Igen, így is mondhatjuk, ez a ’marsos-dolog’ a fétisem lett. Ami azt illeti, már jó ideje az. Hiába tapasztalhattam első kézből a mágia létezését, már fiatalon is a tudományok embere voltam. Eszembe is jut, hogy amikor gyerekként vasárnaponként a szüleimmel a templomban kellett ülnöm, akkor is leginkább unottan böngésztem a kivetnivalókat abban, amit az aktuális pap beszélt. Annak idején végig néztem az űrversenyt, erről sem tervezek lemaradni.
- Hidd el, hogy a Marson fogunk koktélozni még mielőtt betöltöd a százat. – Szörnyen elégedetten mosolyodom el, nyilvánvalóan megint nagyra vagyok magammal. De hé, azt legalább a kis boszorkány is értékelheti, hogy még nyolcvan év múlva is együtt képzelem el magunkat. Pont így, ahogy összefonom az ujjaival a sajátjaimat és mielőtt bemennénk – képtelen vagyok elengedni a témát, I know – még magyarázok egy sort. Lehet, hogy nem különösebben érdekli, azt azonban láthatja, hogy engem nagyon is érdekel a téma vagy legalább a jellege és akarom, hogy értse, miről beszélek. Mert lehet, hogy félvállról dobálózom a marsi koktélozás, meg a marsi vityilló gondolatával, de nyilván több van az érdeklődésem hátterében, mintsem egy makacs szeszélyességgel berögződött gondolat. Mindig voltak a tudománynak aspektusai, amik lenyűgöztek. Márpedig igen csekély azoknak a dolgoknak a száma, amik effajta véleményt váltanak ki belőlem. A világ legtöbb rezdülésére csak vállat vonok és tovább sétálok, mintha csak egy középszerű pulóvert láttam volna a kirakatban, ami előtt egy másodpercre megálltam, majd úgy döntöttem, hogy igazából nem is tetszik, mert egy középszerű fos. – Ki nem állhatom azokat, – a szájukon nagyobb szűrővel rendelkező emberek ezt úgy fogalmaznák meg, hogy ’nem értek egyet azokkal az emberekkel’, de lényegtelen – akik azzal dobálóznak, hogy az űrkutatásra fordított összegből társadalmi igényeket kellene fedezni, oktatás, egészségügy, apám fasza. De csak az Államokban évente egybillió dollárt költenek a hadseregre, arra készülve, ha NETÁN a nagyhatalmak egymásnak esnek… – Már egészen pampogok a dolgon, aztán inkább csak szusszanok egyet és jóval nyugisabban folytatom. – Egy marsi expedícióra egy nap ennek a töredéke fog elmenni és az emberi történelem legnagyobb teljesítménye lesz betenni a lábunkat oda, amit ezek a bizonyos nagyhatalmak együtt érnek majd el. Azokkal a tömegpusztító fegyverekkel, amiket egymás ellen is használhattak volna. - A történelmünket mindig a felfedezési vágy hajtotta előre, mindent emiatt értünk el abból, amink ma van. És az, hogy egy nap a Földön mindenki megáll majd, fajtól, ideológiától, kortól, mindentől függetlenül, és egyszerre néz az ég felé, az mindent megér. Az csak hab a tortán, hogy én valóban a Marson akarok valami ott termesztett paradicsomból, meg némi vérből összekutyult Bloody Mary-t szürcsölni.
Persze közben bemegyünk a szülőházamba, el a konyháig, ahol már két ujjal koppintok a pulton. - Ne legyél már ennyire feszült. – Sandán húzom félmosolyra az ajkaimat, miközben olyan úriassággal töltöm a limonádét, mintha valami Las Vegas-i high-end bárban lennénk. Az idő alatt, mire a fotóalbum a kezembe kerül, hol elmerengve csendbe burkolózom, mintha csak azon tűnődnék egy-egy fordulónál, hogy a személyzet rendesen gondját viseli-e a birtoknak és minden olyan csilivili-e ahogy azt elvárom, hol pedig a mai napra teszek megjegyzéseket. Persze jó értelemben. Izgalmas időt töltöttünk Coney Island-en, és bármilyen nyálas baromság is, amit hangosan tuti, hogy nem mondanék ki, azért magamnak némán nyugtázom, hogy tudom, Silast mennyire boldoggá tette a dolog, ettől pedig én is borzasztóan boldog vagyok. Ami kicsit azért a szó szoros értelmében is borzasztó, hisz nem vagyok hozzászokva. Kényelmetlen, labilis, ’túl-szép-hogy-igaz-legyen’.
- Tizenhat voltam. Alig egy évvel azelőtt készült, hogy csatlakoztam a sereghez. – Amiről sosem meséltem neki, csak annyit tud, hogy illegálisan történt. Az indokokat meg sosem magyaráztam, de minek magyaráznám? Egy kiszámíthatatlan pöcs vagyok, és valljuk be, Paolonak valahol igaza volt. A jómód, az volt az én bajom. Csak épp nem olyan értelemben, ahogy ő szánta. Hisz fuldokoltam. Ahogy Silas a vállamra hajtja a fejét, ösztönösen nyomok a hajába egy csókot, mielőtt folytatnám. – Nem… sosem kötődtünk igazán érzelmileg egymáshoz. Meg valljuk be, egy faszfej voltam. Azt hiszem, tudott volna szeretni, ha megadom neki az esélyt. Az első szerelmem… – Hirtelen szaladna ki a név, épp olyan hirtelen nyelem vissza, magamon is meglepődve Silas szemeibe nézve, de hamar úgy döntök, hogy kimondom. Elvégre nem Voldemortról beszélünk, csak majdnem. – Atlas volt. Te pedig minden bizonnyal az utolsó vagy. – Keserédes huncutsággal mosolygok rá, majd a figyelmem ismét a képeké.
- Nem, szerintem sem kedvelne téged. – Elnevetem magam, eszem ágában sincs szépíteni a dolgokat, de ha lenne sem érezném, hogy szükség lenne rá. Azt a kérdését pedig, hogy a szüleim szerették-e egymást elég feltűnően kerülöm ki. Szerencsére Silas elég sűrítve szokott ahhoz kérdéseket feltenni, hogy ezt-azt csak úgy át lehessen ugrani egyébként is. – Tudod, apám egy vérbeli üzletember volt – ezt legalább megörököltem tőle, vagy hát ha genetikailag nem is, legalább világszemléletileg – és igencsak határozott elképzelései voltak annak kapcsán, hogy hogyan kell kinéznie a „címlapokon” a családjának. Aminek anyám tökéletesen megfelelt, én már kevésbé. Az csak hab a tortán, hogy akkoriban a homoszexualitás illegális volt, tehát választhattam volna a börtön, sokkterápia, vagy a legtöbbeket öngyilkosságba hajszoló hormonterápia közül, ha napvilágot látnak a… ferde hajlamok. Nem mintha különösebben érdekelt volna. Már tizenévesen is a törvények felettinek gondoltam magam. – Valami cinikus mosollyal megcsóválom a fejem, láthatóan igen kétes véleménnyel vagyok a kamasz énemről, de ez a letöbbeknél igazából ugyanígy van. Ki ne kapna ’facepalm’ szerűen a homlokához néhány bevillanó emlék kapcsán, az alapján, amilyen a fiatal és tapasztalatlan éveiben volt?
Szinte csak felsorolás szerűen mondom el neki, hogy a volt menyasszonyom a kilencvenes évek végén halt meg, csak két alkalommal találkoztunk miután visszatértem az Államokba, az egyik ebből már a halálos ágyánál volt. Tulajdonképpen nem tartottuk a kapcsolatot, de miért tettük volna? Jó élete volt. Tudod, az az igazi Titanic sztori. A frontról visszatérő tiszt, két-három gyerek, jómód, de nem annyira jó, hogy kirívó legyen. Békés élet és békés távozás. Valami olyan, amit én sosem tudtam volna megadni és egyáltalán nem is állt szándékomban.
- Persze, hogy lehet. – Magamhoz mérten gyengéden pillantok rá, az albumot összecsukva visszatolom a helyére a rózsafa polcon és ahogy a kis boszorkány óhajtja, máris állok rendelkezésére a privát idegenvezetőjeként. Lehet, hogy az elején feszélyezve érzi magát, de idővel talán feloldódik, hisz én magam is nagyon természetesen viselkedem. Egyedül a szüleimről nem beszélek kifejezetten, miközben körbe vezetem a három szintes kúrián, és a legtöbb esetben meglepő türelemmel válaszolom meg a kérdéseit. Egy-egy megállónál magamtól is mesélek neki, hol szűkszavúbb említésekkel, hol kisebb történetet rántva elő a képzeletbeli kalapomból. Számára is világossá válhat a sztorikból, hogy pontosan olyan gyerek voltam, mint amilyen felnőtt, vagy vámpír. Rosszcsont. Így, fogalmazzunk nagyon finoman. Majdnem mindent megnézünk, kivéve a szüleim lakrészét, amit szándékosan kerültem el, ő pedig tudhatja, hogy nem érdemes a témát feszegetni.
Az eseménydús és igazán különleges napnak pedig méltó megkoronázása, amikor eljön az este, és a foglalásunk a város egyik legnívósabb éttermében. Hiába van dress code, én igazából nem vagyok hajlandó kiöltözni, születésnap ide vagy oda, ma melegítős hangulatomban vagyok, és a kis boszorkányom talán legnagyobb örömére őt sem akarom belekényszeríteni egy öltönybe. Márpedig lenne pofám kihasználni azt az aduászt, hogy ma születésnapom van és azt kell felvennie, amit kérek. A személyzet nem teheti meg, hogy nem enged be minket, házirend ide vagy oda, jóban vagyok a tulajdonossal. Szerinted hogy néznek ránk a kiöltözött üzletemberek, mikor én besétálok egy sima Hilfiger kapucnis pulcsiban kócos hajjal, Silason meg ki tudja mi van épp. Mi pedig csak jót nevetünk rajta és megiszunk a vacsorához annyi bort, amennyi csak belénk fér.

Albert lakása vagyis inkább otthona, kúriája vagy villája, messzemenőkig fölülmúlja minden gondolatomat arról, hogy milyen lehetett a gyerekkora. Elmondása alapján persze nagyon is gazdagok voltak, de az ember valahogyan képtelen elképzelni ezt a gazdagságot addig, amíg nem bizonyosodik meg ennek az igazi mértékéről. Egy kicsit letaglóz első mértékre, úgyhogy csak hatalmasokat pislogok a ház felé, az agyam hirtelen képtelen befogadni egyszerre azt a sok gondolatot, amit a látvány szül bennem. Nemcsak hogy gyönyörű az épület, hanem tényleg eszméletlenül fényűzőnek és pompásnak hat, mintha kiragadtak volna ebből a korból és áthelyeztek volna egy sokkal régebbibe. Kicsit nehezen is fogom vissza magamat, hogy ne kezdjek el rögtön kérdezgetni értetlenül, hogy mégis miért nem szeretne egy ilyen hatalmas és csodás épületben lakni, helyette inkább megpróbálom elszakítani az említett dologról a tekintetemet és felé fordulni, megérteni. Albertnek általában jó okai és indokai szoktak lenni – oké, persze néha-néha vannak bizonyos, megkérdőjelezhető makacsságok is, de hát kinek nincsenek, ugyebár? -  így hát ennek is egészen biztosan van valami nagyon is érthető magyarázata, még akkor is, ha ez a magyarázat éppen várat  magára. - Ez a Marsos dolog most valamilyen fétised lett? – Vigyorodom el enyhén felvont szemöldökkel elvégre ma már nem először emlegeti. – Láttam a szekrényedben fönt egy-két jó cuccot amiből készíthetek valami ütőset. Szerintem még azt is elhinnéd, hogy igazából földönkívüliek vagyunk. – Egy másodpercre hozzábújok, mielőtt elhúzódnék, hogy a figyelmemet újból a ház kaphassa meg.
Odabentről ha lehet még inkább csodálatosabbnak hat, mintha ténylegesen nem ebben a korban lennénk. Szeretném felfedezni az egészet, ide-oda csatangolni, benézni minden ajtó mögé, megfogdosni a fényesre tisztított bútorokat, de Albert magabiztosan húz maga után a konyhába, aminek a pultjára még csak könyökölni sem igazán merek. Egy kicsit úgy érzem magamat, mintha egy múzeumba lennék, ahol privát kurátort kaptam volna csakhogy az én kurátorom a bemutatás és körülírások végtelensége helyett csendbe burkolódzik. Úgyhogy én sem kérdezgetem, helyette próbálom úgy elfogyasztani a nekem szánt dolgokat, hogy közben igyekszem a lehető legcsendesebb lenni és nem folyton kíváncsiskodva bámulni amikor lehet, hogy Albert éppen a múltján hajókázik, mint valami izgalmasan felkorbácsolt tengeren. Aztán persze mikor végre-végre megszólal, rögtön felé kapom a tekintetemet, aztán csak izgatottan bólogatok, és rögtön követni kezdem, árnyékaként idomulva hozzá amíg meg nem érkezünk. Ott aztán egy kicsit elkalandozom, pillantásom felsiklik az enciklopédiák megannyi sorára, közelebb hajolok, anélkül próbálom megfejteni a titkukat, hogy bármelyiket  is levenném a polcról.
- Hmm? – Lépek aztán gyorsan vissza Albert mellé, amint beszélni kezd, tekintetem gyorsan végighalad az összes képen mielőtt kikötne azon az egyen amelyikről éppen beszél. – Elég fiatalnak tűntök és baromi szép pár lettetek volna.  – A fejemet egy kicsit ráhajtom Albert vállára, hogy így nézhessem tovább azt az egy bizonyos képet. – A lány szeretett téged? – Nem mintha bármi olyan tévképzetem lenne, hogy a szerelem ebben a korban és Albert adott helyzetében számított volna. - Helyette mást szerettél egyébként? – Ez egy fokkal jobban érdekel, minthogy az apja miért is kényszerítette volna bele egy házasságba. - És a szüleid szerették egymást? – Biccentem félre a fejemet egy kicsit ellépve Albert mellől, hogy felkeltsem a figyelmét vagy hát rávehessem arra, hogy rám nézzen. – Szerintem ha az apád élne eléggé nem kedvelne engem. Pedig gondolj csak bele milyen epikus, Rómeó és Júlia féle románcunk lehetne. Elszökhetnénk, meg minden.– Mosolyodom el, hogy egy kicsit kizökkentsem abból az állapotból, amibe éppenséggel belekerül és amiről el sem tudom dönteni, hogy akkor ez most csak nosztalgia vagy inkább egy mély és szomorú spirál amiből aztán nagyon nehéz lesz kihúzni. - Mondjuk azt hiszem nem vagyok valami Júlia alkat. – Kacsintok egyet, aztán hajolok csak közelebb újból a képre szegezve a pillantásom. – Tudsz valamit róla? A volt menyasszonyodról? Boldog élete volt? Sok gyereke született? Rendes volt vele a férje? – Zúdítom Albertre a kérdéseim tömkelegét. - És tudod miközben erről mesélsz, igazán körbe kellene vezetned. Mindenképpen látni szeretném a ház többi részét. Persze csak ha lehet. – Egészen kérlelően és gyengéden mosolyodom el újból, várakozva, hogy van-e mindezekre lehetőségem vagy az túl hirtelen és mély szántás lenne-e Albert múltjába. Tudom, hogy sok mindenhez időre van szüksége, nekem meg olyan nagyon felesleges lenne siettetnem, amikor a világ összes ideje itt lesz nekünk.

