- Clarke, hol a pokolban voltál?! - förmedtem rá, ahogy beléptem az irodája ajtaján. Úgy ült a székben, mint egy uralkodó, a pillantásától pedig a hideg futkosott a hátamon.
- Egy órája várok rád a kávézóban. Szó szerint koffein csörgedezik az ereimben, te barom! - Megkocogtattam az órámat, hogy még inkább vegye a lapot, majd az asztalához léptem, cipőim kopogása törte meg csak a némaságot. Az asztallapra nyomtam mindkét tenyeremet, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá, hangom jéghideg volt, hirtelen eltűnt belőle a düh. Így viszont még kegyetlenebbnek hatott.
- Egy nap majd arra ébredsz, hogy csücsülsz a nyamvadt irodádban teljesen egyedül. Mert én nem foglak támogatni abban, amit csinálsz, ha közben magasról szarsz a fejemre. - A mondatom befejeztével csak a fejemet ingattam, képtelen voltam a szemébe nézni,  miután vagy harmadjára játszotta el velem ugyanazt.
Ahogy kijöttem az irodából, már bűntudatom volt, rémesen éreztem magam, ugyanakkor azt akartam tudja, mit veszít, ha a hadjárata közben magára marad.


Az utam egyenesen a szobámba vezetett, a polcomon lévő fa dobozka tetején először csak végigsimítottam. A tetejébe vésett C. L. betűk nem csak engem képviseltek, de őt is, a bátyámat, akivel egykor elválaszthatatlanok voltunk.
A dobozba beletúrva az első dolog, ami a kezem ügyébe akadt egy fényképekből álló pakk volt. A legelső fotó engem és Clarke-ot ábrázolt, én öt éves voltam, ő pedig hét. Homályosan még derengett az a nap, mikor leestem a kertünkben lévő fáról, s egész nyáron gipszet kellett viselnem. Ő akkor is ott volt nekem, elég volt csak egyet kiabálnom, azonnal ott termett, ő volt az én szuperhősöm.
Nagyot sóhajtva pakoltam vissza mindent a kis dobozkába, a tartalma olyan volt számomra, mint egy szertefoszló emlék, amibe még kapaszkodnék, de már képtelen vagyok rá. Fájt belegondolnom, hogy hová vezet ez, és ettől csak még jobban gyűlöltem a vámpírokat, különösen Bastien Monagham-et.


Mosollyal fogadtam az egyik vadászunkat, a neve talán Jonathan volt, vagy... George? Nem tudtam volna megmondani. A szám hiába görbült fölfelé, a szemem nem mosolygott, inkább egy ragadozóra hasonlíthattam az ábrázatommal.
- Te nem a főnök vagy. Talán ugyanazt a nevet viselitek, de rá hallgatok, rád pedig nem. - jelentette ki bátran, s engem pokolian érdekelt, meddig készült erre a beszédre a tükör előtt, mielőtt elém mert volna járulni vele.
- Ó, igazad van. Nekem nincs meg a hatalmam hozzá, hogy kidobassalak innen, vagy a vámpírok elé vesselek. - vontam vállat fapofával, majd sarkon fordultam, meg sem várva a válaszát.
Nem állt szándékomban ártani neki, amennyiben tudja, hol a helye, mert nem csak Clarke kishúga voltam, vagy egy zavaró tényező... az egyik legjobb vadász is. Kiérdemeltem a tiszteletet, mert legalább tizenöt éves korom óta kitartok a bátyám őrült terve mellett, s azóta rengeteget fejlődtem, a mögöttem tátogó idiótánál pedig biztosan ezerszer jobb voltam. Befordultam a sarkon, igyekezve magam mögött hagyni a történteket is, de kezdett tele lenni a hócipőm a hasonló lekezelő barmokkal. Előkaptam a telefonom és a gyorshívó egyes számát lenyomva már tárcsáztam is.
- Kendra? Remélem ráérsz ma. Csajos estére van szükségem. Sürgősen! - kezdtem bele, meg sem várva, hogy beleszóljon.