Ösztönösen húzom össze a nyakamat a csiklandozás elől, összerándulok, felnevetek, mintha el akarnék bújni. A kezemet is Albert mellkasára nyomom, mintha arra készülnék, hogy eltoljam magamtól, de inkább csak pihentetem rajta a tenyereimet mintsem bármi olyan mozdulatot tennék, ami arra utalna, hogy mindenképpen meg akarok szabadulni a játszós, nevetős pillanatoktól. - És aztán nekem mi szükségem lenne hamis iratokra? - Kérdezek vissza még mindig teljesen összehúzva a nyakamt, mint egy teknős, aki az első ismeretlen mozdulat után visszahúzza magát a páncéljába, de azért a játszadozás közben érdeklődve figyelem, nem igazán tudom elképzelni, hogy nekem valaha is szükségem lesz arra, hogy hamis iratokkal meneküljek el. Valószínűbbnek tartanám, hogy egy kis mágiával csalnám tőrbe az ellenőrzőket, mintsem olyanokkal pepecseljek, hogy hamis útlevelet csináltassak kétes alakokkal.
- Uhh  én rament szeretnék meg szusit. Avokádósat meg rákosat. - Csillannak föl rögtön a szemeim a japán ebéd-vacsora hallatán, mert hát akárhogyan is legyen, én bármikor be tudok nyomni legalább három-négy darab szusit meg egy kis levest, vagy két szelet pizzát, egy kis nassolni valót, fagyit - azt tényleg bármikor, bármilyen mennyiségben - szóval nagyjából lényegtelen, hogy mit fogunk enni, ha igazából ehetünk.
Szeretnék nagyjából arra is gondolni, hogy pontosan milyen nyitó lépéseket fogok tenni, meg melyik bábúját fogom először levenni, de aztán egyre nehezebbé válik ilyen dolgokra koncentrálnom, amikor Albert így fekszik rám és így szól hozzám. A figyelmem rögtön rá fókuszál, ahogyan a nyakamba csókol, a kezeim rögtön úgy érzik, hogy sokkalta izgalmasabb dolog lesz most a hajába túrniuk, úgy tartva magamhoz közel, szinte oda vonva, a csípőm is rögtön egy kicsit erősebben akar nekinyomódnia, és már majdnem elkezdem hátrább húzni a fejét, hogy izgalmas csókolózásba kezdhessünk, amikor sokkal hivatalosabb és komolyabb témákra terelődik a sor. Felsóhajtok, felülök és csak megrántom a vállamat. - Hát azért ebben nem lehetünk annyira biztosak. - Kezdem el rágcsálni a számat, de mielőtt belemerülhetnénk ebbe a boszorkányeltünős témába, Archie valahogyan visszatalál hozzánk, fel és megoldja a beszélgetés kellemetlen vonalát és hirtelene ő kerül a középpontba hosszú percekre, mielőtt belemerülhetnénk a munkába, aztán az egész napot pontosan úgy tölthetjük ahogyan azt szerettem volna: japán kajával, Archieval és Alberttel, mintha a világon semmi gond nem lenne, amíg ők ketten pont így vannak itt nekem.

Szeretően cirógatja meg Silas arcát, miközben épp ilyen gyengéden mosolyog rá. Hát persze, hogy sosem fogja elfelejteni, hogy milyen jó így, vele. Úgy van vele, hogy ellenállhatott volna, sőt az önérzete szerint ellen kellett volna állnia, de nem tette. Hagyta, hogy hétről hétre, hónapról hónapra egyre inkább magába bolondítsa a boszorkánya. Előbb a testébe szeretett bele, aztán ő magába. És most itt tartanak. Valószínűleg nem is volt esélye rá, hogy ne így történjen.
Tudja, hogy Silas tavalyi születésnapja igazán keserédes volt, az lehetett az első a családja nélkül, ebben az új világban, amibe belekényszerült, és amiben egyes egyedül érezte magát. De most már itt van neki ő. És a barátai, sőt, még Alona is. De leginkább Albert – ja meg persze már Archibald! –, márpedig ő azt akarja, hogy ez a születésnapja legyen a legboldogabb, mert megérdemli. Na, na, ne értse félre senki, mert még mellre szívja! Ezt ki nem mondaná! Hát mi lenne akkor a fene nagy imidzsével! Valószínűleg előbb nyomná a fejét az ellenállók keblére. Másrészt, nem kell neki ezt kimondania, hisz érzi Silas. Egyiküknek sem igazán a szavak a szeretetnyelve. A testiségek már annál inkább. Micsoda mázli, nem igaz?
Aztán a kis négylábú is megérkezik a buliba. Silasnak meg annyira nem tetszik, na akkor döntse már el mit akar! Ezt is akarja, meg azt is, Albert szerint a legjobban akkor járna, ha osztódna. El is neveti magát a sok baromságon, amit a kis boszorkány összehord, és közben fél karral átöleli, hogy a nagy drámai előadásában nehogy lezúgjon a kanapéról. Közöttük pedig a kicsi Archibald is kezdi nagyon otthonosan érezni magát, mint a búgócsiga, de részletkérdés.
- Valahogy csak túlélem, nem? – Cicázva búgja felé a szavakat és a nyakába is csókol, olyan igazán csiklandósan, még oda is nevet. – Inkább magadnak szerezz. Tudod, hogy van egy doboznyi iratom. – Egészen véletlenül nem tesz hozzá, hogy hamis irat, de neki aztán nincs szüksége újra, meg van oldva kösszépen.

Albert ritkán lepődik meg úgy igazán, hisz általában minden lehetséges kimenetelre fel van készülve. De az ilyen aranyos, közös pillanatokban hajlamos leengedni a védelmét és azt a berögződést, hogy MINDIG készenlétben kell lennie. Szóval most úgy látványosan meglepődik, kipattannak azok a pofátlanul szép, kék szemek. – Mi? Várj… Mi? – Ohlala, őfelsége nem találja a szavakat. Nevetni is kezd és a fejét csóválja. Kétli, hogy néhány videó megnézésétől majd hirtelen le fogja tudni győzni őt sakkban. Meg hát nem épp arra számított, hogy a kis boszorkány sakkozni szeretne. Egyébként szoktak néha. Este a kandallónál borozgatva, mikor olyan kis nyugis hangulatában van mindkettő. Ami azért valljuk be, ritka. De aztán hirtelen komolyabbá válik és helyeslően bólogat. – Rendben, mássz bele. Rendeljünk valamit enni, közben játszhatunk. Mit szólsz ahhoz a japán helyhez? – A választ szokás szerint nem várja meg, előhúzza a telefonját és már keresi is a hely telefonszámát. Meg nyilván már megint készül valamire. Jó szokása a kis boszorkányt leckékkel ellátni. Sakk közben belemászhatna a fejébe, teljesen más lépéseket látna ott, mint amire Albert valóban készül. Trükkös kis pöcs, már megszokhatta volna. – De azért szívesebben csinálnék veled valami mást. Tudod ma… – Most, hogy a kis Archibald a földre került és elindult felfedezni, ő úgy fordul, hogy maga alá húzza kicsit Silast és ráengedhesse a súlyát, amikor pedig már félig rajta fekszik, a nyakába csókol újra és újra, aztán még az ajkait is édesen megcsókolja. – …olyan éhes vagyok. – És nem japán rendelős kajára. – Arról nem is beszélve, hogy meg kell kicsit büntetnem, amiért kiteregeted az újságoknak a szennyesem. – Ő is csak huncutkodik, de aztán rátér a varázslatos témára is, hamarosan pedig lemondó sóhajjal felül.
- Igen, ami azt illeti, kellene. – Ő is nyújtózkodik egyet, majd megcirógatja Silas arcát meg úgy félig a nyakát is. Nagyon szeret hozzáérni. – Ne vágj ilyen savanyú arcot, senki nem fog téged elvenni tőlem. – Említette már, hogy aggasztják a boszorkányeltűnések. De nem a többiek miatt. Ő csakis Silassal törődik. Érdekesen fordult a kocka, mert elvileg Silas dolgozik neki, az ő feladata megvédeni Albertet és kiszolgálni mindenféle varázslatokkal. Egy ponton, valahol észrevétlenül mégis átbillent ez az egész abba, hogy a vámpír bármeddig elmenne a boszorkányáért. Lehet, hogy Atlas volt a lelkitársa, de Silas élete szerelme.

A délután további része épp úgy telik, ahogy azt eltervezték. Letudják mindkettejük számára a védelmező varázslatokat és a dolgok munka részét, amíg Archibald alszik. Igaz, kicsúsznak az időből ilyen téren, de addig Martha foglalkozik vele. Még élvezi is. Aztán elmennek és jól bevásárolnak a négylábúnak, egy kitérő a kis boszorkány lakásán a cuccaiért – még jó, hogy a nagyobb autóval mennek… - és haza. A nap pont úgy telik, ahogy Silas szeretné, Albertnek pedig csak jó boldognak látnia őt. különösen este, a kandalló ropogó tüzénél.

