- Nem mondtam, hogy baj lenne vele, csak azt, hogy épp elhagytad. Ha szeretnéd megkereshetjük. Szólongathatjuk meg ilyenek. Hátha előkerül a kis komisz. - Pimasz mosolyra húzom a számat, olyan nagyon játékosra, szinte már el is pillantok, szinte már nyitom is a szám, hogy szólongatva hívjam haza a modorát, persze nyilván nem teszem meg, helyette elnevetem magamat. Szeretek Alberttel szórakozni, szeretem a határait feszegetni, bár azt meg kell róla mondani, hogy tökéletesen széles skálán mozog, elég nehéz, szinte lehetetlen kimozdítani a komfort zónájából, szinte sosem válik teljesen idegessé, persze vannak rossz napjai, akkor óvatoskodni kellene vele, mindenki, akivel aznap találkozik, hátrább lép kettőt, kivéve én, merthogy én inkább közelebb lépek hármat, mintsem valaha is meghátráljak előle, meg aztán mi lehet a legrosszabb? Üvöltözni kezd, vagy kiakad? Nyilván nem lenne ekkora a szám vele szemben, ha nem úgy viszonyulnánk egymáshoz, ahogyan, akkor lehet, hogy meghúznám magam, akkor talán félnék tőle, viszont így csak kifejezetten szeretem heccelni és idegesíteni, néha szinte látni, ahogyan a feje kétszer akkorára nő. Most persze jókedvű, ilyenkor még csak tartani sem kell attól, hogy valakit lenyel keresztbe, mert éppenséggel nem úgy alakultak a dolgai, ahogyan eltervezte.
Most éppenséggel tökéletes passzban van, játékos és vidám, én pedig nem tudok mellette másmilyen lenni, mint vidám és játékos, legalább úgy kulcsolom át a lábammal, mintha többé nem lenne szabadulása, pillantásom leköveti az övét, aztán kajánul szalad vissza. Karjaimat elnyújtom a nyakán, kívánósan kezdem a tarkójánál a haját birizgálni. - Elég jó tervnek hangzik. - Hajolok közelebb, hogy a szánk éppen csak ingerlően érhessen össze, ahogyan beszélünk. - Eléggé szeretem amikor felfalni készülsz. Főleg ha közben mondjuk a ruhák is lekerülnek rólad. - Vigyorodom el izgatottan, lelki szemeim előtt már meztelenül áll előttem. A tenyerem felsiklik a nadrágjáról a pólója alá egészen várakozóan, hogy akkor tartsa csak be az ígéretét. - Meglátod jó lesz, hogy velünk jön! - Simulok hálásan még közelebb, a lehetetlenség határát súrolva, hiszen ennél már csak úgy lehetnénk közelebb, ha mondjuk már az ágyban lennék, a helyzet meg még forróbb lenne.
Szerencsére Albert nem szeret igazán várni, még az időt sem szereti igazán húzni, vagyis ilyenkor nem, bezzeg ha én akarnám, egészen sokáig képes lenne gyötörni és visszautasítani. Most viszont elég lelkes, én meg csak igyekszem felvenni vele a ritmust, lelkesen és élvezkedve nyögök alatta, az ujjaim néha a hajába marnak, néha meg a hátát karmolják végig. A szoba sóhajoktól lesz terhes, hangos nyögésektől karcos, egy ponton már el sem lehet dönteni, hogy hol kezdődik ő és hol végződöm én, tökéletesen simulunk össze majd válunk szét, hogy utána megint egyek lehessünk kicsit másképp, kicsit máshogy de ugyan olyan élvezetesen.
Még percek múlva is képtelen vagyok megmozdulni, egészen elfáradtam a kímélő üzemmód ellenére is laposakat pislogok ahogyan hason fekve élvezem Albert kezének lágy cirógatását. Bele tudnék aludni, csakhogy éppenséggel az agyam egyik hátsó szegletében ott ficánkol a tudat, hogy megyünk valahova, ez pedig elég izgalommal lát el ahhoz, hogy a fejemet felé fordítsam. - Nem lehetne, hogy te csináld a szendvicseket és szedd össze Bee cuccait? - Kezdek bele kicsit hízelkedve, úgy fordulok felé, hogy az egyik lábamat átvethessem a combjain, az ujjaim pedig sétát imitálva szaladhassanak végig a hasizmain. - És akkor eltekinthetünk attól, hogy van egy alkalmam amikor nem csinálom meg amit kérsz, ha vesztek egy fogadásban. - Finom csókokat is nyomok a lépések nyomába, így vigyorgom rá, egészen kicsi esélyét látva annak, hogy ebbe bele fog menni. - Szükségem van még legalább tíz percre. Még csak nem is reggeliztünk, úgyhogy az energiaszintem valahol.. hát.. nem is tudom hol van. - Ásítást mímelek, közben meg édesen mosolygom, mintha esélyem lenne átverni 'mindenen-átlátok' Albertet.

