Have you ever heard of voices kept inside, An infinity of lands you can’t define, In a part of your brain remains the devil’s eye

És te elmondanád, ha...
Nem.
Gondolkodnom sem kell rajta.
Amikor először történt meg, akkor sem mondtam senkinek. Ennek tükrében pedig álszent és hamis volt a kérdés, amit feltettem neked, de úgy tűnik, hogy mégis csak saját magam körül forog az egész világon, és Jeremy minden szenvedését is büszkén fogom viselni, kokárdaként tűzve a mellemre, mintha ez is csak rólam szólna, miközben pontosan tudom, hogy én senkinek sem mondtam semmit az első alkalommal, és ha még egyszer megpróbálnám, akkor sem mondanék senkinek semmit.
Most talán annyiban lenne más, hogy bár senkinek sem mondanék semmit, valahol akarnám, hogy rám találjanak. Csak még azt nem tudom, hogy azért akarnám-e, hogy megmenthessenek, vagy azért, hogy fájjon valakinek. Akárkinek.
Végtelenül ritkán gondolok ilyesmire. Erre jó az LSD, erre jó az eki, erre jó a varázsgomba, és ha túlságosan is tartok attól, hogy rossz trip lesz belőle, akkor csak iszom. A kokain túlságosan kijózanít, a fű túlságosan letompít, a két végletben folyton ott várnak a szarságaim, amikkel nem akarok szembenézni, mert amikor szembenéztem velük, megbasztak.
Nem mondanám el, Hudson. Valószínűleg csak kefélnék veled egyet búcsúzóul.
Már nyitnám a számat, hogy ennek ellenére hazudjak egy igent válaszul, a válladba kapaszkodom, a kezemre meleg víz ömlik, a kezemről meleg víz ömlik végig a hátadon, aztán ahogy suttogva kiejted azt a kérdést, reszketni kezd a szívem a mellkasomban, és kis híján összezuhanok. Mégis állom a tekintetedet, mert elég részeg vagyok ahhoz, hogy ne sétáljak bele ebbe a csapdába, ami végül mindkettőnket foglyul ejtene.
– Azzal segítesz, ha erről az éjszakáról sosem beszélünk – mondom, és megcsókollak, és felhúzom a térdemet, hogy a lehető legkisebbre szorítsam a köztünk lévő távolságot.

I've never been the one in your eyes, I've never been the truth, all you saw was a broken mirror, And they told me to care

Meglehet, hogy fogalmam sincs, mit a kedvence színed, mit tudsz főzni (erre lenne tippem, de azt hiszem, nem jött még el az ideje, hogy ismét következmények nélkül lehessek szemét), hogy melyik filmet nézed meg legalább évente egyszer, de már a bőröd alatt vagyok, de abban már megbizonyosodtam, hogy azzal nem segítek, ha elhúzódom, nem menthetlek meg úgy, ha józanságra intelek, nem fejthetem ki belőled a fájdalmat, ha visszacsomagollak, nem vehetem el a kínjaid, ha nem érintelek, ha viszonzásként nem csókollak, ha nem nyúlok a derekadért, és nem húzlak magamhoz, hogy kénytelen légy felállni.

Tudod, valahol azért elbizonytalanodom, valahol ott, hogy a kádba lépek, és beleborzongok, mert a meleg víz végigömlik a hátamon, és beleeszi magát az alsónadrágba, amit sebtében kaptam magamra, miután ide száműztelek a kiokádni vágyott rémálmaiddal, és nem, akkor még eszembe sem jutott, hogy ezzel nagyobb szörnyűséget tettem – azt hittem, segít megóvni a megmaradt méltóságod, ha nem nézem végig, ahogy hánysz –, mintha melletted maradtam volna, hogy a hátad simogassam nyugtatólag, miközben a tehetetlenségtől elszorul a torkom.

