleybe, én a volán mögé, Silas meg az anyósülésre, mármint nyilván. Ám mielőtt elkomorodhatna a hangulat, pofátlan, mégis olyan szerető félmosollyal nézek rá, hogy kiegészítsem a gondolatot, mielőtt indítanám az autót. – Mármint anélkül, hogy előbb otthon egy kicsit felfalnálak. – Vagy nagyon. Különös, egészen más töltete van ennek a szónak, mióta ő is hozzám tartozik. Otthon. Mindenesetre én indítom az autót, és legjobb szándékomban áll elvezetni hazáig. Persze a kulcs elfordítása után majdhogynem a legfontosabb mozzanat az, hogy Silas combjára pakoljam a tenyeremet és finoman meg is markolásszam, miközben az utat figyelem, érezve, tudva, hogy az enyém.

Visszafojtom a kényszert, hogy megkérdezzem mégis milyen értelemben dőlt volna össze a világ, ha nem érkezem időben, pedig igazán nagyon-nagyon érdekelne, hogy milyen értelemben és hogyan dőlnek vissza bizonyos világok, persze az azt eredményezné, hogy hosszú kérdéseket kellene feltennem, Albertnek meg minimum kerek és hosszú mondatokban kellene válaszolnia egy olyan témával kapcsolatban, amit láthatólag rövidre zártunk.
- Az biztos, hogy jól fogok lakni. - Kajánul elvigyorodom a rövid csókunk előtt, sietősen végig is nézem, elidőzve egy bizonyos területen, aztán elnevetem magam, mintha nem is gondolnám komolyan, mintha az egész csak egy hatalmas játék lenne és igazán nem érezném azt, hogy vibrál köztünk a levegő. Pedig nem csak simán vibrál, egyenesen izzik. Nem tudom megérteni, hogy az emberke miként képesek megmaradni Albert közelében olyan nagyon nyugton, amikor nyilvánvalóan ömlik belőle a szexuális energia. Kicsit meg is kell köszörülnöm a torkom, hogy ne bámuljam egyfolytában a száját.
- Egész biztos vagy magadban, ugye? - Vonom föl az egyik szemöldököm különösebb érdeklődés nélkül. Nem azért, mert nem érdekelne Albert válasza, hanem inkább azért, mert én is egészen nagyon biztos vagyok benne, bennünk és teljes mértéken igazat is adok neki. Nem adnám semmiért azt ami közte és köztem van, hiszen ennél, semmi sem lehet jobb. Ezt mondjuk én egészen szívesen be is bizonyítanám neki, csakhogy Albert mindig is Albert fog maradni, nem feltétlenül szeretne mindig játszadozni, mint például most sem,pedig igazán izgalmas és sietős lenne, olyan nagyon pulzust felnyomó. Egy másodpercig azért reménykedem benne ahogy megpillantom a szemfogait, hogy belemegy, hogy egy kicsit rám dől és a nyakamba csókol, de túl hamar hátrál ki a helyzetből. - Hangulatgyilkos vagy és frigid. - Fintorodom el, a tekintetemet pedig a plafonra emelem mielőtt felsóhajtanék. - Jó, ne aggódj, figyelni fogok. - Fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat, mert akárhogyan is húzom a számat, meg vagdalkozom, bármikor készségesen megteszem amit kér - oké, azért a készséges az erős túlzás, de mindig szívesen segítek -, sőt igyekszem kihozni magamból a legtöbbet. - Hát remélem is. - Teszem gyorsan hozzá mielőtt kiinnám a poharamat, aztán pedig lehuppanok az asztalról, kicsit beletúrok a hajamba, hogy később teljesen magabiztosan állhassak meg Albert mögött, fürkésző pillantásokat vetve  a szemben lévőkre, tettre készen várva, hogy cselekedni kell. A meetingen egyébként egészen gyorsan halad az idő, mire feleszmélek, már a városháza lépcsőin lépkedünk lefelé.
- Tudtad, hogy mélyíted a hangod, amikor parancsolgatsz? - Kuncogok föl félig oldalra pillantva Albertra.