Nevetve húzom össze a nyakam, vagy legalábbis próbálkozom, ahogyan csiklandozni kezd az ajka és a szuszogása, de miközben csiklandoz mégis csak az alhasamba költöztet egy ismerős érzést, aminek szinte sosem mondanék nemet, és ha Albert pont így mar a combomba, akkor végképp nincsen okom ellenkezni. Izgatottan nyalom meg az alsó ajkamat, sejtelmesen mosolygom rá, egy kicsit széjjelebb is tárom a lábaimat, hogy közelebb férkőzhessen és izgalmasan simulhassunk össze. - Nem tehetek róla, hogy ezt váltod ki belőlem. Csakis magadat hibáztathatod. - Kuncogok föl, végül is nem kifejezetten tehetek róla - sőt nem is akarok ellene tenni -, hogy akárhányszor megpillantom piszkos gondolatok törnek   rám. Albert rettenetesen dögös, és elég sokat segít az is, hogy pontosan tudom mi vár rám a ruhái alatt, hogy pontosan tudom milyen feszesek az izmai és, hogy milyen markáns illatú a bőre. Mindig megteszi a kellő hatást, most is. Ha éppen nem játszanánk, akkor most egészen biztosan a hajába marnék, hogy egy kicsit felgyorsíthassuk a folyamatokat, de hát ugye épen játszunk, szóval inkább hátrább húzódom, hogy figyelmesen hallgathassam végig Albert vallomását, aztán persze hálásan csúszom közelebb, karjaimmal és lábaimmal majomként csimpaszkodom köré, az arcunkat összeérintem ahogyan átölelem miközben a szívem izgatottan verdes,alig bírok nem ráömleszteni minden hálálkodást. - Valld be, hogy igazából szereted, amikor így ölellek át. - Súgom egészen a fülébe kedveskedő hanggal, izgatottan és meghatottan, de azért mondjuk nem túl kanosan, pedig egészen közel állok hozzá, hogy ezt az egészet átfordítsam valami másba. Éppen csak Albert őszintesége tántorít vissza, nem akarom megtörni a tökéletes pillanatot, amitől egészen nagyon közel érzem egymáshoz a lelkünket, kár lenne elrontani olyan dolgokkal, amik úgy is be fognak következni.
Finoman csókolom, óvatoskodva, játékosan, őszintén, aztán csak hátrább húzódom izgatott és komoly ígéreteket téve. - Nem is kell szeretned őket. Szerintem a meglepetések sem szeretnek téged. - Vigyorodom el komiszan, nem fogom hagyni Albertnek, hogy a tökéletes(nek tűnő) ötletemet elrontsa a hozzáállásával, már csak azért is véghez fogom vinni, még ha oda is kell vonszolnom a meglepetésem közelébe, még akkor is, ha végig gyűlölni fogja, sőt annyiszor fogom jobban szeretni a pillanatot amennyire ő nem kedveli majd az egészet. Eléggé eltökélt vagyok, ahogyan a pillantásunk összeakad. - Nem bánthatod meg a meglepetéseket azzal, hogy így állsz hozzájuk. A meglepetések azért vannak, hogy kedveskedjenek. Hol hagytad a modorod? - Úgy incselkedem vele,mintha nem tudnám, hogy a modora a legtöbb esetben méterekkel vagy éppen kilométerekkel mögötte van. Aztán elnevetem magamat, hangosan és elégé meglepődötten. - Öööö... mi az, hogy most az egyszer? Meg mi az, hogy szemet hunysz fölötte? - Nevetgélek egészen szórakozottan. - Tele vagyok meglepetésekkel, és ötletekkel, ugye nem gondolod, hogy most ezzel megrémisztettél? Mert egyébként elég vicces volt, ahogyan próbáltad előadni. - Úgy vihorászom, mintha legalább valami idióta comedy műsort néznénk, amiben egy ponton már azt sem lehet megmondani, hogy min nevetünk, csak nevetünk. Mígnem végül egészen elkomolyodom, ahogyan rátérek a saját igazságomra. Egészen eddig a pillanatig nem voltam biztos benne, hogy ezt fogom vele megosztani, de végül is olyan egyszerű elmondani neki és olyan megkönnyebbülés, hogy egyszerűen csak könnyebbnek érzem magamat tőle, mintha a mázsás súlyokból, amik a hátamra nehezednek egy egészen kicsit valaki le vett volna, baromi jó érzés, még akkor is, ha egészen kiszolgáltatottnak érzem magamat, de közben a világ legegyértelműbb dolgának érzem Alberttel megosztani. Végül is kinek másnak mondhatnám el, ha nem neki?