Még mindig érzem a bőrömön a forró gyengédséggel odasorolt szavait a bizalomról. Milyen különös gondolat. Azzal együtt, hogy magunkhoz hűen megint csak köptünk a szokásokra és mondvacsinált szabályokra, mit nekünk lépcsőfokok. Elég sokat lépcsőztünk az elmúlt év során, szerintem mindkettőnknek elég volt. Amúgy is, kinézné belőlem bárki az elvárt menetrendet? Segítek, a válasz egy jó nagy nem. Silas amennyire egy irritáló kis faszfej tud lenni, épp annyira csodálatos. A legcsodálatosabb, amit azt illeti. Ha őszinte akarok lenni, részemről nem szimpla bizalomról van szó, hanem egy jó nagy adag én-féle leszaromról is. Ő is jól tudja, hogy az elején milyen nagyon tiltakoztam az ellen, hogy megégessük egymást, aztán a nagy veszekedés után hirtelen fordultam egyet és azóta meg érdekes módon a legkevésbé sem érdekel. Ami valahol így is van. Silas visszaadta az életemnek azt a színét, amiről nem is tudtam, hogy mennyire hiányzik. Mielőtt megismertem, úgy igazán megismertem és megszerettem, azt gondoltam, hogy van még néhány évem hátra, aztán olyan nagy lánggal és sebesen távozom az élők sorából, ahogy megérkeztem. Hisz én már mindent megéltem, amit meglehetett, így is jóval tovább éltem, mint az természetes lenne, két szívdobbanás közé zárva örökre. Aztán jött ő. És hirtelen megintcsak érdekessé vált az élet. Ha átbaszna, ha összetörne, mint Atlas tette, hát istenem. Úgysem élnék már sokáig. Nélküle nem. És ez mennyire gáz már.
Az viszont tény, hogy Silast nem mindig az eszéért szeretem. Az ezer közül egy tipikus esete, amikor azokkal a tudásszomjas, viharszínű szemekkel pislogott rám, én pedig az univerzum tágulását igyekeztem elmagyarázni neki. Valahova az ő szintjére lehozva, a kenyér és mazsola legegyszerűbb példájával mutatva be, hogy hogyan távolodhatnak tőlünk más galaxisok gyorsabban a fénysebességnél, ha egyszer a fénynél semmi nem lehet gyorsabb. Ő meg persze nem értette második nekifutásra sem, úgyhogy inkább ellőtt egy viccet az Uránuszról – amin megjegyzem, én is jót szórakoztam, mert hát komoly felnőttek vagyunk kéremszépen – és közölte, hogy mennyire dögös az eszem. Szóval akkor ő inkább leszopna, minthogy tovább hallgassa az okosságokat. Imádom az étvágyát. Imádom azt a nevetséges tényt is, hogy bármitől képes felizgulni, aminek hozzám van köze. Nem mintha ez ne lenne kölcsönös, azzal a különbséggel, hogy nekem van önkontrollom. Ami valahol elég ironikus, hogy pont én tudjak viselkedni valakivel szemben, mikor világ életemben szartam az ilyesmibe, hacsak nem volt vele valami célom. Mint amikor annak idején egy-egy olasz vagy brit nívós estélyre szambáztam be lopott meghívóval, hogy aztán a kiszemelt műalkotásokkal távozhassak. Mit mondhatnék, valamiből meg kellett gazdagodni, miután véget ért a háború és haza nem jöhettem. Igaz persze az is, hogy számomra ez sosem a pénzről szólt. Sokkal inkább a veszélyről és kockáztatásról. Az, hogy rendkívül nyereséges biznisz volt, csak kellemes a hasznosban.
Végül az eseménydús nap után az autóból kiszállva majd hogy nem meglepődöm, amikor az egykori otthonom előtt állva Silas ismét hozzám bújik, belém karol, és a világ legnagyobb természetességével érezteti velem, hogy összetartozunk. Kicsit úgy mozdulok oldalra, mintha teljesen elfelejtettem volna, hogy ő meg én valóban összetartozunk. Ami nyilván nem így van, épp csak elvesztem a múltban néhány másodpercre. Mikor észbe kapok, visszalépek mellé, ahogy eddig álltam és apró mosollyal kísérve karolom át a derekát. Csak úgy lazán, két ujjamat a farzsebébe akasztva.
- Nem igazán. – Félvállról véve felelek, de mindkettőnk számára egyértelmű lehet, hogy ez a válasz így ebben a formában azért nem teljesen állja meg a helyét. Ami azt illeti, sokkal bonyolultabb ez annál, mintsem csak így az utcán álldogálva megválaszolhassam. Én azért mégis nekifutok még egyszer. Silas az egyetlen személy ezen a bolygón, akivel szemben tényleg természetesnek érződik megnyílni. Ami azért elég bizarr. Nem szoktam csak úgy megnyílni. De hát tudod, hogy van ez. IT IS WHAT IT IS. – Nem köt ide semmi, amiért itt akarnék élni. – Sosem voltam az a típus, aki leragad a múltnál. Legalábbis szeretem ezt gondolni, de nyilván ezt a gondolatot is meg lehetne cáfolni, vegyük csak azt, hogy egy emberöltőn át lényegében nem volt se kutyám se macskám, mert összetörték a szívemet. Áucs. De ez esetben tényleg mondható, hogy nem köt ide semmi. Itt töltöttem a gyerekkoromat, itt éltem a szüleimmel, és időről időre valóban szeretek ide visszajönni, ismét találkozni a gyökereimmel, emlékeztetni magam az időre, de konkrétan annak, hogy itt éljek, nem látom sok értelmét. Mindez a múlt. – De ha ennyire tetszik, akkor felépíthetjük a pontos mását, amikor néhány évtized múlva a Marsra költözünk. – A bőrébe vigyorgom és oda is csókolok, mielőtt elengedném, hogy végre befáradhassunk. Az általános hangulatom azért mégis csak érezhetően megváltozik odabent. Sosem mondtam senkinek, de azt hiszem, nem meglepő, hogy számtalan alkalommal megbántam, hogy annak idején tizenhét évesen leléptem itthonról.
A tágas terek, a régi, kifinomult bútorok, a kellemes illat, ami mindig anyámra emlékeztet, minden annak az eleganciáját idézi, amikor még volt élet a házban. Talán valamikor a negyvenes években. Szinte minden abban az állapotban van, mint akkor volt. Leszámítva a technológiát. Szó mi szó, a kis boszorkány számára is világos lehet, hogy a valamikor tőlem elhangzott ’jómódú-családból-jöttem’ dolog enyhe alul értékelés volt.
Mivel nagyon hosszú napunk volt, először a főkonyhába vezetem – amit tulajdonképpen csak anyám hívott főnek, sokkal inkább töltött be díszkonyha szerepet, mert elhiheted, hogy aligha csinált valamit errefelé, de legalább puccos – és rövid böngészés után kiveszek a hűtőből egy kancsó friss limonádét. Nem kell ezt indokolni, említettem Silasnak, hogy vannak, akik rendben tartják a birtokot és nyilván feltöltettem a hűtőt, mire jövünk. Mit mondhatnék, kényelmes vagyok. Eszünk, iszunk, puszilkózunk egyet, csak ezután akasztom az ujjai közé a sajátjaimat és valami elég fura vigyorral kezdem finoman húzni.
- Mutatok valamit. – A társalgóban a kandallóhoz közeli könyvesszekrényhez sétálok, a kis boszorkányt elengedve pedig végig húzom az egyik polcon a mutatóujjamat, csak úgy gyorsan végig böngészve az ott sorakozó enciklopédiákat és vaskos fotóalbumokat. Előbbiek aranyárban mozognak manapság, az utóbbiak gerincén pedig egy-egy évszám sorakozik. Végül egy 1943-as évjáratú albumot veszek magamhoz. A mozdulat során látható némi hezitálás, mintha futólag azért még átgondolnám, hogy valóban belefér-e ez nekem. Magam sem tudom. Egy részem túl soknak érzi, de ha már elhoztam ide, miért ne mutathatnám meg azt az egy képet. Nem áll szándékomban átlapozni a teljes könyvet.
- Lényegében mindent tudsz rólam. Nem túl legális módon Európába mentem, a háború után berendezkedtem a feketepiacon, néhány év múlva jött Bastien, de tudod az ördög a részletekben rejlik. A részleteket pedig sosem osztottam meg veled. Azt hiszem ideje. – A szabad kezemmel megcirógatom az arcát, majd nyitom a könyvet ott, ahol én azt gondolom, és a kezébe nyomom. Négy képet láthat, a két oldalon kettő-kettő. De én a jobbfelsőre bökök. Családi képnek tűnik. Én vagyok ott tizenhat évesen, mellettem egy korombéli lány, igazán szép. És persze a szüleim. Az anyám még nála is szebb. De egyikükre sem hasonlítok különösebben.
- Ő itt a menyasszonyom. Vagy hát a volt menyasszonyom, nézőpont kérdése. – Vállat vonok, de csak úgy simán, nem flegmán. – Az apámmal nem volt túl jó a kapcsolatom. Az akkori időket tekintve nem volt rossz, de különösebben jó sem. Több okból sem, de valahol kimondatlanul is sok feszültséget keltett köztünk a ferde hajlamom. – Itt érezhetően az ő szavaival élek, Silas tudja, hogy hogy gondolkodom erről az egészről, leginkább sehogy. Mindenki oda mártogatja a farkát, ahova jól esik. Már-már gúnyosan jön a kifejezés, olyan ’mégis-csak-én-nevetek-a-végén’ módon, hisz itt állok a boszorkányommal, aki jóval több annál. – Szerintem nem okozok azzal meglepetést, hogy nem házasodtam meg. – Röffenek egyet nevetésre hajazva, de nyilvánvalóan sokkal, de sokkal több van ott annál. Ami azt illeti, már önmagában a kamaszkodomban is többet éltem, mint más egész életében. És nem a társadalmi helyzetünk miatt.

Halványan elmosolyodom, közben meg a szememet forgatom egy pillanatra. Természetesen tudom, hogy Kalifornia teljesen a másik irányban van, pont ezért választottam második opciónak – meg hát azért, mert ez jutott a legelőször az eszembe -, kicsit légből kapott ötlet ugyan, de mindenképpen kivitelezhető lenne. Persze ha választhatnék, akkor nyilvánvalóan Salemet választanám az úticélunknak. Pillantásom belekapaszkodik Albert tekintetébe, hogy megpróbáljak kiolvasni belőle mindent, amit gondol, minden érzést, ami végigfut ebben a pillanatban rajta, egészen tartva a választól.
Érdeklődve hallgatom, félig visszatartott lélegzettel, aztán bújok csak egy kicsit még jobban oda, most már teljesen megnyugodva, hálásan. - De igen. - Megmondta, csak éppenséggel az ember néha mond olyan dolgokat, amiket kicsit sem gondol komolyan, vagy éppen nem gondolta végig és csak úgy kiszaladt a száján. Nem feltétlenül gondoltam úgy, hogy Albert meggondolatlan lenne, sőt, azt hiszem ő a legmegbízhatóbb ember, akit ismerek, de azért azt sem gondoltam, hogy valaha is hajlandó lesz elfogadni és kimondani azt, ami köztünk van, hiszen mégis csak róla van szó.
- Ezt hívják bizalomnak, hogy olyan dolgokat osztunk meg egymással, amit senki mással sem akarnánk, mert tudjuk, hogy a másiknál biztonságban lesz minden titkunk. - Motyogom valahova Albert bőrébe hálásan, elvégre tényleg hatalmas előrelépés és megtiszteltetés, hogy elhozott magával ide, így adva betekintést a múltjába. Nem lehetek  elég hálás neki, amiért ennyi bizalmat szavazott a kapcsolatunk elején, éppenséggel csak abban lehetek biztos, hogy én is viszonozni szeretném a szívességet. Persze nem kötelességből vagy hálából, hanem mert úgy érzem, hogy senki mással nem akarok ilyen emlékeket megosztani, csakis ővele és ez az érzés a világon a legmegnyugtatóbb.
Addig nem is tervezem kimozdulni az ölelésből, amíg teljesen, vagy hát majdnem teljesen meg nem tudok nyugodni, csak néha-néha mar a mellkasomba a fájdalom, rövid időre fojtogat csupán, így szépen lassan sikerül elszakadnom a múlttól, egészen nagyon tudok a jelenre koncentrálni, Albert közelségére, megnyugtató ölelésére. - Köszönöm. – Húzódom egészen hátrább, hogy gyors csókot nyomhassak a szájára. Úgy érzem, hogy nem lehetek elég hálás neki, amiért még ebben a helyzetben is itt áll mellettem, és hirtelen annyi mindent szeretnék neki mondani, annyi minden mást is szeretnék megköszönni, hogy inkább csak egy kicsit elmélyítem a csókunkat, de aztán elhúzódom, hogy még egy másodpercre – gyakorlatilag percek is lehetnek ezek a másodpercek – hozzábújhassak, aztán több életkedvet összegyűjtve viccelődhessek vele.
Csak megforgatom a szemeimet, leginkább azért, hogy visszavonulót fújhassak, mert ha valamit biztosan nem szeretnék, akkor az az lenne, hogy Albertre rá kelljen erőltetnem bármit is. Az olyan lenne, mintha nem is önmagáért szeretném, azokért a dolgokért amiket elhatároz majd éppenséggel meg is tesz, hanem egy általam irányított valamit kreálnék belőle. Kicsit össze is szűkül a gyomrom a gondolattól, hogy most ténylegesen azt akarja, hogy próbáljam meg, még a szemöldökeimet is összeráncolom, aztán felsóhajtok és megadóan összefonom a karjaimat, egészen a mellkasom előtt. A pillantásunkat összefonom, éppen csak olyan, mintha el akarnánk kezdeni farkasszemet nézni, a jobb szemöldökömet felvonom, miközben arra gondolok, hogy emelje fel a kezét. Egy kicsit sem erőltetem túl magamat, éppenséggel ha más fejébe akarnék bejutni kicsit erősebben is próbálnám, akaratosabban és mániákusabban akarnám áttörni azokat a falakat. A pillantásom aztán rögtön elkapom, amint felnyög, bűnbánóan sütöm le a tekintetemet, mintha hirtelen a lábujjaim bámulása ezerszer izgalmasabbnak tűnne, mint rá nézni.
Arra már nem is reagálok, hogy nem akar nevetség tárgya lenni, valahogyan nagyon is sejtettem és tulajdonképpen nem is szeretném, hogy szende szüzet játsszon. Azt mondjuk már inkább, hogy egy kicsit bevaduljon. Nyelek egy nagyot a gondolatra, mielőtt egészen rávetném magamat. Egész testsúlyommal ránehezedem, úgy vigyorgok rá. – Nem tehetek róla, hogy pont úgy néztél ki, mint aki arra vár, hogy valaki rá vesse magát. – Kuncogom föl egészen játékosan, mostanra már nyoma sincs a kedvtelenségemnek, sőt izgatottan bele is csókolok a nyakába, de ahelyett, hogy dörgölőzni is kezdenék, csak lejjebb csúszom, hogy a fejemet a mellkasára hajthassam egészen nyugodtan élvezve ki a cirógatást.
- Én is szeretlek. – Súgom vissza a füléhez közel, még indulásra készen, kicsit úgy ölelve, mintha a világ sorsa múlna ezen az ölelésen. Egy kicsit egyébként múlhat rajta a világ sorsa, mert az ölelgetős-szeretgetős reggel után izgalmas programok sorozata következik: mindent kipróbálunk, mindent megnézünk és szinte mindent megkóstolunk – vagy hát én legalábbis három különböző helyen is eszek fagylaltot – úgyhogy, mire megérkezünk Albert régi otthonához, egészen kifáradok. A lelkesedésem persze nem hagy alá, a kocsiból kiszállva a tekintetem máris az épületre szegezem. - Ez már innen nézve is eszméletlen gyönyörű. – Húzódom rögtön Albert közelébe, egészen várakozva arra, hogy körbe vezessen.  - Nem hiányzik néha, hogy újból itt élhess?