Sejtelmesen mosolygok, ahogy a kis macskakörmeit rajzolgatja a levegőbe, az pedig pofátlanul az arcomra van írva, hogy nem fog a kérdésére választ kapni. Szóban legalábbis nem, de ha azt vesszük, kifejezetten máshogy sem. Tudja jól ő is, hogy bárhol és bármikor ezer örömmel felfalnám, de amikor munkáról van szó, akkor munkáról van szó és nem igazán lehet elterelni a figyelmemet. Úgyhogy neki sem nagyon lesz más választása, mint megerőltetni magát egy-két órácskára. A kajás dolgot is csak azután reagálom le, hogy megállok a combjai között és lazán a csípője köré fonom a karjaimat.
- Valamilyen értelemben biztosan összedőlt volna a világ. Nem hiába hívtalak pontban öt harmincra. – Most elkezdhetném ecsetelni a mögötte lévő logikát, hogy ha ezt elbassza nekem, akkor nagyon mérges lettem volna, és mivel manapság elvileg ő az én világom, én meg az övé, bizonyos értelemben összedőlt volna egykét oszlop. – A pikniken majd jól lakhatsz. – Gyengéd ragaszkodással nyomok csókot az ajkaira, futólag az övének támasztom a homlokomat. – Te mondtad, cicuka. Ezt, ami köztünk van, nem adnád semmiért. – Még a családjáért sem. Úgyhogy szerintem elég biztos lehetek abban, hogy kurvára nem fog repjegyet venni a világ másik felére. Ez egyébként számomra is egy szörnyen idegen helyzet. Hogy igazán biztonságban érezhetem magam mellette. Mármint érzelmileg. Ő az első, aki iránt így érzek, akinél szinte biztos vagyok abban, hogy nem fog egyedül hagyni sosem. Másrészt meg sosem lehet igazán biztos benne az ember, mert az a biztos, ami megtörtént. Lásd, mi lett annak idején Atlasszal is. Olykor talán ezért tartom olyan rövid pórázon. Nem akarom, hogy elkóboroljon.
Az most annyira azért nincs ínyemre, hogy itt kelleti magát, mert legszívesebben felfalnám. Rá van írva az arcomra. Hát még a következő másodpercben, amikor a falánkság szó szerintivé válik, a résnyire nyitott, puha ajkak között megjelennek a vámpírjellegű szemfogak, a szemeim körül pedig erek futnak át. Ám mielőtt nagyon lehetőséget adnék neki, hogy elcsavarja a fejemet, elhúzódom és hirtelen fordulok sarkon, hogy hivatalosabb vizekre evezve megkerüljem az asztalomat. Két pohár kerül a formás kis segge mellé, mindkettőbe töltök egy kis konyakot… jó, a sajátomba többet.
- A móka megvár. Hat órakor lesz egy találkozónk az egyik tárgyalóban. Tudod, egy kicsit a sarkára kell lépnem néhány embernek, hogy ne felejtsék el, hol a helyük. Ott kell lenned mellettem a boszorkányomként és figyelned, hogy senki ne trükközzön. – A poharához koccintom az enyémet, ha kell neki az ital, ha nem, én iszok a sajátomból, hogy utána vigyorogva hozzáfűzzek még valamit. – Utána csak a tiéd vagyok. - És nem mintha titok lenne, hogy mennyire felizgatja, amikor végig nézheti, hogy a helyére teszek egy teremnyi szerencsétlent, akik túl nagyfiúnak képzelték magukat.

- Mármint látni látni vaaaagy.. - Itt egy kicsit megemelkedem ültömben, hogy macskakörmöket rajzolhassak a levegőbe - "Látni látni" ? - Még a szemöldökömet is felhúzom olyan nagyon kihívóan, hogy biztosan értse ő is, hogy a "látni látni" két idézőjel közé biggyesztve pontosan mit is jelent. Mármint remélem, hogy akkor éppenséggel most nem kezd el értetlenkedni, mert hát Albertnek meg van az a kedves tulajdonsága, hogy a legtöbb célzást nem hajlandó érteni. Mondjuk én azért díjaznám, hogyha "látni látni" szeretett volna persze azért sem kezdenék el szájat húzni, hogyha csak simán látni akart, mondjuk akkor egy kicsit közelebb is jöhetne, vagy át tulajdonképpen én is közelebb mehetnék, hogy a szó szerinti látáson kívül mondjuk meg is érinthessük egymást. - Mert egyébként szeretném ha tudnád, hogy emiatt nem is tudtam rendesen enni. Mert azt hittem, hogy tényleg sietni kell, mert hogy ha én elkések akkor összedől a világ. - Mondjuk ez azért kicsit beképzelt dolog tőlem mert, a világ nyilván nem fog összedőlni, ha én nem érkezem időben, de azért egy kicsit jó lenne azt hinni, hogy talán mégis.