Ez így pontosan olyan jó, mint amilyen jónak tűnik: olyan érzés, mint amikor az ember egy hosszú nap után végre hazaér, lerúgja a cipőit és beveti magát a nappaliban lévő kanapéra, aztán elégedetten felsóhajt ahogyan a táviránytó felé nyúl. Megnyugvást hoz, megkönnyebbülést és kényelmet. Pont ilyen érzés ennyire közel bújni Alberthez, nyugtató és baromi kényelmes, egyszerűen csak azt kívánom, hogy örökké tarthasson ez így, mert az ilyen pillanatoktól érezni igazán, hogy élsz, mert majd fázós napokon, rossz reggeleken vagy éppenséggel egy elbaltázott délután rá tudsz gondolni, hogy ott és akkor mennyire jól esett a másik illatát a sajátodénak tudni, a fejedet az övé mellé hajtani és csak hallgatni ahogyan szuszog.
Csak elmosolyodom, egészen izgatottan és vidáman, kicsit közelebb is nyomakodom, hiába tűnik lehetetlennek, egy kicsit még jobban hozzá préselem magamat, hogy azt a maradék helyet is kiszorítsuk magunk közül ami esetleg ott maradt. - De csak ha megígéred te is, hogy sosem felejted el, hogy milyen jó így. - Súgom egészen kettőnk közé el-elkapva egy pillanatra Albert pillantását, mielőtt összecsókolóznánk. Egy kicsit csalódottan biggyesztem le az ajkamat, amikor elhúzódik, bárcsak egy kicsit megállíthatnánk az időt.
Kissé hátrább húzódom, hogy közénk férjen Archie, mintha a világ legjobb dolga történne éppen vele, úgy csóválja a farkát és úgy nyalogat, hogy nevetnem kell tőle, eltolom, hogy gyorsan felkönyökölhessek, a kutya puszikból is elég néha. Csak szórakozottan fúrom a bundájába az ujjaimat, nyugtatóan simogatva, hogy egy ponton adja fel a játszadozást és pihenjen le nyugodtan közénk, mert itt biztonságban lehet és nyugalomban.
- Nem emlékszem, hogy lett volna benne bármi ami erre utalt volna. Tudod most éppen munkán kívül vagyunk. - Játékosan mosolyodom el, aztán pedig úgy dőlök hátra tettetett ráeszméléssel, mintha éppen az jutna eszembe, hogy az elnök meglátogat minket. - Most mit fogunk csinálni? Az összes újságnak elküldtem, hogy Albert Jindosh, AZ AZ Albert Jindosh hangosan is kimondta, hogy szeret. - Nevetem el magamat. - Együtt tudsz élni ezzel a szégyennel vagy foglaljak neked egy jegyet Haitire és csináltassunk kamu személyit neked? - Olyan jót nevetek, hogy még a hasam is belefájdul hirtelen, persze Archienak is pont ennyire van szüksége a nyugalma megzavarására, a mancsaival máris a hasamra tenyerel, hogy onnan akarjon felfedező útra indulni. Felülök, hogy letehessem a földre én pedig Albertnek dőlhessek izgatottan. - Nem is tudom. Vagyis de, tudom! Kifáraszthatnánk Archiet, hogy aztán amíg alszik, addig legyőzhesselek sakkban! Megnéztem egy csomó videót, meg utána is olvastam, úgyhogy... - A két ukjammal mutatom, hogy figyelem, oda -vissza mozgatva kettőnk között. - Belemászom a fejedbe és megverlek. És az lesz a feltételem, hogy ha nyerek, akkor egy hétig én választom ki, hogy mi együnk. - És ez nyilván azt jelenti, hogy reggeire fagyit fogunk enni, ebédre reggelit vacsorára pedig ebédet a kedvenc helyeimről: mexikói, kínai és indiai ételek a nap minden szakában. Őszintén, lehetne ennél bármi jobb?
- Milyen varázslatok? - Komolyodom el egészen hirtelen, aztán felsóhajtok, felegyenesedem, nyújtózkodom, kiropogtatom a nyakamat. - De akkor is megverlek sakkban. - Mosolyodom el félig aggódosan. - Szeretnéd, hogy most csináljuk? -

Silas ismét túltesz azon, mint amire számítottam. Illetve nem számítottam különösen semmire, amikor az ölébe hajtottam a fejemet. Nem kellett rajta gondolkodnom vagy számítanom bármire, egyszerűen csak szeretem a közelségét, és nagyon szeretem őt magát (csak ne hangoztasd, mert árt az imidzsemnek). De igazán jól esik, hogy van az életemben egy különleges valaki, aki mellett ilyen is képes tudok lenni. – Kivéve, amikor ballábbal kelek, ami azért gyakran megesik. – Ennyire kiszolgáltatott és kitárulkozott, hogy bármikor az ölébe hajtsam a fejem és csak hagyjam, hogy gyengéd legyen velem. Hogy szeressen. Ő azonban nem hazudtolja meg magát és többet akar. – Mmh. – A kérdésére csak az orrom alatt hümmögök egyet, amikor tudod, úgy tipikusan jelzed, hogy hallottad a kérdést, meg igen-igen, de nem teszel hozzá érdemben a témához. Nem is akarom kiragadni magam ebből az állapotból fecsegéssel. És a mondandójára is csak mosolygok egyet, de nem felelek semmit. Már egészen lehunynám a szemeimet és elkényelmesednék a simogató, játszadozó ujjai gyengéd súlya alatt, amikor hirtelen eltűnnek a finifalat kis combjai a fejem alól, hogy befúrja magát mellém.
Nem ellenkezem és nem is morgok különösebben, sőt. Forgatom a szemeim, de aztán csak az orrom alatt elnevetem magam és bentebb húzódok, hogy a kis boszorkány odaférjen, ahova szeretne. Az én karom is automatikusan fonódik köré, szorosan húzom magamhoz azt a tökéletes, feszes kis testét, és hagyom, hogy oda tuszkolja a lábait, ahova akarja, és úgy helyezkedjen, ahogy az neki jó. Mint kiderül, ez így igazából nekem is nagyon, de nagyon jó. Szeretem közel tudni magamhoz. Az ilyen ritkabékés pillanataimban különösen. Ilyenkor még csak nem is morgok meg kényeskedek, hogy kompenzáljam a toxic masculinityt. Nem úgy, mint az előbb. Csak hosszú másodpercek múltán szólalok meg, egyik kezemmel az arcát cirógatva.
- Silas Wishman, egy csoda vagy. – Apró, mosolyszerű kifejezéssel felelek arra, hogy szeret. Közben persze Sir Archibald vinnyogni, akarom mondani sírni kezd a hátsómnál. Persze, hogy a figyelem középpontjában akar lenni és mivel most még csak a közelében sincs, magányosnak érzi magát. – Szeretlek nagyon, ezt sose felejtsd el. – Elnyújtom a meghitt pillanatot még egy kicsit, és megcsókolom a boszorkányomat, aztán félig felülök, hogy a kutya se érezze úgy, hogy ő most aztán ki van hagyva mindenből. Finoman megfogom és beemelem magunk közé, még egy kicsit hátrébb húzódva a kanapén így, hogy már nincs mögöttem a kutya. – Tessék, ezt most jól megcsináltad, Archibald. Itt aztán nincs hely szaladgálni. – Így, kettőnk közé szorulva.
- Nem, nem olyan rossz dolog. – Hamarosan visszatérek Silas kérdésére, már felkönyökölve fekszem közben. Köszönöm, de nekem ne nyalja körbe az arcom. Mármint a négylábú. – Amíg tartod magad a titoktartási szerződésünkhöz. – Undok mosollyal szúrom oda. Mert abból adódóan, hogy nekem dolgozik, valóban van titoktartási szerződése, de nyilván most nem erről beszélek, hanem arról, hogy nem kürtölheti világgá, hogy milyen vagyok, amikor vele vagyok. Micsoda szóvicc, érted.
- Szóval holnap sűrű napom lesz. De ma csak a tiéd vagyok. Mit szeretnél csinálni? Apropó. – Mielőtt nagyon beleszaladna a mai nap megálmodásába (azon kívül, hogy valószínűleg az egész napunk az új kutyája körül fog forogni és mexikói kaját fogunk enni vacsorára), van itt még egy fontos dolog. – Vár rád, illetve nézőpont kérdése, ránk néhány varázslat. Egyre aggasztóbb dolgok történnek a városban. Még vacsora előtt. – Mert ha mexikóit eszünk, azt tequilával kísérjük, annak meg tudjuk, mi lesz a vége, úgyhogy tudjuk le ezeket előtte.