És aztán tényleg elszorul a torkom, ahogy rám emeled a könnyes tekinteted, és megtorpanok, egyetlen pislogás erejére, a tenyerem továbbra is a derekadon, az ujjaim a tincsed közt a tarkódon, és úgy nézek rád, mintha nem nekem kellene ellenkezni – vagy talán nekem kellene ellenkezni, felismerni, miről szól a dolog, felismerni, és nemet mondani, mert ez nem megoldás semmire, de mi van, mi van, ha nincs más megoldás, mi van, ha azzal, hogy elutasítalak, csak még mélyebb mocsárban találod magad, mi van, ha azzal, hogy engedek, csak még tovább odázod a megoldást, mi van ha erre nincs megoldás? –, hanem neked, hiszen valójában nem az én tisztem választani az utak közül, hanem igenis a tiéd. Te tudhatod, mi jó neked – rendben, ez persze nem ilyen egyszerű, talán fogalmad sincs, de azt csak érzed most mi segíthet –, és ---

Fogalmam sincs, mit tegyek.

- És te elmondanád, ha - ha meg akarnád ölni magad? Összeszorulnak a fogaim, csak suttogásra telik. - Hogy segíthetek?

Have you ever heard of voices kept inside, An infinity of lands you can’t define, In a part of your brain remains the devil’s eye

A tenyerem már akkor az arcodon van, amikor felteszem a kérdést, és az igened után önkéntelenül húzlak közelebb magamhoz, és csókollak meg. Én csak így tudok gyógyulni. Így őrjöngök, így dühöngök, így nevetek, így gyászolok. Talán láthatod a röpke, bizonytalan mosolyt előtte, de az is lehet, hogy figyelmen kívül hagyod, és megengeded, hogy kihasználjalak.
Vajon hányszor tették ezt meg veled? És vajon tudod, hogy ezt teszik veled? Nem hiszem, hogy én lennék az első és egyetlen, mert túlságosan is természetesen simulsz bele ebbe a szerepbe. Nem állítom, hogy a párkapcsolatok kibaszott nagy szakértője lennék, de túlságosan is sokakkal tettem már szert túlságosan mély ismeretségre ahhoz, hogy ne lássam a jeleket.
Meglehet, hogy fogalmam sincs, hogy mi a kedvenc színed, hogy mit tudsz főzni, hogy melyik filmet nézed meg évente legalább egyszer, de már a bőröd alatt vagyok, mint sok mindenki másnak is. Olyasmit tudok rólad, amit talán még te sem tudsz magadról, vagy csak nem akarod beismerni magadnak, vagy talán beismerted, de nem tartod elég fontosnak ahhoz, hogy foglalkozz vele, vagy úgy teszel, mintha nem létezne, vagy mintha nem lenne súlya.
Én már nem számolom, hogy hányszor éltem vissza a lelkeddel és a testeddel. A szíveddel talán egyszer sem, mert az a mélység egy másik szintje, amit soha meg sem kapargattunk, de attól még kár azzal áltatni magunkat, hogy ez egy kétirányú utca. Mindig én kereslek. Mindig én diktálok. Ha ebben a viszonyban én lennék a férfi, akkor utolsó szemétládának tartanának, aki gátlástalanul visszaél a nők jóindulatával, toxikus maszkulinitást hajtogatnának, így viszont--
Így viszont csak visszacsókolsz, és nem csinálsz ügyet belőle, igaz?
Hát megtorpanok egy pillanatra, és még úgy, könnyes szemmel, kipirosodott arccal fürkészlek közvetlen közelről. Hagyok lehetőséget, hogy nemet mondj. Hagyok lehetőséget, hogy segítségért kiálts.
De úgysem fogsz, ugye?

I've never been the one in your eyes, I've never been the truth, all you saw was a broken mirror, And they told me to care