Egyébként nagyon szeretem ezt Albertben, hogy bizonyos dolgok egyáltalán nem érdeklik, könnyű mellette elengedni magát az embernek, mondjuk ezzel nekem sosem volt igazán gondom, és könnyű elhinni azt is, hogy a világ csak róla és rólam szól, senki másról.
- Honnan tudod, hogy nem veszek a fizetésemből egy repjegyet a világ másik felére? - Vigyorogva vonom föl a szemöldökömet ismét, hiszen tudhatja, hogy nem mennék igazán nélküle sehova, vagyis hosszú utakra biztosan nem, meg aztán nyilvánvaló az is, hogy ha egy forintot sem kapnék ezért a munkáért, akkor már csak Albert miatt is itt lennék.
Elég készségesen nyitom egyébként szét a combjaimat, tagadhatatlanul ütemesebb ritmusra kezd járni a szívem ahogyan odalép, közelebb is csúszom, simulásra készen. A karjaimat a nyaka köré fonom izgatottan, valahogyan nagyon szeretném azt hinni, hogy akkor győztem és itt tényleg lekerül egy-két ruhadarab a földre, de azért mégis csak Albertről van szó. Túlságosan jó önkontrollal rendelkezik. - Persze, persze, tudom én. - Felelem sietősen leginkább azért, hogy egy kicsit adhassam alá a lovat, hátha attól könnyebb lesz meggyőzni.
A lábaimat is finoman köré fonom, úgy húzom magam felé, a vállamat meg csak megrántom a visszakérdezésére, nem feltétlenül erről akarok vele beszélni. - Szerinted elbír ez az asztal kettőnket? Kipróbálhatnánk, tudod, tudományos célból, még írhatnánk is utána véleményt a gyártónak. - Dőlök egy kicsit hátrafelé, nagyon igyekezve magammal húzni őt is.

Futólag megmosolygom Silas válaszát. Nem mindegy, hogy mondom-e vagy kérem? Illetve, neki lehet, hogy nem mindegy, engem viszont képzelheted, hogy mennyire érdekel. Marthanak bőven volt már ideje hozzászokni a szeszélyeimhez és jól is viseli. Úgyhogy előhúzom a zsebemből a telefonomat, csak gyorsban küldök neki egy hangüzenetet spanyolul. Az a jó a vele való szerződésemben, hogy lényegében bármikor ugrasztható. Vagyis nem lényegében, hanem ténylegesen. Nyilván rendesen meg van fizetve érte.
Hogy elkezdjük-e, amiért hívtam? Most nyögjem be, hogy amúgy csak hattól lesz meeting az egyik tárgyalóban? Ki fog akadni, amilyen temperamentumosan ideparancsoltam pontban öt harmincra. Végülis…
- Hatkor kezdődik a megbeszélés, szépségem. Látni akartalak előtte. – Kissé pofátlan az a mosoly, amivel közlöm. Az még inkább, hogy a látni akartalak előtte sokkal inkább hangzik úgy, hogy biztosra akartam menni, hogy időben ideérsz. Ami egyébként tök jogos, de ezt lehetett volna sokkal – mármint sokkkkal – normálisabban is közölni. Kérni? Tök midnegy. Egyébként nyilván feltűnik az is, hogy mennyire vágyik egy kis izgalomra a boszorkányom, hogy most azonnal megragadhatnám a csípőjét és felültethetném az asztalra. Imádná, ha felfalnám. De van ez a dolog a kölyökkutyákkal meg az öregebb kutyákkal. Full nyugis vagyok hozzáképest, és mivel most dolog van, hajlandó vagyok kivárni az estét. Úgyis örökké az enyém, nem sietünk sehova.
Aztán ő rákezd az újabb monológjára, én meg minél tovább hallgatom, annál érdekesebbé válik az arckifejezésem. Egy ponton szóra nyitom az ajkaimat, de el is engedem a dolgot, és csak nagyokat pislogva hallgatom tovább. Azt gondolná az ember, hogy egy év alatt volt ideje ráébredni, hogy ez nem egy… hogy is mondjam, hagyományos munka.