Azért én nem teljesen hiszem el, hogy Albert ténylegesen konkurenciát lát a jövevényben, mármint, hogyan lehet ebben a cukiságban bármilyen negatív dolgot látni? Annyira aranyos, annyira puha és annyira örül, hogy lehetetlen bárminemű negatív érzést társítani az érkezéséhez, úgyhogy csak megcsóválom a fejemet nevetve és hagyom, hogy Martha megsimogassa Archie fejét és fülét, aki ennek persze végtelenül örül, mintha éppen most történne vele a világ legjobb dolga. Ez a legjobb a kutyákban, hogy minden pillanatban úgy örülnek, mintha azt hitték volna, hogy ez a pillanat lest az utolsó amit veled tölthetnek, mintha soha nem is vágynának igazán másra, csak arra, hogy a közeledben lehessenek, hogy hozzád érhessenek, hogy játszanak veled. Az embernek nincs is igazán másra szüksége, csak hogy valaki így szeresse, ahogyan egy kutya képes, meg hogy mondjuk az ember mellett az a valaki ne csak egy kutya legyen, hanem hús-vér ember, aki akkor is hajlandó neked egy kutyát venni, ha éppenséggel úgy érzi, hogy emiatt konkurenciával kell küzdenie. Ez persze nyilván nem igaz, Albertnek soha, senkivel nem kellene megküzdenie azért, hogy különleges helyet érdemeljen az életemben. Mondjuk azt hiszem, hogy ezzel talán nem ártana neki is tisztában lennie, úgyhogy ezen a ponton elkezdek igazán azon gondolkozni, hogy vajon tényleg sosem volt ez igazán egyértelmű neki, vagy sosem fejeztem ki eléggé, hogy a legkülönlegesebb számomra.
Csak figyelem ahogyan Archieval játszik, ahogyan Albert ujjai befutnak a puha bundájába, ahogyan tartja, öleli, kekeckedik vele, még mindig azon merengve, hogy akkor most Albert tényleg konkurenciát lát-e benne vagy csak igazán szúrkálódni akart a kijelentésével és csak akkor hagyom tovább úsznia  gondolatot, amikor az autóra terelődik a szó.
- Naaaa légysziiii. - Fogom egy kicsit könyörgősebben, meg egy kicsit közelebb is bújok hozzá hátha ezerszer idegesítőbb innen hallgatnia a kérlelésemet, mint karnyújtásnyi távolságból. - Majd én is megengedem, hogy vezesd az autómat, ha végre megveszem. - Villantok cinkos mosolyt: nem gondolom, hogy Albert egyáltalán hajlandó lenne beülni egy autóba, ami mondjuk rosszabb minőségű egy Bentleynél, nem hiszem, hogy egy alacsonyabb kategóriájú márka megütni az igényeit. Mondjuk persze nem lehet mindenki annyira gazdag, mint amennyire ő. - Vagy nem bízol bennem? - Dőlök egy kicsit hátrább megjátszott sértettséggel, ami aztán rögtön el is illan ahogyan Albert egy pillanatra furcsán néz rám. Fel is vonom a szemöldökömet, hogy mi a helyzet, de rámerni nem igazán merek rákérdezni, inkább csak megfogadom, hogy nem könyörgöm tovább, valószínűleg úgy is felesleges, helyette arrébb csúszom, hogy teret hagyjak neki. Egy kicsit elkényelmesedem a kanapén, várva, hogy Albert is belenyugodjon az adott szituációba, vagy hát, hogy megszokja, hogy akkor most már Archibald itt marad velünk úgy nagyjából örökre.
Hatalmas mosoly kúszik az arcomra, ahogyan Albert a z ölembe dől, ujjaim rögtön a hajához kúsznak, beletúrok - egy kicsit amúgy elégedettséggel tölt el, hogy széttúrhatom az előbb olyan tökéletesre beállított frizuráját!! - simogatom, cirógatom, hogy aztán egy pillanatra belefagyjak a mozdulatba a kijelentése hallatán, de aztán izgatottan folytathassam. - De azért ez nem olyan rossz dolog, nem? - Mondjuk erre azért nem várom el, hogy válaszoljon, mert aztán lehet hogy nagyon is kívül esne a komfortzónáján, úgyhogy inkább csak sietősen folytatom a mondandóm, közben meg azért nagyon szeretetteljesen simítok végig újból és újból a haján. - Behálózva lenni a világ legjobb dolga, főleg ha valaki olyannal lehet osztozni azon a hálón, mint te, mert még akkor is tudom, hogy szeretsz, amikor ilyen kelletlen képpel fekszel az ölemben. - Nevetem el magamat izgatottan, de aztán azért mégis csak elkomolyodom egy kicsit. Kicsúszom Albert alól, hogy aztán megpróbáljam az igazán lehetetlent: mellé feküdni, pontosabban szembe feküdni vele úgy, hogy ne essek le, ne nyomjuk agyon Archiet és még hozzá is bújhassak. Szorosan ölelm át - még akkor is, ha Albert ezt mondjuk éppen nem akarná ebben a pillanatban - betuszakolom az egyik lábam a két lába közé, a másikat meg rá fektetem, átkarolom, a homolokomat a homlokához érintem és egy kicsit lehunyom a szememet, így, ebben a pozícióban. - Én is szeretlek.- Súgom egészen őszintén kettőnk közé, hogy aztán elég őszintén elmosolyodhassak.

- Azt mindjárt gondoltam. – Futólag mosolyodom csak el, rosszindulat nélkül gúnyosan elmosolyodva. Megtehetném, hogy ledobom neki, ami rajtam van – a legkevésbé sem zavar Martha jelenléte, látott már egy szál faszban flangálni – de az már túl nagy flex lenne. Ma nem vagyok olyan szeszélyes ribi hangulatomban, hogy indokolatlanul nekivetkőzzek, ha egyszer már szépen felöltöztem és a hajam is belőttem.
Kezdem azzal, hogy a hajába puszilok, majd a vállára, de annyira hízelgő, hogy minden apró csókba egyre inkább belesimul, és még többért dörgölőzik, hogy én sem hagyom abba. Undorító romantikus módon mosolygok a bőrébe, megcirógatom kicsit az orrommal, és kap még néhány csókocskát, amíg meg nem érkezik a bejárónő is társaságunkba, és a kutya is ébredezni kezd. Ámen.
- A konkurenciát. – Egészítem ki, amikor Silas bemutatja a bejárónőnek, hogy kit kapott tőlem. Nevetősen teszem hozzá, de kifejezetten nem lehet eldönteni, hogy kínomban vagy szeretetből húzom-e a számat mosolyra. A kutyatémán felül még én is váltok néhány szót Marthaval, a telefonomat előhúzom a farzsebemből, keresek neki egy lyukat a napirendemben és beírom azt a félórás megbeszélést. A nemtudomkijének a keresztelőjére kellene kijutnia a városból. Lám, micsoda munkahelyi juttatásai vannak. Azért nem bánom, hogy végre újra kettesben maradok Silassal. Szeretem, amikor csak az ő illata leng körül. Meg most már a kutyáé is, ugye. Martha meg kezdhet takarítani a kis boszorkány után a konyhában.
- Ki van zárva. – Cukin gügyögök, mármint a kutyának, akit szemmagasságba emelve puszilok meg, majd teszek vissza az ölembe, hogy tovább játszak vele. Silast kisujjból elutasítom, meg amúgy sem nézek rá, tudom, hogy hogy néz. Archibald máris kimutatja a foga fehérjét, előző életében talán szarka volt, ugyanis nagyon tetszik neki a Patek Philippe órám, na de azt azért mégse! Felkelek, idehozom neki a kenderkötelét, hogy játsszon azzal, de az ölemből továbbra sem engedem ki. Hát milyen puha már!
Nem azért nem engedem Silasnak, hogy vezesse az autómat, mert félteném tőle. A legkevésbé sem érdekel, veszek másikat. Na de kiengedni a kezemből az irányítást? Kizárt. Bizonyos dolgokban képtelen vagyok egyenrangú félként tekinteni rá (vagy bárki másra). Muszáj kézben tartanom mindent. Feltűnt már, hogy állandóan parancsolgatok? De ahogy én itt vagyok, hogy vigyázzak rá, ő is itt van, hogy vigyázzon rám, ketten pedig itt vagyunk Archibaldnak és ez minden lényege. Ő, én, mi. Na de az autóimat nem adom.
Aztán ránézek Silasra. Túl furcsán. Túl nosztalgikusan. Nem igazán lehet eldönteni, hogy most megint indokolatlanul elsavanyodtam-e vagy valamin nagyon jár az agyam. Igazából egyik sem, ha azt vesszük. A világ színeit csodálom, amikor ránézek. Hogy érdemlem meg egyáltalán, hogy szeressen? Mielőtt megszólalhatna, hogy most mi van, elmosolyodok és eldőlök a kanapén, az ölébe hajtva a fejemet. Így Archibald kicsúszik az ölemből, de fogom, úgyhogy a kanapéról nem tud leesni. Had küzdjön kicsit a mászkálással. Mondjuk küzd is, addig erősködik, amíg át nem mászik rajtam, lecsúszva a seggemnél, azután már van helye. Vagy hát lenne, de viszonylag hamar rájön az okos kis fejével, hogy ezt nem így kellett volna kivitelezni, mert rossz oldalon landolt. Hát hogy fog így eljutni Silasig, aki most csak még messzebb van tőle? Szörnyű!
- A napokban van fél éve, hogy behálóztál, cicuka. – Random gondolatként jegyzem meg, és valószínűleg belehalnék, ha nem ilyen szúrósan fogalmaznék. De már önmagában az sokat jelent, hogy emlékszem rá, nem? Az esetek többségében így van ez nálam, vagy a szóhasználatommal, vagy morgással, meg sorolhatnám még mivel kompenzálnom kell, miközben cukin viselkedem. Kompenzálnom kell azért, ahogy most hozzábújok és hagyom, hogy cirógassa a hajamat, miközben én is simogatom a kanapéról lelógó kezemmel a lábszárát.

