Ingerenciám lenne visszakérdezni, hogy ---
- A lábaid között? - Mert amúgy ott most én vagyok, szóval nehezen férne el, de ha hagyatkozhatom a meséidre – hogy hagyatkozhatnék valaki olyan meséire, aki huszonnégy órából nagyjából húszban be van cuccozva, ha az alvásidőd nem számoljuk? - őt valószínűleg ez sem zavarná különösebben. Mármint, nyuszi, mind látjuk, hogy elég jó faszi vagyok – mondjuk a fél kezem odaadnám, vagy a fél lábam, egész fasza kis protéziseket csinálnak már, és ha a te melleid (nagyon csinosak vagytok ma este is, lányok) nem lökődtek ki, akkor valószínűleg az én orvosi fém lábaim sem hullanának le csak úgy menet közben, mármint nem olyan menet közben, bár lássuk be, az sem lenne kevésbé kellemetlen ---
Bazmeg az ekidet, Marjory.
Egészen elfelejtem ám, hogy miért adnám oda a fél lábam is, akár a menet közbeni leesést is kockáztatva, mert kiszorulok a combjaid közül, ahogy leteszlek, te meg igényesen elhelyezkedsz – áh, tudom már, a fél akármimet odaadnám (AZT NEM), ha Sadie nem lenne rámkattanva, Mack meg nem smárolt volna le random, hogy aztán romba döntsék az életem, de legalábbis a szerda délutánom –, de hát ez a világ már csak ilyen kegyetlen.
Látod, bazmeg, TE IS LÁNYOM, baba?
Vagy ne csináljak úgy, mintha a röhögésed egyébként fájna?
- Teszt. - Mert azt nem állítanám egyébként, hogy kizárólag magadfajta lányokon szocializálódtam, lettem kapós – használják még ezt a szót manapság, vagy ezt nekem kellene tudnom, mint ügyeletes fiatalnak? –, de belőletek pont annyival több jutott, hogy ne üzenjek mély szándékot az ilyen hülye hajsimogatással. Mármint, hé, ránézésre amúgy tök puha a hajad. Meg amúgy igazából is, és legszívesebben megkérdezném, hogy mit használsz, nem mintha én is ilyen puha hajat akarnék, de gyanús, hogy beütött a cucc, szóval indokolatlanul elkalandozik az érdeklődésem, mármint érted.
A számban a nyelved és én a samponodra gondolok.
Az illata is tuti jó, amúgy.
Máshogy jó, mint Mack szőkeségének napill ---
- Van. - Belemorgom a nyakadba, mert egyébként nem tudok a sajtburgerről, amit kihagytál, mégis gyűlöllek, amiért nekem nem hozattál. Hogy nézne ki, ha én küldeném el érte Bobot? Fellesek a tincseid közül. Az hogy nézne ki, ha megkérném Mimikét, hogy küldje el érte Bobot? Hát érte biztosan megtenné. Hát én is megtenném. Bazmeg, miért hagyom, hogy a nők összezavarjanak?
Összevonom a szemöldökeim, mintha rosszallanám a nevetésed, aztán csak még összébb, ahogy a vihogásod elhalkul, ahogy a tekinteted megváltozik – hogy mennyire, miért, azt nem tudom kiszagolni, annyira nem vagyok empatikus, vagy érzékeny, vagy a faszom se tudja, egy trip közepén ne várj tőlem csodát –, és valami bennem is megváltozik, de annyira sem vagyok képben, hogy a saját változásom felcímkézhessem, szóval hagyom, hogy a fogad a fülcimpámba akaszd, és ---
Elhúzom a kezeid az övemtől, mielőtt letámasztanám azokat a derekamra. Oldalra billentett fejjel fürkészem az ajkaid.
- Lépjünk?