- Édesem, pont leszarom, hogy hogy ülsz a székemben. – Én is megragadtam a lényeget. Megkínálnám egy Xannieval, de inkább csak próbálok normálisan válaszolni. Nem is értem, mit pörög ilyeneken. – Nem azért vagyok Bastien mellett, mert fizet nekem, ahogy te sem azért vagy mellettem, mert fizetek neked. – Mármint nyilván. Elhiheted, hogy a dollár milliárdjaim mellett pont nincs szükségem arra a pénzre, amit a pozíciómért kapok. Persze megvannak az előnyei, a szabad ide-oda járkálással az élen. Igaz, ha pont engem próbálna korlátozni, akkor szimplán fognám magam és lelépnék a faszomba. És most már nyilván nem egyedül, hanem ezt a kis finifalatot is magammal vinném. Végül megcsóválom a fejemet, felállok, odasétálok hozzá és a kezénél fogva húzom fel, hogy az asztalra ültessem és a combjai közé lépjek. Nincs benne különösebb erotikus töltet, csak közel akarok lenni hozzá.
- Figyelj, te meg én összetartozunk. Persze, van némi főnök-beosztott szintezése is annak, hogy a jobb kezem vagy, de ez mindig sokkal több volt annál. Azt hittem, ezzel te is tisztában vagy. Mármint, elég világos voltam az elején a megállapodásunknál. – Azért a sima főnökök nem szoktak olyat mondani a tudomisén, titkárnőjüknek, hogy soha többé nem leszel egyedül, és ugyanúgy számíthatsz rám, ahogy én számíthatok rád, meg egyebek. Pedig akkor aztán még a határban sem volt semmilyen érzelem a vámpír-boszorkány viszonyon kívül. Akkor még alig érkezett a városba.
- És mégis ki a picsának szúrnánk a szemét? – Felvonom a szemöldökömet, mert igazából a kérdést sem értem.

A szemöldökömet felhúzom, mintha egy pillanatra is komolyan tudnám venni Albertet, mintha egy másodpercig éppen arra készülnék, hogy megsértődjek ezen a megszólaláson aztán pedig sértetten pillantsak el. Persze igazán nem veszem komolyan éppen csak próbálom továbbra sem elnevetni magamat, helyette igazán méregetem, egy kicsit le is vetkőztetném a tekintetemmel. Aztán persze villantok felé egy kihívó mosolyt, ahogyan ő is elvigyorodik, még az alsó ajkamat is izgatottan megnedvesítem. Szeretek vele játszani, szeretem, ahogyan belemegy, ahogyan utána mosolyokat villant, így hát csak igazán kényelembe helyezem magamat miközben azon gondolkozom, hogy vajon milyen halknak kell lennünk ahhoz, hogy más fülek ne halljanak meg minket. - Hát. – Rugaszkodom ki a saját képzeletem izgalmas képei közül, amik ezernyi mozdulatot festettek fel pillanatok alatt. - Szólhatnál neki, vagyis inkább megkérhetnéd.  – Biccentem félre a fejemet, leginkább még mindig azon gondolkozva, hogy mi lenne, ha éppenséggel véletlenül ráborítanék egy bögre kávét vagy megkérném arra, hogy tegye meg azt a szívességet, hogy levetkőzik. - De éppenséggel egyébként mi is csinálhatnánk valamit.– Rántom meg a vállamat végül, hiszen lényegében lényegtelen, hogy ki csinálja a szendvicseket – mondjuk az nyilván egyértelmű, hogy ott Albertre mindenképpen rá fog borulni valami, így hát, ha mihamarabb el akarunk indulni célszerű lenne nem nekünk nekiállni elkészíteni a szendvicseket és egyéb gyümölcsöket – vagy tésztát, mármint miért ne ehetnénk tésztát mondjuk fagyival? Meg hát az is lényegtelen, hogy ezt a valamit tulajdonképpen mikor csináljuk és hol.