Egyébként magamra vehetném, ahogy benyögöd kösz, de egyrészt nem vagyok hisztigép, valójában eszemben sincs panaszkodni, valójában ha nem is tartom felelősnek magam a jókedvedért, ha nem vagy a hagyományos értelemben vett barátnőm, ha lényegében alig láttalak még úgy, hogy előtte ne ittam volna le magam – eddig legalább egyikünk, vagy ideális esetben mindkettőnk bepiált, betépett, beszívott előtte, valahogy így tűnt helyesnek, akkor tűnt természetesnek a neved keresni a beszélgetéseim közt, a nevem keresni a híváslistádban –, ha valójában a butus reality az egyetlen oka, hogy a nevednél, és a kacajod színénél többet is láttam már belőled, akkor is hajlamos lennék megkockáztatni, hogy talán barátok vagyunk.
Vagy haverok.
Haverok extrákkal.
Szóval nem érzek semmilyen élt a köszödbe - amúgy ez azért is lehet egyébként, mert FÉRFI VAGYOK (ezt nem azért emelem ám ki, hogy bármit is bizonygassak, jófejséget, türelmet, udvariasságot, előzékenységet, erőt), egyszerű, mint a faék, és az esetek többségében nem megyek tovább a szavak jelentésénél, nem süllyedek mély hangszínelemzésbe –, csak bólintok, és inkább elkísérlek a fürdőbe. Szűkült szemréseim közül sandítok rád, ahogy leereszkedsz a kád szélére – azt nem mondom, hogy jobban nézel ki, de lesz ez még így se –, mielőtt megeresztenék egy kesernyés, halvány mosolyt. Ne hidd, hogy téged becsmérellek, tartalak túl kevésre, mindössze eszembe sem jutott, hogy valaha is a problémáimmal – jó, sok azért nincs, nincsenek különösebben mély érzelmeim, sötét gondolataim, vagy önpusztító hajlamaim, mondtam már, hogy egyszerű vagyok, mint a faék? - terheljelek, és itt esik le, hogy ha volnának is bizonytalan pillanataim, akkor sem tudnám kibe kapaszkodjak.
Nekem haverjaim vannak.
Extrákkal.
(És az extrák alatt nem a hajlani háromkor telefonon szolgáltatott lelkisegélyt értem.)
- Igen. - Pont annyira őszintén és különösebb gondolkodás nélkül válaszolok, amennyire komolyan is gondolom. Legfeljebb leszarnád, mert túlságosan be vagy állva, tépve, szívva, fújva. De ha kéznél volnál, valószínűleg nem tartanám magamban, ami a lelkemből – a gyomromból, az egyéb szerveimből – a számra kívánkozik, ahogy eddig sem tettem.
Talán ma.
De mennyire lenne szar már épp neked arra a két libára panaszkodni?

Have you ever heard of voices kept inside, An infinity of lands you can’t define, In a part of your brain remains the devil’s eye

Még ahhoz sincs energiám, hogy lesújtón végigmérjelek, amiért a bizalmamat beléd, az üveget pedig a kezedbe helyeztem, te pedig az üveggel együtt a bizalmamat is arrébb tetted. Csak nézek vágyakozva az üveg után, megbántam, hogy odaadtam, talán azt is megbántam, hogy kimondtam azt, amit, mert én is tudom, hogy ez nem én vagyok, és valahol azon agyalok, hogy ha tudtad volna, hogy ezúttal nem azért írok rád részegen, mert magamban akarom tudni a farkadat, hanem valami teljesen másért, amit még a saját magam számára sem tudtam megfogalmazni, akkor valószínűleg nem jöttél volna. És mégsem érzem magam árulónak, téged érezlek annak, mert jelentőségteljesen arrébb tetted azt az üveget, amibe kapaszkodhatnék, ha már nincs semmi és senki más, akiért nyúlhatnék.
– Kösz – mondom aztán arra, hogy sajnálod, nem ám cinikusan, de fogalmam sincs, mit szokás ilyenkor mondani. Én is sajnálom. Kurvára sajnálom, hogy nem voltam otthon, de ha otthon lettem volna, valószínűleg akkor sem tudtam volna mit tenni. Azon agyalok, hogy miféle hibákat követhettem el, de nem tudom, hogy én miben másíthattam volna meg a dolgok menetét. Mert azt sem tudom, hogy amikor én vágtam el a csuklómat, akkor végül is miért nem ismételtem meg, miután visszahoztak az életbe. Talán beszélgethettünk volna erről Jeremyvel, de nem láttam, hogy gond van, nem láttam, hogy nagyobb gond lenne, mint amekkora gond másoknál vagy éppen nálam van. Nem érzem úgy, hogy felelősséggel tartoznék érte, és azt hiszem, ez talán még jobban bánt, mint az, ami történt, mert senkinek sem lenne szabad úgy élnie, hogy senki sem akarja vállalni a haláláért a felelősséget. Ahogy az életéért sem.
Ráfogok a kezedre, és megyek, mert az egyszerű vezényszavak követésében jó vagyok, még az üveget sem veszem fel. A kérdésedre megrázom a fejemet, aztán a fürdőben leülök a kád szélére, nézem az erős kezedet, az alkarodon futó ereket, a szép ívű arcodat, és kénytelen vagyok kinyúlni, hogy végigsimítsak rajta.
– Szerinted te elmondanád nekem, ha baj lenne? – Nem rólam kéne szólnia. Tudom, de mégis csak önmagamat tudom sajnálni, amiért kedvem lenne hányni, de már epe is alig maradt bennem, hát nem tudom, hogy mi ürülhetne még ki a gyomromból.

