Nyel egy nagyot, horrorfilmben érzi magát, megelevenedett szenvedés és káosz ez az egész, egy kelepce, amiből egészen addig nincs kiút, amíg Albert két lábon áll és ahogyan elnézi Albert nagyon is jólvan. Éppen ezért az agytekervényei lázasan kattogni kezdenek, vagy legalábbis kattognának amíg Albert hozzá nem szól. Először le sem esik neki, fel sem fogja igazán a mondatok súlyát, csak azt a karóhamisítványt szugerálja olyan nagyon lázasan. Fáziskéséssel jut el a tudatáig minden kimondott szó súlya. Telibe találják, mintha téglával dobálnák. Megmerevedik, lefagy, meg is szédül egy kicsit. Nyel egy nagyot, feldolgozza az összes információt, a fülében dobog a szíve, izzadni kezd a tenyere, kicsit meg is szédül. El sem hiszi amit hall, összeszorul a torka, tudja, hogy ez nem Albert, hogy valaki más beszél belőle, de tudja, hogy akárki is mondja azokat a szavakat, akármi is játszódjon Albert fejében, az igazat mondja. Még ha el is torzítja, még ha mindent felnagyol is, akkor is van benne igazság és ettől egy kicsit össze is törik.

Nincs ideje ezen rágódni - pedig nagyon is szeretne - Albert máris maga ellen fordul, ő pedig ettől megrémül, nem hagyhatja neki, hogy megtegye, nem hagyhatja, hogy valami ilyesmi történjen. Nem is gondolkozik igazán, az adrenalin száguld az ereiben, dühös és nem érti ezt a helyzetet, de Atlas neve egy hatalmas tüske benne, tudja, hogy akárhogyan küzd, akármit tesz le az asztalra, ha Albert egy könyvet írna vagy rangsorolná élete nagy szerelmeit, ő mindig csak második lehetne a vámpír mögött ez pedig azért mégis csak nehezen emészthető a számára, ha nem emlegetik, szépen be forr a seb, de ha kapirgálják akkor újból és újból felszakad.

Ezt a dühöt fordítja a másik ellen, olyan elemi erővel mozdítja maga felé azt a karót, annyira belerakja minden energiáját, hogy valószínűleg szálkák szúródnak a másik kezébe, de hiába küzd, Silas minden csalódottságát beleszuszakolja ebbe, kitépi a kezéből telekinézissel, elsüvít a feje mellett és a falba áll, háromnegyedig belecsúszik, de nem törődik vele. Odakapja a fejét, újabb varázslatba kezd, térdre kényszeríti, remegnek tőle a poharak ahogyan a varázsereje elszabadul, de nehéz dolga van. Albert nagyon erős, emlékszik, hogy a fürdőszobás kalandjukkor is milyen nehéz volt a falhoz szögeznie. Kifeszíti a karjait is, Alonának résen kell lennie, a krisztusi pózt csak másodpercekig tudja fenttartani és már érzi is, hogy elered az orra vére és ha Albert megvadul a látványától vagy a vér friss szagától, akkor az ő varázsereje összezuhan, rájuk szabadítva Albertet.

