szerepkör

A 60-as évek közepén...


Határozottan lépek be a kocsmába, ahol az első utam a pulthoz vezet. Kikérek egy hűsítő sört, de a pultos fintorogva adja ki. Van sejtésem, hogy mi lehet a baja, szóval leveszem a véres kabátomat magamról és a földre dobom. Ez még kevésbé tetszik neki, mire egy rövid velős káromkodással reagálok. Felfogja, hogy nem vagyok hangulatomban, helyette inkább csendben kiszolgál és magamra hagy. A nyugalmamat megtöri egy finom női hang. Na jó, finomnak azért nem mondanám, de női, az tuti.
- Nem sok hozzád hasonlót látni erre. A pultos pedig különösen utál titeket – kezd bele a nő, mire én ráfordítom a tekintetemet. Húha… Nem árul zsákbamacskát, az biztos. Egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim, de ennyi pont elég is volt a nőnek. – Mi a baj, szépfiú, talán tetszik, amit látsz? – kérdezi tőlem kihívóan. Megköszörülöm a torkomat és belekortyolok a sörömbe.
- Miért, mi baja van velünk?
- Ó, még egy éve történt az eset. Úgy magukat a nácikat manapság már ritkán látni, azokat azonban, akik rájuk vadásznak… belőlük fordult már meg pár darab itt. A javával nem volt különösebben gond. De ez úgy viharzott be ide, mint te, ő viszont nem csak alkoholt akart. Volt itt egy célpontja, aki nagyon jól el tudott rejtőzni. Hónapokig kutatott utána, hiszen az állandóan csak játszott vele. Ez megelégelte és az itt táncoló egyének közül kirántotta a férfit, a földre döntötte, majd tarkón lőtte. A kis barátai egyből felocsúdtak rajta. A fejvadász le tudott szedni belőlük párat, azok viszont többen voltak és betörték az arcát egy korsóval. A kocsma csak egy 2 hónapja nyílt meg újra. Azóta kicsit kétkedve fogadja az új arcokat. Főleg, akik ilyen véresen és egy SS tiszt elnyűtt kabátjában jönnek. Úgy gondolja, hogy vad, érzéketlen népség vagytok, akik napközben sört vedelnek, este az áldozataik vérét. A pláne az, hogy a családja egyébként zsidó volt és őket is a táborba küldték – amennyit beszélt ez a nő, a söröm is elfogyott és benyúltam a pult mögé még egyért, amit felszisszentettem az asztal sarkában.
- Na és te, kedves idegen? Te neked mi a véleményed? – fordítom oldalra a szakállas pofámat, úgy méregetve az arcát. Valahogy ismerős vonásokat sikerül felismernem rajta, de nem tudnám megmondani, miért.
- Először is szerintem túlságosan pacifista a pultos. Másodszor meg szerintem minden ember szánalmas és semmirekellő. De benned van valami, ami feltüzeli a fantáziámat.
- Csakugyan? És mégis mi lenne az? – kérdésemre közelebb hajol hozzám, kezével az enyémet érinti és a fülembe suttog.
- Azt még nem tudom. De ha maradsz a városban, még kideríthetjük. Később találkozunk. Szépségem – kacéran még a fülcimpámat is megharapja, azzal pedig feláll a székről és elfordulva tőlem megindul kifelé az éjszakába.
- Várj! Hogy hívnak? – jártában megáll és megfordul.
- Calista.
Aztán minden további nélkül kecses csípőmozgással eltűnik az éjszakában. Nem kérdezte meg az én nevem, de nekem ez a pár percnyi beszélgetés is elég volt, hogy rájöjjek, miért volt olyan ismerős. Mogyoróbarna haj, karakteres és túlzottan bájos arc, kihívó öltözködés, csábító hang és viselkedés. Arról nem is beszélve, hogy éjszaka találkoztunk. Ez lesz az a vámpír, akiről annyit meséltek már nekem. Akinek nem csak a pofija szép, de a rajta lévő vérdíj is elég komoly. Munkám volt a környéken, és holnap mentem is volna tovább, de úgy néz ki, maradni fogok. Viszont óvatosnak kell lennem. A vérszívók sosem voltak könnyű prédák.