Felpillantok nyílt tekintettel, szomorú mosollyal. - Eleinte én sem tudtam. - Vallom be egészen őszintén, megrántva a vállamat, mintha mindez, ez az egész vallomás, az egész történet igazán nem jelentene nagyon sokat, csakhogy én is, meg valószínűleg ő is tudja, hogy már csak a gondolattól is kényelmetlen érzések telepszenek rám, amik szeretnének berántani a szomorúság fekete lyukába. - De. Ez a legigazabb dolog Albert. A legeslegigazabb. - Ebben olyan nagyon biztos vagyok, mint semmi másban. Határozottan tudom, hogy Albert a legcsodálatosabb és ennek ellenkezőjéről  egészen biztosan nem tudna meggyőzni. Akármit is mondana.
Szorosan bújok hozzá és húzom magamhoz, ahogyan a nyakamhoz bújik. Egyszerűen csak jól esik, hogy így vagyunk, hogy megosztjuk ezt a pillanatot. A szuszogásom egészen visszahalkul, a fejemet meg egy kicsit az övének támasztom, kicsit olyan érzés lehet, mintha sosem akarnám elengedni, és csak szorgosan bólogatni kezdek, hálásan bújok még közelebb. Tökéletes biztonságban érzem magam így, ebben az ölelésben és ebben a pillanatban.- Köszönöm. És én is szeretlek.  - Fúrom még közelebb magamat hozzá, meghitt hanggal, kissé megilletődve, de annál őszintébben. Albert közelében sosem féltem, mindig is a legnagyobb biztonságot jelentette a közelében lenni,vele aludni és hozzá bújni, az utóbbi időben pedig mindez még otthonosabbá vált.
- Persze, hogy imádom. - Húzódom el nevetve, elhessegetve a kellemetlen gondolatokat a múltammal kapcsolatba, teljes egészében, minden figyelmemmel rá koncentrálva. Az ajkaimon izgatott mosoly jelenik meg, játékosan villan a tekintetem az ajkaira. - Hát...- Hajolok közelebb, egy kicsit ráfogva Albert arcára, hogy ne tudjon elhúzódni, a számat csókokra éhesen nyomom az övének, a csípőmet egészen felé lököm a hajába túrok, majd izgatottan húzódom hátrább, a tincseibe markolva, kicsit hátrahajtva a fejemet, hogy tökéletes szögben álljon ahhoz, hogy hozzáérhessen. -Nem biztos, hogy lesz türelmem kivárni. - Csúsztatom a kezemet egészen izgatóan a nadrágjára, sietős simogatással. Komoly terveim vannak, hogy miként teljen el a reggel.

Visszavágnék azzal, hogy természetesen ezt is értettem, mert hát neveket megérteni nem nagy kunszt, meg hát egy néven nem sok mindent akarok is érteni, de akkor biztos vagyok benne, hogy Albert elkezdene neveken kívül mást is olaszul magyarázni, amit meg nem értenék és az egészből egy nagy sóhajtozós, ki bírja tovább az idegesítést halmaz lenne, úgyhogy inkább csak fel sem veszem a megjegyzését, inkább csak elvigyorodom rajta. Sokkalta több energiát fordítok inkább abba, hogy meggyőzzem arról, hogy megbeszéltük azt, amit igazából nem beszéltünk meg. - Na, kérlek. Csak egy ilyen alkalom. - Könyörgős kutyaszemeket vetek be, sőt egészen készségesen simulok hozzá, még csak a kezeimet sem akarom kirántani a leszorítás alól, helyette lepillantok az ajkaira, onnan pedig vissza a tiszta égboltra emlékeztető tekintetébe. Sehol egy felhő. - Igazából tényleg járna nekem, tekintve, hogy a legtöbb játékban amúgy sincs esélyem ellened. Mégis játszom, szóval... - Édesgetős mosolyra húzom az ajkaimat, bár azt hiszem Albertet nem feltétlenül lehet meghatni ilyen hozzáállással, általában mindig átlát a szitán, és habár biztosan imponál neki, hogy hízelkedem, abban is biztos vagyok, hogy nem fogja megadni magát nekem.
Vágok egy félig fancsali képet a Tinderes dolog említésére, az én emlékképeim között azért nem ennyire fényesek a dolgok, mármint komolyan szerencsésnek tartom, hogy a Grindr alkalmazást letöröltem hetekkel ezelőtt, lehet, hogy annak mondjuk nem lett volna jó vége, de inkább szóvá sem teszem, hogy nem teljes mértékben értek vele egyet. Minek rontanám el ezt az amúgy elég tökéletes pillanatot? Inkább elmosolyodom sütkérezve annak a fényében, hogy mennyire jókedvűen ébredt föl, és ha valami nagyon is ragadós, akkor az biztosan Albert jókedve. Egyszerűen képtelenség a közelében boldogtalannak, idegesnek vagy letörtnek lenni, amikor körüllengi ez a kellemes légkör, amibe az ember csak szeretne bepofátlankodni.