Silas visszarántja, ő pedig elsodor mindent, ami az útjában van. Kezdve a masszív asztal – designer darab, mondanom sem kell – élével, amin hallhatóan legalább két csontja reccsen. Legalábbis a vámpírbarátnője számára biztosan hallható az egyik csigolyája és az egyik bordája. Még a földön tápászkodik, a csontjai forrásával enyhülésre várva, mikor a falak megremegnek, ő pedig vérben forgó szemekkel kapja fel a fejét. Előbb nekirohan az ajtónak, hogy kitörjön, természetesen visszapattan, mint amikor a plázákban az üvegfalat nézik ajtónak az emberek. Ez az Albert nem az az Albert, akit ismernek és szeretnek. Mi sem árulkodik erről jobban, hogy összeszedettség helyett hisztériával felel. Másodpercek alatt átláthatná és felmérhetné a helyzetet, megoldások sorozatával előállva. Albert ezt tenné. De ő?
- Te kurva. – Sziszegi Alona felé, és mielőtt felállna, féltérden támaszkodva még kitör a felborult asztal lábából egy darabot, ami teljesen megfelel egy vámpírok számára halálos karónak. Hogy épp miért a nőre haragszik, mikor a varázslat egyértelműen a boszorkányától ered, abban nem kell logikát keresnie. Hülye picsának már nevezte, de sosem beszélt még így vele. Ki tudja, hogy mit szívott mellre, melyik sérelmét a sok közül. Mert olyan sok van épp. Még a levegő is fáj. Égeti a tüdejét. Fájdalmas ráncokat von az arcára. Megdörzsölgeti a mellkasát, és ahelyett, hogy hagyná, hogy telebeszéljék a fejét azzal, hogy magához kell térnie, kimért léptekkel és tébolyult tekintettel indul el feléjük. Átlépi az üvegfal maradványait, nem áll stabil lábakon, meg kell támaszkodnia, természetesen a keretből felé ágaskodó üvegdarabokon támaszkodik, amik szétvágják a tenyerét, de egyáltalán nem látszik az arcán, hogy akár csak megérezné, ami történik.
- Te próbálsz meg lekorlátozni engem? Te? – Sziszegve hadonászik Silas felé a karóval, ha pedig Alona megindulna, akkor fenyegetően tartja felé a karót, hogy egy tapodtat se mozduljon tovább. – Miattad hagyott el Atlas, miattad hagyott itt! Most még a szabadságomat is el akarod venni? – Kiabálni kezd, pedig Albert sosem kiabál. A hangját is nagyon ritkán emeli fel. Majd túl feltűnően nyugszik le, túl hirtelen, vámpírsebességgel fordítja meg a karót a kezében, hogy az éles része álljon az ő mellkasa felé, ahova oda is szorítja. Üvölt róla, hogy nem fogja nekiadni a szabadságát Silasnak. Tol egyet a karón, fájón ékelődik a fa a bőre alá, de még nem megy túl mélyre. Látni az arcán, hogy küzd. Küzd saját maga ellen. Küzd az átok ellen, ami rátelepedett. Ráfog a fadarabra a másik kezével is. Nem lehet eldönteni, hogy még inkább a szíve felé akarja tolni vele, vagy épp ellenkezőleg, elhúzni onnan. De láthatóan küzd. Nem önmaga és nagyon dühös. Az a düh talán nem is az ő dühe. Viszont szüksége van a barátaira, hogy másodperceken belül megállítsák.

Összerezzen ahogyan letépik Albertet róla, kirázza a hideg ahogyan az üveg ezer darabra robban szét, feláll a szőr a hátán a puffanások hatására, majdhogynem fizikai fájdalmat érez annyira szeretne segíteni Alberten, annyira nehezen állja meg, hogy odalépjen mellé, hogy felsegítse, hogy megkérdezze jól van-e, csakhogy ez az Albert nem az az Albert, akit ő ismer, akit ő szeret, akivel együtt töltik a napjaikat. Persze látszólag pont ugyanaz, aki eddig is volt, ha Silas a tekintetét nem figyelné könnyen azt mondaná, hogy tulajdonképpen semmi sem változott meg.

Aztán Albert megszólal és a hangjában van valami olyan él, amitől Silas szeretne inkább elmenekülni, valami olyan, ami annyira másképpen hangzik a szájából, hogy szinte hitetlenkedve csóválná meg a fejét: Albertet csak nyomokban ismeri fel.

Egy kicsit el van foglalva azzal, hogy a saját sebét gyógyítsa be, meg aztán egy kicsit azt is gondolja, hogy Alona valamennyire elbír Alberttal annyira, hogy neki legyen lehetősége kitalálni valamit. Az agya lázasan kutat valamilyen lehetőség iránt, átrágja magát ezernyi kiskapun, de túl kevés időt kap ahhoz, hogy bizonyos dolgok az eszébe juthassanak vagy végig gondolhassa, hogy hogyan tudná kivitelezni azokat a varázslatokat anélkül, hogy nagyon is bántaná Albertet. Éppen csak sikerül Alonát megtartania maga előtt telekinézissel, így is hozzá csapódik, így is egészen a falhoz csúsznak, de legalább nem ütköznek elemi erővel a falnak, ami miatt biztosan elvesztené az eszméletét és csak sokára ébredne fel sajgó fejjel.