– Ajh, akartam én új szart, maci, de Titan sosincs ott, ahol lennie kéne – nyávogom már a pultnál, ahová tettél – mert Titannal ellentétben, aki sosincs ott, ahol lennie kéne (RAJTAM), te valamiért szereted, ha én ott vagyok, ahol lennem kell (sajnos nem RAJTAD, a mellékelt ábra szerint, hát miért van tele a mai éjszaka visszautasításokkal?) –, és csak mérsékelten picsásan könyökölök hátra a pultra – ha jól hallom, közben valamit be is baszok a pult mögé, Mimike ölébe, de ő úgyis megbocsát, mert szeret, nem? szinte látom magam előtt, ahogy egy pillanatra, mindössze egyetlen pillanatra metsző tekintetét a tarkómba fúrja, de úgysem fogja megrángatni a vállamat, úgysem fogja számon kérni rajtam, mert ő nem olyan –,
gerincem éppen csak annyira feszül kényelmetlen ívbe, hogy kiemeljem a dekoltázsomat és a lapos hasamat, nem mellékesen pedig a keresztbe tett lábaim közül a felsővel a lábszáradat simogatom, mert megtehetem, és mert az ekitől mindig tapogatós kedvembe kerülök.
– Semmi olyasmi, amit még nem toltam a szádba – pislogom ártatlanul, már amennyire ebben a pózban ártatlannak tűnhetek, mellékesen, finoman beharapott ajakkal megállapítom, hogy mennyire tökéletes vagy, aztán kinyúlsz az arcom felé, a fülem mögé simítasz egy tincset, én meg reflexből pofán röhöglek.
– Istenem, ez meg mi a bánatos lófasz volt? – Még a könnyem is kicsordul – az előbb sírtam félig, de legalább hé, nem keltek feltűnést, szóval egyáltalán nem gáz, ugye? –, előrehajolok, a válladba kapaszkodom, lesmárollak még egyszer, aztán a nyakadba kapaszkodva lógok rajtad kicsit, ahogy beüt az anyag, az agyamban pedig úgy kavarodnak össze a gondolatok, ahogy egy egészséges bolognai szósznak kell.
Ó, bassza meg, HIBA VOLT kihagyni azt a sajtburgert! Jaj, Hudson, hát lehet, hogy téged foglak megenni helyette KÉTSZER.
– Most komolyan, van olyan csaj, akinél ez működik? – És még mindig vihogok, és JÓ, azért valamennyire nálam is működhet, ha most úgy csüngök rajtad, mint egy kéthetes koala, de tudod, hogy nekem aztán bármit mondhatnál, velem bármit tehetnél, valószínűleg ugyanez lenne a vége, tehát belőlem TÖKRE nem kellene kiindulni.
Aztán abbahagyom a vihogást, és egy pillanatra, ha jól figyelsz, észreveheted a tekintetem a kétségbeesést. Csak egyetlen pillanatra. De aztán észbe kapok, és közelebb húzlak magamhoz ültemben, és a nyakadba csókolok, meg a számba veszem a fülcimpádat, és bár ide vagy oda, tömeg ide vagy oda, az ujjaim már-már a nadrágot szélét keresik, istenem, Hudson, menjünk innen, és csináljunk valamit, különben össze fogok omlani, kérlek, ments ki innen, és vigyél valahová, és ölelj magadhoz, és kefélj ki belőlem minden szart, mert elpusztulok.
Én is.

Egyetlen másodpercre lehunyom a szemem – mert átbaszol, egyetlen pillanatra igenis átbaszol, elhiszem, hogy most majd megint elveszítem a fonalat, HÁT TE IS LÁNYOM, Marjory? –, aztán rajtakapottan nyitom ki, hogy az oldalra billenő arcod csodáljam közvetlen közelről, és egy szívdobbanásnyi időre esküszöm, elbizonytalanodom, mert ---
Hogy lehetsz ennyire kibaszottul tökéletes?
Mármint ezzel eszemben sincs az elmúlt X hétben közelről, félhomályban szemügyre vett csajokat fikázni, de komolyan, neked totál olyan a bőröd, mintha enyhén fényes, selyem-sima, egységes árnyalatú, meleg viasz volna, nem olyan műanyag próbababásan tökéletes ---
Ugye ez az első eki, amit a nyelvedre tolsz?
