Mosolyogva bólintok. Jól van, akkor együnk a szobában. Mert igazából teljesen mindegy. Csak szeretnék már lehuppanni a hátsómra és megtudni végre, hogy mi az a hatalmas titok, aminek a megosztásával engem megtisztel, de még a legközelebbi barátai sem tudhatnak róla. Egy részem kicsit aggódik miatta, mindig is szerettem vigyázni a barátaimra, márpedig Franco barátja az én barátom is, vagy valami ilyesmi. Egy másik részem viszont egészen izgatott ettől az egésztől, mert úgy sejtem, hogy valami különös módon egy új barátra tehetek szert. Aztán persze lehet, hogy pofára esek, és valami apróságról van szó, amit túldramatizál. Az végképp nem zavar, hogy Carlos ennyire határozott azzal kapcsolatban, hogy mi történjen. Sőt, egyenesen imponál. Ha másnak nem is, legalább magamnak kénytelen vagyok bevallani, hogy borzalmasan érzem magam. Mert hát itt van ez a srác és elhiheted, hogy a legkevésbé sem vagyok szégyenlős vagy különösebben szemérmes alkat. De nem lenne fair szétnyitnom neki a lábaimat, sem vele szemben, sem Francoval szemben. Tulajdonképpen Carlost talán nem is zavarná. Nem olyannak tűnik, mint akinek bármi problémája lenne a barátság extrákkal dologgal. Bezzeg a másik… kiejtettem a számon a szót és olyan hideg zuhanyt kaptam a nyakamba, mintha Pandora szelencéjét nyitottam volna ki.
- Ha van más választásom, akkor látatlanban nem ígérgetek, – márpedig tudtommal most nem az életem múlik rajta, hogy megígérem-e, hogy senkinek nem fogom elmondani meg minden – azt viszont megígérhetem, hogy segítek, bármiről is van szó. – Vagy hát szinte bármiről. Baráti támogatással sorolom a gondolataimat, a végére pedig az is kiül az arcomra, hogy ha kinyírt valakit, akkor hozom az ásót és megoldjuk. Halál komolyan. Felteszem, nem nézne ki belőlem ilyesmit. Azokban a körökben mozog, ahol én csak az a srác vagyok, aki néha csatlakozik a bulizáshoz, többnyire mindenkivel kedves, Franco legjobb barátja, és egy ideje már az, akit szeretnek James húgával gyötörni, mert számukra poén a kislány rajongása. De semmi több. Pedig nagyon is több vagyok. Illetve nem több, ez nem a megfelelő szó, szimplán csak más. Amellett az élet mellett ott van egy teljesen másik is, ahol egy fejvadász boszorkánycsalád egyenesági leszármazottja vagyok.
- Te meg James tényleg rokonok vagytok. – Forgatok egyet a zöldesbarna szemeimen, amikor kacérkodni kezd a vodkával és azonnal meghúzza, de hé, én aztán nem ítélkezem. Sőt, még meg is mosolygom, ahogy kiveszem Carlos kezéből az üveget, szolidaritásból én is belekortyolok egy kisebbet, majd mindkettőnknek keverek egy-egy pohár rendkívül bonyolult Screwdrivert, ami lényegében csak vodkanarancs néhány jégkockával. – Amúgy szerintem én vagyok a világ legszarabb gyakornoka, amiért munkaidőben hazajárok inni. – Az orrom alatt kuncogva szórakoztatom magamat a gondolattal, az meg vagy feltűnik Carlosnak vagy nem, hogy saját magamnak valami fura belsős poént is ellőttem ezzel. Ami azt illeti többet is. Az a gyakornok szó eleve elég vérszegényen hangzik, tekintve, hogy a családomé a cég. Arról már nem is beszélve, hogy a vállalatnál általában amúgy is csak lézengek és a valódi elfoglaltságomat a fejvadászat teszi ki.
- Persze, mehetünk. – Még futtában megkérdezem, hogy kell-e valami villa vagy adtak, ha kell, akkor kiveszem a szükséges evőeszközöket is a fiókból és mehetünk. A szobámba érve lehuppanok a földre az ágy végében lévő kis komódnál, mert utálok úgy enni, hogy a tányér az ölemben van, vagy azzal egy szintben, ahol ülök. De Carlos tőlem az ágyba is bedőlhet, ha ő ott akar enni. A legkevésbé sem vagyok háklis ezekre.
- Szóval miben van szükséged a segítségemre? – Nincs a hangomban számonkérés, sem elvárások, a segítségre való hajlamosság viszont annál inkább. Leginkább azt mondanám, hogy türelmesen teszem fel a kérdést és érdeklődve. Nem ma jöttem le a falvédőről – legalábbis szeretem azt hinni, aztán néha úgy van, néha meg tök bamba vagyok – látom rajta a hajlamosságot, hogy még mindig nem biztos benne, hogy jó ötlet volt-e hozzám fordulni. Nem akarom én lerohanni sem, de egyrészt ő mondta, hogy szeretne mihamarabb túlesni rajta – min is? – másrészt meg szeretném tudni, hogy mi miatt hagytam ott csapot-papot és jöttem haza trécselni.