Fel is pattan - inkább tápászkodik a vámpírsebességhez képest -, hogy az adrenalin löket hatására, amit a helyzet pumpál belé intravénásan, még elkaphassa Albertet  a pillantásával és úgy rántsa vissza mágiával, mintha ruganyos zsinóron lenne. Azzal nem is foglalkozik már, hogy aggódni kezdjen minek és hogyan csapódott neki Albert, inkább szorosan hunyja le a szemét, hogy varázslatot húzzon fel a ház köré, szinte hallani, ahogyan a mágia ajtócsapásokkal zárja be az ajtókat és az ablakokat, láthatatlan falat képez minden nyíláson, szinte beleremegnek a falak ahogyan bezárja saját magukat. Annyi esze van persze, hogy az egészet Alberthez kösse saját maga helyett, nincsenek tévképzetei, tudja, hogy rá is rá fog támadni és ha nem lesz elég szemfüles, akkor akár az eszméletét is elvesztheti, úgyhogy jobb megoldást választ: a varázslat csak akkor szűnik majd meg, ha Albert veszti el az eszméletét, addig viszont sem ők sem pedig a megveszett vámpír nem képes áttörni a láthatatlan falakat.

Nem csak a vére melegsége, de a boszorkánya teste is melegíteni kezdi az érzékeit. A teste minden rezdülése, ahogy hozzá préselődik. A szíve dobogása, amiért meghalni is képes lenne. – Igen, ez a magát nagyon önzőnek és nagyon gorombának beállító Albert, akinek ezt a nagyon cuki arcát valójában csak az itt jelenlévők ismerhetik. – De egyszerűen képtelen leállni. Silas pedig minél inkább el akarja tolni magától, minél inkább ellenkezik, ő annál inkább akarja. Pedig ez sosem így működött közöttük.

A még viszonylag józan részének megváltást jelent a tarkójába hasító fájdalom. Kivédhette volna, de úgy tűnik, még éppen volt benne annyi, hogy ne tegye. A kis barátnője sem hazudtolja meg a vámpírlétét. Albert úgy viszi ki a konyhát és a kertbe vezető teret elválasztó üvegfalat, mintha az ott sem lenne, hogy már a szomszéd helyiségben csapódjon a falnak. A nappali szerencsére a másik irányban van, így a kicsi Archibaldnak nem kell mindezt látnia.

- Te ennél sokkal erősebb vagy. – Magát kelletve biccenti oldalra a fejét, miután feltápászkodott, és gúnyosan nevet egyet az orra alatt. Úgy tűnik, hogy Alona – szerinte gyengéd – viselkedése kellően irritálja ahhoz, hogy kibillentse, vagy legalábbis lelassítsa és vele foglalkozzon. Pedig mellette van az ajtó! Szánalmasnak gondolja a peptalkot, amivel megpróbálja kiszúrni a szemét. Akkor már inkább törje át az öklével a bordáit és próbálja meg kirántani valamelyik belsőszervét, ha annyira meg akarja állítani. De ez? Albert valódi ereje sosem abban rejlett, hogy idősebb vagy erősebb, hanem abban, hogy sokkal tapasztaltabb a jelenlévőknél. A hétköznapokban is bárkit könnyen megtéveszt a fiatal arc és a léha mosoly, de nem a két szép szeméért van abban a pozícióban, amiben van. Vért akar! – Ugyan kicsilány, ne tedd már magad nevetség tárgyává. – Undokul beszél, szinte fröcsög a hangjából az ítélkezés. Akkoriban volt ezen a sötét helyen mentálisan, amikor elveszítette Atlast. Vagy kizárta az életéből, nézőpont kérdése.
Szédelegve áll a lábain, de valahogy mégsem tűnik gyengének. És mivel pontosan tudja, mit akarnak tőle – komolyan előtte kell ezt megbeszélni? – esze ágában sincs azt tenni, amit várnak. Nem lendül támadásba, megvárja, hogy Alona tegye meg, aki kénytelen lesz, tekintve, hogy Albert kész kisétálni innen. Ekkor elkapja a torkát, a karját kinyújtva elemeli el a földtől annyira, hogy épp csak a lábujjhegyei érhessék a padlót, és mivel az ő karja hosszabb, az előny nála van.

- Gyerünk cicuka, le vagyok fogva. Szívjad csak. – Szinte még cuppog is hozzá Silasnak, de mielőtt a boszorkánya bármit tehetne, a másik vámpírt felé veti, a keze pedig már a kilincsen és nyitja az ajtót. Bye bitches, neki jó lesz a hátsókijárat is. Egyébként sem úgy néz ki a ködös tekintet alapján, mint aki tudja, hogy merre van az arra. De még mindig, még mindig ott van. Nem törte el Alona nyakát, nem bántotta.