Haza? Szolid meglepettség ül ki az arcomra a szó hallatán, de máris megerősítést kapok, ahogy Salem nevét is kimondja a felvetése után. Felnézek a kis boszorkány viharszínű szemeibe, látom, hogy van ott még valami, ami nagyon kikívánkozik, vagy legalábbis valami, amin magában nagyon rágódik, aztán vagy megosztja velem, vagy nem. Mindenesetre kivárom, lesz-e még folytatása. Aztán lehet, hogy ő is csak arra vár, hogy mondjak gyorsan valamit, netán elutasítástól tart, de tudjuk, hogy olykor szeretem megrágni a gondolataimat, a drámai szünetekről nem is beszélve. Mondjuk elnézve, hogy úgy bámul rám, mint aki citromba harapott, reálisnak tűnik, hogy a reakciómtól tart. Az már más kérdés, hogy mi a picsáért. Miért tart tőlem ennyire? Jó, egy fasz vagyok, de azért ezeket nem feltétlenül szoktam elviccelni. Nem akarom bántani. Vagy legalábbis így nem.
- Kalifornia a másik irányba van. – Kacagok egyet, az ábrázatom alapján meg minimum az következik, hogy (ki)oktatást tartok földrajzból, de eszem ágában sincs ilyesmi. - Megmondtam, nem? Ha majd egyszer úgy döntesz, hogy szeretnél oda visszamenni, én ott leszek neked. – Az arcát érő gyengéd cirógatásnál már csak a hangom a gyengédebb. Igaz, az ilyesfajta motyogás tőlem már egészen megszokott, most is benne van a pakliban, hogy szimplán csak nincs kedvem kinyitni a számat, meg hát amúgy is, vámpírfül. Most mégis érezheti, ahogy átöleli őt az, ahogyan mondom, a tónus különös intimitásával. Ő és én. Na meg teljesen nyilvánvalóan – vagy hát remélem nyilvánvalóan, ha meg számára nem az ezek után, akkor az ő baja – ott van, hogy egyáltalán nem kötelességből mennék vele, hanem azért, mert vele akarok tartani. Nem mintha bármit is kötelességből tennék úgy általában is. Közben a tőlem megszokott gyors gondolkodással osztok-szorzok és arra jutok, hogy inkább hozzáteszem a „kötelezőt”. Elég szar állapotban van, vagy hát csak most kezd kijönni belőle, én meg kivételesen nem akarom szítani a tüzet holmi félreértésekkel. Finoman csókolom meg a szája szélét, majd a puha ajkait is, kicsit rámosolygok és még egy csókot nyomok rá, mielőtt újra eltávolodnék, hogy folytassam. – Azt hiszem, csak most kezdem érteni, hogy milyen jól esik neked, hogy elhoztalak magammal New Yorkba. Hogy megosztom veled az életemnek ezt a részét. – Merthogy engem is valami ismeretlen – és szokás szerint nem kívánatos – melegséggel tölt el a gondolat, hogy ha visszamenne oda, akkor az velem lenne. A végére teljesen elkomorodok, ami akár aggodalomra is okot adhatna, de elhiheti, hogy nem kell aggódnia. – Megtisztelnél vele szépségem. Ha majd készen állsz rá. – Én aztán tudom milyen. Sok-sok évbe telt, hogy visszatérjek New Yorkba a vámpírrá válásom után. Amúgy Boris szerint elkapatom és túlságosan hozzászoktatom a jómódhoz Silast. Csakhogy ő még mindig abban a hitben él, hogy Silas számomra csak egy fini fellángolás. Nem az. Szeretem őt. Nem tudom, pontosan mikor és mivel érte ezt el, de mindennél fontosabb számomra.
Nem mondom, Silas óvatosabban is bánhatna a szavakkal, mert hirtelen ingoványos talajra téved, méghozzá nagyon magabiztosan. Csettintésre veszíthetné el a bizalmamat ezekkel a kétes megjegyzésekkel az akaratátvitelre irányulóan. Csakhogy – szerencséjére – nem ma jöttem le a falvédőről. Felhorkantok, lényegében kinevetve, amikor jól megkapom, hogy akár félhetnék is. Mert úgy ismer, aki bármitől is félni szokott? Persze, hogy rögtön kibuggyan belőlem a cinikus reakció. Vállvonással rá is hagyhatnám a dolgot, ugorhatnánk a témát, de helyette csak elmotyogok egy jól vant az orrom alatt és felállva szembe fordulok vele.
- Próbáld meg. – Ha pedig valóban megpróbálja a legapróbb rákényszerítést, az első mozdulat után megtorpanok és a fogaim közt fájdalmasan felnyögve esek féltérdre az elviselhetetlennek tűnő fejfájás nyomán. Sosem említettem neki, hisz ha a manipulálásommal próbálkozott volna, a nehezebb úton kellett volna megtanulnia, hogy ne tegye. De ő sosem próbálkozott, én pedig szépen lassan igazán bízni kezdtem benne. A gondosan elrejtett és hét lakat alá zárt szívemet is nekiadtam, hogy bízhatnék benne ennél jobban? Ha időben leáll, én is hamar összekapom magam és ismét talpon vagyok. – Évtizedek óta a vámpírok és boszorkányok világában mozgok, mit gondoltál, pont nekem ne lenne ilyesmi ellen védelmem? – A bátyámnak ott van Trish néni, de nekem is megvannak a magam kapcsolatai, akik elintéznek ezt-azt. Ezelőtt Sonía volt a jobbkezem, most Silas az, de sosem voltam annyira ostoba, hogy egy személyre helyezzek rá minden súlyt. Na nem miattuk, nem vagyok terézia. Magam miatt. Tudod hogy van ez, több lábon kell állni.
- Nem akarom nevetség tárgyává tenni magam. – Szerinte valóban képes lennék eljátszani holmi szűz fiúcskát? Lehet, hogy tudok jó színész lenni és már halandóként is sokszor az volt a dolgom, hogy szerepet játszak, de azért hülyét nem fogok magamból csinálni. Az ajkait meg hiába biggyeszti, én is tudom, hogy mennyire el van telve magával. És persze nagyon jól teszi, hogy így érez. Szeretem a magabiztosságát az ágyban, hogy behódol, de mégis ugyanúgy kiveszi a részét a mókából. Imádom ezt a srácot. Épp ezért, már kész lennék elhúzni az orra előtt a mézes madzagot, hogy ha jófiú lesz, akkor játszhatunk majd a vidámparkban egy kicsit. Tudom én, hogy imádná, ha berántanám valahova és addig el sem engedném, amíg a kezeim között el nem élvez. Vagy épp fordítva. Ő viszont hamarosan rám veti magát már az ágyon ülve, én pedig hiába térhetnék ki előle, minek tenném. A súlya alatt kellemesen lenyomva fekszem el az ágyon és lusta félmosollyal figyelem.
- Ha így nézel rám, nem megyünk sehova. – A hangom épp olyan kívánós, mint amilyen az ő tekintete, a vonásaimra kiülő bűnös kis félmosoly pedig csak kiemeli azt, hogy milyen komolyan gondolom. Bármilyen erőséggel is szögezi le a csuklóimat, olyan könnyedén húzom ki a tenyerei alól, mintha csak a takaró alól húznám ki a kezeimet. Azzal a mozdulattal végig simítok a testén, a csípőjéig meg sem állva, ahol szerető akaratossággal markolok a finom bőrére. – Nem kellett volna rám másznod, ha ennyire indulni szeretnél. – Ha ennél tovább nem megy, akkor rendben vagyunk. Mondanám, hogy az előbbi műsor – vagyis hát sírós kifakadás – után aligha lehet kedve bármi ilyesmihez, és csak szeretném szeretni egy kicsit, azért mégis csak Silasról beszélünk, aki általában olyan, mint egy kanos kiskutya. Még, még, még. Észre sem veszem, hogy közben ölelés helyett le-fel cirógatom a hátát, oldalát ráérős tempóban, csak akkor amikor abbahagyom, hogy a kezeimbe vegyem az arcát és gyors csókot nyomjak az ajkaira. Aztán csak forgatom a szemeimet. – Jól van. Akkor öltözz fel. – Én meg addig megeszem a tortámat és megiszom a konyakom, de ezt már csak magamnak jegyzem meg. Mert ha nem tűnt volna fel neki, amíg ő vígan falatozott, én az ajándékommal babráltam. Jó, meg azzal a tinccsel, ami az istennek nem akart a helyére kerülni.
Hamarosan mehetünk, de az ajtóban még megállítom és köré fonom a karjaimat. Valóban csak a karjaimat, mert egyik kezemben az elviteles kávéspoharamat tartom tele lattéval, a másikban meg a kulcscsomómat és a telefonomat, de ez nem gátol meg abban, hogy szorosan magamhoz húzzam és a nyakába csókoljak.
- Szeretlek. – Motyogom a bőrébe csak úgy a semmiből. Nocsak, valakinek vagy a kávé esik épp túl jól, vagy jobb lábbal kelt. Nem túl megszokott tőlem, hogy ezzel a szóval dobálózzak, most mégis igazán jól esik kimondani. Tudom, hogy Silas legbelül már nagyon régóta azt akarta, hogy lássam. Hogy tényleg igazán lássam. És szeressem minden apró mozdulatáért. Én pedig nemrég valóban eljutottam oda.

Még szipogok párat, néha-néha még meg-megremeg az ajkam, de Albert kedveskedő simogatása alatt egészen könnyen nyugszom meg. A légzésem kaotikus összevisszaságból egészen visszasimul, a fejfájásom is alábbhagy, amint egy kicsit jobban tudok koncentrálni a jelenre, mint a múltra. Mély levegőket veszek, belélegezve Albert illatát, közben azért elég szorosan ölelem ahhoz, hogy egy kicsit még ő se akarja abbahagyni ezt a megnyugtató simogatást. Kicsit bele is kapaszkodom a pólójába valahol a háta környékén, összemarkolva az anyagot, mintha ettől még egy kicsit közelebb jöhetne, pedig fizikálisan egészen biztosan kiszorítottunk már minden fölöslegesnek ítélt teret kettőnk közül.
Igazán nem tudnám ám megmondani, hogy mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy jobban legyek, hogy ne minden második gondolatom valami fájdalmas emlékbe való kapaszkodás legyen, egyszerűen egy ponton már nem sírok tovább és csak azt veszem észre, hogy az arcom egészen ragacsos  a könnyektől és, hogy egészen hosszan és csendben figyelem a tájat így Albert válláról, laposakat pislogva, mintha éppen arra készülnék, hogy szomorú álomba merülök ahol aztán rémálom tengerekbe süllyedek.
Egészen biztos vagyok benne, hogyha Albert még sokáig maradna így, ebben a pózban és sokáig simogatná még a hátamat, akkor ténylegesen el tudnék aludni, hirtelen túlságosan melankolikusnak érzem magamat az ébrenléthez, de aztán Albert hangja egészen jótékonyan tör utat magának, kicsit bele is sajdul a szívem a kérdésébe, pedig semmi szívsajdító nincsen benne. Nyelek egy nagyot, mielőtt válaszra nyitnám a számat, mérlegelek, leginkább azt próbálom eldönteni, hogy ha kimondom amiket gondolok, akkor újra elhatalmasodik-e rajtam ez a keserves szomorúság, vagy megmaradok éppenséggel ebben az állapotban.
-Eljöhetnél velem haza. - Egészen halkan beszélek, kicsit mintha megfáradtam volna a fájdalom leküzdésében. - Salembe. - Idegesen rágni kezdem az alsó ajkamat, pámikolósan fordul meg a fejemben, hogy mi van ha azt mondja neki ehhez semmi kedve, köszöni szépen. - Elvihetlek a kedvenc helyeimre. - Egy kicsi gombóc beül a torkomba, amit aztán szinte lehetetlenség lenyelni, pedig aztán én igazán próbálkozom vele, de a gyomrom is folytonos görcsbe rándul az esetleges elutasítástól rettegve. - De választhatok mást is, ha szeretnéd.. mondjuk elmehetnénk nem is tudom... Kaliforniába? -Nem arról van ám szó, hogy egyáltalán nem szeretnék Kaliforniába menni, merthogy nagyon is szeretnék végigutazni az államokon, fontos és szép helyeket megnézni, turistásat játszani, csak valahogyan mégis inkább nagyon-nagyon haza vágyom, a régi házunkba, a ház mögötti erdőbe, Salem ismerős utcáira, a tenger kellemes zúgására.
Elhúzódom, hogy egymás szemeibe nézhessünk, hogy a figyelmemet még inkább elterelhessük régi, közös emlékek felkutatásával. - Mindig is tudtam, hogy igazából a mágiám miatt szeretsz. - Kezdek el szegényes mosollyal incselkedni vele, játékosan, kicsit még sírástól felpüffedt arccal, de egészen megkönnyebbülten. Csak szimplán jól esett egy kicsit kiadni a szomorúságomat. - Pedig igazából félhetnél is. Téged már nagyon-nagyon jól ismerlek ahhoz, hogy tulajdonképpen kihasználhassam a képességemet rajtad. Nem gondolkoztál még el azon, hogy néha azért egyezel bele bizonyos dolgokba, mert jól rád kényszerítek ezt-azt? - Egészen nagyon vigyorogva fúrom bele a pillantásom Albertéba, kihívóan fel is húzom a szemöldökömet, mintha lehetséges lenne, hogy én valaha ilyesmire vetemedtem. Pedig soha nem használtam ki ellene  a képességem előnyeit és soha nem is kényszerítettem semmire.
Aztán csak megrántom a vállamat, hogy kicsit nyújtózkodva kimászhassak az öléből, a szememet meg megforgatom arra, ahogyan a reggeli 'meglepetésemről' beszél, kicsit el is nevetem magamat, de aztán bűnbánóan nyomok egy gyors csókot a szájára, egyfajta 'kérlek-ne-haragudj'-ként. Nem húzódom messzire tőle, éppenséggel csak annyi helyet hagyok, hogy mindketten kényelmes közelségbe lehessünk egymáshoz, a szemhéjaimat egy pillanatra le is hunyom, amíg Albert a kezemre csókol, hogy a kaotikus mágiám ellenére minden egyes nélkülözhetetlen szülinapi reggeli kelléket meglebegtessek. Szépen követnek minket a szobába, ahol aztán tökéletes összhangban foglalnak helyet bizonyos kemény felületeken.
- És akkor el is fogod játszani a szűz fiút? Aki mondjuk két percnél aligha bírja tovább? - Kuncogok fel izgatottan, egy kicsit félre is biccentem a fejemet, játékosan egészen kihívóan. - De azt hiszem, ahhoz nekem kellene nagyon összeszednem magamat, hogy olyan gyorsan elélvezz - Egy kicsit az ajkaimat is lebiggyesztem, mintha nem lennék elég jó, MINTHA, persze aztán el is nevetem magamat, jelenleg túlságosan elhiszem magamról, hogy tökéletes szerető vagyok.
Az ágyban aztán gyorsan magamhoz veszem a tányéromat, hogy hihetetlen gyorsan befaljam a maradék tortámat, meg aztán amíg Albert félig türelmes-türelmetlent játszva kibontja az ajándékát, én addig egy újabb szeletet tolok át a tányéromba, utána persze minden figyelmemet nekiszentelem, szerencsére enni tudok úgy is, hogy a pillantásom nem a tortán pihen, hanem izgatottan a reakcióit figyelem. Lassú izgalom lesz úrrá rajtam, csak remélni merem, hogy Albert örülni fog neki, nem pedig unottan megrántja a vállát, elhúzza a száját vagy éppenséggel felhorkant.
Megkönnyebbülök, amikor örülni kezd neki, az arcomon kiszélesedik a mosoly a lelkesedését látva, izgatottan csókolok vissza, aztán még gyorsan befalom a maradék süteményt, hogy aztán a tányért magam mellé helyezhessem. - Igen, hogy kicsit mindig emlékezhess rá. - Nevetek, ádáz tervet eszelve ki ellene. Persze Albert ellen nem igazán lehet terveket kieszelni, túl kifinomult a mozgása és túl jók a reflexei hozzá, de én azért egészen megpróbálom, így ha nem mozdul elég gyorsan, akkor rávetődöm, a csuklóit kicsit a feje felé nyomom, saját kezeimmel tartva fogva, ránehezedve, izgatottan pillantva le rá, kívánósan és szeretetteljesen, vagy ha éppenséggel elugrott, vagy elmozdult, akkor csak nevetve gurulok le az ágyról. Akárhogyan is legyen egy kicsit elkomolyodom a végére, sejtelmes izgatottsággal. - Egyébként elindulhatnánk, mert hát tudod, eléggé igényt tartok arra a beszámolóra mindenféle gyakorlati bemutatókkal fűszerezve. - Mondjuk lehet, hogy akkor nekem sem ártana rendesen felöltöznöm.

Néha a szenvedés csak szenvedés. Nem tesz erősebbé, nem építi a jellemet. Szimplán csak fáj. És ezért ha lenne élet a szívemben, akkor most biztosan összeszorulna a kis boszorkány értelmetlen fájdalmától. Ugyanakkor jó érzés is, hogy így itt van. Először én magam sem értem. Ha egy kicsit jobban belegondolnék, bizonyára az lenne a megfejtése a talánynak, hogy valami furcsa hálát érzek, amiért ezt velem osztja meg és engedi, hogy itt legyek neki. Aligha mentem át mással ilyesmin. Tudjuk, hogy nem az empátiáról vagyok híres, hajaj de mennyire nem. Az egyetlen, aki hasonlóan közel került hozzám Atlas volt, de vele egészen más jellegű volt a kapcsolatom. Zabolátlan, friss vámpírokként egymás őrületéből táplálkozó, tudod, tökéletes volt, ameddig tartott. De a tüzünk valahogy felemésztette egymást, és az elszenesedett semmi, ami utána maradt elviselhetetlenül fájt. Az is épp ilyen értelmetlen szenvedés volt. Mire volt jó? Semmire. Arra, hogy belepusztuljunk. Nevetséges, hogy hogy hiányozhat egy olyan jövő, ami sosem volt a tiéd. Vagy hát, a miénk. Valakivel, aki évtizedek óta nem az enyém. És most már biztosan nem is lesz, mert egy egészen másfajta jövő elé nézek, egy egészen másfajta sráccal. Nem kevésbé törött és nem kevésbé szenvedélyes, csak épp máshogy. És ez a srác most itt van a karjaimban, nekem meg fingom nincs, hogy mit kezdjek vele. Mit mondhatnék?
Nem tehetek sokat, de kitartóan, és a saját temperamentumomat meghazudtoló türelemmel cirógatom, simogatom lassan az én kis boszorkányomat, ameddig csak szüksége van rá, amíg csak el nem kezd megnyugodni kicsit. Nem mondanám teljesen tudatosnak. Úgy érzem, így jó, szinte már-már ösztönösek a végtelenül szerető mozdulatok. Nem gondoltam volna, hogy ez bármikor is bárkivel így lesz, de a legkevésbé sem érzem tehernek azt, ami történik. Csak magamhoz ölelem és hagyom, hogy a könnyein át távozzon belőle egy kevés a terhei súlyából. - Éppenséggel… Válassz egy helyet. A bál után elmegyünk oda. – Sejtelmesen vonok vállat. Bárhova elmehetünk, ahova csak szeretne. De sajnos a kötelességeimhez még mindig hűségesebb vagyok, mint a szeszélyeimhez.
- Nincs semmi baj a mágiáddal, szépségem. Kaotikus, persze, mint te. De nem véletlenül választottalak téged, amikor a városba jöttél. – Láttam benne potenciált és ezt ő is tudja. Már az elejétől kezdve jobban hittem benne, mint bárki más körülöttünk. Igaz, hogy most még vannak esetek, amikor haszontalan, de Patricia szárnyai alatt jó kezekben van, el sem tudnék képzelni jobb tanárt nála. Akkor sem, ha ezt a boszorkánynőnek így biztos, hogy nem mondanám meg. – Persze, persze, elég sokat nyomott bele, hogy olyan izgalmasnak és olyan nagyon fini-falatnak tűntél. – Kacsintok rá. És hát annak is bizonyult. Alig vártam, hogy kóstolót vehessek belőle, amikor pedig megtörtént, nem kellett csalódnom. Újabb, és újabb, és újabb alkalom lett belőle, míg végül teljesen a függőjévé váltam. Nem csak a vérének, nem csak a testének, hanem a teljes lényének. Alattomos módon az ujja köré csavart, én pedig mint egy hülye, hagytam neki. – Nem mintha nem hallottam volna, hogy milyen nagyot dobbant a szíved, és merre süvített az ereidben a vér, – lefelé – amikor először találkoztunk. – Akkor volt fontosabb dolgom, épp toboroztam, de nem mondhatom, hogy nem fordult meg a fejemben már akkor az esélye annak, hogy mi milyen jókat fogunk játszani néha. Aztán a néhából gyakran lett. Mit mondhatnék, imádom az étvágyát.
- Látom, Sil, halmozod az élvezeteket. – Annyira azért nincs kifogásom a felvázolt program hallatán. Összebújni, tortát enni, és meginni – legalábbis én tuti megiszom – azt a maradék konyakot, igazán kényelmesen hangzik. Unalmasnak is, de legyen, kibírom. Nem mintha nem én ajánlottam volna fel már eleve, hogy az lesz, amit szeretne. Arról nem is beszélve, hogy még ott van az ajándékom is, ami továbbra is kibontásra vár, merthogy a kis boszorkány elvette előle a showt. – Na na na! Azért ne essünk túlzásokba. – Két kör az óriáskeréken? Örülök, ha egyet túlélek. Persze látszik az is, hogy leginkább csak megszokásból húzom a számat, mert muszáj mindenre húznom a számat, de ha Silas két kört akar majd menni, akkor két kört fogunk menni. Egyébként is ügyes fiú ő, mindig meghálálja. Hát tudod, hogy van ez. Imád. Bezzeg az újabb meglepetés említésére már egyszerre szökik fel a szemöldököm és horkantok fel az orrom alatt, ahogy igazán megpróbálom nem kapásból elnevetni magamat. Többé kevésbé sikerül, de a szurkálódó félmosoly azért ott van.
- A reggel is igazán nagy meglepetés volt, – már csak az arckifejezésem alapján is nyilvánvaló, hogy a sírásra és az egész drámára gondolok – el sem tudom képzelni, mit tartogatsz estére. – A kis piszkálódás ellenére csókot nyomok a hajába, azt sugallva, hogy szeretlek, csodás vagy, és még sorolhatnám. Szavak helyett azonban csak kézen fogom, miután felálltam, nyomok még egy csókot valahova a kézfejére is, és ha rendben van annyira a mágiája, hogy szépen belebegtesse az enni-innit a hálószobába, akkor nem fogok ölre mindent – kivéve a még bontatlan ajándékomat, az az enyém! – csak Silas kezét fogom. Ha meg cipekedni akar, akkor a szemeimet forgatva, de segítek.
- Tudod, mindkettőnknek kellemesebb lenne, ha a nagyon-nagyon részletes elmesélés helyett inkább nagyon-nagyon részletesen megmutatnám. – Elkacagom magam, de hallani a hangomon, hogy nem gondolom komolyan. Több okból sem lenne kivitelezhető. Egyrészt a vidámpark már nem ott van, mondjuk azt még éppenséggel kivitelezhetnénk, másrészt meg nem két résztvevője volt a nagybetűs eseménynek, hanem három. Upsz?
Amíg Silas az ágyba mászik a tányérjával, én még álldogálok ott, teljesen belemerülve a hozzá illően színes csomagolásba. A türelmem mondjuk csak néhány másodpercig tart, amíg óvatosan próbálom kapargatni, hogy honnan lehetne a legfinomabban felbotani, aztán hagyom a picsába és csak úgy ripsz-ropsz letépem róla a csomagolást. Hamarosan már az ezüst – nem, nem igazi ezüst – kutyát tartom a kezemben. Először csak pislogok rá, nem lehet eldönteni hirtelen, hogy tetszik-e vagy sem, de aztán hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, el is nevetem magam, és olyan lendülettel huppanok le Silas mellé az ágy szélére vele szemben ülve, hogy kis híján kisodrom az öléből a tányért. Nagy, nagy, nagy vidám csókot kap.
- Tökéletes! Már tudom is, hova tesszük otthon nálam. – Nyilván Washingtonban otthon, nem pedig itt a New York-i lakásomon, vagy a gyerekkori birtokon. – Várj… – Elgondolkodva a homlokomat ráncolom, lepillantok a kutyára, majd vissza fel rá és hitetlenül el is nevetem magam. Szórakoztat a gondolat. – Ez Bosco? – Na hoppá, hirtelen mégis csak tudom a nevét?