I've never been the one in your eyes, I've never been the truth, all you saw was a broken mirror, And they told me to care

Azt hittem, ha bármi betörik, leszakad, szétloccsan, elroppan, az nem azért lesz, mert produkálsz egy diszkrét idegösszeomlást. Azt hittem, hogy nem kell ilyesmikre készülnöm, azt hittem az elején, hogy tudok vele valamit kezdeni, de rá kellett jönnöm, hogy még sosem kellett erősnek lennem valaki helyett, sosem kellett felvakarnom valakit a padlóról, a csajok, akiken eddig segítenem kellett, legfeljebb túl részegek, vagy túl másnaposak voltak, de sosem lelkileg sérültek.
Ezt most ne vedd magadra, talán itt az ideje, hogy én vegyek magamra valamit – a cipőimen, vagy a ruháimon kívül, amire egyébként elég nagy volt a késztetés az elmúlt néhány percben –, például azt, hogy senki nem tartott elég sokra, vagy elég megbízhatónak, hogy rám bízza a fájdalmát, és ez valahol elég szomorú. Még ha nem is tudok vele túl sok mindent kezdeni.

- Nagyon - Önkéntelenül nyúlok a vállad helyett az üvegért. Talán megölelni volna célszerű, nem piával lehúzni. Ó, ha tudnám, mit kell erre mondani, ha nem lenne az egész helyzet tök kínos, ha nem érezném magam full tehetetlennek! Igazából ezen valószínűleg az sem változtatnak, ha úgy lennénk együtt, nem tudnék segíteni, nem tudnám visszacsinálni, és aligha tudnálak annyira felvidítani, hogy kismássz ebből a kibaszott fekete lyukból. - sajnálom, Marj. - Elveszem az üveget, aztán ahelyett, hogy belekortyolnék, leteszem magam mellé a másik oldalra, az ágy szélére. Még tépelődöm pár másodpercet a térdeimen támaszkodva lehajtott fejjel, mielőtt lassan, nagyon ráérősen felemelkednék. Nem rohanunk sehova, nem?
Oldalra billentett fejjel állok meg előtted, mérlek végig, állapítom meg szó nélkül, hogy igencsak romos vagy, aztán kinyújtom feléd a kezeimet, és csalogatón meghullámoztatom az ujjaimat.
- Gyere. - És ha hajlandó vagy felemelkedni, hát ráfogok a tenyeredre és elvezetlek a fürdőbe. - Nem mondtad még senkinek? - Talán nem én voltam a megfelelő első, nem teszem hozzá, de megvárom a válaszod, mielőtt megnyitnám a zuhanyzóban a vizet.

Have you ever heard of voices kept inside, An infinity of lands you can’t define, In a part of your brain remains the devil’s eye