- Egyébként elkezdjük, amiért hívtál vagy csak élvezed, hogy egyébként van jogod főnökösdit játszani? – Vonom föl a szemöldökömet kihívóan, még az ajkamat is beharapom, mintha ennek az egésznek  teljesen más jelentése lenne, mint a közös munka, és hát miért ne lehetne teljesen más jelentése vagy hát miért ne dolgozhatnánk valahogyan máshogy is közösen? - Egyébként tudod min gondolkoztam? Azon, hogy itt főnök és beosztott viszonyban vagyunk, tehát tudod minden mást otthon kellene hagynunk, például, nem kellene megkérned, hogy ide hozzam a személyes cuccaidat és tulajdonképpen nem kellene hagynod, hogy itt üljek és így üljek itt. De végül is mit tudnál igazán tenni? Ki kellene rúgnod, de az meg mennyi feszültséget kelthetne, mármint nem tudom, én azt hiszem nem lennék feszült a ténytől, hogy kirúgsz de akkor előbb vagy utóbb keresnem kellene valakit, vagy belebotlanék valamibe, valami hülyeségbe, és az egész valami nagy lavinát indítana el, szóval nem rúghatsz ki, de akkor végül is mit tehetsz ellene? Nem szoktál ezen gondolkozni?  Különben meg ennek az egésznek van egy ilyen nagyon izgalmas légköre, olyan, mint azokban a filmekben, amikor az asszisztens a főnökkel kavar, tulajdonképpen mi is ezt csináljuk csak te nem vagy házas és nem kell velem csalnod a férjed. Ami egyébként tök szórakoztató lenne és benne is lennék egy ilyen szerepjátékban, de azt hiszem te kevésbé hitelesen tudnád játszani a férjet, mint én a megrontót, úgyhogy lehet, hogy egy kicsit mégis zavarna ha kirúgnál.– Hümmögök egy sort az okfejtésem közepén, aztán csak elvigyorodom, Albert valószínűleg az első mondatom második felénél már nem figyelt. - Mi lesz, ha te meg én valakinek szúrni fogjuk a szemét? –

Csak egy halk jesszusommal forgatom meg a szemeimet arra, hogy alá becsülöm a csivavákat. Ebbe a hülyeségbe most nem fogok belemenni. Helyette csak ledobom magam a pofátlanul kényelmes fotelba és igen érdekes tekintettel méregetem a kis boszorkányomat.
- Hát, akár dugdoshatnám is. – Szerintem vagy öt pulcsim nála van most is. Ő is hallhatja persze, hogy nem komolyan gondolom. Meg hát ismer, semmit nem sajnálok tőle, eléggé ’ami-az-enyém-az-a-tiéd-is’ alapon működünk. Egyrészt ez így mindig is totál természetes volt, már az ismertségünk elején is, másrészt meg tudja ő, hogy én is szeretem rajta látni a cuccaimat. Szeretem, hogy szereti.
Az sem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy szándékosan igyekszik kihúzni a gyufát. Talán tényleg túl gyengéden bánok vele már a legeleje óta, néhányaknak igaza lehet. De pont leszarom. Biztonságban érzi velem magát és ez így van jól, akkor is, ha néha kurvára be kéne vágni a sarokba kukoricán térdeltetni. Megígértem neki, hogy nem lesz egyedül. Mióta a boszorkányom, hozzám tartozik. Számíthat rám, ahogy én is rá. Az már csak ráadás, hogy a kis pöcs az ujja köré csavart.
Nem nagyon hat meg, hogy olyan fölényesen igyekszik farkasszemet nézni, és egészen tükröződik róla az én arckifejezésem. Vagy legalábbis nem azt éri el vele, amit – őt ismerve – szeretne. Éppenséggel csendkirályt is játszhatnánk, meg is érdemelné.
- Imádlak. – Bűnösen húzom félvigyorra az ajkaimat, amivel együtt a kis nevetőráncaim is megjelennek. Imádom, hogy ilyen. És hogy az enyém. Azon sem akadok fenn, hogy az asztalra pakolta a formás kis lábait, én is igen gyakran ülök úgy. Van takarítónő, majd megoldja. Nem tudom, hogy ezzel is bosszantani akar-e, de tudhatná, hogy halottnak a csók.