***

Akármennyire is vadászok a bujkáló nácikra, nem szeretem a felesleges gyilkolást. Találkoztam már jólelkű lénnyel is, aki ugyanúgy csak élni akart, mint mi. Erről a nőről csak mendemondákat hallottam, és szerettem volna mindenekelőtt kideríteni, ő milyen ítéletet érdemel. Így a következő éjszaka ugyanott vártam a nőt. És az azt követőn. Egy hét után jelent csak meg újra. Örült, hogy újra láthat. Elkezdtünk mindenféléről beszélni, meséltem neki az én rövidke, mégis kalandokkal teli életemről, ő szintén. Bár sejtettem, hogy nem teljesen beszél igazat..
Teltek a napok, hetek, hónapok, és egyre jobban sikerült a közelébe férkőznöm. Éreztem, hogy kezd a bizalmába fogadni, hiszen jóval nyíltabban beszélt velem. Előbb-utóbb megemlítette a gyilkosságokat is, amelyek a vérdíj alapját képezték. A természetfeletti részt érthető módon kihagyta, de stimmelt minden egyéb. A fájdalom, a gyűlölet, a megbántottság egyszerre visszhangzottak a szavaiban, olyan, amelyet nem lehet megjátszani. Amilyen részletességgel mesélt, amennyire más megvilágításba helyezte a korábban nekem felvázolt halálokat, egyből világossá vált a korábbi feltevésem – hogy van valami a háttérben és ennek a végére kell járni, mielőtt elhamarkodott döntést hozok.
Számtalan forró pillanatunk volt az eltelt hónapok alatt, viszont sosem adtam be a derekamat különböző okokra hivatkozva. Az elsődleges problémám a vámpír mivoltával kapcsolatos volt. A másik pedig, hogy egy olyan gyenge helyzetben teljesen ki lennék szolgáltatva neki, én pedig nem akartam idő előtt beadni a kulcsot. Viszont ez után a korábbihoz képest sokkal jobban elmélyült a kapcsolatunk, de még bennem volt a félelem, és továbbra is tartottam magamat.
Körülbelül 8 hónapja ismertem, mikor fura kérdéseket kezdett el hozzám intézni. Kétértelműeket, és ez nagyon nem tetszett. Féltem, hogy sejt valamit arról, miért is kezdtem el még annak idején vele beszélni. A lehető legjobban reagáltam le, próbálva eloszlatni minden kételyét. Úgy tűnt, mint aki elhiszi, viszont eldöntöttem, hogy menekülni fogok és vissza sem nézek. Veszélyes játszmát űztem már addig is, de ideje volt ennek véget vetni. Én barom… bár tartottam volna magamat ehhez. A tervem jó volt, a kivitelezés viszont annál kevésbé, mert alig egy óra múlva már az ágyában kötöttünk ki és… kár lenne tagadnom, de olyan élményekben volt részem, amelyekben addig még soha. Korábban nem voltam természetfeletti lénnyel, de azt őszintén állítom, hogy nem evilági volt az együttlét. Hosszú órákig élveztük egymást, a végére pedig már a tagjaimat sem éreztem. Ekkor még mit sem gondoltam arról, hogy halandó életem utolsó óráit fogom élvezni.

***

A szabadságomat sokáig tartott visszaszerezni. Beigazodott a félelmem, miszerint tényleg sejtett valamit és tudta, mi vagyok valójában. Azonban úgy néz ki, kellő benyomást is tettem rajta azalatt a nyolc hónap és egy igen hosszú éjszaka alatt, ha ennyire magához akart láncolni. Az első napokban tomboltam, jogosan. Megfosztott a döntés lehetőségétől az akaratomon kívül, és egyikévé tett azoknak, akikre az életem nagy részében vadásztam. Ezt sosem tudtam megbocsátani neki, még ennyi év távlatából sem. Megbocsátani nem tudtam, csak elfogadni. Beletörődni…
A tombolásom időszakát követően viszont rájöttem, hogy ha vissza akarom kapni a szabadságomat, akkor türelmesnek kell lennem. Óvatosnak. Okosnak. Az egy dolog, ha az ember ismeri a vámpírokat, mint fajt, de teljesen másik dolog akként élni. Miután ez is realizálódott bennem, muszáj volt maradnom, legalább addig, míg ki nem ismertem a saját megváltozott testemet, szükségleteimet. Addig viszont fent kellett tartanom az álcát, hogy megbocsátottam neki és hogy csak egy kis időre van szükségem, mielőtt olyan lehetnék, mint régen. Mindeközben folyamatosan a szökési lehetőségeket kerestem, ami nem volt egyszerű. Körülbelül újabb 8-10 hónapba telt sikerrel járnom.
Fogvatartottnak állítom be magamat, de ez nem így volt. Megkaptam mindent, amit lehetett, és nem tartom kizártnak, hogy a nő belém szeretett. A szívem legmélyén talán én is viszonoztam ezt, de az újdonsült haragom elnyomta minden másik érzésemet. Mióta átváltoztam, nem éreztem úgy, mintha önmagam lennék. Újjászülettem. Újra meg kellett ismernem magamat, a világot. Gyerekkoromban sem volt sok mindenki, aki terelgetett volna, így most sem volt rá szükségem. A túléléshez szükséges dolgokat megkaptam Calistától, és útnak indultam az egyik éjszakán, hogy felfedezzem a világot. Azóta vissza se néztem, és folyamatosan csak bolyongok a Földön. Azonban még így, több mint 50 évvel később sem érzem azt, hogy jól döntöttem, mikor otthagytam őt. Egy részem mind a mai napig visszavágy hozzá, de nem értem, miért. Tényleg miatta, vagy pedig a teremtő-átváltoztatott kapcsolat miatt? Szeretném ezt kideríteni, de amennyire megsokasodott a világ népessége, ez szinte lehetetlen. De talán jól is van ez így. Talán a Végzet pont így akar biztosítani arról, hogy felejtsem el a múltamat.