- És grillsajtot? Vagy rántottát? Vagy tükörtojást? - Vigyorgom pofátlanul rá, immáron mögötte. A nyaka fölött egy másodpercre átpillantok a konyhapultra, a tekintetem végigszalad a hűtöm tartalmán, de az igazság az, hogy sokkal jobban leköt Albert simogatása, mint a szendvics hozzávalói.Meg persze az, hogy én is kellően játszadozhassam vele. - Jó mindegy, igazából jó lesz a sonka és a sajt is. - Egyezem bele igazán készségesen, amikor már a lábaim között áll. Átkulcsolom a derekát, így vonva közelebb. A pulzusom megugrik , igazából már nem is igazán érdekel, hogy elkészülnek-e egyáltalán valaha azok a szendvicsek, sokkalta jobban izgatja a fantáziámat az, hogy bepótoljuk-e a reggeli élvezeteket. A tenyereim végigsiklanak az alkarján, a bicepszein és a vállán, és a magam részéről már éppen készen lennék mondjuk a felsője széléért nyúlni, hogy megszabadíthassam tőle, csak aztán az ajánlata mégis csak megállít a mozdulatban. A szemöldököm a magasba szalad, tökéletesen tudatában van annak, hogy mennyire imádok játszani, hogy még egy rossz pillanatomban is biztosan igent mondanák, főleg így és erre. A szám kívánós mosolyba szalad, sosem mondanék nemet ilyen felajánlásoknak. - Ez egy elég jó játék, ha mindenképpen én nyerek. - Mondjuk oké, én az igazság alatt mondjuk nem erre gondoltam, azt hittem, hogy bevallja, hogy titokban követett éjszaka vagy valami hasonló dolgot vall be, de amint kimondja az első mondatát tudom, hogy ez most valami másfajta igazság. Kicsit meg is komolyodom, az alkarjaim a vállára csúsztatom, hogy az egyik kezemmel a hajába túrhassak, lágyan cirógatva, figyelmesen hallgatva. Igazából egészen nehéz is megállnom, hogy ne hajoljak közelebb hálásan csókolva a vallomásáért, helyette viszont egészen megilletődöm, hatalmasakat pislogok rá és úgy mosolygom, mint aki most tudta meg, hogy a főnyereményt szerezte meg a játékon. Mondjuk Albert tényleg egy főnyeremény, a tökéletes nem is megfelelő szó rá, sőt, igazából nem is létezik olyan szó, amivel kellően meg lehetne fogalmazni, hogy mennyire jó mindenben.
Kicsit szorosabban fonom át a lábammal a csípőjét, a karjaimmal meg a nyakát, hogy hálás csókban forrhassunk össze. Éppen csak egy kicsit húzódom el tőle, a vallomása miatt vadul vágtató szívvel és olyan jó érzéssel a gyomromban, amit képtelenség lenne szavakba önteni. Sütkérezem mindannak a fényében, amit megoszt velem, homlokomat egy egészen rövid időre az övének döntöm. - Hát, tudod, igyekszik az ember. - Nevetem el magamat, hogy mennyire idegesítő tudok lenni, és nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem direkt próbálkozom, de az esetek többségében tényleg nem játszom rá. - Megígérek valamit, jó? - Fogom vissza egészen komolyra és suttogósra a hangom. - Megígérem, hogy nem fogod megbánni, hogy megosztod velem, jó? Hogy soha nem kell majd megbánnod. - Apró puszikat nyomok a szájára és az arcára, hogy aztán hátrább húzódhassak. - Azt is megígérném, hogy ez lesz a legjobb szülinapod, de nem igazán tudom, hogy milyen születésnapjaid voltak és azt igazából neked kell eldöntened, hogy melyik a legjobb, de kitaláltam egy nagyon-nagyon jó dolgot, amit eredetileg itthon szerettem volna, de tökéletesen megvalósítható New Yorkban is. - Vigyorodom el sejtelmesen, képzeletbeli lakatot kulcsolva a számra, miszerint erről addig nem is fogok neki beszélni, amíg meg nem valósítható, sőt gondolni sem fogok rá addig, nehogy véletlenül elszóljam magamat.