- Na mi legyen? Szóljak Marthanak, hogy készítsen össze nekünk egy pikniket? – És ezt hallhatóan nem azért kérdezem, hogy menjünk-e egyáltalán vagy sem. A teljes kérdés igazából az lenne, hogy szóljak-e Marthanak vagy inkább készítsünk együtt valami harapni valót miután hazaértünk a városházáról. Csak hát ezt már nem fáradok hozzátenni, mert nekem speciel kényelmesebb megoldás az előbbi. Meg valószínűleg finomabb is.

- Az a baj, hogy szerintem alábecsülőd a csivavákat. - Komoly késztetést érzek arra, hogy a karjaimat a mellkasom előtt fonjam össze dacosan és hosszú-hosszú előadást tartsak arról, hogy egyébként a kutyafajtának milyen tökéletes tulajdonságai vannak (például kinézetük ellenére nagyon intelligensek, alkalmasak különböző sportok elvégzéséhez és tökéletes őrző és terápiás kutyák is), ami miatt ténylegesen népszerűnek kellene lennie, de visszafogom magamat és nemhogy nem tartok előadást Albertnek - amire már a második mondatnál forgatná a szemét vagy fújtatna, vagy éppen úgy bámulna rám, mintha nem egy közös nyelven szólnék hozzá, hanem valami hirtelen, általam kitalált halandzsa szavakkal bombáznám ( ez amúgy mennyire jó ötlet már!!! ) - hanem még a karjaimat sem fonom össze a mellkasom előtt. Helyette hozzábújok egészen megadóan, hogy aztán belehuppanhassak abba a tökéletesen kényelmes forgószékbe és félig felvont szemöldökkel nézzem végig ahogyan a zsebébe süllyeszti a kulcsot. - Ez most egészen olyan, mintha egyébként dugdosnod kellene a cuccaidat. - Nem azt mondom, hogy veszekedni akarok - amúgy egyébként azt sem mondom, hogy nem, mert ugye mindannyian tudjuk, hogy egy jó összeveszés után mi következik -, de ha már belekezdtünk a dologba, akkor biztosan nem én leszek az, aki félúton, fehér zászlót lengetve, meghunyászkodva kiszáll a dologból.
Egyébként a helyzet borzalmasan izgalmas, és hát nyilván még vagy ezernyi ötletem van rá, hogy hogyan igyekezzek még jobban meghúzgálni az alvó oroszlán bajszát. Az a baj, - vagy hát kinek mi a baj, ugyebár - hogy Alberttől sosem tartottam igazán, elvégre sosem lépett fel ellenem semmi olyannal, ami miatt tartani akarnám tőle a pár lépés távolságot, vagy ami miatt megfontolnám, hogy mikor mit mondok és teszek, így hát sajnos vagy éppenséggel nem sajnos, a széket úgy forgatom, hogy rálássak Albertre és, hogy lejjebb csúszva a lábaimat kényelmesen keresztbe tegyem az asztalán, a kezeimet pedig a mellkasomra fektethessem úgy, hogy az ujjaimat összefonom. A pillantásomat ráemelem, és valahogyan úgy pislogok rá, mint ahogyan éppen ő pislog rám.

Szeretem Silast. Szeretem, hogy kendőzetlenül önmaga, hogy egyszerre önző és önzetlen. Kismillió egyebet fel tudnék sorolni, hogy miért érzek így, viszont legalább ennyit, ha nem többet arról is, hogy mivel tud kiidegelni a halál faszába. Mindkettőnk szerencséjére ismerem, mint a rossz pénzt és az én idegeimen aztán táncolhat, ha már kötélből vannak. Ismétcsak: mindkettőnk szerencséjére. Vagy hát inkább az övére.
Visszakanyarodva oda, hogy ismerem, nem hiába mondtam neki öt harmincat. A meeting csak hat órakor lesz, de amúgy is faszom ki van ezzel a nappal, az utolsó, amihez ma kedvem van, az Silas vergődésének a tolerálása. És most természetesen a boszorkányomként beszélek róla. Így zárójelesen azt is bevallhatom persze, hogy szórakoztat a bosszantása. Amúgy sem érezném magam rosszul miatta, úgy meg végképp nem, hogy az érzés kölcsönös a mindennapokban. Az meg fontos, hogy tudja, hol a helye, ha munkáról van szó. Hidd el, nem mindig tudja. Majd hozzászokik. A legfontosabb megvan, megbízom benne.