Ez az egész féltékenykedős beszélgetés értelmetlennek tűnik: Albert SOSEM féltékeny, nem zavarja, ha mások közelednek felém vagy ha éppenséggel meghívnak egy italra, nem zavarja, ha mások rántanak be egy lüktető ütemű zenére a táncparkett közepére., vagy, ha félrevonulva beszélgetünk, így hát számomra teljes mértékben felfoghatatlan, hogy mégis miért akar féltékenykedni egy ilyen cuki valamire, mint Archie. Hát hogy lehetne rá bárki féltékeny, amikor ilyen édesen emeli fel a fejét, meg olyan izgatottan csóválja a farkát, amikor az érdes kis nyelvével szeretetteljes puszikat osztogat, a mancsaival óvatosan kapálózik, koordinálatlanul futkározik?
Mondjuk most azért nekem is elég nehezemre esik a kiskutyára koncentrálni, Albert csókjai ezerszer izgalmasabb dolgokat ígérnek, sőt nem csak izgalmas dolgokat, hanem izgatóakat is, úgyhogy csak nagy nehezen sikerül csak hosszan kifejtenem a saját aggályaimat, amik láthatóan nem érintik jól Albertet.
Én is megemelkedem, a könyökömre támaszkodom, kíváncsi tekintettel figyelve Albertet, sőt egy kicsit bocsánatkérően biggyesztem csak le az ajkaimat, hátha ettől egy kicsit megenyhül.
Le is sütöm a pillantásomat a kérdésére, azért azt hiszem az elég egyértelmű, hogy én mit szeretnék, és ha most nagyon mélyen bele szeretnék ebbe menni, akkor biztosan ki kellene fejtenem, hogy valahogy az mindig egyértelműbb volt, hogy én mit szeretnék, mint az, hogy igazából Albert mit szeretne; meg aztán amúgy is olyan nagyon sokszor hirtelenkedik, hogy egy forgószél hozzá képest csak lágyan lengető, könnyed fuvallatnak érződik.
- Hát én szeretnék itt lenni veled. - Pillantok fel aztán vissza rá egészen őszintén, mert végül is mi mást szerethetnék, ha nem itt lenni vele? Soha nem is akarok igazán máshol lenni, ha az nem Albert közelében van: túlságosan otthonos a közelsége, túlságosan jó vele lenni, túlságosan könnyeddé teszi az életet, mindig jó hozzá bújni, megosztható vele bármilyen probléma, akármi is történjen biztosan meg fog érteni, egy rossz napot is a legjobbá tud varázsolni, vicces, jó illatú és legalább annyira szeret, mint amennyire én szeretem őt. Úgyhogy számomra azért eléggé nem kérdés, hogy ezt az érzést ki szeretném tartani ameddig ez lehetséges, meghosszabbítani, amennyire csak lehet, és ha ehhez az kell, hogy a kutya csak megszokja a közelségünk, akkor abban a két hónapban én itt szeretnék lenni vele, csak hát aztán ki tudja, hogy Albert mit szeretne igazán.
Mondjuk a módszere azért eléggé meggyőző, nem kell egy pillanatig sem gondolkoznom azon, hogy akarjak-e hinni neki abban, hogy tényleg ő is így gondolja-e.
Beleegyező hálával csókolok vissza, a karjaimat a nyaka köré fonom és egy pár pillanatra -oké azért ez nyilván nem pár pillanat - megfeledkezem mindenről csakis Albertre koncentrálva.
- Nem láttam aaaaaa miiiiiiit? -Pillantok fel egy nagyot ásítva teljesen elkényelmesedve a kanapén, Archie bundáját simogatva és Albertet figyelve. Egy kicsit lebiggyesztem az ajkamat, amikor végre valahára megáll egy pillanatra. - Tudod nekem egy kicsit jobban tetszett az előző outfited. - Vigyorodom el izgatottan de azért nem olyan kívánósan, mint mondjuk egy félórával ezelőtt.
- Szia!- Köszönök gyorsan én is, belebújva Albert félölelésébe, közelebb bújva minden kedves puszihoz. - Ezt nézd Martha mit kaptam vagyis hát kit kaptam Alberttől. - Kezdek bele egészen izgatottan egy pillanatra Albert vállára hajtva a fejemet, aztán csak fellököm magamat, óvatosan fogva Archiet, hogy meg tudjam mutatni a bejárónőnek is.
Egy egészen rövid mennyiségűt cseverészünk a kiskutyáról, aki időközben azért elég lelkesen csóválja a farkát a kezembe az új ismeretlen felé egy kicsit összenyalogat mindkettőnket, hogy aztán amikor visszahuppanok Albert mellé izgatottan másszon át az ő ölébe. - Szóval vezethetem a szülihetemen a kocsidat? - És ezen a ponton valahogyan megpróbálok olyan lelkes és cuki lenni, mint Archie csak azért én a biztonság kedvéért bevetem a 'légyszi-pillantást' is.