Mármint nem a te első ekid, nem is életed első ekije, sőt nem is az este első ekije, de ugye az előbb nem toltál le egyet a mandulámig üdvözlés gyanánt? Nem mintha bánnám, de szerintem mind tudjuk – te, én, meg nagyjából bárki, aki látott már ekin –, hogy megduplázni a dózist nem jó ötlet, mert akárhogy is nézzük, a drogfogyasztási szokásainkat eltekintve mi ketten, mókuska, nem vagyunk egy súlycsoportban. Persze ez nem jelenti, hogy meg tudnálak állítani. Vagy kedvem lenne egyáltalán megpróbálni. Valamibe bele kell dögleni, nem?
Én meg mostanság – pontosítanék, úgy két órával ezelőtt – nagyon éreztem ám a halálvágyat, minek okán kedvem lenne elvándorolni veled minden alkohol forrásáig, leválasztani a számról az ajkaid, felültetni a pult melletti egyik magas bárszékre, átölelni és nyöszörögve a melleidre hajtani a halántékom, de egyrészt nem hiszem, hogy erre épp a te melleid kellene használnom – nem mintha bajom lenne velük, félre ne értsd, sőt, nem hiszem, hogy méltó viselkedés volna párnaként azonosítani őket (látod, nem ezeket, meg azokat, ŐKET, biztos drágák is voltak, de tök megérték, drágák voltak nagyon?) –, másrészt nem hiszem, hogy épp te lennél az, aki előtt le kellene vedlenem a férfiasság érzéketlen-seggfej maszkját.
Szóval elcipellek a bárig, a tervek szerint lepakollak egy ülő alkalmatosságra, vállaid mellett támasztom tenyereim a pultra, leválok a nyelvedről, és ahelyett, hogy a halántékom simítanám rájuk NYÖSZÖRÖGVE – de jó is lenne, kicsit el is bizonytalanodom, de nem hiszem, hogy neked ez feltűnne –, csak rájuk kuncogok, megcsóválom a fejem, végignyalom az ajkam – mégiscsak a melleiddel szemezek, fáradt vagyok, nem vak! –, aztán csak váltok az arcodra – mondom fáradt vagyok, de még mindig brit, és még mindig nem elég paraszt –, és oldalra billentem a fejem. Nem tudom, hogy tényleg beszélgetni akarok-e veletek. Igen, éppen VELED, meg a melleiddel.
Hé, nem hibáztathatsz, amiért nem tudom elfelejteni, hogy ŐK is itt vannak.
- Akarom tudni, mi volt ez? Valami új szar? - Tapad a bőröm a szájfényedtől. Sadie Kettősmérce Kingsley egy picsa, Mack lesmárolt, és rémlik, hogy pont olyan puha a haja, mint neked, Griffinnek meg fogalma sincs a világról. Te elköltöznél a helyemben?
Aztán kurvára összeszorítom inkább a résnyire nyíló ajkaim.
Csak balom húzom el fényes laptól, füled mögé simítom a nyakad oldala felé útba eső tincseket.

– Ó, hát Mimi simán spike-olja a piádat, ha szépen kéred, szerintem kuuurvára bejössz neki – nyávogom, miközben még a nyálad ott hesszel az ajkamon, és persze a kuuurvára közben még a szememet is forgatom, mintha az ajkamon hesszelő nyáladból arra lehetne következtetni, hogy Miminek igen, NA DE NEKEM, PFFT, ugyan már!