Ha valamire, akkor erre biztosan nem számított. Meglepődve csapódik neki a falnak, a tüdejéből egy pillanatra kiszorul a levegő, hogy aztán fájdalmasan zúgjon vissza belé, pillantása Albertét keresi kérdésekkel tele. Más helyzetben, más esetben tetszene neki, csakhogy azokban a helyzetekben tényleg Alberttal szemezhetne, nem valami ködös tekintetű, fényévekre lévő, börtönbe zárt valakivel. Akkor biztosan rámosolyogna mielőtt a nyakához hajolna, hozzá préselődne, kedves dolgokat súgna neki amitől Silas nem akarna mást, csakhogy megtegye, hogy hajoljon már közelebb, hogy harapjon már belé, hogy a fájdalom ismerőskén köszönjön rá végre.

Tudja milyen érzés lesz, elméletben fel is van rá készülve, csakhogy ez az élmény teljesen más, mint amihez hozzá van szokva. Semmi édes kínlódás, semmi finomkodás, semmi apró csók előtte vagy utána, a fogak nyers erővel hasítják fel a bőrét, és hiába tudja milyen érzés lesz, merőben más az élmény, mint amire számított. Felszisszen,pedig megfogadta, hogy csendben marad, néhány vámpírt igenis feltüzel, ha a prédája nyögdécsel vagy szabadulni próbál, meg aztán arra is gondol, hogy Albert ezt biztosan nem direkt csinálja és, ha majd egyszer vissza kell rá gondolnia, Silas azt akarja neki mondani, hogy egyáltalán nem is fájt neki. Csakhogy igazából a kezeit Albert mellkasára kell szorítania, próbálja ellökni vagy legalább eltolni, a szemeit szorosan lehunyja, nehogy megint felszisszenjen, panaszosabban vagy erősebben.

Kicsit megszédül ahogyan az erős nyomás, amivel Albert a falhoz szögezte, hirtelen megszűnik, kókadozik, elkapja azt a sálat, de előbb a kezét nyomja oda, hogy sietősen, semennyi figyelmet sem fordítva rá, egy kicsit összeforrassza a sebhelyét, ügyetlenül odaköti azt a sálat, fogalma sincsen, hogy Alona hogyan reagál a friss vérre, és ha lehet, nem szeretne egyszerre kettejük vérszomjával is megküzdeni. - Ha le tudod fogni, akkor én le tudom szívni az erejét annyira, hogy... szóval, hogy kezdjünk valamit a helyzettel.- Motyogja az orra alatt, amíg Albert újra támadásba nem lendül, de ha tippelnie kellene, azt tippelné, hogy Alona nem fogja tudni csak úgy lefogni, ő pedig már most rosszul van attól, hogy bántania kell majd Albertet.

Igen, szerinte is el kellene végeznie azt a varázslatot Silasnak. Le kellene ülnie, elmerülnie egy kád jeges vízben – annak ellenére is, hogy fázik, sőt, különösen azért – és hagynia, hogy a boszorkánya megtisztítsa. Vagy legalábbis megtalálja a probléma forrását. Ő maga is érzi, tudja, hogy nagy baj van. Ő tudja a leginkább. Szeretné elmondani, hogy mi történt a buliról kifele jövet. Hogy az energialöketnek milyen színe volt, és a boszorkány vérének milyen íze. Elmondana ő mindent, ami hasznos lehet. De képtelen rá. Az átok teljesen elködösíti az elméjét és átveszi felette az uralmat. Megakadályozza, hogy segítséget kérjen. Élete legsötétebb pontjai felé löki vissza.

A kis boszorkány pedig több hibát is elkövet azzal az egyetlen érintéssel. Alábecsüli Albert fájdalomküszöbét, és alábecsüli az agressziót, amit a rontás kivált belőle. De ami a legfontosabb, alul becsüli a rontást magát, ami Albertre telepedett. De hogyis ne tenné? A vámpíron védelem volt. Nem áttörhetetlen, de erős védelem a rontásokkal szemben. Csakhogy a legerősebb védelmétől, az aprómedálos ezüstlánctól megszabadult, amikor a padláson Silas nyakába akasztotta, hogy kilökje a transz alól és a nyakában is hagyta. A nyaklánc nélkül úgy törte át a rajta lévő védelmet a boszorkány energialökete, mint ahogy a mesében a farkas fújta el a szalmaházikót.