Teljesen hátrahúzódom, hogy a pulton magam mögött támaszkodhassak a saját igazságom bevallása alatt, a pillantásomat lesütöm Albert hasára amíg azon vacillálok, hogy biztosan jó döntés-e ezt bevallani, de végül felpillantok, hogy a tekintetünk összetalálkozhasson. - Ugye emlékszel, hogy eleinte mennyire meglepett téged, amiért éjszaka jártam futni és, hogy mindig olyan nagyon-nagyon fáradtnak tűntem és amikor rákérdeztél, csak annyit mondtam, hogy rossz alvó vagyok? A legtöbb esetben nem tudok két vagy három óránál tovább aludni, mert egy olyan rémálom gyötör, amiből, ha az éjszaka közepén felriadok nem tudom eldönteni, hogy tényleg ébren vagyok-e. Nem tudom, hogy ez a valóság, vagy az, amiből felkeltem, hogy nincs-e valami a sötétben, de még csak azt sem tudom eldönteni, hogy világos van-e vagy sötét az éjszaka közepén. Kivéve, amikor veled alszom, vagy amikor te ölelsz át. A világ legmegnyugtatóbb és biztonságosabb helyévé válik az ölelésed és csak azt szeretném, hogy soha többé ne kelljen abbamaradnia, hogy ne legyen soha vége, hogy ne kelljen soha fölkelnünk, hanem örökre maradhassunk úgy. Albert te vagy a legcsodálatosabb ember akivel valaha is találkoztam, akibe egyszerűbb volt beleszeretni bárminél. Nagyon rendkívüli vagy, és csak hálás lehetek neked, amiért megosztod magad velem. Mindenkinek hálásnak kellene lennie, már csak azért is, mert ismerhet téged. - Biccentem félre a fejemet, kedvesen mosolyogva, nem engedve el a pillantását. - Még akkor is, ha az esetek többségében olyan vagy mint egy házsártos öregember. Igazából elég nagy szerencséd van, az öregembereket szinte mindenki szereti. - Vigyorgom rá széles mosollyal, mert hát, ha az öregembereket nem is, Albertet mindenkinek értékelnie kellene. Mindenkinek.

Visszafojtom a nevetést, ami csak úgy kibuggyanna Albert okoskodására. Ha valamire biztosan mernék fogadni vele kapcsolatban, az az, hogy sosem halasztja el az alkalmat, amikor villoghatna  a tudásával, főleg nem akkor, ha valamilyen művészeti ágról legyen szó. Nem is vártam tőle mást, de azért mégis nehezen fogom vissza magam, rávigyorgom, a szemöldökömet meg felhúzom a magasba incselkedve. Karjaimat egy egész pillanatra Albert nyaka köré fonom, hogy egy kicsit így húzhassam közelebb, éppen annyira közel, hogy az előrebukó haja csiklandozza az arcomat. - Ezt most mondd még egyszer. - Kérem nevetős hangéllel, pofátlanul vigyorogva. Igazán eldönthetetlen, hogy csak a bolondját akarom vele járatni, vagy éppenséggel hallani szeretném, ahogyan tökéletes olaszossággal - mondjuk érted, nem mintha tudnám, hogy az igazi olasz olaszok, hogyan beszélnek olaszul, de Albert elég hitelesnek tűnik - kiejti Michelangelo 'már-csak-azért-sem-jegyzem-meg' családnevét. - Lehet, hogy beindulok attól, ahogyan olaszul beszélsz. - Nevetek tovább a reggel könnyedségével és habár nagyon is a kedvemre lenne közelebb bújni, rávenni, hogy mélyítsük el a csókunkat, hogy csináljunk valami mást is, a kíváncsiság, a kalandvágy és az izgatottság, amitől aludni sem bírtam sokkal erősebben dominál most, pedig azért azt hiszem kedvem lenne bármi máshoz is, akár gyorsan le is zavarhatnánk, de mire a gondolatmenetem végigfuttathatnám, Albert már le is lök magáról, én meg csak felsóhajtok, megjátszott lemondással.
Albert elég komolynak hangzik ahhoz, hogy enyhíteni akarjak rajta. Amúgy sem gondoltam komolyan, hogy valaha is bárki mást akarnék magamnak keresni. Sosem akarnék. Nem is tudnék igazán mással lenni, vagy ha menne is, csak martalékot kapna abból, amit most érzek, mert valahogy mindig ott lenne Albert árnyéka, a múlt harapása a megél pillanatok szélviharszerű forgataga. Bélyegként telepedne másokkal való kapcsolatomra, minden mozdulatról, minden elvétett pillanatról az jutna eszembe, hogy Albert miként csinálná. Úgyhogy csak játékosan pisztolyt formázok a jobb kezem mutató és hüvelykujjából, a bal szememet lehunyom, megcélzom a képzeletbeli pisztollyal, le is lövöm, aztán meg csak hangosan elnevetem magamat és megrázom a fejemet. Mindketten tudjuk, hogy sosem hagynám, hogy megölje azt az illetőt. Fölösleges lenne lefutni ezeket a köröket újból. Sokkalta szívesebben egyezkedem vele arról, hogy kimenthető a szendvicskészítés alól, ha aztán nekem is lehet egy mentőopcióm bármelyik fogadás alól.