Végül csak megrántom a vállamat, mert hát erősködhetek én itt nagyon-nagyon, ha Albert valamit a fejébe vesz, akkor azt nagyon a fejébe vette én pedig nem igazán akarok most ezen a témán lovagolni, az egész olyan nagyon-nagyon távolinak tűnik, hogy kár lenne rajta vitázni. Meg aztán éppenséggel rátérünk egy olyan témára, amitől sokkal szomorúbbá válok, mint amilyen szomorúságot ez a születésnap érdemel, de egyszerűen már nem tudom visszafogni vagy megállítani, pedig nagyon-nagyon szeretném, ha mondjuk nem most jönne rám a sírhatnék, hanem kicsit később, úgy napokkal később, amikor eléggé egyedül leszek ahhoz, hogy lerendezzem magamban.
Nem akarom Albertre tolni ezt az egészet, nem akarok most széthullani ezer darabra, hogy aztán valahogyan majd összerakhassam magamat, elvégre itt vagyunk New Yorkban, pazarul érezzük magunkat, finom tortát ehetünk és bármit megtehetünk. Bármit meg kellene tennünk, bármi-bármit, ami kicsivel is másabb, mint itt ülni és szomorkodni. Persze nem azért, mert ne lenne kényelmes érzés vele lenni, vagy ne lenne olyan nagyon-nagyon jó, ahogyan vigasztal, az igazság az, hogy túlságosan jó most ahhoz, hogy erőszakosan szakítsam ki magamat, magunkat ebből a közegből. Csak hagyom neki, hogy kedves gesztusokat tegyen, közben meg próbálok nem jobban sírni, mint azelőtt, de hát ez szinte lehetetlen így, hogy Albert ennyire kedves. Bizalmas közeget teremt, megértő közeget, olyat, amibe jó belebújni, jó benne elveszni, amibe hirtelen minden gondot bele lehetne zúdítani. Így hát hiába tartogatom, hiába nyelek nagyokat, egyszerűen nem tudok nem nagyon sírni, amikor szorosan megölel. Túl biztonságos, hogy ne az egyetlen hellyé váljon, ahol megtehetek ilyeneket.
Az arcomat egészen a nyakához nyomom, szorosan bújva hozzá, a hátán a pólójába kapaszkodva áztatom szét Albert felsőjét kéretlen gondolatok közt vergődve. - Igen tudom.- Motyogom oda két levegővétel között hálás szomorúsággal, remegő ajkakkal, sírós hangon, közben meg igazán nagyon szeretnék többé nem sírni, csak újra vidám lenni. - Szeretnék a hetven évvel ezelőtti New Yorkban lenni. - Vallom be egészen, a sírás roham vége felé, amikor már inkább a mellkasomban tátongó űr kezd iszonyúan sajogni az emlékek súlya alatt, minthogy könnyek száguldanának végig a szemem sarkától egészen az állam vonaláig. - És szeretnék veled világgá menni. -Egy kicsit elhúzódom, hogy megtörölhessem a kézfejemmel a szemeimet, éppen csak ennyi időre, aztán már bújok is vissza. Annyira jó most így itt, hogy egyáltalán nem szeretném ha abbamaradna, ölelhetnénk egymást így nagyon-nagyon sokáig. - Nem mehetnénk ténylegesen világgá? - Kérdezem meg egészen halkan anélkül, hogy igazán választ várnék rá. Ha rajtam múlna valószínűleg most azonnal indulnánk, de mivel nem rajtam múlik, így csak egy kicsit kényelmes azt hinni, hogy lehetséges lenne, hogy ő és én itt maradhatnánk még egy ideig, innen pedig Washington helyett más államokba és országokba utaznánk tovább, hátrahagyva minden rossz pillanatot és borzalmas emléket.
A fejemet egy ponton a vállára döntöm, és csak a várost bámulom Albert cirógatása alatt, mígnem szinte teljesen megnyugszom, elcsendesedem, egy-egy kósza könnycsepp akar csak utat törni magának, én pedig félve hagyom nekik, mert aztán ki tudja, lehet, hogy olyan jól esik nekik az út lefele, hogy újból nagyon sírni kezdek. - Nem akarok szomorú lenni, mert ha nagyon szomorúvá válok, akkor a mágiám egyszerűen csak mindenhol utat fog törni. Ha szomorú vagyok, akkor sosem tudom igazán visszafogni. - Egészen biztos vagyok most abban is, hogy csak Albert tart éppenséggel engem egyben, és ha nem lenne, vagy nem így lenne most itt nekem, akkor teljesen szétesnék.
Hálásan szusszanok egyet mielőtt el nem húzódna, tekintetem rögtön az övét keresi, csak hogy egy-két gondolatot lophassak tőle, nagyon-nagyon szeretném tudni, hogy éppenséggel mi jár a fejében, hogy mikre gondolt percekkel ezelőtt, hogy mennyire érzi magát rosszul ebben a helyzetben, mennyire kellemetlen a kiborulásom, de szerencsére Albert kék szemeiben csak biztonságos helyet látok és szeretetet. - Ölelkezhetnénk beszélgetés közben és ehetnénk egy csomó tortát közben. - Szólalok meg helyeslőn bólogatva egy szomorú félmosollyal, azt hisze ez a kombináció lenne számomra a legtökéletesebb. Persze a szemem rögtön felcsillan a nap további terveit hallgatva, nyomok is a szájára egy szájra puszit. - Mehetnénk két kört az óriáskeréken. - Kezdek bele rögtön az alkudozásba sírástól még reszelős hangon, de nagyon is lelkesen. - És remélem valami extra aranyos nagy plüss lesz! - Biccentem félre a fejemet, erősen koncentrálva, hogy ne kezdjek el gondolkozni a múlton, helyette a jövőn tépelődjek, hogy mit fog szólni Albert az ajándékához és a megszervezett randiesténkhez, amiről még nem is tud. - Egyébként lesz majd még egy meglepetésed este, és ígérem, nem fogom elbőgni magam akkor majd! - Kicsit szégyenlősen hajtom le egy másodpercre a fejemet, hogy aztán felcsillanó tekintettel haraphassak az ajkamba izgatottan, kíváncsi tekintettel. - Mindenképpen részletesen kell majd elmesélned! Nagyon-nagyon részletesen. - Győzködöm máris, egy pillanatra visszabújva még hozzá, egy kicsit kiélvezve még a szeretgetést, a meghitt pillanatot, belélegezve Albert illatát, hogy egy kicsit legyőzzem a feltörni vágyó újabb sírást.

- Tudod a kettő nem zárja ki egymást. Mindkettőre van pénzünk. – Illetve pénzem, de tök mindegy, nem szoktam fennakadni ilyen faszságokon. Silas hozzám tartozik. Az erős túlzás lenne, hogy ami az enyém, az az övé is, de a pénz a legkevésbé sem érdekelt sosem. Legyen belőle kurva sok. Akár tetszik a nagytöbbségnek, akár nem, a pénz hatalom és kényelem. Mindig is szerettem vele bánni és mindig jó érzékem volt nem csak az illegális ügyletekhez, de a befektetésekhez és a tőzsdéhez is. Az okosak játszótere. És valljuk be, szükségem is van rá, hisz az életem nagy részét ezen a színvonalon töltöttem, leszámítva néhány igencsak megsínylett évet. Amikor azt mondom, hogy a pénz a legkevésbé sem érdekel, azt leginkább úgy értem, hogy nem sajnálom mástól. Mi a fasznak sajnálnám, ha dollár milliárdjaim vannak? Imádom látni, ahogy a kis boszorkány felragyog egy pár új színes zoknitól, a bejárónőm is jóval az átlag fölött keres – arról nem is beszélve, hogy nem kell aggódnia sem kitoloncolás, sem a családja miatt – ha meg nagyobb összegekről beszélnénk, rengeteget adományozok, amiről még Silas sem tud. A fivérem szerint mindez csak azért van, mert hatalomérzetet ad, mások fölé helyez, bizonyítja azt, hogy én megtehetem, amit ők nem. És talán igaza is van, igazából kurvára nem érdekel. Mármint tényleg, mit számít a miértje, ha a végkimenetel már-már filantróp jellegű? Jó, engem inkább ne emlegessünk ezzel a szóval egylapon, még ránk szakad a plafon.
Aztán hamar témát ugrunk, és ez egy egészen váratlan mederbe sodorja nem csak a beszélgetést, hanem talán az egész nap kimenetlét is. Nem zavar, nem érdekel. Amikor Silas megcsókol, csak ő és én létezünk. Mindennél jobban szeretem, amikor az ajkai ilyen különlegesen érintik az enyémet. Nem rutinszerűen, és nem is falánk módon, hanem a teljes külvilágot kizárva. Igazán szeretve. Addig akarom csókolni őt, amíg több nem lesz benne a boldogság, mint a szomorúság. Mégsem teszem, kiválok a kelleténél nedvesebbé és édes helyett sóssá vált csókjainkból. Nem távolodom el persze. Az arcát az egyik tenyerembe fogom és néhány megnyugtatónak szánt másodpercre a homlokomat az övének döntöm, szótlanul. Aztán az arca szabad oldalán óvatosan, az ajkaimmal simogatva kezdem lecsókolni róla a könnyeit, hogy végül a nyakamba húzva szorosan magamhoz ölelhessem őt.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék, hogy jobban érezd magad. De itt vagyok veled. És itt leszek mindig. Tudod, ugye? – Tudom, hogy nehezére esik beszélnie mindarról, ami történt. Sosem feszegettem a témát. Egy pontig nem gondoltam, hogy különösebben közöm volna hozzá, meg amúgy is egy rakás szar vagyok az olyan dolgokban, ahol bárminemű empátiát kell mutatni. - Ha a hetven évvel ezelőtti New Yorkban lennénk, azt mondanám, hogy fogd a kabátod, fogd a kezemet, és menjünk világgá. Csak te és én. – A dolgok manapság már nem így mennek, nem mehetünk világgá, Washington magához láncol, és a problémák is jönnének velünk. A gyásza nem olyasmi, ami elől el lehetne rohanni. Úgyhogy itt maradunk és megküzdünk vele. Gyengéden mosolygok rá, alig nevezném mosolynak is, sokkal inkább egy megértően simogató kifejezést, egy halk, de annál betonbiztosabb ’itt-vagyok-veled’. Ahogy már mondtam is neki, Silas jó dolgokat érdemel és én egy akarok lenni közülük. Most kabátra nincs szükség, kellemes tavaszi reggel van, és a világgá menetel sem aktuális, így csak a kezét fogom, én magam sem észre véve, ahogy újra és újra megsimogatom a hüvelykujjammal a kézfejét. Azt akarom, hogy olyan közel legyen hozzám, amennyire csak lehet. Még az is zavaróan nagy falnak tűnik most közöttünk, ahol a pecsétgyűrűm miatt nem simul egymáshoz a bőrünk. Talán így kerülnek az emberek igazán közel egymáshoz. Meggyógyítják egymás sebeit és csókokat lehelnek az odaképzelt sebhelyekre.
- Nem akarom, hogy ezt visszanyeld. Legyél szomorú, amíg szomorúnak kell lenned. – Képzelem, mit gondolhat. Születésnapom van, ezt nem most kellene. Elhiheti, hogy pont leszarom. Volt már kilencven, és ha nem nyíratom ki magam, lesz még kilencszáz másik is. De ebben a helyzetben Silas akkor is ezerszer fontosabb lenne, ha ez lenne az utolsó születésnapom. – Megmondom mi lesz, cicuka. – Finoman veszem ismét tenyerembe az arcát, hogy a hatalmas, könnyes szempillái mögül is rám nézzen, legalább csak egy kicsit. Persze, hogy már megint „megmondom” van. De hát jót akarok. – Visszabújunk az ágyba és addig ölellek, ameddig csak szeretnéd. Sírhatsz, beszélgethetünk, vagy lehetünk csendben is. Amit csak szeretnél, jó? Aztán majd kibontom az ajándékomat, eszünk még tortát, és elviszlek Coney Island-re. Persze azt nem ígérhetem, hogy nem fogok panaszkodni az óriáskeréken, azt viszont igen, hogy megkapod a legnagyobb plüsst a céllövöldéből. – A végére már egész huncut módon mosolygok rá, a mosolyom pedig igazán bűnössé válik a következő mondatomhoz, amit incselkedve suttogok az ajkai felé. Egyébként is célom volt, ha már arra járunk, de ez talán egy kicsit jobb kedvre deríti. Hisz mindig olyan kis kíváncsi. – Megmutatom, hol vesztettem el a szüzességemet. Hmm, nagyjából. – Merthogy ez a kis incidens az eredeti Luna Park területén történt, ahol most egy rakás ocsmány épület van, de ugyan már. Mókás lesz.