Azért ez a feladatlistázás egy fokkal bonyolultabb annál, mint ahogy a kis boszorkány előadja magát. Az esetek többségében nekem már csak a befektetéseim miatt is szükségem van egy napirendre. Ha épp nem a bátyámnak dolgozom, akkor a saját életemmel vagyok elfoglalva. Mindig szerettem pengeélen táncolni, soha nem volt elég a kockázatból, de ami azt illeti… egyre nyomasztóbbnak érzem a politikát. Évek óta közeledem már a pont felé, amikor azt mondjam, elég. És nem azért, mert süllyed a hajó. Túl sokban ütközünk. Soha nem voltam apám szolgája, miért lennék hát céltalanul Bastiené?
Ami pedig Silas kérdését illeti, igen, megvan a feladatlistám egész hétre, de nem áll szándékomban kifejteni. Helyette a közeledésemmel válaszolok. A kezem a combjára szalad, az ajkaim az ajkaira, hamarosan pedig már fekvő helyzetben találhatja magát a kellemesen napos őszi reggelen.
- Miért ne lennék? – Egyébként is megszokhatta már, hogy az én logikám nem az átlagé szerint működik. Míg Silas azt találja különösnek, hogy féltékeny vagyok a kutyára, én azt, hogy miért ne lennék?! Aranyos, puha ÉS helyettem (?!) vele foglalkozik. Persze, hogy féltékeny vagyok, még ha komolytalanul is. Ott vannak azok az esetek, amiket például élvezettel nézek végig, hogy a kis boszorkány húzza az agyam, másokkal táncol, vagy idősebb férfiak flörtölnek vele. Imádom, izgat a gondolat, hogy mind senkik a szemében és a szíve – meg más is – csak az enyém. Játszunk, kerülgetjük egymást, megjutalmazom vagy megbüntetem. Na de Archibald? Másokkal szemben, ő valódi konkurencia. Nem mintha nem az én ötletem lett volna az örökbefogadása. Csaknem háromezer dollárba került, a későbbi oltásokról, állatorvosról, minőségi tápról, meg a többiről nem is beszélve. Jó, vesztettem. Már most megvannak a jelei annak, hogy épp úgy a tenyeremen fogom hordozni a kutyát, mint ahogy a boszorkánnyal teszem. Nem hiába van a nappaliban a kézzel készített ágyában organikus kenderkötél, amivel játszhat és organikus pamutkutya, amivel alhat.
A nyakát csókolgatom, amíg ő beszél. Nem egészen értem, hogy most kifogásokat keres-e, hogy miért kellene inkább otthon aludniuk vagy nálam próbálja elérni, hogy kitegyem? Végül egy ponton megemelkedem és a szemöldökömet ráncolva pásztázom a szemeit.
- Figyelj, cicuka. Miért nem mondod meg inkább, hogy mit akarsz? – Szeretem a játékokat, de a döntésképtelenséget aligha. Mikor választ kapok, néhány másodpercig csak meredek a szemeibe, aztán hirtelen elnevetem magam – lényegében kinevetem őt – és felülök a lábaimra térdepelve. Nem feltétlenül tetszik a kapott válasz.
- Nagyfiú vagyok, szerintem én azt majd eldöntöm, hogy mi a sok és mi nem. – Még a szemeimet is megforgatom, az arcomra költöző undor alapján meg szinte személyes sértésnek veszem, hogy Ő próbál pátyolgatni ENGEM. Nem, ezt sosem viseltem túl jól. Talán a kis boszorkánynak is feltűnhetett már az elmúlt másfél évünk alatt, hogy vannak viselkedések, amiket a falaim kifejezetten nem hajlandóak átengedni. Ilyen az is, ha bárki törődni próbál velem. Nem tudom kezelni és nem is tűnik úgy, mintha egyáltalán akarnám.
Megül köztünk a levegőben, hogy az álló farkam ellenére is távolodni kezdek tőle, hogy rá fogom csukni a kapukat, hogy véget vessek az idillnek. De nem akarom, hogy elszomorodjon. Szeretem. Megfogom hát a kezét és csókot nyomok rá, majd őt nyomom vissza abba a helyzetbe, ahogyan nem rég voltunk.
- Van hely mindkettőtöknek. – Az ajkaiba csókolom és részemről a téma egyelőre lezárva, van fontosabb dolgunk is. Akár itt, akár bent a házban. A reggeli tökéletes megkoronázása után, pedig végre én is összekapom magam rendesen, a melegítőt lecserélem egy fekete farmerra, ahhoz képest meg, hogy eddig félmeztelenül flangáltam, most a Prada ingre még egy vékonyabb bomberdzsekit is veszek. Bár engem különösebben nem érint az időjárás, házon kívül azért általában illeszkedem a nemvámpírok öltözetéhez. Most hogy nézne ki Silas dzsekiben, én meg mellette rövidgatyában?
- Édesem, nem láttad a… – Igen, pontosan azt a pulcsimat, ami rajta van. Akkor a kérdésem tárgytalan. Néhány plusz kör, meg telefon elintézése után csatlakozom hozzájuk a nappaliban, már a kocsikulcsot dobálva a kezemben, de tekintve, hogy Archibald elaludt Silas karjaiban a kanapén, kétlem, hogy egyhamar elindulnánk. – Oh, jó reggelt Martha. – Köszönök a bejárónőmnek is úgy félvállról, mikor elkapom a közeledtét a szemem sarkából, aztán én is a kanapén kötök ki, fél karomat átdobva Silas vállán, és csókot nyomok a hajába, meg a vállára is, mert egy nem elég.

Amíg Archie Albert tányérjának a maradékával küzd - jó azért ez nem olyasfajta küzdelem, inkább csak élvezkedés - addig én egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsolok: sietősebben szúrom fel a tojásdarabokat a villámra, nagyobbakat harapok az uborkába és ütemesebben rágom, hogy mondjuk nagyjából azelőtt végezzek a saját adagommal mielőtt Archie a saját tányérjával, de azért egy ponton félúton megáll a villa a kezemben, hogy a pillantásom találkozhasson Alberttel. Egy fokkal ártatlanabbra veszem a figurát és csak megrántom a vállamat, mintha nem is igazán érteném, hogy miről beszél. - Hát ez tényleg érdekes. - Egyezem bele helyeslően, aztán csak elvigyorodom, így nyúlok el a saját bögrémért. - Mert tudod én nem vagyok olyan öreg, hogy feladatlistát kelljen írnom. - Láthatóan jól szórakozom a dolgon, hogy kettőnk közül ténylegesen én vagyok a fiatalabb. - De hát nem lehet mindenkinek olyan jó a memóriája, mint nekem. - Pimaszul elvigyorodom, a mindenki alatt nyilván Albertet értem és ha már arról van szó, hogy egy nap az idegeire szeretnék menni, akkor miért ne lehetne ez a nap az a nap?- Szóval várj, a te listádon akkor most mi is a következő lépés? - És hát én ezt tényleg kifejezetten élvezem még akkor is, ha tudom, hogy Albert memóriája nagyjából ezerszer jobb, mint az enyém, minden kis hülyeségre emlékszik, olyanokra is, amire az ember szeretné, ha inkább nem emlékezne.
Majdnem kilötybölöm a teát a hirtelen közeledésre, még éppen sikerül arrébb tennem mielőtt Albert olyan nagyon közel kerülne, hogy hirtelenjében ne is akarjak nagyon semmi mással foglalkozni csak vele: izgatottan csókolok vissza, egy kicsit el is felejtek megtámaszkodni magam mögött, inkább belé kapaszkodom, a nyakába, a vállába, aztán egészen a hajába futtatom az ujjaimat, hogy egy kicsit belemarkolhassak amikor lefuttatja a kezét a combomra. Ez így ezen a ponton annyira nem tisztességes, tudom, hogy tudja, hogy vannak bizonyos pontok a testemen, amiktől olyan folyamatok indulnak el rajtam és bennem aminek nem tudok - meg hát nem is igazán akarok megálljt parancsolni - ilyen például a combom is. Megremeg tőle az alhasam és lassan kibontakozó melegség költözik be utána a remegés epicentrumába.
Észre sem veszem a hátam máris a földet érinti, a csípőm meg ösztönösen emelkedik Albert irányába, hogy miközben a levegőt kapkodom és arra gondolok, hogy inkább most azért ne beszélgessünk ennyit, azért mégis csak megpróbáljak rekedt hangon válaszolni neki. - Mhmmm.. szóval féltékeny vagy egy kiskutyára. Ez teljesen logikus. - Ha mondjuk nem lennék ennyire felajzott állapotban, akkor lehet, hogy el is nevetném magamat, így viszont csak egy félmosolyra jutja mielőtt az ajkamba harapnék. Most tényleg dörgölőzünk? - De akkor ugye tudod, hogy elég hosszú ideig itt kell lennünk? Mondjuk amíg Archie teljesen hozzánk nem szokik. És aztán ugye tudod, hogy amikor hazaköltözünk, akkor nagyon szomorú lesz, mert nem érti majd, hogy miért mentünk oda, amikor ez az otthona? - Elég nehéz úgy koncentrálnom, hogy közben ennyire, de ennyire közel van hozzám Albert, egy kicsit bele is mélyesztem az ujjaimat a hátába, hogy ha lehet még közelebb vonjam és egy kicsit gyorsabb dörgölőzésre invitáljam. - Meg egy csomó cuccot el is kellene hoznom, és tudod lehet, hogy ezt ez után kellene megbeszélnünk, mert mi van akkor, ha nem is tudod, hogy mit beszélsz? - Egy pillanatra hátrább húzódom, hogy megadjam neki az esélyt, hogy visszavonulót fújjon. Én minden pillanatát imádnám annak, hogyha együtt lakhatnánk, ha minden reggelt és minden estét Alberttal tölthetnék, de abban nem vagyok biztos, hogy ez neki nem lenne-e túl sok és túl hirtelen. - De azért jó lenne, ha mondjuk szex után sem gondolnád meg magadat. - Egy kicsit visszahúzom az egyik kezemet a hátáról, hogy az arcát úgy fordíthassam, hogy a tekintetünk összetalálkozhasson. - Nekem tetszene a dolog, csak tudod nem akarom, hogy neked sok legyen. - Nem akarom, hogy sok legyek.