- De már megbeszéltük, hogy nekem is van egy ilyen lehetőségem. - Úgy teszek, mintha azt mondta volna, hogy oké, legyen így, és eléggé bele is spanolom magamat a dologba, mert azért valljuk be, hogy párszor baromi jól jönne, hogyha vesztek is, kibújhassak a felelősség alól. Úgyhogy amíg Albert hevesen tiltakozik és emlékeztet a dolgokra én meg nagyon hevesen bólogatok, hogy már pedig így lesz, hiszen megbeszéltük - ami jelen esetben azt jelenti, hogy nem mondta elég gyorsan, hogy ne így legyen, én meg szándékosan nem hallgattam meg. - Ennyi minimum jár nekem azok után, hogy szinte mindenben csalsz. - Fröcskölöm le egy kicsit az ujjaimon maradt vízzel, ezzel is azt nyomatékosítva, hogy egyébként nem ér a vámpírképességeit bevetni ellenem. Persze aztán enyhítően simítok végig a derekán, amikor ellépek mellette.
- Hát igen, de nem gondolod, hogy jó lenne, ha amúgy el sem kellene köszönnöm tőle? - Pillantok fel kedvesen mosolyogva, mintha amúgy ez egy elég egyértelmű dolog lenne, de aztán le is teszem Bubblest a földre, hogy elkezdhessek öltözni. Nyilván feltett szándékom, hogy ezzel is Albertet bosszantsam, aki persze elég trükkös és gyorsa ahhoz, hogy megpróbálja kivédeni. A tüzérsége is elég jó ahhoz, hogy eléggé lekösse a figyelmemet a nekem simuló felsőteste. Aztán persze csak sértetten forgatom meg a szemeimet, elvégre Albert kifejezetten csak játszadozik, már vagy harmadjára kezd el valamit, aminek egyébként borzalmasan jó vége lehetne. Megforgatom a szemeimet, és tettetett sértettséggel fordulok a szekrény felé, hogy elég savanyú fejjel, - persze nyilván nem bánom, hogy Albert cuccát kell fölvennem, csak jó ezt a látszatot kelteni - de elővegyem az egyik pulcsiját.
Nem sok időbe telik rendet raknom a szobában, persze segítségül hívok egy kis varázslatot is, hogy aztán Albert után szökhessek, a tekintetem meg a készülő szendvicsek hadára szegezhessem. - Ugye nem csak sonkát és sajtot teszel bele? - Vonom föl a szemöldököm gonoszkásan mosolyogva, mert ha már vesztett és szendvicseket csinál, akkor valami nagyon extra dologra vágyom, meg egy kicsit arra, hogy revansot vehessek rajta, amiért az iránta érzett vonzódásom használja föl arra, hogy elérjen bizonyos dolgokat. - Extra szendvicseket szeretnék. - Kontrázok rá, hogy utána mögé lépjek, a tenyereimet meg besimíthassam a felsője alá. Egészen hozzásimulok, apró csókokat nyomva a nyaka vonalára, a kezemet meg egészen játékosan a nadrágjára csúsztatom, aztán nevetve ellépek, a pulthoz hátrálok és felülök rá. - Szerinted még ma el fogunk indulni, vagy még sokáig húzod az időt? -  Csenek egy sajtot miközben azon gondolkozom, hogy vajon Albert idegei mennyire stabilak most ahhoz, hogy még egy kicsit szívjam a vérét és vajon mikor és milyen mértékben fogom én meginni ennek a levét.

Felnevetek hangosan, kicsit el is húzódom, hogy a szemébe nézhessek.- A tininindzsa természetesen. Elég beképzelt vagy, ha azt hiszed, hogy kicsit is hasonlíthatsz Michelangelo 'nem-tudom-a-családnevét' bármelyik férfi alkotásához is. - Vigyorogva pillantok rajta végig, mintha éppenséggel pont azt szeretném eldönteni, hogy elég jól néz-e ki ahhoz, hogy ilyen képzelgései legyenek, vagy sem. Persze az igazság az, hogy Albert ezerszer tökéletesebb bárminél, mint amit amúgy emberek létre tudnának hozni, és azt is nagyon jól tudom, hogy ezzel ő is teljesen tisztában van, meg azzal is, hogy az esetek többségében tényleg beképzeltnek tartom.
