pártállásom: szimpatizáns

- Mi a fasz?
- Már az is elég nagy probléma, ha ezt te kérdezed tőlem.
- Erre most nem mondok semmit.
- Mindig ezt csinálod, amikor nem jut eszedbe semmiféle frappá...
- A picsába is, Stryjenska, szerinted ez normális?
- Teljesen, a legtöbb ember ugyanígy tesz hasonló helyz...
- BAZMEG.
- ...vagy felemeli a hangját. Mint te most.
- Ugye most csak szórakozol velem?
- Reméltem, hogy idővel feltűnik.


Nem ő volt az első, sőt valószínűleg az utolsó sem, aki megkérdőjelezte a kutatási módszereit, ez azonban a legkevésbé sem izgatta mindaddig, amíg az ő neve került a titkosított kísérleti jegyzőkönyvekre. A tény, hogy Wozniak jelenlétében nem csupán a káromkodás, de roppant mélyenszántó bölcsességeinek négy-hat óránkénti kinyilatkoztatása is lengyelül történt, pont annyira volt rá felszabadító hatással, amennyire frusztrálttá tette. Nem mintha ilyen alkalmakkor féltve őrzött titkokat tárt volna a másik elé. Ritkán adatott meg számára a lehetőség, hogy az anyanyelvén beszéljen, és ez minden alkalommal hegyesre fent szarutőrökkel kaparászta azt az egyesek szerint teljesen haszontalan, kiszáradt szervet, amit néhanapján felelőtlenül szívnek csúfolt.
Persze sem a fel-fellobbanó honvágy, sem a megszokotthoz képest szinte bensőséges kapcsolatuk nem akadályozhatta meg - a mérleg másik tányérjára gyűjtögette elismerés teljes hiányát, a fentről érkező nyomást, a kezükbe adta, amire vágytak, a kezükbe adta rohadt farkasaikat, hálátlan, ostoba népség, értelmetlen kritikát, mintha azok a címeres barmok a kibaszott Pentagonban, akik semmi máshoz nem értenek, csak a hatalommal való folyamatos visszaéléshez, mindent jobban tudnának nála, éppen nála, eh -, hogy üres névként kaparja fel Monaghan feketelistájára az övével váltva ki a saját életét.


Egészen addig nem érezte különösebb hiányát a csendes, jószerivel suttogott lengyel szitkozódásnak, amíg körbe nem járta a túlságosan néma, vakítóan steril, lenyűgözően modern technológiával felszerelt, új otthonát. Élete nagy részét ilyen csempével burkolt, fém eszközökkel, krómfényű asztalokkal szúfolt helyiségekben töltötte, és elképzelni sem tudott tisztább vásznat, kevesebb zajt, tompább ingereket, tökéletesebb környezetet kreativitása virágzásához.
Egy jótékonysági rendezvényen ismerte meg – szűk volt a ruhája, úgy tapadt bordáira, mintha megfojtani kívánta volna, mintha megpróbálta volna magából kilökni idegen szövetként, hát pezsgőt ivott, nem keveset, mert az illett a sápadt-arany selyemhez, mert remélte, ha eleget visz szervezetébe, hasonlósága megakadályozza a reakciót –, ő láthatóan a legkevésbé sem feszengett, fehér inge feltűrt ujja látni engedte az alkarja közepéig kapaszkodó kineziológiai szalagokat, végtelen természetességgel fogadta a gratulációkat, és lengyelül káromkodott, amikor senki nem hallotta.
Később kiderült, hogy nem csak ott visel szalagokat, hogy több, transzpedikuláris csavarok és rudak rögzítette csigolyája közt is titánból készült távtartó pótolja a kikopott porcot. És még nagyon, nagyon sok mindent megtudott róla abban a másfél évben, amíg – tőle merőben szokatlanul – mélyebben is átgondolta, hogy vérfarkast csináljon-e belőle.