Elejti ugyan a kulcsot, de nem fájdalmában, hanem mert a szerelme érintése elpattintott benne valamit és nem tud tovább arra összpontosítani, hogy minél hamarabb eltűnjön innen. Hirtelen fordul meg, védekezésre esélyt sem adva, az égett tenyerével Silas mellkasa felé kap, vámpírsebességgel szorítja a falnak, egy másodpercre még láthatja a felé ágaskodó szemfogakat és Albert vérszomjtól eresedő szemeit, de a szemekben Albertet már aligha. A következő pedig a fájdalom, ahogy a fogak átszakítják a bőrt, de nem a jól eső, intim fájdalom, amikor a kedvese olyan nagyon figyel rá. Nem figyel semmi másra azon kívül, hogy minél hamarabb minél több vérhez jusson. Egy apró szikrája annyira viszont még észnél van, hogy ha Alona megpróbálja lerántani a boszorkányáról – hisz mi mást tenne?! – akkor ő elengedi és elrántódik, nem pedig nagyobb kárt okoz.

A nevét hallva odapillant Alonára, de csak megrántja a vállát, egykedvűen, biztatva a másikat, mintha csak az üzenné: minden-rendben-lesz. Persze ebben egyáltalán nem biztos, csak abban nagyon biztos, hogy nem fog távol maradni Alberttől csak azért, mert kiszívott egynéhány vértasakot és furcsán viselkedik. Magából indul ki, ha ő rosszul lenne, szeretné, ha lenne valaki, aki a rossz pillanatokban is kitartana mellette. Azt persze tudja, hogy Albert nem ilyen szentimentális, de Silas meg az és abban nagyon is biztos, hogy nagyjából semmi nem tudja megállítani abban, hogy megtegye.

Szóval tesz még egy lépést Albert felé aggódva. - Fázol? - Kérdez vissza egészen tanácstalanul pillantva Alona felé, hogy tényleg jól hallotta-e. A vámpírok nem szoktak fázni, és hirtelen nem is jut eszébe semmilyen módszer, amivel rá lehetne venni egyet, hogy mégis vacogjon. - Most akkor fázol, vagy nincsen semmi bajod? - Szalad fel a szemöldöke, olyan nagyon-nem-mindegy módon. Elvégre a kettő nem éppen állja meg egy mondatban a helyét.- Figyu mi lenne, ha elvégezném azt a varázslatot, csak biztonság kedvéért, amit tudod  néha csinálunk, hogy nem-e átkoztak meg, amiért elvisehetetlenkedtél vagy bunkóztál? - Próbálja viccesre venni a figurát, de ahogyan Albert megemlíti SonÍa nevét, azért egy pillanatra lefagy. Megint rápillant Alonára és nagyon feltűnően a fejével meg a szemével Albert irányába jelez, mintha a másiknak nem lenne elég egyértelmű, hogy baj van.

Silas számára kezd nagyon is egyértelmű válni, hogy Albert nem mehet el itthonról, úgyhogy gyorsan utána nyúl, a kezét a vállára helyezi, hogy miközben szórakozottan arról fecserészik, hogy előbb beszéljék meg ezt az egészet, az érintkezés segítségével kezdje el varázslattal forrósítani a kocsikulcsot, amíg az olyan forró és égető nem lesz, hogy Albertnek el kelljen azt dobnia, persze csak ha Albert nem rázz le magáról a kezét, erre az esetre azért remélhetőleg Alona felkészült, Silas idegrángásosként bökdösött a fejével abba az irányba, amerre Albert halad, hogy lépjen elé, és tartsa fel.

Persze, hogy nem bohóckodik, ezt a kis barátnője is tudhatja. Albert borzalmasan komolytalan tud lenni, de épp annyira komoly is. Az étellel sosem játszik, márpedig a konyhája most jobban hasonlít egy vágóhídra, mint a megszokott csilivili vegán állapotára. Silas hangja azonban sarkcsillagként vonzza magához a tekintetét a pultról, amit olyan állhatatosan bámul. Látni, ahogy megenyhül a tekintete, ahogy ott van benne a felismerés a szerelme iránt. De mindez csak futólag történik. A vérszomja keltette indulatok visszarántják, egyre mélyebbre.