- Csak szeretnéd. – Pajkos mosolyt villantok felé, ami már-már elhúzza Carlos helyes kis orra előtt a mézes madzagot, aztán jól képen is önti egy pohár hideg vízzel, hogy ugyan hova gondol. Csábító ajánlat, de nem azért jöttem el a nap közepén idáig, hogy beleüljek a farkába. Ami azt illeti, kifejezetten tetszik, hogy a – remélhetőleg – legújabb barátom, minden második megszólalásával valami pofátlan módon csapja a szelet. És tudom, hogy ez nem fair tőlem, mert bármennyire vonzónak is találom, a gondolataim folyamatosan Franco körül spiráloznak. Rá most nem is akarok gondolni, mert csak szomorú vagy mérges lennék tőle. – Úgy értettem, együnk a szobában. De a konyha is megfelel. – Igazából tök mindegy, a szüleim egy darabig még úgysem jönnek haza. Halkan nevetek rajta egyet. És hát sokkal jobban értékelem ezt, mint Kiana rajongását, ami totál frusztrál. Elképzelni nem tudom, mit akar az a csaj. Sőt, a kamaszlányok kurva félelmetesek. Szerintem anno a jövőbe látva róluk nevezték el a hárpiákat. Mármint nem a madarakra gondolok, hanem Homérosz verseire. De ebbe inkább bele sem kezdek, mert Carlos unokahúgát épp egy félig madár, félig női szörnyhöz hasonlítom, Franco meg pont az ilyen okos gondolatfuttatásokra szokta húzni a száját, úgyhogy kétlem, hogy Carlos is különösebben értékelné. Nem ismerem még annyira, de egy százast simán rátennék, hogy jobban hasonlít azon társaság bármely tagjára, mint rám.
Sikerül egyszerre időzítenünk azt, hogy ő elenged, én pedig kilépek a taperolása alól. Előhúzom a kulcscsomómat, és a bejárati ajtó kulcsát keresés nélkül, már rutinosan fogom az ujjaim közé, hogy nyissam az ajtót. Ez eddig oké is, de kénytelen vagyok megállni és hátra nézni rá. Láthatóan nem teljesen értem, mi történik épp. Érdekesen meresztgetem a szemeimet Carlosra.
- James és Franco különösen? - Számtalan dologra gondolhatnék, a legkézenfekvőbbnek mégis az tűnik, hogy olyanról van szó, aminek köze lehet a mágiához. Mi másért keresne pont engem? Alig ismerjük egymást, míg a másik két sráccal nevetséges módon egyhúron pendülnek már évek óta. Mondhatná bárki, hogy nem minden a mágiáról szól, de ugyan kit áltatna? Abban a városban vagyunk, ami lényegében minden természetfeletti epicentruma már jó ideje. Én pedig nem csak úgy belecsöppentem az egészbe, hanem egy – ha nem is híres, de rendkívül hírhedt – boszorkánycsaládba születtem és nevelkedtem. Tíz évvel ezelőtt, mikor ideköltöztünk és megismertem azt, aki azóta is a legjobb barátom, lehet, hogy gördeszkázni még nem tudtam és kétnaponta majd’ a nyakam törtem, de egy farkasokkal teli erdőben is képes lettem volna túlélni telihold éjszakáján. A megérzéseim általában bejönnek.
Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy Carlos belekeveredett valamibe és én tűnök a kézenfekvő megoldásnak, Franco barátai az én barátaim is alapon. Nem lett nagydobra verve az a 100 Clubos incidens, de őt biztosan beavatták. Mondjuk az más kérdés, hogy mekkora lyukakkal lett előadva a sztori. Jamesék az épületben voltak, egyedül Franco volt ott velem a vámpírokkal szemben, és hát ő meg totál kész volt. Annak a rengeteg vérnek is letakarítottam róla a nagyját, mielőtt végig rángattam a tánctéren, hogy összeszedjem a másik két szerencsétlent is és focista anyukát játszak. Szóval alaposan megrágom magamban Carlos kérését, miközben őt vizslatom a napfényben különösen intenzív árnyalatot öltő, zöldesbarna szemeimmel, végül pedig egy nagy-nagy sóhaj után felelek.
- Jól tudok titkot tartani. – Biztatóan elmosolyodom, de a kifejezés hamar el is halványul, hisz komolyan tűnik a téma. Nem kifejezetten ígéret, nem vagyok hülye, hogy látatlanba ígérgessek, ezt pedig előle sem titkolom. Ám azt azért tudathatom vele, hogyha „méltó rá” a titka, akkor bennem valóban megbízhat. – Van egy olyan sejtésem, hogy te is megbízhatónak gondolsz, különben nem kerestél volna meg.