Az a baj ezekkel az érintésekkel és lágy csókokkal, hogy valamiért sosem akarom, hogy végük legyen, vagy, hogy valaha is abbahagyja. A testem mindig önkéntelenül reagál rájuk, lágy libabőr bontakozik ki az ajkai érintése nyomán, és egy kicsit már kevésbé is van kedvem kimászni az ágyból, sőt még több időt lenne kedvem eltölteni a takarók ölelésében forró csókok meg hangos nyögések között. - Albert... - Sóhajtok föl egészen türelmetlenül miközben fölé mászok és ráeresztve a teljes testsúlyomat hozzá bújok. - Ne aggódj. Nem te mondtad, hogy sosem tudnál bántani igazán? - Valószínűleg sosem vallaná be,hogy igazán aggódik, meg lehet, hogy pont nem is ezt mondta, csak én vettem le a szavaiból, de azért én elég szeretetteljesen mormogok a nyaka meg a válla ívébe.- Máskülönben, neked nem fáj semmid? - Kuncogok föl, játékosan fordítva a szerepeken most kivételesen én harapok a nyakába, óvatoskodva. Ha nagyon akarnék biztosan tudnék neki fájdalmat okozni, de sosem akarnám bántani, pont úgy, ahogyan ő is figyelmes minden alkalommal. Tudom, hogy az, és ezt ő is nagyon jól tudja. Mindig vissza kell fognia magát, az ösztöneit kell koordinálnia, és ő ennek ellenére mégis csak itt van velem, amiért sosem lehetek elég hálás. Mondjuk ha már háláról van szó, biztosan tudnék egy-két hálálkodó mozdulatot kitalálni, amit szívesen mutatnék is be, ha nem lökne le magáról.
Látványosan nyújtózom egyet mielőtt ásítanék is. - Aztán nehogy le kelljen cseréljelek valaki aktívabbra, akinek a szexuális éhsége legalább akkora, mint az enyém. - Incselkedem vele, máris úgy helyezkedem, hogy amíg ő félig rám dől, addig az ujjaim a hajába túrhassanak és szórakozottan birizgálhassam. Hát persze, hogy nem gondolom komolyan, hallania kell a hangomból,hogy közben egyfolytában vigyorgom.
Egy kicsit meg is húzom a tincseit, amikor hajléktalanhoz hasonlít, szerintem azért nem lenne ilyen rossz a helyzet, de most már csak azért is lassan fogok felöltözni és csak azért is hajléktalannak fogok majd kinézni, előhalászom a legbővebb ronda pulcsim a szekrényből, hogy kellően bosszanthassam.
Kihúzódom Albert alól, szórakozottan össze is borzolom a haját mielőtt kimászom az ágyból, ahol újfent nyújtózkodom. - Tudod mit? Együnk út közben, de.. - és itt látványosan felemelem a hangom -.. akkor nekem is van egy dobásom. Bármikor kihátrálhatok egy fogadásból, ha vesztek. Bármikor, amikor én úgy gondolom. - Alattomos módon tűnök el a fürdőszoba felé, hangosan dudorászva egy új keletű pop számot, hogy még véletlenül se halljam, ha ellenkezne, aztán a fürdőből, fogkefével a számban még visszakiáltok, hogy - Akkor ezt meg is beszéltük!! -, majd egy alapos fog- és arcmosás után már Bubbles-szal a kezemben térek vissza frissen és üdén fintorogva. - Egyébként ki mondja meg azt, hogy mi a normális? Mármint miért az a normális? Nem gondolod, hogy diszkrimináló ezt a szót használni? Mi van akkor, ha én nem akarok normális lenni, vagy ha nekem az a normális,ami másnak nemnormális? Akkor most én vagyok nemnormális vagy én vagyok normális? Sokkal jobb lenne, ha te is úgy döntenél, hogy kiállsz a 'nemnormálisok' mellett és a normális helyre te is valami nemnormális dolgot vennél föl. - Idegesítően okoskodom Bubbles-szal a kezemben, a füle tövét vakargatom és közben nagyon-nagyon vigyorgok, mert hát ugye éppen hajléktalannak készülök öltözni. Persze közben fél kézzel kiveszek egy 'normálisabbnak' ítélt inget a szekrényemből és a táska tetejére hajítom. - Nem vihetnénk egyébként magunkkal? - Fúrom a fejemet egészen a nyúl bundájába, sosem voltunk egymástól harminc kilométernél távolabb. - Tök jól ellenne a kocsiban és a városnézésre sem kellene jönnie, bár azért valljuk be cuki lenne a Central Parkban. Szeretnél jönni, ugye? - Puszilok bele a két füle közé, mielőtt leraknám a földre. Nyilván elviselném, ha nem jönne, de sokkal-sokkal jobb lenne, ha mégis velünk tartana, legalább ezer képet lőnék róla mondjuk az Empire State Building tetején, meg mindenhol és még arra is hajlandó lennék, hogy a városon át cipeljem, és oké, a felénél valószínűleg kikönyörögném, hogy Albert hozza, mert én elfáradtam, de az elején kellően lelkes lennék, hogy mindenképpen belemenjen. Persze közben azért nem vágok szomorú fejet - még ha ezzel nagyobb esélyem is lenne meggyőzni róla, hogy vigyük magunkkal Bubblest - helyette felöltözöm: a kutyás zoknit veszem, amit nem is olyan régen kaptam tőle, egy nagyon szakadt farmert, egy egyszerű fekete pólót, meg azt a csúnya pulcsit ami egyszerre sárga és piros, és legalább úgy néz ki, mintha egy nagymamáról rángatták volna le, és persze legalább olyan lassan öltözködöm, mint egy csiga. Még annál is lassabban. - Oké, most már amúgy tényleg elég éhes vagyok. - Tudom, hogy Albert nem annyira érti a célzásokat, de ez azért eléggé azt jelenti, hogy akkor akár indulhatnánk is.