De, Hudson, nekem is kurvára bejössz. Csak mondjuk, hát, tudod, az van, hogy ugyanúgy, ahogy Miminél, nálam is elég két szép szó ahhoz, hogy a lábad előtt heverjek, csak az én esetemben a lábad előtt heverés gyakorlatilag MAJDNEM szó szerint igaz – a lábad előtt TÉRDELEK –, ahelyett, hogy amolyan Mimi-féle stílusban rejtsem a pironkodásomat cinikus megjegyzésekbe és egogyilkos szemforgatásokba. Tudod, Hudson, én ÉPÍTENI szeretem a pasik – meg a nők – egóját, fényezgetni mások hiúságát, nem ám úgy, mint Mimi – de hát ő ezt honnan is érthetné? Végül is még szűz. Vagy nem tudom, amikor egyszer felajánlottam, hogy kinyalom, akkor úgy tűnt, hogy az. Mert hát mi másért utasított volna vissza? Bár azzal nem vettem volna el a szüzességét, szóval az is lehet, hogy ez az egész így---
De miért is Mimire gondolok AZON KÍVÜL, hogy szempillarebegtetve szeretném megkérni, hogy csodálatosan-szentimentálisan baszasson be téged amolyan ISTENESEN? Amikor ahelyett, hogy rá gondolok, inkább újra ledughatnám a nyelvemet egészen a manduládig, és már hajolnék is közelebb, hogy egy gyöngyhalászokra jellemző lélegzetvételt követően újra rád cuppanjak, amikor MINDEN farkaserőmnek köszönhetően – kábé ez az össz haszna, eskü – megérzem, hogy valami kurvára nem okés ám nálad.
És tudod, nekem megvan a módszerem arra, ha valami kurvára nem okés.
A melltartómból húzom elő az icipici, fehér tablettát.
– Vagy ha szeretnél egy kis headstartot, akkor ez is segíthet – biccentem oldalra a fejemet, és még ártatlanul ringatom is magam egy kicsit, csak hogy aztán végignyaljam az ajkamat, aztán a nyelvem hegyére tegyem az ekit, várnék két szívdobbanásnyi időt, amíg elkezd szétolvadni a nyálam hatására. A nyakadba kapaszkodom, és újra megcsókollak, mert most komolyan, ki NE akarna velem ekirulettezni?

- He? - Mielőtt nagyon összezavarodnátok – annyira cuki és elővigyázatos vagyok, nem? - ezt nem én kérdezem ám így igényesen – jó, ha az igényességét nézzük, akár én is kérdezhetném, és, bumm, MÉGSEM –, hanem a cuki szőke, miután az első Mimikézést követően hivatástudattól buzgó pultosként abbahagyja a hajolgatást, hogy kiszolgáljon és/vagy meghallgasson és/vagy elviselje, ahogy a szájába dugod a nyelved – lássuk be, nem az eszedért szeretünk, de kiszámíthatónak durva volna csúfolni –, de te már mással vagy elfoglalva, akkor meg nyilván semmi fontos, szóval a szöszi kihasználva a huszonöt század másodpercet, amíg az a sok faszság – ezt csak valószínűsítem, simán lehet, hogy a mindenség elméletén morfondírozol bekokszozva - kering a csinos buksidban, egész egyszerűen megpattan, mielőtt a rázúdulnának a fejlemények.
Egyébként nem tudom, miért vagyok itt.
Mármint oké, szeretek inni – melyik huszonéves srác mond nemet a bebaszásra, úgy értem, Griffinen kívül –, többnyire hétvégén – olykor hétköznap is, ha az elmúlt hetvenkét órát vesszük alapul, leginkább hétköznap, basszameg –, mert kicsit azért érdekel a suli, meg a lóvé, amit anyámék úgyis utalnak, ha épp csak átcsúszom, baszki
minek erőlködöm?
Minek erőlködtem egyáltalán VALAHA?
Szóval inni szeretek, a lányokat szeretem ---
Szerettem?
Nem ÚGY értem – ha úgy érteném, neked szólnék először Griffin, wink-wink –, sőt talán úgy sem, hogy a nők volnának minden jó elrontói – DEHOGYNEM –, sőt úgy sem, hogy soha többé nem megyek a közelükbe – néhány hét Sadie- és Mack-elvonás igazán elférne, de ekkora szerencsém úgysincs –, sőt.
SŐT!
Jó, valahol – nagyjából ott üt be a felismerés, amikor már messziről, más testek, idegen szagok és ismerős aromák közül csápként, napsütötte bőrű kígyóként nyúl ki a pórusaidból mézédes auraként párolgó fahéj, kakaó, karamell illat - azért már sejtem, miért vagyok itt. Én hallom, nyugi. Persze simán lehet, hogy csak leolvasom a szádról, a visítást, meg már az agyam adja hozzár, de nem adsz időt, hogy komolyabban átrágjam magam a témán. Valami mást adsz a számba, amin pont nem rágódni szoktam.