A kérdésáradatra megrázza a fejét. Ami lényegében bólogatásnak felel meg, mert igen, így valahogy ebben a sorrendben. Láthatóan vagy szédül, vagy valami hasonló baja van, már csak a ködös tekintete alapján is. Hogy mindent jól lát-e? Még jobban, mint kellene! Azt is látja, ami nincs ott, kérdezzük csak meg Alonát, hisz az előbb végig nézhette.
- Fázom. – Nyög ki végül ennyit. Albert, aki sosem fázik. Vámpírként szibériai viszonyok kellenének ahhoz, hogy fázzon. Ott volt a kicsi Archibald első napja is velük, amikor kimentek a kertbe reggelizni. Silas pulcsiban volt, Albert meg melegítőben félmeztelenül, majdhogynem ahogy kimászott a zuhany alól.
- Semmi bajom. – A kézfejével hanyagul letörli a vért az álláról, amivel tisztább mondjuk nem lesz, csak az arcáról a nagyja átkerül a kezére, majd sebesen elindulva kerüli meg a konyhaszigetet, közben pedig felkapja az egyik autója kulcsát is, amit oda hajított le, mikor hazajött. – Megyek, megkeresem Soníát. – Mondja ezt úgy, mintha legalább a szomszédban megtalálná és kérhetne tőle egy kocka élesztőt. A jelenlévők közül mindenki tudja, hogy az említett nő az előző boszorkánya, aki igencsak viharos körülmények közt távozott a városból már több, mint másfél éve. Vagyis a vámpír fejében valami nyilvánvalóan nincs rendben. Kezdve a vérszomjával, a belékapaszkodott átok pedig csak ront az állapotán és annál távolabb sodorja a valóságtól, minél több vért fogyaszt, ugyanakkor a vérszomját is egyre inkább felkorbácsolja. Ördögi kör ez. Ha pedig rajta múlik, távozik is, kettejük között átlépve, de Alonát minimum leveszi vállal.

Hamis mosollyal rántja meg a vállát, Alonának minden bizonnyal igaza van és Silas csak többet képzel bele ebbe az egészbe, mint ami: Albertnek semmi kedve társasozni és rossz napja volt, csakhogy Halloween óta egy kicsit olyan, mintha mindig rossz napja lenne, vagy ha Silas jobban belegondol, pont ez a legnagyobb baj, egyáltalán nem tűnik úgy, mintha Albertnek rossz kedve lenne, nem puffog és egészen messzire kalandozik el esténként, ahova Silas semmiképpen sem követheti. Most is azokon a vidékeken járhatott, elvégre Silas egészen sokszor szólította meg, mielőtt dobott volna és csak úgy itt hagyta volna őket kettesben. - Jó, igazad van. - Egyezik bele végül a kézszorítást követően, amit finoman viszonoz, mielőtt Alona itt hagyná őt és Archiet.

Türelmesen elkezdi összepakolni a táblát, a kártyákat és a bábukat, nem gondolja, hogy ezt folytatnák az este folyamán, mint említette egészen úgy érzi, hogy Albertnek semmi kedve hozzá, ő pedig nem akarja erőltetni, amikor ilyen megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan kedve van. Azt tervezi, hogy akkor majd Alona és ő jól eljátszanak Archieval, vagy éppenséggel keresnek egy jó filmet, amiről majd azt gondolják, hogy Albert is élvezné és felajánlják neki, hogy azt csinálhatják, amihez neki van kedve, de ekkor eszébe jut, hogy Alona milyen aggodalmaskodva pillantott rá, és hogy már legalább kettő perce kiment, ami talán nem tűnne hosszú időnek, de rajta kívül mindketten vámpírok, gyorsabbak nála és tulajdonképpen nincsen okuk kifejezetten lassan mozogni, amikor ő nincs ott. És most ő itt van.