Amíg Silas a kutyával küzd, én elgondolkodom futólag, hogy mióta lett ilyen házias? Visszagondolva, már az egy ideje, de alig tűnt fel, hogy egyre gyakrabban található meg a konyhában. Bosszanthatna is, hogy úgy tesz, mintha az anyám lenne, néhány másodpercig engedek is az érzésnek. Fasznak kell főzni. Aztán túllendülök rajta, mert már megint csaponganak a gondolataim. Még mindig nehéz elfogadnom, hogy valaki gondoskodik rólam, mert szeret. Ahogy én is gondoskodom róla, mikor finom friss péksüteményeket teszek elé narancslével és gyümölcsökkel, meg tejes kávét. Egyébként rendkívül specifikusan eszem a reggelimet. Mert nem mindegy, hogy mi kerül fel a villámra és mennyi. A tökéletes ízért egy falat tojáshoz pontosan egy szelet paradicsom, egy szelet uborka és egy ugyanakkora darabka sajt kell, meg persze egy harapás bagett. Nem összevissza eszek, sőt, már ránézésre kiszámolom és addig turkálom, hogy pontosan olyan arányban legyenek a dolgok a tányéromon, hogy az elég legyen az utolsó falatig. Aztán elszámolom magam és megmarad egy darabka sajt. Ezzel természetesen ’hős lovagként’ mentem meg a kis boszorkányt, mert Archibald mihelyt észreveszi, mintha az élete múlna rajta. Rávetődik a fűbe letett tányérra, megeszi a sajtot, az egyik mancsával a tányérba lép és úgy kezdi nyalni a tojás maradékát.
- Nagyon édes vagy. – Halkan motyogom neki, ahogy közben megsimogatom a puha bundáját. - Hm? – Előbb csak félvállról visszakérdezek Silasnak, de közben már el is nevetem magam. Még hogy ne menjünk egymás idegeire? Cicuka ezzel már elkésett kicsit. – Érdekes, meg mertem volna rá esküdni, hogy mindennap a feladatlistádon van, hogy az idegeimre menj. – Egészen bántóan mondom, bántó is lehetne, de egyrészt megszokhatta már, hogy szúrok, mint a sündisznó – amúgy is imádja a süniket, touché – másrészt meg ott van a szám sarkában az a jellegzetesen pökhendi mosoly. Hamarosan pedig odahajolok, ujjaimat finoman fonom a torka köré és megcsókolom. A kezem lefut egészen a belsőcombjáig, ott kicsit erőszakosabban markolok rá, csak a magam birtoklásával, miközben még inkább elmélyítem a csókot. Egyet gondolva kiveszem Silas kezéből a majdnem üres tányérját, leteszem, őt pedig a mellkasánál fogva nyomom le a földre. Nem is annyira a földre, hisz a feje alatt ott van a designer párna. Falánkul a nyakába csókolok, majd a füléhez hajolok és miután jó ízűen végig nyalok rajta, folytatom. – Az a véleményem, – kezdem így, ha már ő is így kérdezett rá, aztán kicsit megemelkedem, hogy a szemeibe nézhessek – hogy Archibald jobban élvezné itt a nagy kertet, és Marthanak sem ártana egy kis plusz munka. És azt, hogy baromi szexi vagy… Nekem nincs szükségem időre és távolságra tőled. Utálnám a tudatot, hogy egyedül kell ébrednem, amíg te a kutyáddal vagy elfoglalva. – Mert az természetesen nem nagyon fordul meg a fejemben, hogy ÉN töltsek huzamosabb időt OTT. Egy-egy éjszaka rendben van, de el vagyok kényelmesedve az életszínvonalamat tekintve. És valljuk be, Silas is elkényeztet ilyen tekintetben. Közben pedig úgy helyezkedem, hogy egymáshoz dörzsölődjünk. Ő bekapja az én farkam, de előbb én az övét, addig ki nem teszem a lábam itthonról. Persze nem erősködöm, szimplán csak beszélgetünk, és közben húzogatom kicsit a bajuszát, mert rendkívül szórakoztató.

-Miért, mivel szeretnél inkább foglalkozni? - Egészen értetlenül szalad fel a szemöldököm, elvégre mi lehetne jobb annál, minthogy összebarátkoztassuk a két legcukibb dolgot ezen a Földön: Bubblest és Archiet, de aztán nem firtatom és nem erőltetem olyan nagyon tovább, Alberten érezhető, hogy most azért eléggé a komfortzónáján kívül jár, nem feltétlenül lenne jó még inkább kilökni őt onnan, amikor még nem tudja, hogy mennyire kényelmes neki a szituáció. Úgyhogy csak megadóan felsóhajtok és egy kicsivel több tojást szúrok fel a villámra, hogy betömhessem vele a számat, közben pedig  Albertet vizslatom magamnak, arra próbálok rájönni, hogy pontosan mi változhatott meg benne, lényegében ez egy lehetetlen küldetés, szóval egy ponton túl már kénytelen vagyok helyette Archieavl foglalkozni, aki mindenáron kicsit közelebb szeretne jutni a tányéromhoz. Elég jól szórakozunk egyébként, ő közelebb jön, én eltolom, ő közelebb jön, én pedig eltolom, és úgy nagyjából a tizedik eltolás után játszadozni kezd, a mellső mancsaira hasal és a kezemnek támad, apró fogaival harapdál, határokat feszeget. - Aucs. - Nevetek rá egy ponton, amikor a kis tűhegyes tejfogai egy kicsit erősebben fognak az ujjaimra. - Óvatosnak kell lenned. - Kuncogok rá, de a kezemet nem húzom el tőle, sőt egy kicsit tovább hergelem, én feszegetem inkább az ő határait most már, aztán újból eltolom, valahogyan próbálom elbarikádozni a rántottámtól, amit hiába próbálkozom, sajnos ő még képtelen megérteni.
- Hát egyszer csak megérti, nem? - Kuncogok bele a csókunkba, elég szívesen elmélyíteném, ha közben nem kellene a tányéromat védelmeznem; a figyelmem túl hamar szalad vissza Archiera.
-Hát nem tudom. - Térdelek fel végül, a sarkaimra ülve, így Archienak esélye sincs belenyalni a reggelimbe: ha a mancsaival a hasamra is ágaskodik, olyna picike még, hogy csak az alkaromat tudja nyalogatni. - Hát mostanában elég sokat voltam itt. - Pillantok félrebiccentett fejjel Albertra. - És Archienak eléggé nagy szüksége van most arra, hogy ne három-négy naponta változtassunk helyszínt, szóval nálam? Mármint a te házad ezerszer nagyobb és kényelmesebb ahhoz, hogy huzamosabb ideig ne menjünk egymás idegeire, de nem akarom, hogy azt érezd, hogy rád telepednénk vagy bármi. - Mondjuk ha teljesen őszintének kellene lennem, akkor nyilván ezerszer szívesebben aludnék Albert ágyában és maradnék itt, de ismerve Albertet, nem igazán szeretném, hogy azt higgye, hogy ez örökre így marad, mert ki tudja, lehet, hogy két hétig borzalmasan oda lesz az ötlettől, de aztán majd csak kifejezetten irritálni fogja minden, azt pedig a legkevésbé sem szeretném. Úgyhogy elmosolyodom.- Neked mi a véleményed? - Pislogok felé izgatottan, mert akárhogyan is legyen Albert véleménye nem csak azért nagyon fontos számomra, mert eléggé felnézek rá, hanem mert igazából már egy párt alkotunk és ennél semmi sem lehet jobb érzés.

Elég érdekes, már-már a csalódottság vagy inkább a kiskutyaszemek határait súroló kifejezés ül ki az aromcra. Hát mi az, hogy nem lehet flörtölni a közönséggel? Anélkül hol a móka?! Ismer, sokat játszottunk már együtt, én is tudom, hogy honnan fúj a szél. Nem baj, cicuka majd idővel hozzászokik, hogy nem teljesen fair módon játszom. Ez részemről már soha nem fog változni. Megszoksz vagy megszöksz van meg minden, úgyhogy jobb lesz, ha megszokja ahelyett, hogy ostoba szabályokat próbálna felállítani. És ha már itt tartunk… te jó isten, mennyire dögös. Inkább a farkamat próbálná felállítani, mint szabályokat. Elhiheti, hogy nem lenne vele sok munkája. Rezeg a léc. Rezeg a hálószobában, rezeg a konyhában. Egyikünk sincs hozzászokva, hogy a figyelmünk – vagy hát Silas figyelme – egymás helyett egy négylábú apróságra irányuljon. Mondjuk azt sem tudom, hogy mennyire jó ötlet beállítani a halálosan édes Archibaldot és a félmeztelen engem háttérképnek. Így sem szakad le néha a telefonjáról, hát még ezután. Jó, mentségére szóljon, hogy amikor együtt vagyunk, például együtt vacsorázunk, még csak az asztalon sincsenek telefonok. Az más kérdés, hogy az álszentségnek én vagyok a mintapéldánya, mert állandóan a telefonom nyomkodom, ha Silas az ölemben fekszik vagy olyan filmet kell nézni, amit ő akar. De az természetesen más. Leginkább emailekkel és grafikonokkal foglalkozom, csak kisebb részét teszi ki a közösségi média.