Egészen biztos vagyok benne, hogy Albert egyik legkedvencebb elfoglaltsága az, hogy belekössön olyan dolgokba, amik éppenséggel lényegtelenek. Elvégre mit számít az, hogy bolygónak vagy egy egész világnak nevezzük, ha közben együtt lehetünk? Éppen ezért, mert hát tényleg nem számít, akkor biztosan nem, ha ketten vagyunk, ha ő és én együtt lehetünk. - Súlyos kijelentés ez olyasvalakitől, aki egy Washington New York utat is legközelebb inkább repülve tenne meg, mert úgy rövidebb. - Szúrom oda egészen mosolyogva, de hát Albert egészen biztosan hallja, hogy a szurkálódás alatt milyen sebességgel vágtat a szívem, hogy milyen tempóban akar éppenséggel áttörni a bordakosaramon, hogy mindenkit biztosítson róla: köszöni szépen egészen tetszik neki az ötlet. Ez a világ legjobb ötlete, olyannyira jó ötlet, hogy a legszívesebben Albert nyakába ugranék, hosszan ölelném, el sem engedném, csakhogy Albert éppenséggel egészen morcosnak tűnik, olyannak, mint aki éppen most dönti el, hogy márpedig ő ezt a napot akkor sem fogja élvezni, ha egyébként tökéletes lenne, ezt pedig semmiképpen sem hagyhatom neki. - Mi? - Kérdezek vissza értetlenül, kiragadva magam a világ körüli utazásunkból - még akkor is, ha ez csak egy bolygó simán nevezhetjük a világnak, mert ez mégis csak  jobban hangzik, mintha bolygó körüli utazásról beszélnénk, akkor kicsit úgy tűnne, mintha asztronauták lennék, és hát nem vagyunk azok, én legalábbis biztosan nem - meglepődve bámulok rá, zavartan. - Igazából nem tudom, de ha már nyaralót szeretnél venni, akkor mégis csak jobb választás lenne a Földön, mint a Marson. A Mars vörös, ez a hely meg tök színes.- Körülbelül itt azért kimerül minden hasznos tudásom a Marsról, mármint persze tudok róla még ezt-azt, meg láttam egy-két filmet amiben imitálták, szóval ha én választhatnék, ezerszer jobban preferálnék valami olyan környéket, mint amit a Földön bárhol megtalálhatunk, de hát Albertről van szó, ő tulajdonképpen mindig azt csinálja, amit csak szeretne. Mint például most: hiába lehetne bármilyen izgalmas, vicces vagy éppenséggel abszurd témáról társalogni, Albert percekkel ezelőtt eldöntötte, hogy nem hagyja magát kizökkenti a rosszkedvéből.
Felsóhajtok, ettől az egésztől csak nekem is rosszkedvem támad, nem szeretném őt ilyennek látni, még csak meg sem akartam bántani, úgyhogy mögé mászom, belélegzem az illatát, az arcomat egy kicsit a válláról az ő arcához érintem aztán húzódom csak el, hogy a háta mögé bújhassak és megpróbáljam megbeszélni. Leginkább csak próbálkozás az egész, elvégre ha Albert úgy döntött, hogy haragudni fog rám, akkor lehet, hogy semmivel sem tudom meggyőzni napokig arról, hogy ne haragudjon, ha éppenséggel pedig nyitottabb a változás felé, akkor ezerszer egyszerűbb dolgom van.
Csak hagyom neki, hogy a tányéromat kivegye a kezemből, utána pedig rögtön bújok is hozzá, a karjaimat köré futtatom, a fejemet meg a nyakához fúrom, hogy legalább egy kicsit jobb kedvem legyen az illatától, a közelségétől, attól ahogyan megszokásból szuszog. Egészen megnyugtató érzés ahogyan a mellkasa az enyémnek feszül egy-egy lélegzetvétel alatt, biztonságérzetet ad, ha így bújhatok hozzá, mintha abban a pár pillanatban amíg tűri megfeledkezhetnék a világ összes gondjáról, csak ő lenne és én, senki más. - Tudom. - Motyogom egészen halkan a bőrébe, mielőtt hátrahúzódnék, rögtön lesütött pillantással, hirtelen a vállamra telepszik a múltam összes problémája,erőszakosan akarnak a földre nyomni, szinte le sem akarnak szállni, követelik, hogy most aztán mondjak el róluk mindent, az elejétől a végéig, minden apró rezdülést, minden mozdulatot ami addig a napig vezetett ott az erdőben.
Kicsit megborzongom, párásodó tekintettel figyelem Albert tekintetét, egyszerűen csak szeretnék megosztani vele mindent, kicsit megosztani vele minden terhemet, átadni egy kicsit, hogy akkor most cipelje ő, amíg én rendbe jövök, csak hát ez biztosan nem egy tökéletes alkalom minderre, túlságosan szomorú dolognak érzem,olyannak, amiből aztán majd nem lehet felvidítani, úgyhogy nagyot nyelek, mintha ezzel akarnám visszanyomni még mélyebbre az emlékeket, hét lakat alá zárom őket, erőszakosan koncentrálok rá, hogy Albertre figyeljek, a jelenre, arra amit mond. Pillantásom az ajkaira csúsznak, mintha olvasnom is kellene azt ahogyan a szája mozog, nem lenne elég csak figyelnem arra, amit mond.
Szomorú mosoly kúszik az ajkaimra, tenyereim felcsúsznak egészen az arca két oldalára, óvatosan simítva végig kétoldalt a járomcsontján.
Homlokomat az övének döntöm, Albert kedvessége csak olaj a tűzre, megremegtet bennem valamit, én pedig nem szeretném, hogy remegjen, hogy ki akarjon törni, hogy most akarja megadni magát minden felépített várfal, ami mögé a múltamat helyeztem el, tudatosan épített, jól strukturált kis falacskák, kiszorítják onnan a mágiát, gombóccá gyűrik aztán összezavarják. - Nagyon hiányoznak nekem. - Súgom magunk közé megremegő ajkakkal, kicsit mintha Albert érintése nyomán lenne a remegés. - Nagyon, nagyon, nagyon. - Súgom egészen Albert szájára, az ajkaink összerezdülnek aztán összesimulnak, én pedig hirtelen egészen megkönnyebbülök, hogy őt csókolhatom, hogy Albert legalább itt van, hogy kevésbé haragszik, hogy én lehetek itt vele, és valamikor, valamiért csak sírni kezdek, sós könnyek csorognak a csókunkba, elhúzódom, sietősen temetve az arcomat a tenyereimbe, nem akarok Albert előtt szétesni. Semmiképpen sem.

Érezhetően nem vagyunk egy hullámhosszon, ez pedig ott vibrál, vagyis inkább csak vergődik köztünk a levegőben. Valljuk be, nálam csúszott el a dolog. Mármint mindenki más vallja be rajtam kívül, bennem még érnie kell a dolognak. Silas azt tette, amit látszólag elvártam tőle. Őszintén válaszolt egy ártalmatlannak tűnő kérdésre. Ártatlanul beleugrott, ám egy útmenti, sekély pocsolya helyett valami elcseszett bányatóba érkezik, ahol az örvények kezdik lehúzni. Hisz a kérdésem valódi mivolta sokkal mélyebb és rétegeltebb annál, mint aminek tűnt. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, nálam nem egészen úgy működnek a dolgok, ahogy az illő volna. Ugyan, mikor működtek úgy? Soha, már emberéletemben sem.
- Ez nem az egész világ, csak egy bolygó. – A kellemetlenné váló szituációtól függetlenül is kedvesen böffentem ki a szavakat, kicsit olyan tudálékosan. – De én az egész világot körbe utaznám veled. – Nem kell kimondanom, harsányan cseng a mondat végén, hogy ahhoz bizony nagyon sokáig kell élnie, hogy a technika felfejlődjön az ambícióinkig, de akkor már határ a csillagos ég (sem). Ha a csillagokat nem tudom lehozni neki, hát majd őt viszem a csillagokig. Komolyan. Aztán bekattan az, amit valójában mond. - Szeretnél egy nyaralót a Karib-térségben? – Úgy fél szemmel, kíváncsian pillantok oda. Annyira lejön, hogy más körülmények között élünk. Nincs a hangomban különösebb meglepettség, hitetlenkedés vagy nagyzolás meg mégannyira sincs. Mintha csak azt kérdezném, hogy fizessem-e én a vacsit. Tényleg képes lennék venni magunknak egy nyaralót, egyetlen szavába kerülne. Nem neki, nem nekem, hanem nekünk. Általában gyorsabban gondolkodom, mint mások, úgyhogy most is rögvest előre rohannak a gondolataim és már önkéntelenül is a jól ismert szigeteket kezdem el pörgetni a fejemben. Aruba, Bonaire, Curacao, csodás, de mind túl kicsi és borzasztóan unalmas. Kuba, szar a hálózat, ugyan mit kezdene magával a huszonévesek gyöngye. Bahama-szigetek, szép, szép, de mintha belépnél egy elcsépelt képeslapba, csak hozzá még van egy csomó turista is. Képzeld, egyszer megharapott ott egy malac. Eléggé elszállt az agyam. Alapvetően nem eszem bacont, de ott azért erősen megfontoltam. – Dominika. Dominikát kedvelem. – A turista halálozások száma egészen arcpirító, de tapasztalatból állíthatom, hogy egy izgalmas sziget. Persze hiába, a futó elkalandozás, nálam ezek jellemzően csak kilengések, mint ahogy lényegében mindennel kapcsolatban kilengéseim szoktak lenni az életben. Bumerángként száguldok vissza az eredeti gondolatmenethez. Az eredeti hangulathoz, és lényegében egy vállrántással elnapolva a témát leteszem magam a fotelba.
Elvagyok a torta piszkálásával, csak akkor pillantok fel ismét, mikor Silas rövidesen közeledni kezd felém. Automatikusan csúszom kicsit előrébb, hogy helyet adjak neki magam mögött, akkor is, ha nem teljesen értem, hogy ezzel mégis mi a szándéka. Olyannyira nem ellenkezem, hogy még a tányért tartó kezét is arrébb túrom a könyökemmel, hogy kényelmesen dőlhessek hátra, a háttámla helyett pedig az ő testéhez simulhassak hozzá. Lassan, mélyet sóhajtok. Utálom, hogy mennyire jó így. Máris nagyobb falat megy le abból a baszott finom tortából. A falatok szerencsére nem, a szavai azonban eléggé megakadnak a torkomon. Fáj az igazság, mi?
- Nem erről van szó. – Nem azért „haragszom”, mert hiányzik a családja. Annak ehhez semmi köze. Illetve technikailag nincs, gyakorlatilag meg van, de hogy haragudhatnék rá emiatt? Ekkora fasz még én sem vagyok. Nem is akarok közbe szólni, de ezt itt az elején meg kellett jegyeznem. Egy ponton leteszem a tányéromat, a kézfejemmel megtörlöm a szám sarkát, meg közben a nyelvemmel is végig szántom a felső fogsoromat, a végén cuppantva egyet, olyan falatozás utáni berögzült cselekvésként, hogy aztán a már tőlem megszokott makulátlanul fehér fogsorral fordulhassak félig hátra, a kis boszorkány felé. Legalábbis makulátlan fogakkal az ajkaim mögött, mert nyilván nem vicsorgok rá.
Tudom. Tudom. Tudom. Szinte minden kimondott szavát, mondatát ez a kis szó követi az elmémben visszhangozva. Ez pedig akarva akaratlanul, de bűnbánóan az ábrázatomra is kiül. Nem mondom ki, hogy sajnálom, de nagyon sajnálom.
- Nem vagyok hozzászokva, hogy szeretnek. És egy érzéketlen pöcs vagyok. – Teljesen máshogy figyelem, mint ahogy eddig néztem rá. A rettenetesen szeszélyes természetemhez képest igazán türelmesen és gyengéd a tekintetem. Nem kell kifogásokat keresnem és nem kell elmagyaráznom, nem is akarom. Silas az egyetlen, aki nem csak igazán láthatja, de tapasztalhatja is, hogy a ’mindent-leszarok’ attitűd mögött valójában milyen mély problémáim vannak. Hogy mennyi tyúkszemem van ott, ahol úgy teszek, mintha nem lenne. Hogy milyen szalmaszálnyi lábakon áll az a tudat, hogy engem bárki szerethet. Hisz mit csinálok? A legapróbb ballépésre is ugrok és visszavonulok, mint a partot mosó tenger az özönvíz előtt. Még csak ballépésnek sem nevezhető, amit tesz. Legalábbis normális embernél nem lenne az. Részéről pedig ott a varázsszó. Szeret, és örökre fiatal marad. Nekem ennyi elég. És persze azt is igazán értékelem, hogy őszinte velem a gyászával kapcsolatban. Én nem voltam az senkivel. Az ő kezéből is kiveszem a tányért és leteszem, hogy most már semmi ne legyen köztünk. Majd eszünk utána. A hüvelykujjammal gyengéden törlöm le az alsóajkáról a tortáról ott maradt pici krémet, csak hogy megsimogathassam.
- Nem kell időt kérned. Minden idő a tiéd. Nem csak a mosolyodat oszthatod meg velem, hanem minden problémádat is, ugye tudod? – Itt azért összeszorul a torkom egy másodpercre. Talán nem is az lenne a válasza, hogy tudja, hanem az, hogy egy faszfej vagyok és nem oszthatja meg velem. - Tienes un lugar en mi corazón que nadie más podría tener. – Elmondom neki, ami eddig is nyilvánvaló lehetett. Olyan helye van a szívemben, amit soha, senki másnak nem adnék oda. Lassan és olyan gyengédséggel beszélek, mintha csak a bőrébe csókolnám a szavakat. Tudja, hogy sok nyelven beszélek, én meg tudom, hogy ő csak spanyolul, úgyhogy ha épp ’nem-angolul’ beszélhetnékem van, akkor ezt választom. A viharkék szemeket figyelem, miközben minden porcikám üvölt a csókjaiért, izzik az ajkaink közt a levegő, most mégsem csókolom meg, nem érek hozzá. Pattanásig feszülnek az érzékeim. Hagyni akarom, hogy ha szeretne, ő csókoljon meg, hogy kellemesen keveredjen az ő imádni valóan citromostorta íze az én konyakommal. Ha sírni akar, én itt vagyok, és ha nevetni, akkor is. – Én is szeretlek. - És máris tudom, hogy mi lesz a mai program, aminek nagyon örülni fog, de egyszerre egy dolgot tudjunk le.

Megint egy kicsit a magasba szalad a szemöldököm, de inkább nem mondok semmit, csak fogom a tortás tányéromat és bámulom a málnás részt a tortában, mintha az mondjuk segíthetne a helyzetemen, mintha egy kicsit megvilágosodhatnék tőle vagy hát nem is tudom, egy kicsit jobban lehetnék. Albert hozzáállása sem segít valami sokat a hangulatomon, sőt leginkább csak azt érzem miatta, hogy az egészre inkább ténylegesen nem kellett volna válaszolnom, vagy hogyha mindenképpen válaszolni akartam volna, akkor mondjuk valami más, számára is elfogadhatóbb válasszal kellett volna előrukkolnom. Ettől meg egészen elszomorodom és csak még jobban hiányozni kezd anya, apa meg a húgom. Tanácsot adhatnának vagy hát legalább egy kicsit megölelhetnének.
Sóhajtok egy nagyot, egyensúlyozom még egy kicsit, hirtelen nagyon is vonzónak tűnik, hogy hátradőlve zuhanni kezdjek, de hát nyilván nem dőlök hátra, mert ettől az egésztől függetlenül, hogy nagyon is hiányzik a családom és egészen szívesen találkoznék velük újra, nem csak szívesen hanem úgy bármit megtennék érte, szóval ettől függetlenül még biztosan nem szeretnék meghalni. Úgyhogy lehajtott fejjel kezdek el a villámmal egy tökéletesnek tűnő falatot vágni a tortaszeletemből: tökéletes négyszögnek kell lennie, minden oldalának egyforma méretűnek, ez legalább kellően leköt ahhoz, hogy ne kezdjek belesüllyedni ebbe a borzalmas gondolatspirálba, amibe éppen beléptem.
Azt akarom mondani Albertnek, hogy most elrontotta a tökéletes sütemény kockámat, ahogyan kivette a kezemből a tányért, de végül nem mondok semmit, mert aztán ki tudja, lehet emiatt a mondat miatt még jobban befurcsálódna.
Egy kicsit ráfogok a combjaimmal, de azért nem olyan nagyon, a kezeimmel meg elég erősen fogom a korlátot, hogyha éppen úgy dönt, hogy akkor most lelökne, akkor azért ne tudjon lelökni. Persze nem gondolom komolyan azt, hogy Albert lelökne innen, ha meg akarna ölni nyilván kíméletesebb módszerei is lennének, mint hogy szétloccsantsa az agyamat a betonon. Vagy hát legalább remélem, hogy azért kíméletesebb lenne.
Felpillantok rá, a tekintetemet meg járatni kezdem Albert kék szemei között, mintha éppen csak arra szeretnék rájönni, hogy akkor ő most ezt komolyan gondolja-e, hogy csak Ő és Én. Mármint jelen pillanatban az egész csak nagyon úgy tűnik, hogy akkor férek bele a világába ha éppenséggel egy csomó dolgot úgy gondolok, ahogyan ő szeretné, hogy gondoljak, és hiába szeretném én most ezt az egészet megosztani vele, hogy nekem is ugyan úgy rosszul esik ahogyan reagál, mint ahogyan neki rosszul esett, inkább csöndben maradok és kiélvezem a kedveskedő pillanatokat. Még a szemeimet is lehunyom egy pillanatra. - Miért pont ott? Nem vehetnénk valahol inkább a Karib-tengeren? vagy egy hajót? Azzal az egész világot körbeutazhatnánk. - Mosolyodom el én is, Albert hiányának közelségétől terhesen. Újabbat sóhajtok, aztán visszaveszem a tányéromat, hogy azt az elbénázott sütemény kockát felszúrhassam a villámra és eléggé úgy rágjam meg, mintha értenék a gasztronómiához és nem imádnám az olcsó, kétes helyről származó gyrosokat. - Egészségedre! - Emelem felé felvont szemöldökkel a poharamat, aztán egy nagyon aprót bele is kortyolok, de a helyzet az, hogy én elég éhes vagyok, úgyhogy inkább a tortaszeletem minél nagyobb falatokban való elfogyasztására törekszem, közben persze nagyon is Albertet figyelem. Borzalmasan érzem magam, úgyhogy a felénél én is csak turkálni kezdem a tortámat, pedig ha valaki, akkor én biztosan nagyon sokat tudnék enni most ebből a tortából.
Leugrom végül a korlátról, óvatoskodva merészkedem közelebb hozzá, kérdés nélkül lépek föl mögé a fotelre, hogy beerőszakoljam magamat közé meg a puha anyag közé úgy, hogy a tortát ne borítsam rá, az államat meg a vállára illeszthessem, ha idő közben nem állt fel. - Nem akartalak megbántani Albert, de igazságtalan vagy, amiért azért haragszol rám, mert hiányzik a családom.- Dőlök vissza egészen hátra, a villámra pedig felszúrok egy falatot.- És egy kicsit azt érezteted velem, hogy igazából nem is kellene, hogy hiányozzanak. Pedig még csak nem is ismerted őket. - Motyogom egészen csendesen. - Nem tudod elképzelni, hogy mi mindent megtennék csak azért, hogy legalább visszamehessek az időbe és aznap reggel megölelhessem őket. Szinte bármit megadnék, szinte bármit feláldoznék. Kivéve ezt, ami köztünk van. - Fúrom a fejemet egészen Albert hátába, hogy belélegezhessem az illatát. - Szeretlek, és ha ahhoz az kell, akkor örökre fiatal maradok, hogy te is szeress. De adj még egy kis időt, csak egy keveset, hogy hiányozhassanak, jó? - Egy kicsit most nagyon szeretnék máshol lenni, valahol ahol egy kicsit sírhatnék, ahol egy kicsit ténylegesen nagyon hiányozhatnának.

