Majdnem egy mosoly kúszik az arcomra a beszólásod hallatán, más esetben, normális körülmények között - értsd úgy, hogy amikor még nem hajtottál a legjobb barátomra - jól elheherésztem volna veled ezen, beavattalak volna az összes mocskos kis titkomba ami valamilyen tudatmódosító szerhez köthető, így viszont, hogy ilyen rosszban vagyunk - vagy hát én nem vagyok veled jóban, te meg, hogy miért jópofizol továbbra is, azt nem feltétlenül értem - csak elfojtom azt a kitörni készülő félmosolyt, az alsó ajkamba harapok és hát bassza meg, csak bámulok magam elé. - Öregszik az ember. - Rántom meg végül a vállamat elég semlegesen, pedig  legszívesebben nagyon agresszívan rántogatnám a vállaimat, mintha éppen arra készülnék, hogy beverek neked egyet. Persze nem fogok - szerintem kezdjük el ezt remélni mindketten - mert biztos vagyok benne, hogy rendesen beégetném magamat, te meg csak bambán állnál és bámulnál, aztán James is bambán állna és bámulna a helyzetet megtudva a végén pedig mindenki bamba lenne és csak bámulna, és minimum ki akarna kérdezni, hogy mégis mi a fasz bajom van veled, amikor hetekkel ezelőtt teletoltuk az instát közös képekkel.
- Ja, elég rendesek. - Motyogom utánad, de hát tudod a legszívesebben azt kérdezném tőled, hogy ha olyan nagyon rendesnek tartasz itt mindenkit, akkor miért éppen engem idegelsz ki? Mármint nem tudom, hogy hol vannak a szociális képességeid egy tízes skálán, de azt minimum érezned kell, hogy nem feltétlenül akarok veled lógni. Mármint nem akarsz összejönni valaki mással? Bárkivel, aki nem Esmond? Akkor azt hiszem nagyon gyorsan megoldódna a mi kis problémánk, és újra olyanok lehetnénk, mint régen, tudod együtt kocsikázás, medencés party, James szekálása.
- Miért, mi bajod a halakkal? - Majdnem legördül az a bizonyos kő a mellkasomról, a lépteimet is egy kicsit nyugodtabbra veszem, eléggé úgy érzem, hogy nyert ügyem van, itt hagysz, elmész máshova enni vagy hát bánom is én, hogy mit kezdesz magaddal, tőlem aztán enned sem muszáj, de aztán végül te túl lelkesnek bizonyulsz, én meg félig feladom, hogy lerázzalak, szóval csak felsóhajtok, vállat vonok meg elmotyogom, hogy 'ja-miért-is-ne?' de közben ezer indokot fel tudnék hozni, hogy tulajdonképpen miért is nem kellene velem tartanod.
Szépen megvárom amíg beülsz - egy pillanatra azért elgondolkozom azon, hogy a gázra lépek mielőtt ki tudnád nyitni az ajtót de ekkora paraszt még én sem vagyok, aztán egy kicsit hangosabbra tekerem a rádió hangját hátha ettől majd veszed az adást, hogy nem nagyon szeretnék beszélgetésbe elegyedni de aztán mégis megszólalsz, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom a kérdésedtől. - Hát ja, nyilván tudok. - Kicsit undok módon szúrom oda, fél pillantást vetek is rád, ahogyan kiindexelek a parkolóból. - Pontosan mit akarsz, mit tudjak róla?

Inkább semmit sem mondok, sőt, kínosan össze is préselem az ajkaimat, félrepillantok, elvégre nem mondhatom neki azt, hogy márpedig nem, kurvára nem feltűnő, mert akkor Carl biztosan kérdezgetni kezdene, vagy ha nem is kérdezgetne, csak megkérdezné, hogy mégis mi a fasz bajom van, nekem pedig akkor meg kellene osztanom vele, hogy mi a fasz bajom van, és hát tudod, az az indok éppenséggel nem a legszalonképesebb indok a világon, úgyhogy inkább csak félrepillantok, így talán sikeresen elkerülhetem a kéretlen kérdezgetések tömkelegét. Persze próbálkozni fogok indokokat keresni, hogy miért vagyok ekkora fasz, vagy hát miért viselkedem úgy, mintha hirtelen, egyik pillanatról a másikra megszűnt volna létezni, pedig ezelőtt azért tényleg elég jóban voltunk, csak ezelőtt, Carl nem kezdett el flörtölni azzal a sráccal, akivel éppenséggel én szeretnék flörtölni meg egy kicsit mást is csinálni. Szóval érted, itt morális okai vannak a faszfejkedésemnek, amibe nyilván nem avathatom be.
Szóval csak összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, ezzel is elzárkózva a társalgás és legfőképpen a társasága elől, de hát úgy látszik Carlos nem tanult még nonverbális kommunikációról, vagy éppenséggel nem akar róla tudomást venni.