Beteszi Archiet a keneljébe, hogy pihenni tudjon, a pakolást pedig félbe hagyja, hogy a csatatér - nevezhető ez egyáltalán csatatérnek? - kellős közepére érkezzen ki, elcsípve az utolsó mondatot. - Albert? - Szólítja meg egészen aggodalmasan a helyzetet látva: üres vértasakok, lassan alvadó vér és az emlegetett valami olyan kombinációt alkot, amihez ő nincs hozzá szokva és ami megcsengeti benne a vészjelző harangot. Albert sosem habzsol ennyire mohóan, sosem tűnik ilyen elvadultnak a tekintete, még ha dühös akkor sem és ami a legfontosabb: sosem dobálózik ilyen mondatokkal. Úgyhogy ahelyett, hogy kinevetné vagy elviccelné a dolgot - ahogyan más körülmények között tenné - csak aggódva tesz egy tétova lépést a másik felé, futó pillantást vetve Alonára. - Mit érzel? Fáj valamid vagy, szomjas vagy? Szédülsz? Mindent jól látsz? - Találomra dobálja be azokat a tüneteket, amik eszébe jutnak rontásokkal, átkokkal vagy csak egyszerű rosszullétekkel kapcsolatban. - Vagy lepihennél? Alona segíthet bemenni én meg készíthetek egy gyógyteát. - Tesz még egy lépést Albert felé, mert ha valaki, akkor ő biztosan nem fogja cserben hagyni, amikor láthatóan nincsen jól.

Hallja, hogy milyen csevej zajlik le a társalgóban. Szeretne visszamenni, megmondani Silasnak, hogy nem haragszik rá. Legalábbis nem annyira, ahogy ő azt gondolja. Miért haragudna? Minden felkelő nappal jobban szereti. Erről most mégsem az jut eszébe, hogy visszamenjen és megcsókolja. A nap gondolatától égni kezd a bőre. Nem erősen, nem fájóan, csak zavaróan. Mintha csak a füle bizseregne folytonosan.

- Belém mi a fene ütött? Beléd mi a fene ütött! – A pultra csapja a kezében lévő tasakot, amiből természetesen csak az lesz, hogy a benne lévő vér maradéka szétfolyik a márványlapon. A kis barátnője az, aki a buli óta úgy viselkedik, mintha újszülött vámpír lenne! Miért? Mert kitörték a nyakát? Boo-hoo. A felindulás után azonban megenyhülnek a vonásai és figyelmeztetően tartja ki a karját a vámpírnő felé, a mutatóujjával nyomatékosítva, hogy meg ne próbálja.
- Ne gyere közelebb… – De valójában csak Alona épségét félti. Valami nem stimmel, és ezen a ponton már nem tudja azzal álltatni magát, hogy csak az utóbbi napok eseményei miatt. A vállai rándulásával ezután hirtelenjében olyan ívet ír le, mint aki öklendezni készül, még jó, hogy eleve támaszkodik. – Csak ne gyere közelebb. – Ezt már csak sziszegi, valamelyest indulatosan. Majd egy teljesen másik irányba néz. Láthatóan ránéz valakire, dehisz nincs ott semmi – senki – a falon kívül. Ez ma már nem az első alkalom, hogy a múlt árnyai tűnnek fel előtte.

Mintha mi sem történt volna néz le maga elé a pultra, megcsóválja a fejét. Igazán furcsa tüneteket produkál és ezen a ponton az sem biztos, hogy egyáltalán feltűnik neki. De aztán megszólal és bizonyossá válik. – El fogom veszíteni a józaneszem. - Mi ez, ha nem útravaló "ajándék" a boszorkánytól, akit megölt aznap hajnalban?

A "buli" - mindenképpen megérdemli az idézőjeles jelzést, szórakoztatónak egyáltalán nem volt nevezhető, inkább vészjóslónak és borzasztónak - után regenerálódni egyébként sokkal izgalmasabb volt, mint azt Silas képzelte volna. Archie valószínűleg megérezte rajta, hogy mennyire rosszul érzi magát azért, amit Alonával tett, hogy egy kicsit marcangolja belülről, ahogyan az is, hogy tulajdonképpen ő erősködött, hogy menjenek el ebbe a buliba, úgyhogy, ha mindent szépen fel szeretne göngyölíteni, a fonalak hozzá vezetnének vissza. Valószínűleg hallgatnia kellett volna Albertre mindennel kapcsolatban, de most már akármennyit is rágódik azon, hogy mi lett volna, ha nem így alakulnak a dolgok, semmi sem változik a jelenben; Archie sokkal inkább igényelte a figyelmét, mint eddig - mondjuk ebbe biztosan az is közre játszik, hogy Albert olyan sokat volt távol - Silas pedig nem volt rest neki trükköket tanítani, sétáltatni, játszani vele és annyi ideig lefoglalni - inkább magát, mint őt - amíg úgy nem érezte, hogy egészen kifáradt ebben.