Hiába ez a látszólagos szenvtelen hozzáállás, rögtön megemelkedik a szemöldököm, ahogy Silas terelni kezdi a témát. Meg zavartan illeg billeg itt a korláton. Amiatt nem aggódom, hogy hátra fog vágódni, hisz itt vagyok. Nem csak az emberfeletti sebesség van ott, de a reflexeim is jóval kiélezettebbek, mint egy átlagos vámpírnak. Ráadásul ez utóbbi általában nem is látszik rajtam, mert a ’resting-bitch-face’ nagyon megy.
- Tudod, hogy nem hiszek az ilyesmiben. – Mint ahogy a feketemacskáktól sem tartok, nem kívánok, ha hullócsillagot látok – pedig jónéhányat láttam már a kilencven plusz évem alatt –, és pont leszarnám, ha ripityára törnék egy tükröt. De jelen esetben az ellenkezést is felesleges energiapocséklásnak gondolom, úgyhogy a rövid megjegyzés után vágok magamnak egy kisebb szelet tortát, majd egy nagyobbat Silasnak. Nem szoktam reggel túl sokat enni, sokszor semennyit.
- Szimplán jó tudni, hogy mire számíthatok, nem? – Nem várok tőle választ, se bólogatást, se mást. Ennyi a válaszom a kérdésére, hogy ilyen öregnek néz-e már ki. A tónusom jelen esetben is valahogy többet mond, mint maguk a kimondott szavak. Keserű, de nem szomorúan keserű, csak olyan nem is tudom, tüskésen. És nem feltűnően az, de azért kiérezni belőle az elutasítást. Aztán végig hallgatom a válaszát, és saját magam számára is borzasztóan irritáló módon billegek a saját valóságom és a realitás között. Tudjuk, hogy az nem igazán szokott egy lapon működni. Számomra az öregedése azt jelenti, hogy ő is el fog hagyni. Az a sok ígéret csak üres szó volt. Tulajdonképpen én vagyok az ostoba, mert engedtem neki, hogy a bőröm alá férkőzzön. Azt gondoltam, hogy az otthonom lehet ahelyett, ami valójában. A tű karomban. Mondjuk én nem is látom az összefüggést az öregedés és aközött, amit mond, ez pedig az ábrázatomra is kiül, és hát fel is böffen.
- Egyszer így is úgy is meghalsz, akkor nem mindegy, hogy évek vagy évszázadok múlva? – Márpedig én évszázadokat akarok. Évszázadokat érdemlek azért, ahová beengedtem őt. Már most látom, hogy emiatt az egész miatt hetek, talán hónapok fognak eltelni anélkül, hogy újabb képet mutatnék neki a falamban lévő dobozból, mire ő rákérdez, hogy lehetne-e most még egy. Én pedig azt fogom mondani, hogy nincs kedvem hozzá és távolásgtartóan arrébb teszem magam a kanapémon. A szeretet egy ígéret és úgy érzem, ő ezzel megszegi az ígéretét, ha öregedni akar. Bosszúsan fellobban a gondolataim között, hogyha ember lenne, megitatnám a véremmel és a nyakát törném. Akkor aztán nem lenne választása, hogy akar-e öröklétet vagy sem. Persze, lehet megutálna egy időre, és? Mit számít egy-két emberöltő, ha utána úgyis az enyém lesz? A vámpírok toxikusak tudnak lenni. Hahó, ha olyan szentek lennénk, vajon ártanának a feszületek vagy a másnak életet adó napfény? Ők tettek ilyenné minket. Miután elvágták a torkomat és vámpírként ébredtem fel, én is éreztem, hogy valami végleg eltört bennem. Mindig is megvoltak a magam mentális kibillenései, olyan voltam, mint egy tornádó. A halál utáni életben ez csak felerősödött. Önző vagyok, és nem tudom teljes szívemmel sajnálni azt, ami Silas családjával történt, mert ez lökte a karjaimba. Ha nem vesznek oda, Silas nem jön Washingtonba és talán sosem találkozunk. Végül meglepő módon – bár amilyen szeszélyes vagyok, nálam a meglepő az pont nem meglepő – átfordulok egy egészen más talajra, ami a hozzáállásomat illeti. Kelletlen sóhajjal teszem le a tányéromat a felvágott torta mellé és a kis boszorkány kezéből is kiveszem ugyanígy. A combjai közé lépek és lazán a dereka köré vetem a karjaimat, hogy le ne zúgjon a betonra emeletekkel lentebb.
- Nem vagy egyedül a világban, ugye tudod? Te meg Én. - Futólag az arcát is megcirógatom. Előbb nekem kell ott lennem neki, hogy aztán ő is itt legyen nekem. Vagy ilyesmi, ugye? Nem mondom ki, de tudhatja már, hogyha egyszer készen áll megnyílni, én itt leszek. Tudom, hogy olykor magányos és nem tölthetek be minden űrt, de itt vagyok. Aztán halványan, nem-az-igazi módon, de annál bűnösebben mosolyodom el. – Na ne mondd, hogy nem akarsz velem néhány évtized múlva a Marson venni egy nyaralót. – Halálosan komolyan gondolom. Rákacsintok, aztán hamar el is engedem, töltök neki egy kevés konyakot, a saját poharamat meg jóformán csordultig töltöm. Van baj, mi? Van hát. Le is kell szürcsölnöm belőle vagy két nagy kortyot, aztán kíváncsian húzom végig a becsomagolt ajándék szélein a mutatóujjamat. Úgy döntök, hogy ezt majd torta után bontom ki, motyogok is valami ilyesmit az orrom alatt a jellegzetes skótsággal, szóval vagy érteni vagy nem, de már hozzászokhatott Silas füle. Aztán fogom a poharamat, a tányéromat, és levágódom velük a fotelba. Először persze az italt kezdem… hát, nem mondhatom, hogy kortyolgatni, mert úgy lényegében leöntöm a torkomon, ami benne van, hamarosan már az üres pohár koppan a betonon, ahova leteszem. Kellemesen beleszédülök egy másodpercre, ami sajnos hamar el fog múlni, de ameddig tart, az igazán kielégítő. A torta meg kurva finom, de elég lassan eszem. Jóformán csak turkálom a villámmal, olyan nagy kedvvel, mint akit sarokba küldtek kukoricán térdelni.

Csak kicsit húzom föl a szemöldökömet, amikor Albert minden ötletemet gyorsan hurrogja le, de közben azért mosolygom rá, elvégre nem tehet róla, hogy a zenei ízlése nem a legkifinomultabb - persze ezt sosem osztanám meg vele, mert hát biztosan nem értene velem egyet, meg aztán tuti összevesznénk rajta, hogy miért gondolom így - nem lehet mindenben tökéletes. Meg aztán nyilván az is az ő születésnapja lesz, ráadásul az utolsó két számjegyű, én pedig nem fogok vele összeveszni azon, hogy középkategóriás DJ helyett világiak jöjjenek, mert egyrészt egyet sem ismerek személyesen - pedig még rajongói könyörgő levelet is írnék Albertért!! - másrészt nincs annyi pénzem, hogy bármi ilyesmit kifizessek, szóval ha Albert béna DJ-kre és akar bulizni és torta alakú tortákat akar enni, akkor mi arra fogunk bulizni és azokat fogjuk enni.
Nyújtózkodom egyet sietősen, mikor Albert foghegyről válaszol, és nekem attól a foghegyről választól hirtelen nagyon is dobogni kezd a szívem, szinte vágtat, ütemesebb, pörgősebb ritmusra jár, nekifeszül egészen a bordakosaramnak. Kellemes melegség árad szét a testemben, amitől egyszerűen csak úgy érzem, hogy minden éppen a helyén van, minden jó és a világ egy egészen tökéletes hely is tud lenni. Legszívesebben visszafordulnék, hogy még az ajtóban elkapjam, hátulról öleljem, hozzábújjak, a fejemet egy kicsit az övéhez nyomjam, teljes testemmel neki feszüljek, de nem fordulok meg, helyette magammal viszem ezt az érzést, amitől egy kicsit a föld felett lebegek, amitől a torkomban dobog a szívem és hatalmas mosoly költözik az arcomra. Önző módon gyorsan elcsomagolom aztán, elbújtatom a futár elől, nehogy egy másodpercet is kapjon ebből, pedig biztosan szívesen ragadna meg egy kellemesebb érzést, mint azt, ami éppen őt környékezi.
Figyelmen kívül hagyom minden ajtó felé tekintését, minden toporgását, idegességtől meg-megakadó nyelvét, torokköszörülését, kényelmetlen pillantását. Kérdéseit kikerülöm, mintha nem érteném, hogy mire kíváncsi, hova akar pontosan kijutni, mintha nem tudnám, hogy retteg, azért pillant vissza folyton az ajtó felé, azért tart tőlem pér lépés távolságot, azért gyöngyöz lassan izzadság a homlokán. Nem hagyom igazán szóhoz jutni, felkívánkozó félelemérzetét szövegeléssel nyomom vissza a torkán, csak akkor hagyok neki pillanatnyi menekülőútvonalat, amikor mosdót keres, fontosabb dolgom is van: sietősen elrendezni a tortán a gyertyákat, mielőtt Albert ideérne.
Fázósan támaszkodom meg a korláton, úgy figyelem a toronyházakat magunk előtt, laposakat pislogva, kissé fáradtan és letaglózottan a látványtól. - Megnyugtató, hogy nem babaolaj és tápszer szagra buksz. - Dőlök bele kicsit Albert ölelésébe kuncogva, egész hátamat a mellkasának nyomom, karjaimat az engem ölelő keze köré futtatom, óvatosan cirógatva végig egyik kézfejét. Szeretnék így maradni, itt maradni, mert ez a pillanat pont olyan tökéletes, mint amilyennek kinéz, pont ugyan olyan megnyugtató, mint amilyen felvillanyozó és pont olyan jóleső, mint amilyennek az ilyen pillanatoknak lennie kell. Talán egy kicsivel még jóesőbb is. - Szegény eléggé meg volt rémülve. Szerintem azt hitte, hogy meg fogom támadni a késsel. - Kuncogok tovább, mintha a helyzet komikus lenne, nem inkább elszomorító. - Pedig amúgy tök kedves voltam. - Biggyesztem le az ajkamat egy másodpercre megjátszott szomorúsággal, hogy aztán rögtön felvidulhassak Albert puszija hatására. Simán követelnék tőle többet is, ha mondjuk nem lennék ilyen izgatott és türelmetlen, hogy egy gyors irányváltoztatás után már őt öleljem, matricaként ragadva rá.
Az én szívem az övé helyett is extra gyorsan dobol, ahogyan visszatartott lélegzettel várom a reakcióját. Kicsit megkönnyebbülten is fújom ki a levegőt, amikor lelkesül, a mellkasán végigsimítok gyorsan, kifejezetten hasfal fölött maradva. - Tudom! - Vigyorgok egészen a fülébe, de én a torta helyett végig Albert félprofilját figyelem, csak akkor hagyok neki privát teret, amikor kissé előre dől és kíván egyet. Rögtön kíváncsiság lesz úrrá rajtam, ha a kívánság nem lenne szent és sérthetetlen, már biztosan könyörögnék, hogy ossza meg velem mire is vágyik, így viszont visszanyelem az összes kikívánkozó kérdésemet, és csak mosolyogva engedem el.
Amint felém fordul a vigyorom szolidabb mosollyá szenderül, tekintetem egyik szeméből a másikba csúszik, tenyereim végigsiklanak a karjain, hogy aztán kellemesen szorosra foghassam körülötte az ölelést, fejemet egy pillanatra az övének támasztom, mintha sosem akarnám elengedni, de aztán mégis csak elengedem, izgatottan húzódva hátrébb. - Na és micsoda? - Kérdezek vissza reflexesen, közben pedig a késért meg a tányérokért nyúlok, jelzésértékűen az előbbit felé nyújtom az utóbbiakat pedig a torta mellé lebegtetem, hogy én kényelmesen felpattanhassak a vékony kerítésre.
Albert kérdése egészen váratlanul ér, a szemöldököm meglepetten csúszik a magasba, röviden és zavartan el is nevetem magamat, aztán rántom csak meg a vállamat. Egy kicsit úgy teszek, mintha nem akarnám érteni a kérdést, a számat belülről rágcsálom, a tekintetem a torta felé irányítom. - Én első körben ekkora szeletet kérnék. - Előrenyúlva rajzolom a torta fölött az ujjammal a szelet méretét, közepesen nagy, se nem túl vastag, se nem túl vékony. - De az első szeletnek természetesen a tiednek kell lennie, különben nem teljesül a kívánságod. - Biccentem félre a fejemet felpillantva Albertre.
- A kérdésedre visszatérve pedig... ilyen öregnek nézek már ki? - Zavart nevetést erőltetek ki magamból, egy kicsit hátrább is billenek a korláton, egy kicsit bele is dobban a szívem, aztán korrigálok, mintha emiatt lennék ilyen zavart nem pedig a kérdése miatt.
- Egyébként nem igazán. - Komolyodom el kicsit. - Mármint nem tudom, még elég fiatalnak gondolom magamat, hogy azon gondolkozzak meg-e akarok öregedni. - Kezdem el belülről idegesen rágcsálni a számat. - Meg aztán valahogy azon sokkal többet szoktam gondolkozni, hogy ha egyszer meghalok, akkor találkozom-e anyáékkal ott, és ha igen, akkor mit fogok nekik mondani. Ha mondjuk erre tudnám a választ, akkor sokkal könnyebb lenne azon gondolkoznom, hogy meg akarok-e öregedni, vagy sem. - Egy kicsit belesajdul a szívem anyáék gondolatába, és hirtelen csak borzalmasan hiányozni kezd, hogy beszélhessek velük, hogy anya a fiú ügyeimről kérdezzen én pedig mesélhessek neki Albertről. Szeretné, ebben egészen biztos vagyok, bejelölné Facebookon és azzal idegesítene, hogy néha üzeneteket küldene neki, amiről nekem elfelejtene szólni. Ebédekre hívná át, meglepetéseket szervezne a hátam mögött. - Na, nem eszünk? - Kérdezem meg egészen összeszoruló torokkal, a tekintetem gyorsan a torta felé is fordítom, megdörgölöm, mintha hirtelen nagyon viszketni kezdene.