Aztán - természetesen titokban - nyilván megtette, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek - megfontoltságát rendre felülírja túlbuzgó hivatástudata -, hogy megvizsgálja, miként hat egy gerincprotézises páciensre a farkasméreg.
Egészen mélyen beleásta magát a kutatómunkába, brutálisan részletes genetikai profilt állított össze - nem hagyta ki belőle a lengyel gyökerekkel büszkélkedő anyósát és a félelmetesen amerikai apósát, sőt az ő szüleiket sem, ha már méltóztattak megjelenni az esküvőn -, számításba vett minden tényezőt.
Számításba vett minden ismert tényezőt. Azokat, amikhez elég volt a tudomány segítségéért folyamodnia, a folyamat lelki oldaláról határozottan megfeledkezett, a morfiumfüggőséget pedig észre sem vette. Éppen ő. Ez valószínűleg a férfinak is feltűnt, ellenkező esetben talán nem hidegült volna el tőle lényegében teljesen a házasságuk harmadik évére.
A nő persze ezt az elkövetkezendő három évben sem vette észre - rendben, ennyi empátia azért talán szorult bele, csak kényelmesebbnek találta nem foglalkozni vele -, mert van egy steril, tökéletes, krómtól  és éles, hideg fénytől ragyogó otthona, ahol ő lehet élet és halál mindenható ura, hát kurvára nem tervezett több időt a házukban tölteni és a szükségesnél több figyelmet az életüknek szentelni.


- Mi a fasz? - A kérdést valójában igenis jogosnak érzi, de mint annyi mást az életben, ami érzelmeket, józan észt, emberséget igényel, jobbnak látja egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni.
- Már az is elég nagy probléma, ha ezt te kérdezed tőlem. - Nem fordul felé, a válla felett veti hátra, miközben az ampullák közt válogat. A halványkéket vagy a pirosat szeresse? Az ujjai közt billegetett üvegcsében folyékony aranynak tűnő szer kapaszkodik az edény falára higany-fürgén. Homlokát ráncolja.
- Erre most nem mondok semmit. - Alsó ajkára harap, feje oldalra billen, a pórusaidból szivárgó feszültség  téríti magához.
- Mindig ezt csinálod, amikor nem jut eszedbe semmiféle frappá... - Ciccenésed szakítja félbe, hát megcsóválja a fejét, és lemondóan sóhajt.
- A picsába is, Stryjenska, szerinted ez normális? - Attól függ, mire gondolsz. Tudja, hogy mire gondolsz. Csak könnyebb lenne a témát jó messzire kerülni, hiszen nem te vagy az első, aki nem ért egyet a kutatási módszereivel - meg úgy a kísérleteivel általában -, valószínűleg au utolsó sem, de igazán rájöhettél volna már, hogy nagyon, nagyon rosszul viseli  a kritikát.
- Teljesen, a legtöbb ember ugyanígy tesz hasonló helyz...
- BAZMEG. - Keze végtelen természetességgel lendül, hogy tövig vágja másik tenyerébe az üres fecskendőre erősített üreges tűt.
- ...vagy felemeli a hangját. Mint te most. - Elégedett borzongással nyugtázza fájdalmas nyögésed, fehér köpenye alatt ezüstösen izzanak a gerincére hófehér tintával tetovált rúnák. Fordul végre, hogy ne csak hallja szenvedésed, láthassa is a tenyeredből serkent vért.
- Ugye most csak szórakozol velem? - Aprót bólint. Bőrén nyoma sincs az önkezűleg okozott sérülésnek.
- Reméltem, hogy idővel feltűnik.


Sosem vitatkoztak azon, hogy későn ér haza.
Hogy hajnalban rohan el.
Hogy nem vette fel a nevét.
A kreolbőrű kertész - alig huszonkettő, valószínűleg nem hiszi többnek harmincötnél, és eszében sincs meggyőzni az ellenkezőjéről - Mrs. Wrigth-nak szólítja, amikor becsenget, Mrs. Wright-nak köszöni meg a jéghideg limonádét, Mrs. Wright csilingelő kacajára süti le a szemét, s verejtékes mellkasa is Mrs. Wright karcsú ujjai alatt emelkedik zaklatottan, amikor az  kielégülten nyúlik el mellette, miután úgy érezte, nem bírja tovább a feszültséget.
Mert az őrületbe kergeted.
Igen, te, bazmeg!
Ha már Mr. Wright erre jó ideje nem képes,
és Mrs. Wright a legutolsó, aki hibáztatja ezért.