Tulajdonképpen esélyem sincs nemet mondani neki, úgy veszi föl a lépteim ritmusát, mintha ehhez értene a legjobban, én meg csak nem küldhetem el a picsába - pedig hidd el, annyira szeretném megtenni!! -, mert James elég zabos lenne azt hiszem, ha össze kapnánk, hirtelen nem tudná, hogy akkor mi a fasz van és mindkettőnket arra kényszerítene, hogy beszéljük meg. - Fasza. - Kontrázok rá, és hát tulajdonképpen nem is igazán akarok, vagy akarnék neki többet mondani, ha nem kérdezne. De kérdez, persze, hogy kérdez baszd meg, nekem meg ugye majd válaszolnom kell, szóval csak megrántom a vállamat meg teátrálisan felsóhajtok, mintha érted, teher lenne, hogy egyáltalán meg kell szólalnom. - Ja hát eléggé berosszultam, úgyhogy Esmond feltámogatott a szobába, hogy összeszedjem magam, aztán meg mire visszaértem te már eléggé padlón voltál. - Meg kurvára nem volt kedvem hozzád. Ezt persze csak magamban teszem hozzá, direkt figyelmen kívül hagyva, hogy megkérdezte tőlem azt, hogy mizu, ha valakit, hát őt biztosan nem fogom beavatni. Más esetben persze bizalmi helyet élvezne, hallhatna egy-két titkosnak szánt infót, de most, kikerült a bizalom köréből. - És veled? Beilleszkedtél már? - Félig kelletlenül kérdezek vissza, félig meg unottan, közben elbámulok egy-két ember irányába segítségkérően, de senki nem akar megszánni SENKI. - Kocsival vagyok, szóval szerintem elugrok valamelyik nívósabb étterembe. Valami seafood-os helyre, nyílt egy eléggé jó és csak húsz percre van innen. - Egy percig némán reménykedem abban, hogy akkor Carlos nem szereti a tengeri herkentyűket Ha van Isten... ugyebár. Aztán kilököm az épület ajtaját, hogy én egészen biztosan a parkoló felé vegyem az irányt.

Ne,ne,ne,ne,ne, légyszi ne!
Valahogy így könyörgök a sorshoz, amikor meglátom, ezer közül is felismerném, persze nem azért mert Carl - semmiképpen sem Carlos - olyan nagyon felejthetetlen lenne, vagy olyan nagyon tűnne ki a washingtoni diákok zöméből. Mármint nézz rá: barna haj, átlagos, sportolói testalkat, átlagos stílus, pofátlanul nagy mosoly, amitől az ember csak azt érzi, hogy a haját tépné, nagy kiskutya szemek, finom borosta. Semmivel nem több, mint mondjuk az a srác hárommal mellette - persze az a srác hárommal mellette éppen nem hajt a legjobb barátomra, szóval simán lehet, hogy az a srác menőbb is, mint Carl - vagy a másik öttel előtte.
Sunyi módon persze úgy teszek, mintha nem ismerném föl, mintha tényleg olyan átlagos lenne,mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy a sok ismeretlen - vagy hát nagyjából ismerős - arc között az övé az egyetlen, akivel mondjuk úgy gyerekkorom óta többé-kevésbé rendszeresen találkozom is.
Direkt nem fordítom elé a fejemet, a lépteimet csak megszaporázom, kikerülgetek ezt-azt, a padlót bámulom, számolom vissza  a másodperceket, azt, hogy vajon mennyi lépést kell még megtennem, hogy biztonságba kerülhessek, hogy jogosan puffoghassak, hogy megnézzem az összes insta képét és kiszívezzem az összeset.
Reménykedem benne, hogy neki sem tűnök föl, ha úgy vesszük én is átlagos, amerikai gyerek vagyok, ha leszámítjuk azt, hogy mondjuk egy kicsit jobban nézek ki az átlagnál, meg egy kicsit jobban feltűnő vagyok a társaságom miatt - szerencsénkre most éppen egyedül vagyok, és ma nem is sziporkázom, semmi Gucci ing meg cipő - de hát végül is Carlos éppen jót beszélget, éppen el tudok slisszolni mellette, kicsúszhatok  a karmaiból és kicsit gyűlölhetem titokban. Egészen jó mai programnak tűnik, legalább az edzésen lesz honnan erőt merítenem a gyilkos ütéseimhez. Kicsinálom mag az ellenfeleimet.
Három sarok, ennyit kell megtennem. Három kibaszott sarkot.
Ne,ne,ne,ne,ne, légyszi ne!
- Csá. Bocs, észre sem vettelek. - Ennyit arról, hogy létezik bármilyen sors, akihez könyörögni lehetne. Lassítok egy kicsit a lépteimen Carlos kérésére, kelletlenül odapillantok, kicsit végig is mérem - mondtam én hogy átlagos!!! - aztán csak megrántom a vállamat. Mi a fasz köze van hozzá, hogy hova sietek? - Csak kurva éhes vagyok. - Rántom meg a vállamat félig odapillantva, szinte hozzá is teszem, hogy 'akkor-máskor-beszélünk-csá'. Szinte.