Silas nevetséges ötleteit a jövőbeli tortámról hamar leszavazom. Inkább harapnék az ő formás kis hátsójába, mint egy rólam mintázott tortába, akkor is, ha az kurva finom bor-, meg vérkrémmel van töltve. Persze ez nem a legjobb összehasonlítási alap, mert az ő seggébe úgy nagyjából bármikor beleharapnék. Nem vért inni, arra ott a nyaka, meg az alkarja. Hanem csak úgy, mert szeretem, ahogy ő is meg szokott harapni engem. Utóbbinak persze nem marad nyoma. Meg persze hozzátoldom még, hogy szerintem amúgy a híres DJ-k szarok, fel is sorolok néhányat, hogy ők mennyire szarok. Azt különösebben nem indoklom, hogy miért, de ha belegondol Silas, akkor nem is szoktam hallgatni a zenéiket. Jobban szeretem a feltörekvő művészeket. Ott valahol a hírességi középmezőnyben. De egyrészt több DJ-re is szükségünk lesz majd, másrészt meg van még addig hat év mínusz pár hetünk, hogy kitaláljuk, kik is lesznek majd a zenefelelősök. Rövidre is zárom a témát, hogy megörvendeztessem magamat a szokásos hidegzuhanyommal, de a kis boszorkány utánam szóló kérdésére még úgy reflexből válaszolok.
- Persze. Hisz ki mással tölteném, ha nem a szerelmemmel? – Nem hogy nem nyálas az, ahogy mondom, egyenesen olyan, mintha csak azt közölném vele, hogy hozzál magaddal esernyőt is, mert esik, bazdmeg. Mégis van valami különös gyengédség abban, amit mondok. Ahogy mondom. Nekem (szerencsére) fel sem tűnik, hogy már megint milyen kijelentést toltam az orra alá. Kisujjból közlöm vele, hogy a szerelmem. Hogy hozzám tartozik. Jobban belegondolva, így konkrétan ezt a szót még sosem használtam irányába. Bár be kell vallanom, hogy elég alattomos is vagyok a hasonló megjegyzésekkel. Szeretem hallani, amikor izgatottan lódul meg a szíve. Nem azért, mert dühös, nem azért, mert fél, vagy rosszat álmodott, nem azért, mert megint versenyezni akart kocogás közben, és a végére majd’ kiköpi a tüdejét, mert ennyi idő után is képtelen felfogni, hogy egy vámpírt nem futhat le, hanem azért, mert boldog. Jó, jó, azért a parkban futós dolog is szórakoztató tud lenni.
A hálószobában mikor öltözködöm, hamar felfigyelek rá, hogy valaki motoszkál a házban. Össze is vonom a szemöldökömet, hogy mi-a-fasz. Silas szuszogását ezer közül is megismerném, valami nem stimmel. Elnevetem magam az orrom alatt, hihetetlen, hogy tényleg berángatta a futárt, hisz ki más lenne itt. Már elkészülve keresem meg és kapom el a karját a srácnak, mielőtt olyan helyre menne be, ahova nem kellene neki. Szórakozom egyet a körül udvarlásán, aztán elküldöm és a konyakkal az erkély felé veszem az irányt. Közben hallom Silas finom didergését, hisz ki vannak rá élezve az érzékeim, ahogy mindig. Hallom abból, ahogy a levegőt szívja be, és ahogy a tenyereit dörzsöli meg a felkarján. Vacogás nem követi, szóval annyira azért nem fázhat, de bármennyire is csodásan süt odakint a nap, ilyenkor azért még bőven hűvös van, meg az erkély amúgy is nyugat felé néz. Úgyhogy mikor odaérek, már ölelem is őt magamhoz. Nem mintha én annyival melegebb lennék, mint az időjárás.
- Tápszer és babaolaj szaga volt. A te finifalat illatod jobban bírom. – Vagyis Silasnak sikerült berántania egy friss apukát. Mentségére szóljon, jegygyűrű nem volt a srác kezén. Nem mintha ez általánosságban zavarna. Olyan dolgokat tudnék a kis boszorkánynak mesélni, hogy még az ördög is belepirulna. De remek kifogás ez arra, hogy valójában csak vele akarok lenni, mert tudom, milyen kis szentimentális pöcs. Szóval igazából nem is én akarok ’csak vele’ lenni, hanem ő akar ’csak velem’. Azzal meg már Silas is tisztában lehet, hogy sosem voltam az a vámpír, aki különösebben visszaélne az igézés képességével. Megvannak a hóbortjaim, nem is kevés, és igen sok elviselhetetlen, de nem iszok emberekből, nem vagyok a vérre menő erőszak híve sem (ha csak ki nem húzzák a gyufát úgy ténylegesen, ami ritka). Mindig hatalmas szabadságigényem volt, miért venném ezt el mástól? – A fiúm kapott egy kis borravalót, aztán kitessékeltem. – Szórakozottan teszem hozzá, nevetek is egy rövidet az orrom alatt, és még egy gyors csókot nyomok Silas ajkaira. Lényegében csak egy puszit. Mondjuk azt is ismerheti már, hogy hogy szokásom borravalót osztogatni. Ha bal lábbal kelek, sehogy. Jobb napjaimon viszont ott hagyok a húsz dolláros pizzához ötven dollcsi borravalót.
Szeretően mosolygok rá az újabb köszöntés nyomán és ellenkezés nélkül fordulok, amerre ő irányít, jelen esetben a kovácsoltvaskorlát megszakításaként ékeskedő, nagy felületű betondarab felé, amit a kis boszorkány asztalnak használhatott. Eddig szándékosan álltam neki úgy félig háttal, amikor viszont már ténylegesen odanézek, szabályosan felcsillannak a szemeim.
- Uhhh ez a kedvencem, bébi! – Hirtelen nem is tudnám visszaidézni, hogy mikor mondhattam neki, hogy a málnás citromtorta a favorit, ő meg valószínűleg jól megjegyezte. Valószínűleg valamelyik cukrászdai alkalommal, mert már az ismertségünk elején is gyakran megálltunk egy sütire, meg kapucsínóra, ha a városházán volt dolog. Bezzeg azt, hogy kívánnom kell, egy kelletlen ’uggh’ hanggal méltatom, már csak a szemeimet kellene forgatnom hozzá. Hallhatóan hülyeségnek tartom ezt az egész kívánság dolgot. Nem azért, mert bármiféle rossz emlékem fűződne hozzá, szimplán csak nem látom értelmét. Mindig is túlságosan go-getter voltam ehhez. A mérleg másik nyelvén viszont ott van az általános hozzállásommal szemben Silas izgatottsága. Nem tudom, mire fel ez a boldog megszállottsága a születésnapokkal kapcsolatban, de ha ő azt akarja, hogy vidáman fújjam el a gyertyáimat, akkor vidámon fogom elfújni. Lassan olyan leszek, mint egy papucsférj, csodás. Apró mosollyal lépek oda a tortához a kis boszorkánnyal rajtam csimpaszkodva, alaposan végig mérem a gyertyákat, aztán pedig kicsit lehajolva el is fújom őket, mire a tűzijáték is elég.
- Jól van, kívántam. Most már kiengedhetsz a fojtószorításból. – Nyekkenek egyet és lefejtegetem a karjait a nyakamról, csak annyira, hogy már egy nagy, pimasz mosollyal forduljak felé. Aztán a mosoly elhalványul, csak figyelem azokat a gyönyörű szemeket néhány másodpercig, átölelem a derekát és végül hozzábújok. A nyakába temetem az arcomat, beszívom a finom silas-illatot és csak úgy megpihenek egy kicsit. Nincs különösebb oka, ez a köszönetem, és tényleg jó egy kicsit magamhoz ölelni. Kellemesen meghitt a pillanat, de megszakítom, mielőtt túl soknak érezném és valami különös körmönfontsággal nézek a szemeibe. – Valami piszkálja a fantáziámat. – Látszólag csak egy random felböffent dolog, amire kíváncsi vagyok, meg hát mindkettőnkre jellemző, hogy így random ugranak be a dolgok. A hangomban nincs semmiféle elvárás, csak hogy tudni akarom. – Gondoltál már rá, hogy meg akarsz-e öregedni vagy inkább örökké fiatal maradnál? – Kissé oldalra biccentem a fejemet, nyilván nem arra vagyok kíváncsi, hogy gondolt-e már rá, hanem hogy hányadán áll ezzel a dologgal. Tudod, pont leszarom ezeket a ’kívánj-valamit’ dolgokat. Sosem kívántam semmit, hanem mentem és megszereztem. De ennek is vannak határai. Szóval beadtam a derekam és kívántam, mégpedig azt, hogy Silas életünk végéig fiatal akarjon maradni, Velem. És ha jól tudom, az a szokás, hogy nem szabad elmondani a kívánságot (amit szintén leszarok, de Silas tuti kiakadna, hogy hát NEMSZABADELMONDANI), engem viszont érdekel a válasza. Na, gyerünk, gyerünk, hopp-hopp tudjuk le, hogy ugorhassak a következő témára, ami a torta melletti becsomagolt ajándék. Tudni akarom mi az!

Heherészem egy sort aztán csak megrántom a vállamat azon, hogy az eszemet valahol elhagyhattam félúton, pedig nem is azok a pillanatok vannak, amikor képtelen vagyok még levegőt is venni vagy mozdulni egy-egy hosszúra nyúlt ágyban töltött éjszaka után. Most nem tehetek róla, hogy egy kicsit összezavarodtam, elvégre Albert egy szóval sem mondta, hogy legyen úgy ahogyan én akarom és reggelizzünk születésnapi tortát - mondjuk azt sem mondta, hogy nem akarja és ha szépen visszaidézem az előbbi perceket, egy kicsit jobban tűnhet akarósnak, mint nem akarósnak -, de semmiképpen nem akarok most belemenni ebbe a vitába, aminek a vége úgy is az lenne, hogy mindketten borzalmasan erősködnénk a magunk igaza mellett, szóval inkább csak újfent megrántom a vállamat, és ahelyett, hogy a számat szólásra nyitnám és válaszolni készülnék, inkább a hatalmas üvegablakokon túli mesevilágra futtatom át a szemeimet. Egyszerűen gyönyörű, olyan, mintha nem is itt lennénk, hanem valahol máshol, mintha egy kicsit saját buborékba kerültünk volna, mintha egy mesevilágban lennénk vagy egy álomban, ezt sokszor nem tudom eldönteni, pedig mindig nagyon is igyekszem, de valahogy semelyik sincsen elég közel a valósághoz, így hajlamos vagyok megalkudni magammal: néha legyen csak olyan, mint egy álom, máskor pedig, mint egy mese.
Amint Albert bekerül a képbe, rögtön ráfókuszálók, tekintetem beleszalad azokba a hirtelenkék szemeibe, amik mindig nagyon szép tengerpartokra emlékeztetnek, olyanokra, amiket csak képről láttam eddig. Kellemesen meleg víz, párás levegő és áttetsző hullámok amik most vihar helyett csendesen nyaldossák a fehér homokot. - És lehetne a torta olyan mint te, mármint rendesen te alakú meg te kinézetű torta kellene, hogy legyen! - Lelkesülök föl egészen, tenyereimet izgatottan a felkarjára futtatom, kitapintva a kidolgozott izmokat. - Persze szigorúan ruhában, vagy hát fürdőnadrágban. - Szalad végig a pillantásom meztelen felsőtestén kívánósan, de még éppen idejében parancsolok neki megálljt ahhoz, hogy ne akarjak egy kicsit közelebb bújni és dörgölőzni, hogy izgalmasabb dolgokra vehessem rá, mint ácsorgásra az ablak előtt. - És egyébként elhívhatnánk valami híres DJ-t is játszani. Biztosan ismersz híres DJ-ket. Ugye ismersz híres DJ-ket? - Lelkesülök föl teljesen a sok év múlva tartandó születésnapjára. Elképzelem csodásan feldíszítve ezt a helyet, emberekkel tele, konfettikkel, fényfüzérekkel és kutyákkal, kicsit a sajátomnak képzelem, de mielőtt túlságosan belemerülhetnék Albert következő szavai visszarántanak a valóságba. Tekintetem elcsendesül az izgatottságtól, megszelídül és reménykedővé válik, mert hát hiába minden pompa, hiába imádok vele minden izgalomtól túlfűtött éjszakát, ahol a zene ütemére táncolunk, azt mégis csak jobban szeretem, amikor ketten lehetünk, így lehetünk, és nekem egy pillanatig sem kell azon gondolkoznom, hogy milyen közelségbe bújhatok, hogy mennyire szorosan ölelhetem, hogy miként játszhatunk. - Megígéred? Hogy azt a szülinapod együtt töltjük? - Nézek utána kíváncsian, kicsit a torkomban is dobog a szívem. Egy picit meggondolatlan dolognak tartom ráerőltetni, hogy kósza ígéreteket tegyen, elvégre ki tudja, hogy meddig tart Albert érdeklődése, hogy mennyi ideig talál majd elég izgalmasnak, mikor jön majd valaki más, hasonlóan izgalmas és finom, kicsit vadabb és kicsit felnőttesebb, kicsit komolyabb és hozzáillőbb. Persze gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot, szerencsére a telefonom is rezegni kezd én meg átvetem magamat az ágyon, hogy aztán a hívás fogadása után a fülemhez emelhessem, Albert odaszólására meg csak felhúzom a szemöldökömet félvigyorral, kicsit letakarom a kagylót, hogy odamotyoghassam neki: - Jóóóóóóó.... - Szemforgatós hangsúllyal, majd nagyon is fontoskodva elcsoszogom egészen az ajtóig, amit izgatottan szinte feltépek. A srác kinyitja a dobozt, hogy megnézhessem a tortát, elmondja, hogy rendezhetem készpénzzel vagy kártyával, hogy egyébként nem tudta, hogy tényleg ide kell-e jönnie és, hogy nem is olyan régen kezdett futárkodni, én meg Albert kérésére megkérdezem, hogy szeretne-e velünk ünnepelni - mert hát Albert a szülinapos - a fiú meg hirtelen olyan zavarba jön, és olyannyira elgondolkozik, hogy nem tudom nem megragadni az alkalmat - még akkor sem, ha amúgy csak tippjeim vannak, mire szeretné Albert használni, azt hiszem túlságosan is szeretném, hogy jól sikerüljön a mai napja - úgyhogy, csak gyorsan a kezéért nyúlok meg a szemébe nézzek, hogy egy kicsit átvehessem fölötte a hatalmat és már hiába szeretné elszakítani tőlem a pillantását nem tudja, csak nagyokat nyelve egyezik bele, hogy oké, akkor még is marad, egy kicsit hátrapillant az ajtóra, nyilván nem szeretett volna annyira maradni és az agya védekezőüzemmódban menekülne el előlem az újabb befolyásolások elől, úgyhogy elhúzódom, és úgy fecserészem vele tovább, mintha mi sem történt volna. Ha gondolatolvasó lehetnék - és hát ugye nyilván nem vagyok az- akkor biztosan levágnám, hogy rendesen elkezd félni, amikor a nagy kést húzom elő, legalább ötször megkérdezi, hogy van-e rajtunk kívül még valaki itt, milyen bulit szerveztünk és pontosan mi fog történni, én meg ötször teszek úgy, mintha a kérdéseit nem érteném, csak magyarázok neki tovább New Yorkról, meg hogy mennyire menőnek tartom a várost, hogy van egy nyulam és, hogy ha tehetném örökre itt maradnék. Közben tányérokat nyomok a kezébe, meg villákat és azt a nagy kést is átadom neki - és hát nem tudom, hogy ettől ő megnyugszik-e, vagy csak még jobban parázni kezd - de egy ponton megkérdezi, hogy hol van a mosdó és én csak nem tudom eldönteni, hogy akkor ő le fog-e lépni, vagy visszajön utána.
Mindent felpakolászom az asztalra, szépen elrendezek, idelebegtetem Albert ajándékát és csak elnézek a város felé, kicsit fázósan meg is dörgölöm a karjaimat - mert ugye én még nem öltöztem fel - és csak egy hatalmas mosollyal fordulok meg mikor Albert megjelenik. - Sosem tudnám megunni. - Lépkedek közelebb vigyorogva. - Egyébként a fiúd eltévedt szerintem a lakásban. Kicsit zavarodottnak tűnt. - Biccentem félre a fejemet kíváncsian, elvégre nagyon is érdekel, hogy Albert találkozott-e vele, vagy még azelőtt lelépett-e, hogy összefutottak volna. - Mindegy, akárhogy is legyen még egyszer boldog szülinapot! - Fülig érő vigyorral fordítok egy kicsit rajta, hogy aztán hátulról bújhassak hozzá a tortája meg a becsomagolt ajándéka felé nézve, a fejemet meg is támasztom a vállán. Még szerencse, hogy éppen csak elég egy kicsit koncentrálnom és a gyertyák meg a tűzijáték máris meggyulladva életre kelnek. - Ugye tudod, hogy kívánnod kell amikor majd elfújod? - Nyomok nevetősen gyors puszit az arcára, aztán matricaként ölelem tovább: ha közelebb megy én is lépkedek vele, ha előrébb hajol én is hajolok,mintha sosem akarnám többé elengedni.