Ami meg az üzenetváltásunkat illeti, látom én is, hogy viselkedik. Az orra alá dörgölhetném, hogy milyen hálátlan dög, de pont leszarom. Az égvilágon semmiért nem várok tőle hálát. Az egy dolog, hogy az ágyban alkalomadtán szeretem, ha nagyon hálás és éppen jó fiú, de az megint más, az testiség, semmi köze ehhez.
Mindössze néhány röpke perccel azután sétálok be az irodába, hogy Silas is megérkezett. Zárom magam mögött az ajtót és totál fapofával haladok felé, amikor már az asztal előtt áll. Nagyjából annyi lelkesedés tükröződik rólam, mint amennyi a válaszomban volt: semennyi. Mert hát nem is válaszoltam a legutóbbi – üzenetnek alig nevezhető – üzenetére. Majd pont az ő baromságai alá adom a lovat, van jobb dolgom is annál.
- Mondtam, hogy olyan vagy, mint egy csivava. – Nem játszok csendkirályt és a távolságot sem tartom. A megszokottnál kicsit erőszakosabban, de ugyanúgy szeretően csókolok a nyakába, és ugyanúgy ölelem magamhoz, mint amikor épp naaagyon hiányzott egész nap. Nem mintha ne lenne benne hátsószándék, a karjaimat köré fonom, mindezt persze azért, hogy elérjem mögötte az asztalon pihenő key fob-ot. Amikor pedig ez megvan, el is lépek tőle, a kis kütyüt meg zsebre vágom. Mert milyen is egy csivava? Óriási egó, imád a középpontban lenni, dramatikus - ez mondjuk rám is igaz -, hajlamos rá, hogy túlbecsülje magát, és sorolhatnám. Egy dög. Mint Silas. Ezután az asztal mögötti szék helyett az egyik fotelba vetődöm le, egyik lábamat átvetve a karfáján, a szokásos kényelemmel terpeszkedem el. Nem kifejezetten szólok hozzá ezek után, csak azzal a már-már pöffeszkedő, kissé számon kérő éllel legeltetem rajta a szemeimet. A tény meg vagy feltűnik neki, vagy nem, hogy milyen kényelemmel vagyok ahhoz képest, hogy öt perccel ezelőttre hívattam PONTBAN, mert dolog van.

Pontosan öt óra huszonkilenc perc ötvenkilenc másodperckor nyitok be a városháza épületébe, – oké egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha mondjuk öt harmincegykor érkeznék, és mondjuk lehet, hogy bejátszottam volna, ha mondjuk egy kicsit más lett volna a helyzet, de most inkább nem kockáztattam meg, hogy Albert kirohanását premierplánba hallgathassák mások is, pedig vannak bizonyos esetek, amikor kifejezetten szórakoztatónak találom, de ez most nem feltétlenül az a pillanat  –jókedvűen, nyugodt léptekkel, mintha egyébként nagyon is ráérnék és nem éppen késében lennék.
A kezemben Albert kulcsát dobálgatom, egy kicsit jópofizom mindenkivel, akivel éppenséggel lehet – már csak azért is alapon – és úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és mivel Albert még csak véletlenül sem említette, hogy egyébként akkor pontosan hol kellene összefutnunk az épületben – és oké, tegyünk úgy, mintha egyébként nem lennének tippjeim– egészen az irodájáig sétálok. Egy kicsit úgy teszek, mintha megneveltek volna, bekopogom – szigorúan hármat – várok nagyjából fél percet aztán benyitok, odabent pedig rögtön célba veszem a forgószéket – kettőt pörgök is vele – a kulcsot és a pulcsiját szépen az asztalra helyezem valahova egymás mellé, hogy most már akkor kerüljön vissza hozzá minden, ami nem az én tulajdonom. Abban persze egészen biztos vagyok, hogy Albert tudni fogja, hogy megérkeztem, az érzékei túl kifinomultak ahhoz, hogy ne vegyen észre, én meg igazán nem is akartam elrejtőzni – pedig úgy nagyjából meg tudnám tippelni, hogy mi fog rám várni ezek után – csak egy kicsit sunnyogtam ide, ahol mondjuk nem bámul minket öt másik ember, miközben éppen azt próbáljuk eldönteni, hogy melyikünk haragudhat jogosabban.