Ettől függetlenül nem tudja nem úgy érezni, hogy Albert mégis csak haragszik, amiért nem hallgatott rá, és hiába volt ott Alona, akivel azért meglehetősen jól elszórakozott, hiába volt ott Archibald is, aki meg lefoglalta, az olyan pillanatokban, mint ez, azért mégis csak az jutott eszébe, hogy Albert tényleg rá haragszik. Már vagy negyedjére szólítja meg, mire feleszmél a másik, Silas meg emiatt csak lesüti a pillantását, biztosan mérges vagy zabos, nevezhetjük akárhogyan: Albert a játékaikat mindig egészen komolyan veszi, hiszen mindig van valami jutalma, most mégis olyan, mintha itt sem lenne.

Vet egy kósza pillantást Alonára, mintha csak arra várna, hogy a lány megerősíti abban, hogy Albert ténylegesen rá haragszik, aztán megsimogatja Archiet, aki az ölében terpeszkedik, belesimul abba a pusziba, amit futólag kap. - Akkor lépek neked. - Köszörüli meg a torkát, sietősen számolva le a lépéseket miközben nem érti mi történik és miért történik. - Szerintem ezt ne erőltessük. - Pillant Alonára egészen szomorú kiskutya szemekkel - minden bizonnyal Archietól tanulta el - ahogyan felsóhajt. - Nem mennél te utána? Rám még mindig mérges szerintem. - Úgy fojtom vissza a hangomat, mintha nem tudnám, hogy ekármilyen halkan susogok, Albert akkor is hallani fogja minden szavamat.

Az enyhén szólva is félresikerült Halloween után – nevezhetnénk inkább katasztrofálisnak – Albert két napig szinte ki sem mozdult a városházáról. Ám bármi is legyen, őt még mindig sokkal jobban foglalkoztatta a boszorkánya, és hogy őt is elvihették volna. Ki másra is bízta volna a gyerekfelügyeletet, mintsem az egyetlen vámpírra, akiben megbízik? Csak nézz rá, hogy jól van-e. Bánom is én, ha akarsz, költözz be a vendégszobába.

Így, a rendezvény harmadnapján azért már ő is több időt tölt itthon. Nem azért jött haza, mert ne lenne dolga. Egyszerűen csak valami nem stimmel. És nem tudná megmondani, hogy mi az. Egész délután úgy járkált itt, mint egy szellem. Kissé sápadt is, a homloka meg gyöngyödzik. Pedig Albert mindig, de mindig tökéletesen fest. De ezt még rá lehetne fogni a kialakult helyzetre és Trish eltűnésére.

- Hm? – A kanapén ülve akkor kapja fel a fejét, mikor már ki tudja hányadjára szólították meg, hogy dobjon már, ő következik. Mi a fasznak ülnek és társasoznak itt egyáltalán? Kinek az ötlete volt? A dobókockákért nyúl, mindkettőt a tenyerébe veszi, ráz rajta egyet, aztán csak hanyagul veti le a táblára a dohányzóasztalon, de mire a kockák koppannak, ő már talpon van. – Hozok még sört. – Ahogy elsétál a boszorkánya mögött, nyom egy csókot a hajába, és már ott sincs. Csakhogy a konyhából hosszú percek múltán sem tér vissza. Albert mindig szofisztikáltan táplálkozik, nem iszik közvetlenül emberből – kivéve Silast, de az a kettejük intim dolga – és a kisebbik hűtőben tárolt vértasakokból sem habzsol. De most? A hatos sört kitette a márványpultra, de nagyjából addig tartott a figyelme. Egyik vértasakot tépi fel a másik után, már a harmadikat issza nagy kortyokkal, miközben újra és újra lejátszódik a szemei előtt a buli hajnala. Ahogy elejtette Alonát és Silast, amikor őt egy boszorkány a semmiből mellkason szúrta. Aztán pedig egy lilás energialökettel a falhoz vágta. Mire ő előtte teremve egyetlen mozdulattal tépte ki a nyelőcsövét. Az volt a legapróbb furcsaság azon az estén, hogy a nőnek nem volt ujjlenyomata.