Tüdőmből túl hirtelen szalad ki a levegő, jobb karom önkéntelen mozdul, a derekad fonom körbe vele, elég szorosan, hogy tartani se légy kénytelen magad. Egy ÚR vagyok, bazmeg. Meg hát az állapotodból kiindulva talán nem árthat, ha segítek. Mert egy kibaszott ÚR vagyok, bazmeg. Balom nyakad oldalára simítom, hüvelyujjam megtámasztom az állad hegyén. Óvatosan tolom feljebb, hogy lélegzetvételnyi szabadsághoz jussak.
- Jaj, baba. Hogy fogok behozni egy ekkora lemaradást?

Az előbb írtam üzenetet, bazmeg, de máris elvesztettem a telefonomat. Keresgetem, hogy nem ültem-e rá, hogy nem csúszott-e a mellem közé – mióta megcsináltattam, ez TELJESEN valid lehetőség amúgy! –, hogy nem dobtam-e át teljesen véletlenül a pult másik oldalára, Mimike ölébe, de hát a fasz tudja, amúgy is fogyóeszköz, bár a netflixes arcok már párszor rám szóltak, hogy ha már úgyis elhagyom az összes szájba kúrt telefonomat, legalább ne legyenek tele szigorúan titkos lófaszokkal. Én meg nevettem, és cukorfalat voltam, és mondtam, hogy persze, de hát BAZMEG, nem úgy állok hozzá a telefonomhoz, hogy ÚGYIS el fogom hagyni, és elhagyás előtt eltávolítom róla az összes, NDA által kikötött szarságot, vagy igen? Most komolyan, akkor ki a tizenkilenc éves sötét kis picsa, ők vagy én?
Hát, oké, én, de most ebben az esetben azért csak nem én vagyok a hülye, nem?
Hát, oké, én, mert az előbb írtam üzenetet, bazmeg, de máris elvesztettem a telefonomat, de ÉRTITEK, nem? Valaki nyugtasson már meg, hogy az én pártomat fogja, oké?
– Mimike? – Még a pultra is csapok egy kicsit túlságosan is bebaszarintva, egy kicsit túlságosan is magam alatt, de Mimike nincs sehol – az éjszaka egy CSOMÓSZOR eltűnt valami hátsó szobában, és ha nem lenne az orrom tele a koksz szagával, meg hát, lássuk be, magával a koksszal is, pedig amúgy UTÁLOM a kokaint, csak éberebb és gondolkodósabb leszek tőle – van ilyen szó egyáltalán? –, és annak általában sírás a vége, és bassza meg, nem akarok sírni, NEM AKAROK SÍRNI
hol tartottam?
– Mimike? – Ja, igen, Mimikét kerestem, de Mimike nincs sehol, a telefonom sincs sehol, és ha a telefonom sincs sehol, az azt jelenti, hogy Hudson sem lesz sehol, mert tutira ő is cserben fog hagyni, mert cserben hagy mindenki – ISTENEM, DE KURVÁRA UTÁLOM A KOKSZOT –, és már tényleg ott tartok, hogy sírjak, amikor nyílik az ajtó, és a csilis csokira emlékeztető illatod még a koksztól sebesre szívott szaglóhámon keresztül is megcsap.
– HUDSON! – És visítok, bár nem mintha bárki hallaná amúgy az üvöltő zenén keresztül, de lecsusszanok a bárszékről, a szoknyám valószínűleg a derekamig felcsúszik, nem mintha észrevenném, és a tizenkét centis magas sarkúm ellenére végtelen könnyedséggel rohanok oda hozzád, hogy a nyakadba vessem magam, aztán szájon csókoljalak, és gyakorlatilag a manduládig lenyomjam a nyelvemet.
Ahogy az ölelésem alatt érzem a bőröd alatt száguldó vért, és az idegvégződéseim felfogják a pórusaidból áradó lüktetést, igazából arra kell jutnom, hogy azért annyira mégsem utálom ám a kokszot.