Odakint egészen sok időt töltök el kettesben Archibalddal, ami azért engem is felold az irányába. Játszik és még pisil is – na nem a szőnyegre hálistennek, hanem a fűbe – aztán leginkább a karjaim közt hempereg. Nagyon kíváncsi ám a medence tükörsima vízfelületére is. Néha nyújtogatja a nyakát, nézegeti, de csak innen a ’távolból’. Nem mer még odamenni. De ha már sikerült ilyen öngólt lőnöm, hogy a kapcsolatunkba behoztam egy kutyát is, legalább azt remélem, hogy szeretni fogja a vizet. Van egy olyan sejtésem, hogy rengeteget fogunk mi túrázni hegyek és gyönyörű tengerpartok ölelésében. Kezdem unni ezt a rohadt várost. Mondjuk ez már egy ideje így van.
Mikor a kis boszorkány végre csatlakozik hozzánk, hamarabb felé emelem a figyelmemet, mint a kutya. Jobbak az érzékeim, na bumm. Amíg pedig ő a kutyát figyeli, én őt figyelem. A mosolyát, a mozdulatait, azt, ami belőle árad az új jövevény felé. Egy percre még azon is elgondolkodom, hogy hogy érdemlem én meg pont őt. Hogy jó-e ez nekem egyáltalán, hogy megérdemlem őt. Így Silas egészen egy elbambult állapotban kaphat, mikor megérkezik, amiből egy kelletlen sóhajjal szakadok ki, ahogy Silas elkezd beszélni hozzám, Archibald meg fejjel belerohan a combomba. Most komolyan, ez a kutya nem látja, hogy itt ülök? ÉN ülök itt ez az ÉN helyem.
- Woah, woah. Lassíts, édesem. – Bedobok egy szelet humuszba mártott uborkát és rágás közben folytatom. – Először is, nem vagyok hajlandó a nyuladat is magunkkal vinni. Másrészt meg tanácsosabb lenne akkor megismertetni Archieval, amikor a kutya alszik. Körbe szaglászhatja egy kicsit, utána együtt tölthetik a délutánt. Úristen, nem hiszem el, hogy ilyenekkel foglalkozom. – Valamitől hirtelen nagyon frusztrált leszek, egy már-már mogorva vállrándítással rázom le magamról a témát és magamhoz véve a tányéromat meg egy bögre teát, egy ideig csendben folytatom a reggelit. Aztán már az első falatoknál hümmögök, láthatóan egészen ízlik, ettől meg a nagy hangulatingadozásom közepette ismét elmosolyodom és odahajolva nyomok egy csókot Silas ajkaira.
- Ugye tudod, hogy ez így nem fog menni? – Elnevetem magam az Archieval való küzdelmét nézve. Nem azért, de a kutya helyében engem sem tarthatna vissza semmi a finom illatú rántottájától. – Hogy szeretnéd, szépségem, pár napig nálam maradsz, hogy Archibald egyszerre egy helyet szokjon meg vagy nálad alszunk?

- Nem tudtam, hogy egymás ellen versengünk a szülihetemen, de ha nyerek és jobb számot adok elő, mint te, akkor egy hétig én választom, hogy milyen filmet nézzünk. - Nem azt mondom, hogy olyan biztos lennék abban, hogy nyerek majd, sőt, ha reálisan szeretném nézni a dolgokat, szinte egészen biztos vagyok benne, hogy Albertnek ezerszer jobb hangja és kiállása van, minden bizonnyal aratna egy ilyen versenyen, de én sosem voltam az a típus, aki egykönnyen feladja. Szóval, ha vérre menő küzdelmet is kell vívnunk a nap legjobb énekese címért, akkor biztosan meg fogjuk vívni. - De csak akkor vagyok hajlandó versenybe szállni veled, ha ugyan azt a dalt adjuk elő, és nem valami olyasmit választunk, ami az emberek érzelmeire hat. Nem ér szomorúfejet vágni és flörtölős pillantásokat vetni a közönségre. - Ezt azért jobb, ha már így a legeslegelején letisztázzuk, elvégre Albert néha azért szeret nem teljesen fairplay alapon versenybe szállni, és tudom, annyira nagyon jól tudom, hogy képes lenne minden csáberejét bevetni annak érdekében, hogy több sikert érjen el, én pedig, ha akarnék se tudnék olyan átható, vetkőztető tekintettel nézni, mint ahogyan ő tud. Lehet, hogy tükör előtt kellene gyakorolnom.
- És, ha nem örülök? - Kérdezek vissza félrebiccentett fejjel, tényleg arra koncentrálva, hogy még véletlenül se gondoljak bele, hogy mennyire jól néz ki Albert félmeztelenül, ha tudnék bármilyen imát, akkor most egészen biztosan magamban mormognám, hátha megmenti valami felsőbb erő a lelkemet a bűnbeeséstől. Szerencsére még elég távol van ahhoz, hogy az agyam ne akarjon kikapcsolni és kizárólagosan rá figyelni, hanem a kis jövevényre is tudjak koncentrálni a fotók erejéig. Aztán meg inkább mégis csak a fotósorozatot nézegetem, mintsem élőben vizslatnám. A tervem egyébként nagyon is jól működik addig, amíg közelebb nem jön. Miért kell közelebb jönnie? Eddig a pontig azt hiszem tök jól bírtam, mármint komolyan, de most így, hogy a bőrünk összeér és a lélegzete cirógat, csak végigfut a libabőr rajtam, máris egészen készségesen simulok bele az ölelésbe és ha Archie nem ágaskodna a mancsaival a lábszáramra, akkor egészen biztosan nem mozdulnánk el, így viszont csak sóhajtok egy nagyot és vetek egy 'ezt-most-muszáj-volt' pillantást Albertre.
Jót is tesz, hogy ő és a kutya kimennek innen, így van lehetőségem egy kis hideg vizet fröcskölni az arcomra, hogy ne az legyen az első gondolatom, hogy mégis csak utánuk megyek és ráveszem, hogy össze-vissza hemperegjünk a fűben.
Alapvetően Albert reggelije egészen hamar elkészül, csak elhúzom az időt azzal, hogy legalább magamat rendesen felöltöztessem, egy kicsit talán kisebb az esélye annak, hogy egymásnak esünk, ha legalább az egyikünk hajlandó minden ruhadarabot felvenni; aztán még zöldségeket is vágok össze és teát is főzöm, nagyjából ennyi idő kell ahhoz, hogy sikeresen kiverjem a fejemből az utolsó előtti mondatát és higgadtan tudjam kilebegtetni a kertbe a reggeli összes elemét.
Felkuncogom, ahogyan Archie rohan, olyan kis gombóc, szinte csetlik-botlik, a fülei meg csak úgy lobognak, hogy az ember nem tudja megállni: rögtön leguggolok, hogy dicsérő simogatásba részesítsem. - Archie gyere! - Szólongatom visszafele, hogy szokja a saját nevét és az én hangomat, bevárom, megsimogatom a fejét, aztán csak hagyom, hogy felfedezőútra induljon a kertben. - Össze kell majd barátkoztatnunk Bubbles-szal. Minél előbb. Arra gondoltam, hogy Bubbles-t is vihetnénk ma magunkkal. Ő is tud pórázon sétálni, vagy hát jobban mondva ő tud. Archienak nem hiszem, hogy menne. Tuti tiszta cuki lesz majd. Nem fogja érteni. - Hasalok le Albert közelébe, a lábaimat meg az égben kulcsolom össze, hogy miközben eszem, Archiet próbálom távol tartani a tányéromtól és szóval tartom Albertet, ott lóbálhassam.

Csak igenlő hümmögéssel felelek, ahogy lepillantok a sötétkék szemekbe. Igen, karaoke. Aztán Silas minél tovább gondolkodik, nekem annál ’citromba-harapottabbnak’ tűnik az arckifejezésem. Ismerem már, nem működik olyan bonyolultan, szóval van egy sejtésem, hogy mire megy ki a helyzethez képest hosszas, gyanús csend, amíg csak ide-oda cikáznak az íriszei az enyémek között. Mondjuk, a gyanús csendekhez azt hiszem, amúgy is jobb, ha hozzászokok most, hogy örökbe fogadtunk egy kutyát. Beszélhetek többesszámban, tekintve, hogy a kisboszorkány mennyi időt tölt nálam
- Azt hiszed, osztozkodnék a figyelmen? – Nem túl komolyan vehető az az ördögi mosoly, ami kirajzolódik az ábrázatomra. Na nem a mondat tartalma az, ami nem vehető komolyan, hanem az önző ördögi része. Ahhoz kétség sem fér, hogy nem osztozom a figyelmen. És bár nem vagyok a zuhany alatt éneklő típus, mint Silas, de ha teszem azt gitározok, én is szoktam hozzá dalolászni. Ennyiből pedig már régen lejött, hogy fényévekkel jobb vagyok, mint ő. Meg kos is. – Szülihét ide vagy oda, ha velem akarsz énekelni, fel kell készülnöd rá, hogy lemoslak a parkettről. – A bűnös mosolyt egy nagy-nagy csókkal is kiegészítem, ami mondjuk inkább szájrapuszi, ahogy eldőlve vele a matracba nyomom, de úgy valahogy a kutya is beszorul közénk, amiből meg csak nagy nevetés lesz. Úgyhogy inkább elengedem mindkettőt. A karaokés kérésére választ egyelőre nem kap, de raktározza csak el magának, hogy mire számíthat.