Az a típus vagyok, aki biztosan képtelen kinyitni a szemeit dél előtt pár perccel, ha az Alberttel való alvásról van szó, túl megnyugtató az ölelése és túlságosan biztonságos a mellkasa közelsége ahhoz, hogy ne nyújtsam el a reggelt olyan hosszúra, amennyire ez lehetséges. Most mégis idő előtt pattnak föl a szemhéjaim, és legalább olyan kipihenten ébredek, mintha dél lenne, csakhogy most egészen biztosan nem múlt el még kilenc sem, a napfény pont olyan érdekes szögben szökik a szobába, ahogyan akkor teszi, ha éppen borzalmasan korán van, és jobb esetben csak egy kicsit közelebb bújnék, a kezét meg egy kicsit jobban begyűrném az arcom alá, hogy visszaeshessek a nyugodt álom kecsegtető karjaiba, most mégis inkább egy kicsit jobban átvetem a lábam Albert lábain, a térdemet a csípőcsontjáig húzom, a tenyeremet pedig egészen a mellkasára simítom. Az izgatottság hullámokban tör rám, egyszerűen nem bírok magammal, ujjbegyeim végigzongorázzák az összes hasizmát, pillantásom egészen türelmetlenül tapad a mellkasára, hogy mikor emelkedik már meg, mikor rezzen meg a cirógató érintés alatt, mikor ébred már föl végre.
Elmosolyodom, amikor megtörténik, a mellizmainak a vonalát rajzolom éppen végig a mutatóujjammal. - Jó reggelt. - Az én hangom cseppet sem suttogó, sokkalta inkább izgatott és lelkes, legszívesebben már most kiugranék az ágyból, egyfolytában azt hajtogatva, hogy induljunk már el. Kettő perc bőven elég lenne, hogy elkészüljek, reggelizzek és az ajtóban toporogjak, de Albertnek nyilvánvalóan teljesen más a véleménye az ébredés utáni percekről, én pedig nem tudok rá emiatt egy csöppet sem haragudni. Csak közelebb bújok hozzá, cirógató ujjam helyett a tenyeremet simítom a mellkasára, a testemet egy kicsit jobban hozzá is erőszakolom, szinte fájdalmasan közel, aztán csak még jobban elvigyorodom, érzem, hogy a pulzusom izgatottan szökik a magasba kedveskedése hallatán. - Elég elfogultnak hangzik ez olyasvalakitől, akinek az izmait maga Michelangelo faragta. - Kuncogok föl, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a szemem alatt hatalmas karikák figyelnek, hiszen az átalvatlan órák száma fordított arányban nő a találkozásaink számának csökkenésével, és abban is nagyon biztos vagyok, hogy ágynemű mintás az arcom és kócos a hajam. Albert persze mindig tökéletes és mindig vonzó. Úgyhogy mégis csak szeretetteljesen simítom végig a mellkasát újra és újra, kedveskedve, mielőtt az izgalom újból rám nem törne, és csak úgy hirtelen a térdem a hasáról lecsúszik a csípője mellé, hogy fölé kerekedve bújhassak egészen oda, a mellkasunk pedig összesimulhasson. Az arcomat a nyakához fúrom, játékos csókokat nyomok a válla vonalára is. - Arra gondoltam, hogy versenyezhetnénk, hogy ki készül el hamarabb. - Harapok rá izgatottan a nyaka ívére, hátsó szándéktól terhesen, ezzel igyekezve arra rábírni, hogy akkor minél hamarabb induljunk el.