Hamarosan kézen fogom, és egy - Na gyere! - felszólalással lényegében magam után húzom. Hát ne álldogáljunk már itt az ajtóban. A konyháig meg sem állok, nem nagyon kap lehetőséget a bámészkodásra. Ott aztán kidobom a zsebemből a középen lévő konyhasziget márványlapjára a kulcsaimat, a telefonom, meg a céges belépőkártyámat is. Kiveszek az egyik szekrényből két üvegpoharat, azt már óvatosabban teszem le, aztán a hűtőhöz lépek, és rövid bámészkodás után kiveszek egy doboz gyümölcslevet, meg egy üveg vodkát. Egyiket ebben, másikat abban a kezemben tartva vigyorogva fordulok Carlos felé. - Gyümilevet? - Nem vagyok olyan ártatlan, mint amilyennek sokszor kinézek, nagy ügy.

Nagyon nem így képzeltem el a napomat, amikor reggel kimásztam az ágyból. Illetve, az a reggel inkább hajnal négy volt, mert ott kellett lennem a külvárosban egy „papírok nélküli” szállítmány átadásánál. Ez pont egy olyan eset volt, ahol vagy másfél hete ünnepélyesen nem jelentem meg és elhiheted, hogy amit anyától kaptam, azt nem tettem zsebre. Nem mintha ez meghatna. Hozzászoktam már, hogy a prioritásaink miatt olyan a kapcsolatunk, amilyen. Franco mindig is jól értett hozzá, hogy bajba sodorjon. Vagy hát nézőpont kérdése, mondjuk inkább, hogy én sodrom magam bajba miatta. Miattuk, mert Jameséket sem kell félteni. Pont, ahogy azon a szórakozóhelyen is történt, de ezt a témát inkább napoljuk, mert most nem róla van szó, hanem egy másik jómadárról. Nem gondoltam, hogy Carlos meg fog keresni, vagy ha meg is keres, akkor nem így. Nagyon remélem, hogy tényleg fontos dologról van szó és nem valami hülyeség miatt hív, ami tökre ráért volna. A ’nem-lakom-messze’ kijelentés kicsit erős volt, mert az a környék a vállalattól húsz perc autóval. Ami finoman azt is jelenti, hogy tíz perccel azután, hogy beszéltünk, én is elindultam. Valószínűleg Franco is ezért vesz készpénznek, mert nagyjából bármikor ugrasztható vagyok. Legalábbis eddig annak vett, ezután meg nem tudom, hozzám fog-e szólni úgy valaha. Ami azért elég szomorúvá tesz. Abban sem vagyok biztos, hogy most inkább teret kellene-e neki adnom vagy a nyakára járnom.
Ami viszont biztos, az az, hogy hazugság lenne azt állítani, hogy nem dobbant meg a szívem, amikor felugrott Carlos neve a telefonomon. Olyan sokat kellett az utóbbi időben a családi ügyletekkel foglalkoznom, meg alkalom adtán Franco után rohangálnom, hogy szinte már el is felejtettem, milyen hízelgő érzés, amikor kapom a figyelmet, nem pedig adom.
A tervezetthez képest sikerül valamennyit csúsznom, pontosabban hét percet, de dobtam neki egy üzenetet, úgyhogy tudott róla. Ugyan már, értékelje, hogy első szóra az övé vagyok – mármint nem úgy, hanem így – és ne merjen panaszkodni a késedelem miatt. Ahelyett, hogy felhajtanék a házunk előtti beállóra, csak megállok az utca szélén a sötétszürke Audimmal, másodperceken belül pedig ki is szállok. Mihelyt megtalálom Carlost a tekintetemmel, vidám mosoly ül ki az arcomra és felé indulok, még intek is hozzá egy hello-t.
- Szia. Könnyen idetaláltál? – A tőlem olykor már totál megszokott cuki kínossággal kérdezem meg. Mármint ilyen hülye kérdést, ugyanazon a környéken lakunk. Én mondjuk Jameséktől kicsivel messzebb, de Francotól csak két utcányira, nála meg gondolom azért jártasabb, már csak a kuzinja miatt is. Kezdem azt érezni, hogy olyan a mosolyom, mintha a vállalatnál hagytam volna az utolsó két agysejtemet is, úgyhogy hirtelen sarkon fordulok a ház felé, hogy kövessen. – Hogy őszinte legyek, a szüleim nem szeretik a vendégeket. Szerencsére ők most nincsenek itthon, de a legjobb, ha felmegyünk a szobámba. – Csak előbb majd teszek egy kitérőt a konyhába. Mit mondjak, a Moray család nem a vendégszeretetéről híres. Vagy várjunk… most tényleg kapásból szobára invitáltam? Hülye. Hülye Esmond.