- Aha, biztosan azelőtt raktad félre, hogy Washingtonba jöttél, mert én még nem láttam a csinos kis fejeden. – Célzok a glóriájára. Nem szokásom óvatosan körbe táncolni a dolgokat, hacsak a helyzet nem másként kívánja, mindig faltörőkosként megyek bele egy-egy témába, többnyire valami pofátlanul empátia hiányos hozzáállással, de azzal kapcsolatban, ami Silassal Washington előtt történt, mindig óvatos vagyok. Nem akarom képzeletbeli fogpiszkálóval meg szemöldökcsipesszel témkedni a sebeit. Épp ezért is jegyzem csak meg vidáman és már mehetünk is a következő témára, ami éppenséggel egy csodás, születésnapi BJ. Én ezzel az ajándékkal, meg a figyelmével már tökéletesen meg is lennék, de Silas túlságosan szereti a születésnapokat ahhoz, hogy ennyivel „megússzam” ugyebár.
- Miért… - …kellene reggelit csinálnod? Meglepődve kezd kiszaladni a mondat, de hamar abba is marad és csak a fejemet csóválom, aztán nevetek egy jót. – Na mi az, a farkam elvette az eszed? Most mondtad, hogy tortát fogunk reggelizni. A meglepetés csak egy apróság. Ráér reggeli után, cicu.
Azt nem veszem a szívemre, hogy helyettem a mögöttem elterülő panorámát figyeli. Én is szeretem a szépet (épp ezért figyelem őt a kilátás helyett, wink wink). Valóban egyfajta New York-i tündérmese hangulata van mindannak, amit az ablakok látni engednek, márpedig ablakból rengeteg van ezen a házon is. Belegondolva, minden lakásom tele van ablakkal. Gondolnád, hogy nem kedvelem a bezártságot? Ott van a hatalmas tó, az azt körül ölelő zöld természet, mintha nem is az Államok egyik legzsúfoltabb városában lennél. Erről persze mégis árulkodik a park túloldalán sorakozó számtalan jellegzetes épület. Szóval Silas kifelé bámul, én meg a szokásos, egészen ’WTF’ kifejezéssel figyelem őt, ahogy többnyire mindig, mikor ennyit beszél. Márpedig általában ennyit beszél. Valamikor a mondandója felénél belépek elé, kellően közel ahhoz, hogy kitakarjam a kilátás nagyját és rám kelljen néznie. Hát na, azt akarom, hogy engem figyeljen, ne a várost. Én akarom a figyelmét. Mellesleg, még mindig egészen el tudok csodálkozni az odaadásán. Hogy ennyire azt érezteti, hogy a világ végére is eljönne velem. Senki nem éreztette ezt velem igazán. Még a vámpír sem. Egy ponton ő is elhagyott. Ilyesmin azonban nem is akarok most filózni. Csak szemtelen mosollyal fonom a kezeimet Silas csípője köré és olyan kényelmes közelségre magamhoz húzom.
- Egyet értek. Washington baromi unalmas. Ha nagyon szeretnél, talán ellátogathatunk ide máskor is. És tudod mit? A kilencvenkilencedik születésnapomon tartunk majd egy olyan bulit, amit Gatsby is megirigyelne. Egy hatalmas birtokon, akkora tortával, mint egy elefánt. A századikon pedig… – Itt elhallgatok kicsit, szándékosan tartok szünetet, már csak azért is, hogy legeltessem rajta kicsit a szememet, leszkeneljem minden porcikáját, a tekintetemmel felfaljam kicsit a nyakát, ahol nem rég megharaptam. A vére bódító íze még mindig ott bizsereg az ajkaimon, a nyelvem hegyén, belülről izzít. A mondatot aztán sokkal lágyabban, olyan különösen intim módon folytatom. És itt nem szexuális intimitásra gondolok. Olyanra, ami egy kicsit őt helyezi a világ közepére, ahol én állok ott vele. – …nem lesz felhajtás, nem lesz showműsor. Csak te és én. – A végén pedig sunyin odakacsintok, mintha mi sem történt volna nyomok egy gyors csókot a homlokára és már lépek is el tőle. Ezt most csak úgy közölni akartam vele. Nem akarok itt átmenni nyálasba. Bele is dőlnék egy karóba. Belegondolva azonban, ezzel kimondatlanul is hét évet ígérek neki, hogy addig biztosan együtt leszünk. Ami azt illeti, belőle hetven is kevés lenne. A pillanatot velem együtt aztán a kis boszorkány telefonja is megszakítja, mire én csak nevetek egyet az orrom alatt.
- Jól van, szépségem. Én lezuhanyzom. Ha kell tányér vagy bármi, tudod, hol találod. – Közben már a fürdőszoba felé veszem lassú léptekkel az irányt és a szavakkal együtt legyintek néhányat a levegőbe a konyha felé mutogatva. Igazából nem vagyok benne biztos, hogy mindent megjegyzett, amit tegnap megmutattam neki a lakással kapcsolatban, de tök mindegy. Van két ügyes kis keze meg két gyönyörű, viharszínű szeme, úgyhogy minden adott ahhoz, hogy kinyitogassa a szekrényeket és megtalálja, amire épp szüksége van. – Ha csini a futár, rántsd be őt is. – Bűnösen kacsintok még hátra. Nálam sosem tudhatja, hogy valóban komolyan gondolom-e vagy csak viccelek. Csalódott leszek-e, ha nem lesz ott felszolgálva a futár is vagy sem. Persze csak vicc. Tudom, hogy Silas amúgy sem díjazná az efféle rosszalkodást. Ő nem Atlas… és ez így rendben is van.
A zuhany után a bőröm még a megszokottnál is hidegebb. Nem töltök el sok időt a fürdőszobában, de egy fésű azért a kezem ügyébe akad, rám is fér. Nem öltözöm túl az alkalmat, a fekete farmerhoz magamra kapok egy fehér pólót, majd valami pulcsit szerzek később. Tudod, van a vámpíroknak ez a szokásuk, hogy nem fáznak. De azért hülyén nézne ki, ha télen is mindenki nagykabátban járkál én meg végig lejtek az utcán rövidgatyában. Sunyi módra kitúrok Silas bőröndjéből egy nagyon színes zoknit és felveszem. Pont az akad a kezembe, amelyiken a múltkor szórakoztam, hogyha erre valaki ránéz rohamot kap, de ez nagyjából az összes zoknijáról elmondható. Ciánkék alapon mindenféle élénk színű kutyafej. Szerintem ez pont abból a dobozból van, amelyiket tőlem kapta a múltkor és el is csórtam belőle egy cseresznyéset. A konyhában még a hónom alá kapok egy üveg idősebb konyakot, két pohárral, azokban meg két-két darab jégkockával. Most miért? Ha tortát reggelizünk, nehogy már ne járjon az alkalomhoz valami igazán minőségi ital napindítónak.
- Látom, még nem unod a kilátást. – Képtelen vagyok nem megmosolyogni a kis boszorkányt, ahogy pont háttal áll nekem, mikor az erkélyre sétálok. Bármit is készített elő, az első pillantásom csak az övé. Meg a hátsójáé persze.

Az arcomra vidám mosoly ül ki, amikor Albert megébred. Valahogyan úgy fészkelődöm körülötte, hogy a tekintetünk találkozhasson, az övé egészen ködösnek tűnik még a hirtelen ébredés alatt, az enyém meg egészen biztos izgatottan  csillog. A magam részéről, még ha akarnék sem tudnék most ilyen lustálkodós mozdulatokat tenni, mint Albert, pedig az esetek nagy részében én is szívesen húzom az időt mellette, az ölelésébe bújva, a mellkasára hajtott fejjel, csakhogy most éppen olyannyira izgatottnak érzem magamat, hogy még csak az is lehetetlenségnek tűnik, hogy egy másodpercet is ugyan abban a pozícióban töltsek el. Úgyhogy fogom magamat és rámászok, a lábamat átvetem rajta és a mellkasán támaszkodom, hatalmas mosollyal. Közelebb is hajolok hozzá, hogy csókokkal halmozhassam el, elvégre ez mégis csak a születésnapja, minimum elhalmozást érdemel mindenből.
- Oké, ma kivételesen lehet az, amit te szeretnél. - Kuncogom el magamat, elvégre ha nem ünnepelnénk ma, egészen biztosan 'csak-azért-is' üzemmódba kapcsolnék és előszednék valami nagyon régi és nagyon irritáló One Direction számot a tarsolyomból - és oké, most megpróbálhatnám azt hazudni, hogy a húgom volt oda értük, de valószínűleg közben elnevetném magamat, úgyhogy meg sem próbálkozom azzal, hogy elhitessem bárkivel, hogy tinédzseréveim alatt nem voltam oda a srácokért - és olyan perfomanet nyomnék el, hogy bárki megirigyelné. Mondjuk abban is nagyon biztos vagyok, hogy Albert azért nem az irigykedők táborába tartozna, hanem abba, akik elég megvetően néznek, amiért TikTok táncokat tudok fejből.
Szerencsénkre persze nem kell előhúznom semelyik One Direction számot az emlékezetemből, sokkalta inkább lefoglal az, hogy a kedvére akarjak tenni ahelyett, hogy éppen halálra akarnám idegesíteni. - Oké, de szülinapi tortát csak akkor ehetünk, amikor valakinek a szülinapja van. - Pillantok föl rá egy másodpercre hitetlenkedve, mintha amúgy a rendes tortaszeletek és a születésnapi tortaszeletek között bármilyen ízkülönbség is lenne. A magam részéről persze valami brutál habos, extra csokis és mindenféle földi jóval megáldott tortát kívántam volna, ha már éppen szülinapot ünneplünk, de mivel Albert szülinapja van így az ajándékok egy részét úgy nagyjából az ő igényeihez alakítottam. Ezért is haladok olyan nagyon lelkesen a csókjaimmal lefelé, megjátszott ártatlansággal pillantva föl rá. - Héé, igazából én csak félreraktam a glóriám. - Harapok az ajkamba nevetve még a szemöldökömet is kihívóan húzom föl, mintha csak várnám, hogy ellent merjen mondani,  pedig mindketten nagyon is jól tudjuk, hogy biztosan nem egy földre szállt angyal vagyok, hanem valami egészen más. Mondjuk ha választhatnék, akkor biztosan valami istenséghez akarnám magamat hasonlítani, de akkor sem valami Zeusz-féle nagy felelősséggel ellátott valakihez, hanem olyan kisebb kaliberű istenséghez, akiihez az évek során csak néhányan imádkoztak, mert túl megbotránkoztató lett volna nyíltan válalni az imádatot.
Ahelyett, hogy ezt az elképzelésemet is megosztanám vele, a számnak sokkal izgalmasabb elfoglaltságot találok a beszédnél. Serényen mozgok fölötte figyelve a rezdüléseire, izgatottan és teljes odaadással élve magamat ebbe a pillanatba. Albertnek örömet okozni mindennél egyértelműbb, szent célként lebeg a szemem előtt, persze nem csak ma, hanem máskor is, de azért ma egy kicsit jobban, meg egy kicsit másképpen, mint általában. Néha fel-felpillantok rá, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy így tényleg nagyon jó neki, aztán csak elégedetten nyögök föl felette, ahogyan a hajamba kap, kicsit rá is gyorsítok a markolása alatt, igazán élvezem, ahogyan a tincseimet satuban tartja, ha akarná gondolkodás nélkül adnám át neki az irányítást, csakhogy Albert végül is azt meghagyja nekem, én pedig lelkesen mozgom tovább, amíg nem érzem, hogy erőszakosabban emeli a csípőjét és erőszakosabban nyom lefelé. Hagyom neki, hogy kedve szerint tartson, fuldoklom kicsit tőle ahogyan betölti a torkomat, de kajánul vigyorogva húzódom el, hagyom hogy Albert húzzon magával, kedveskedőn simulok egy kicsit hozzá, hogy aztán a hátamra dőlhessek, mint aki nagyon is jól végezte dolgát.
Azt akarom mondani neki, hogy nincs mit megköszönnie, de ahelyett, hogy a gondolatot szavakká formálnám, inkább érintésekbe gyömöszölöm, ahogyan kedvesen a haját meg a tarkóját cirógatom, nevetősen húzom aztán össze a nyakamat egy pillanatra, ahogyan a fülemnél szuszog, a lehelete csiklandoz, könnyed, nyári szellőként cirógatja a bőrömet.
Ujjaimat a tincsei közé fúrom, hogy amint a fogai átszakítják a bőrömet egy kicsit belemarkolhassak.  A számat könnyed szisszenés hagyja el, a szemeimet pedig lehunyom egy kicsit, átadva magamat a pillanatnak, meg neki. Sose ellenkeznék vele, sosem akarnám megtagadni, hogy megtehesse, túl kielégítő és intim ahhoz, hogy bármikor is feladjuk.
Kótyagosan találkozik a tekintetünk miután végzett, a sebem még jólesőn lüktet, a tenyereim pedig a hátát simítják végig egy pillanatra, mielőtt izgatott mosoly kúszna az arcomra. - Hűűűű, hááát nem is tudom. - Gondolkozom el egy pillanatra, tekintve, hogy Albert egész rezidenciája eszméletlenül lehengerlő és gyönyörű, az ember csak azt érzi, hogy sosem akar innen kimozdulni, vagy ha ki is kell mozdulnia, akkor mindenképpen vissza szeretne kerülni mihamarabb. - Legyen a teraszon. Nekem kell a reggelit csinálnom? - Szalad föl a szemöldököm érdeklődve miközben nyújtózkodom egyet, aztán ahelyett, hogy hagynám, hogy az ágy berántson még egy kis lustálkodásra csak izgatottan vonom föl a szemöldökömet. - Milyen meglepetés? -
Mászom én is ki az ágyból még egyet nyújtózkodva, hogy aztán Albert helyett mögötte bámulhassak el a tökéletes kilátás felé. Gyönyörű, eszméletlenül az. Úgy válaszolok neki, hogy el sem pillantok felé, teljesen megbabonáz a látvány. - Izgatottan, mert hát tudod nagyon-nagyon vártam, hogy végre ma legyen és egyszerre ünnepeljünk és menjünk valahova, mert ez a hely tudod tényleg elég csodás, és egy kicsit izgalmasabb, mint Washington és csak nagyon-nagyon szeretnék itt maradni örökre, de te úgy is vissza fogsz menni, én pedig úgy sem akarok távol lenni tőled, szóval egy kicsit azt is gondolom, hogy ez a hely miattad ilyen izgalmas és csodás, és ha itt maradnék, te meg elmennél, akkor már feleennyire sem lenne jó itt lenni. - A pillanatot a telefonom csörgése töri meg, összerezzenve pillantok felé, aztán vigyorodom csak el. - Ez biztosan a tortád lesz! - Csapom össze izgatottan a tenyeremet, hogy aztán az ágyon átmászva elérhessem a mobilom.

Legalább háromszor ébredek föl, mindig izgatottan fordulok Albert felé, de ő látszólag nem hajlandó reggel hatkor kimászni az ágyból, éppen csak megmorran és közelebb húz, én pedig nem tudok nem visszaaludni az ölelésében. Kényelmes és roppant mód otthonos, mindeközben igazán biztonságos, tökéletes hely ahhoz, hogy az ember egész napokat csak itt akarjon tölteni, más esetben biztosan könyörögnék neki, hogy még véletlenül se mozduljunk ki ebből a pozícióból legalább délig, most viszont csak izgatottan fordulok megint egy kicsit, hogy elnyúlhassak a telefonomért, hogy futólag megnézzem mennyi az idő, és hiába mutat a kijelző még mindig embertelenül koránt magamhoz képest, már biztosan képtelen lenné visszaaludni. Ismeretlen izgatottság fut végig rajtam már vagy sokadjára, úgy érzem, mintha évek teltek volna el azóta, hogy először megébredtem és a most között.
Kimászom Albert öleléséből, hogy az este odakészített barackléből egészen sokat tudjak inni, egy pillanatig komolyan azon gondolkozom, hogy megpróbálok mégis csak visszaaludni, de aztán eszembe jut az is, hogy már csak maximum tizenhat óránk lehet a születésnapjából hátra, fölösleges lenne alvásra pocsékolni, szóval odamászom hozzá, izgatott mosolygással közeledem, tudom, hogy biztosan felébredt már a mocorgásomra, éppenséggel csak azt nem értem, hogy miért nem nyitja már ki a szemeit.
- Jóóóóó regggeeeeeeelt! . Nyújtom el izgatottan fojtott hangon, miközben máris közelebb hajolok, hogy az orrommal csiklandozhassam meg az arcát, a lábamat pedig úgy vetem át a derekán, mintha ezer éve ébren lenne. - Gondoltam rá, hogy eléneklem neked a Boldog Szülinapot dalt, de már tegnap is kiakadtál a kocsiban a magánkoncertem első húsz perce után, szóval inkább megkíméllek. - Nevetek a nyakába izgatottan, mert hogy közben már egészen közel bújok, csókokkal halmozom el leginkább az arca, a szája és a nyaka vonalát, óvatosan még a fülcimpájára is ráharapok. - Úgyhogy, csak így mondom, hogy a legeslegboldogabb születésnapot kívánom neked! - Búgom a fülébe izgalmas hangtónussal, olyannal, amiből egészen sok ígéretet ki lehet venni. - És csak úgy mondom, hogy rendeltem egy tortát, valami nagyon-nagyon vegán helyről, és kicsit korán keltünk, de mindenképpen reggelizhetnénk ma azt, jó? Elvégre csak egyszer van szülinapod az évben, és amíg megérkezik a futár, addig van egy tökéletes ötletem, hogy mivel üthetnénk el az időt. -Egy kicsit megtámaszkodom a mellkasán, hogy a szemeibe nézhessek, amiket remélhetőleg már kinyitott, játékosan kacsintok, aztán újabb sietős szájra puszit adok, hogy rögtön után kicsit lejjebb csúszhassak, izgatottan a nyakába harapok, aztán rá is szívok, teljesen hozzásimulva, esélyt sem adva neki, hogy kibújhasson alólam - remélhetőleg nem is nagyon akar -, aztán csókolom csak végig a mellkasát sietség nélkül, szinte minden négyzet centiméterének külön figyelmet szentelve , külön kitérve a hasának tökéletesre dolgozott ívéhez, csípőtájékon pillantok csak föl izgató kihívással. - Annyira, de annyira jó nap lesz a mai! - Megrekedő hanggal csókolok rá a csípőjére, mielőtt a lehető leglelkesebben buknék teljesen rá, izgatottan, mindent beleadva, összeszedve minden gondolatot és emléket arról,hogy Albert mikor és hogyan élvezte a legjobban, tökéletesen reprodukálva azoknak a pillanatoknak a kombinációját kérlelhetetlenül. - Albert? - Pillantok föl félúton eléggé meghitten és átszellemülten meg nagyon is szerelmesen, a pillantását keresem, aztán összeakasztom. - Tökéletes vagy és gyönyörű. - Idézem föl kedveskedve a nekem szánt bókjait, amit mindig mindannyiszor elsuttog, elmond, fáradhatatlanul és kimeríthetetlenül, és én csak szeretném, ha tudná, hogy pontosan ezt gondolom én is, hogy mindenkinél ezerszer tökéletesebb és gyönyörűbb, akit valaha is ismertem.
Aztán persze csak elmosolyodom, gyorsan, mielőtt mondjuk viccet csinálhatna belőle, és csak visszahajolok, hogy befejezhessem, amit az előbb olyan lelkesen elkezdtem, és ha lehet, még annál is lelkesebb vagyok, mint ezelőtt.