Mivel férfi vagy, ezért természetesen a rosszabbik lehetőséget választod. Már nem azt, hogy elmész – ez amúgy alapjáraton nem feltétlenül lenne rossz lehetőség, mármint, sokszor izélnek azon a férfiak, hogy a nőnek feltétlenül ELŐBB kell elmennie, de most őszintén, időnként már csak azt várjuk, hogy vége legyen, és menjetek el ti előbb, oké? –, bár valószínűleg akkor csak felzokognék, és keservesen jajveszékelve siratnám önmagamat, hanem azt, hogy nem nyitod ki az ajtót, nem jössz be, nem ölelsz magadhoz, nem vigasztalsz.
Az elmúlt időszakban nem először jut eszembe, hogy ha BÁRKITŐL IS ilyesmit várok, akkor ideje lenne beújítani egy tartósabb kapcsolatot. (Mondjuk, a félórásnál tartósabbat ANNYIRA nem lehet nehéz, nem?) Mondanám, hogy megkérdezem Mimikét, hogy mit tudna ajánlani, de amikor legutóbb csekkoltam, akkor még szűz volt, ami nem jelenti persze, hogy nincs kapcsolata, de azért elég erősen utal rá, nem? Hacsak nem hord purity ringet, hogy őrizgesse magát az igazinak, de akkor is tudnia kellene valamit arról, hogy HOGYAN is kellene megfogni azt az igazit, nem? Meg igazából nekem nem is az igazi kell, csak valaki, aki tudja, hogyha kivagyok, akkor igenis be kellene jönnie ide, és annak ellenére megölelgetnie, hogy valószínűleg bűzlök a hányástól.
És hát úgy tűnik, hogy Hudson akármennyire is jó arc, erre sajnos nem alkalmas. És meglehet, hogy ez nem Hudson hibája.

Szipogva nyitom ki az ajtót, és úgy sunnyogok elő, mint egy kiskutya, akit jól megszidtak, miután széttépett két párnát, és beleszart a gyerek babaházába. Kerülöm a tekintetedet, de azért mégis odakúszom hozzád, kiveszem az öledből a piát, megállapítom, hogy nem sokat hagytál benne, aztán kortyolok belőle kettőt, csak hogy legyen valami a gyomromban, amit az elkövetkezőkben majd kiokádhatok.
A kézfejemmel törlöm meg az ajkamat – rajta a hányás és a kibaszott drága rúzsom emlékével –, aztán az üveg címkéjét kezdem kapargatni, csak hogy megadja az alaphangot ahhoz, hogy végre meg bírjak szólalni.
– Felkötötte magát az egyik szereplőtársam – reszeli a hangom rókázós rekedtséggel. – Egyedül voltam, amikor rátaláltam – teszem hozzá, és elhúzom a számat. Nem tudom igazából, hogy azok után, hogy felmértem, hogy hiába is várnék tőled bármiféle olyan támogatást, amire igazán szükségem lenne, miért is mondom el neked, de azt hiszem, tartozom valamiféle magyarázattal a ma estére.

I've never been the one in your eyes, I've never been the truth, all you saw was a broken mirror, And they told me to care

Tudod, Marj, most egyébként reklamálhatnék.
Nos, nyilván nem a képességeid miatt, vagy azért, mert neked csak a farkam kell, a baj mégis ezzel kapcsolatos. Mondhatjuk, hogy a problémám gyökere, hogy a megszokott felállással – na, nem az én felállásommal, avval TERMÉSZETESEN nem volt semmiféle gond – ellentétben ezúttal láthatóan nem kizárólag a farkam érdekel, vagy legalábbis nem érdekel már a farkam, esetleg kizárólag a farkam nem érdekel, tulajdonképpen lényegtelen, egy biztos, tudok én ám tök jófej is lenni, csak nem akarok.

Oké, ez is túlzás, viszonylag sokszor akarok egyébként, de az utóbbi hetekben akárhányszor leadtam a parasztságot, hogy valakivel jófej, esetleg kifejezetten kedves és gondoskodó legyek, abból az lett, hogy akaratomon kívül LESMÁROLTAK, MEGÖLELTEK, rám startoltak, és most beszólhatnál, hogy „jaj, te szegény”, meg „ez most miért baj”, vagy „buzi-e vagy” – nem vagyok, és ez most nem homofób megjegyzés, hanem zenetörténeti kitekintés -, hát azért bazmeg, mert férfi vagyok és mint olyan, ösztönösen képtelen a visszautasításra. Aztán meg ott állok – NEM ÚGY -, leforrázottan, amikor mégiscsak összeszedem magam, és a nagyobb bonyodalmak elkerülése végett elhátrálok – egyesek szerint elmenekülök, de ebbe most nem szeretnék belemenni, van enélkül is elég szar a fejemben az ekitől, a visításodtól, a piától, amit az ölembe basztál, meg a tévé képernyőjének szakadásától, ami már csak azért is tátong bennem kielégületlenségként, mert nem én léptem meg, pedig milyen szívesen megtettem volna -, és még én vagyok a seggfej.

Mármint érted, nyilvánvalóan Sadie és Mack is seggfejnek néz, ami alapjáraton tökre nem érdekelne, szóval most fel vagyok baszódva, amiért nem hagy nyugodni a tényállás. Hát nem, Marj, nem tetszik, a kiborulásod, és valahol a SEGGFEJ tudatom mélyén felsejlik a lehetőség, hogy tiplizzek a pokolból, és VÉGRE igenis rászolgáljak a seggfej jelzőre – azért azzal nem áltatom magam, hogy eddig SOSEM szolgáltam rá -, aztán legyűröm a késztetést, meg a piát, amit hozzám vágtál, és nézegetem még egy kis ideig az ajtót, amit igényesen rád csuktam, miután letámasztottalak a WC-t ölelgetni.

Addig már nem jutottam, hogy bármelyikünkről letisztogassam a vérem.
Mit lehet tenni, én sem vagyok tökéletes.

Have you ever heard of voices kept inside, An infinity of lands you can’t define, In a part of your brain remains the devil’s eye

Néhány percre kitöltötted bennem azt a vákuumszerű űrt, tudod?
JÓ, JÓ, nem leszek igazságtalan, nemcsak NÉHÁNY percről volt szó, hanem azért, izé, jóval többről, de hát, Hudson, most őszintén, a férfiak farka csak ideig-óráig képes lekötni egy lány figyelmét, főleg ha az illető lány már annyi farokkal találkozott – a szó MINDEN értelmében –, mint én.
És aztán jó lett volna hagyni, hogy magával ragadjon az álom, én lettem volna a kis kifli, a fenekemnek simult volna a farkad, a hátamnak az izmos mellkasod, de kokszra ekit toltam, és körülbelül harminchét, heves szívdobogással kísért perc után kipattantam az ágyból, és üvölteni kezdtem. És zokogtam, és elfúlón kapkodtam levegőért, és kitörtem a karjaid közül, amikor megpróbáltál magadhoz ölelni, félig leszakítottam a minibár ajtaját, az öledbe hajítottam egy véletlenszerűen választott üveget, egy másikra én magam cuppantam rá, aztán hanyagul kúrtam bele a tévé képernyőjébe.
De nem tört be tőle. Éppen csak végigfutott rajta holmi pókhálószerű repedés, de az sem teljesen, csak ott, a jobb felső sarokban, és ettől a kielégületlenségtől még jobban zokogni kezdtem, aztán a nyakadba borultam, csókolgatni kezdtelek, aztán véresre haraptalak, aztán nem tudom, hogy leállítottál-e, mert jött a képszakadás, és arra eszméltem, hogy a vécékagylót ölelgetem.

A fürdőszobatükörbe bámulok.
Az ajkam cserepesre repedezett, a szám szélén maradék hányás, a szempillafestékem harci arcfestésként ömlik végig az arcomon, hogy gyászkeretként ölelje körbe az államat.
Ahogy átpillantok a vállam fölött, Jeremy hullája himbálózik a vakfoltomban. Nem kellett volna Bobot elküldenem piáért. Akkor együtt léptünk volna be a házba, akkor egyszerre értünk volna haza, akkor ott lett volna, hogy sikítsak, és a nyakába temessem az arcomat, akkor ott lett volna, hogy hívja a mentőket. Persze, így is ő hívta őket. Azt mondta, tökmindegy, mert ha én telefonáltam volna, akkor is késő lett volna. Akkor számon kértem, hogy miért nem volt otthon a másik operatőr, az a Bing, vagy fasz tudja, hogy hívják, hogy miért nem volt ott senki, hogy miért nem--
hogy miért nem--
hogy miért nem.
A csukott fürdőszobaajtóra bámulok, és egyszerre szuggerálom azért, hogy be akarj jönni rajta, meg azért, hogy elmenj.