- Na ne nézz így. Örülj, hogy nem álló farokkal sétáltam be ide. – Persze, hogy zuhany után félmeztelenül sétálok be a konyhába. Szinte soha nem öltözöm fel rendesen. Örüljön, hogy egyáltalán van rajtam ruha. Milyen drámaian fordult a kocka, már annak kell örülnie, ha fel vagyok öltözve.
A ’miért-mikor’ címzetű kérdésére csak vállat vonok és felveszem a kutyát. Még fejben sem állja meg a helyét az, amit válaszolnék, hogy most végeztem a zuhannyal, a kutya meg szinte még meg sem érkezett. Csak kényeskedés az egész. A dráma meg a kényeskedés, na az mindig megy. A fotózkodás után leteszem Archibaldot és átölelem Silast, mielőtt elengedném, még kicsit szorosabban is magamhoz húzom, mert belőle sosem elég, és magamba szívom a finom illatát. – Istenem, de megdugnálak. – Őszintén, de azért a helyzethez képest elég aljas módon suttogom a bőrébe. Ez volt a logikus lépés, hogy a szülihete első napján kapja meg a kutyát, na de mekkora árat kell ezért fizetnem!
- Csinálj csak. – Kap egy utolsó csókot, a következő félpercben pedig már újra a karjaimban tartom a négylábút. Egy pillanatig sem érzem rosszul magam attól, hogy Silas most csinálhat újabb adag tojást. Több okból sem. Először is ő ajánlotta fel, én nem sietek sehova, másodszor, mindig nullás tojás van itthon, harmadszor Ő AJÁNLOTTA FEL, hát milyen édesen pislog rám, és negyedszer, csak így zárójelben megjegyezve, én most szeretném megölelgetni Archibaldot. Közönség nélkül. Úgyhogy mint aki jól végezte dolgát, fogom a kutyát és elsétálok. Egészen a kertig, ahol az előző esti borozgatásunk után még ott vannak a szőnyegek és párnák. Azért így, melegítőnadrágban, felső nélkül erőteljesen hűvös van, de vámpírként engem ez a legkevésbé sem érint. Letelepedek a szőnyegre a kutyával a medence mentén és halálra szeretgetem. Hm, ez így egészen kellemes, hogy nincs közönségem és nem kell féltenem a szörnyen jellegzetes ’toxic-masculinity’ tulajdonságomat. Szerencsére Archibald is kapható a mókára, mert nem nagyon próbál elszökni, sőt, élvezi a dögönyözést, a simogatást és hogy beszélek hozzá. Egészen addig, amíg Silas fel nem bukkan. Na akkor aztán koordinálatlan rohanás van felé.

Azért ezt hosszú távon is el tudnám viselni, sőt még csak panaszkodni sem panaszkodnék: pontosan tökéletesnek tűnik a kutyát simogatnom miközben Albert engem simogat. Van valami nagyon otthonos érzése ennek az egésznek, ami miatt nem hogy az ágyból nem kívánok kimászni, hanem csak úgy örökre így szeretnék maradni. Persze sem Archie nem kompatibilis jelenleg még azzal, hogy örökre így feküdjön itt, sem pedig én. Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy sokáig egyhelyben feküdjek még akkor is, ha baromi kényelmes és izgató a helyzet.
- Karaoke? - Csillan fel a szemem izgatottan, egy kicsit meg is emelkedem úgy fordítom a fejemet Albert felé. Képzeletben felsorom azt a listát amit mindenképpen el kell majd énekelnem és azon kezdem el törni a fejem, hogy vajon mennyi esélyem lesz arra, hogy Albertet megpróbáljam rávenni, hogy adjunk elő egy közös produkciót. Mármint nyilván vannak ötleteim, hogy hogyan vegyem rá. - Akkor adunk elő valamit együtt? Légyszi?- Jobb elkezdeni puhítani minél előbb, mert nála konkrétan sosem lehet tudni, hogy mikor jön el az a pont, amikor a legjobban rávehető a dolgokra. Egy kicsit próbálok olyan fejet vágni, amitől megenyhülhet vagy hajlandóbb lehet igent mondani.
- Nem lesz vele gond ne aggódj. - Villantok egy ezerkarátos mosolyt, azt már persze csak gondolatban teszem hozzá, hogy attól még simán behányhat a kocsiba Archie, de ha így is történik akkor úgy is fel fogom takarítani, szóval végülis teljesen lényegtelene, hogy hogyan viseli az autózást úgy is velünk fog jönni.
Amíg Alb zuhanyozik én egészen elvesztem az időérzékemet, Archie tökéletesen lefoglal ahhoz, hogy ne tudjak teljes mértékben a reggelire figyelni. Túl cuki, túl lelkes és túlságosan kíváncsi, folyton figyelni kell rá, hogy ne kószáljon el vagy éppenséggel ne rosszalkodjon és szedjen szét mindent.
Pillantásom rákap Albertre, egy olyan 'ezt-most-direkt-csinálod' villanással, mármint most komolyan, tényleg komolyan félmeztelenül sétál be ide, amikor itt ez a kiskutya és nem úgy néz ki, mint aki mindjárt el fog aludni, úgyhogy beharapom az ajkamat és próbálok leginkább nem nézni a nyaka alá, ami azért elég nehéz, mert teljes mértékben tudom, hogy pontosan mi van alatta, úgyhogy csak sóhajtok és megforgatom a szemeimet és tényleg igyekszem nem arra koncentrálni, hogy éppenséggel mit csinálhatnánk most, úgyhogy inkább rátukmálom a kutyát. - Miért, mikor? -Kérdezek vissza értetlenül, mármint tényleg nem értem, hogy akkor most miért lenne korai, de aztán szerencsére Albert sem tartózkodik ettől annyira, szóval elő is húzom a telefonom és csinálok vagy ezer képet mindenféle beállítással és szögből, aztán elkezdem böngészni is őket.
- Basszuuuuuuus. - Dobom le a telefont a pultra, hogy elránthassam a serpenyőt. - Ez egy kicsit túlment. Szeretnéd, hogy csináljak újat? - Pislogok Albert felé bocsánat kérően. - Vagy ehetünk útközben is valamit. - Mondjuk nekem ez például tökéletesen megfelel, de mivel Albert nem így szereti bármilyen gond nélkül csinálhatok neki másikat, vagy csinálhat ő is magának és akkor lefoglalom én Archiet.

Lustán cirógatom Silas fedetlen oldalát, miközben épp az újonnan elnevezett kutyát masszírozza. Nem tudnám megmondani, hogy ezt melyikük élvezi jobban. Persze Archibaldnak rettenetesen puha és finom bundája van, aminek már önmagában van egy terápiás hatása, hát még ha Silasról van szó, aki amúgy is él-hal az ebekért.
- Akkor  várd ki, amíg elviszlek karaokézni, szépségem. – Persze egyértelmű, hogy még egy édeskettesben töltött kézművessörözős, vegán burrito evős karaoke est sem lehet olyan jó ajándék, mint Sir Archibald, but close. Szándékosan húzom el előtte a mézesmadzagot ezzel a példával, előre vetítve, hogy bizony, a szülihetén még ilyen programra is számíthat. Sosem voltunk még ilyen helyen együtt, de úgy sejtem, nagyon élvezné. Mondjuk énekelgetni már hallott nem egyszer, például mikor gitároztam és elbohóckodtunk.
- Mi? – Őszinte döbbenet ül ki az arcomra. Mi az, hogy nehogy behányjon az autóba? Most komolyan behányhat az autómba? Aztán persze rögtön elkezd pörögni az agyam, vajon melyik lenne kisebb járulékos veszteség. A Roadster? A Mulsanne? Menjünk inkább taxival? Ám mielőtt különösebben hagynám magamnak, hogy túlgondoljam – ami egyébként sem jellemző rám – máris túllibbenek a komolytalan problémán és egészen könnyedén vonok vállat, különösen a másodperccel ezelőtti arckifejezésemhez képest. – Az ideúton is autóban utazott és nem volt vele semmi gond. Felteszem, a te öledben is rendben lesz. – Az valahogy nem jön a számra, hogy az új apukája ölében, de van egy olyan sejtésem, hogy a nem is annyira távoli jövőben igen hamar elkezdem majd hallani a kis boszorkányomtól, hogy így emlegeti magát. Aztán így emleget majd engem is. Túl jól ismerem.
Hamarosan kettesben hagyom őket és távozom a hálószobához tartozó fürdőbe. Nem sietek a reggeli zuhannyal, igazából a tükör előtt is viszonylag sokáig elpepecselek, aztán csak felveszek a boxerre egy melegítőnadrágot, ráérek rendesen felöltözni reggeli után. A reggeli finom illatát már frissen és üdén követem, de a reggeli arcmosás után azért Silas kérdése is kisebb hideg víz az arcba. Nem mintha akkora kérés lenne, de tudod, hogy van ez. Hajlamos vagyok a dolgok túldramatizálására.
- Máris? – Vágok egy olyan ’most-komolyan?’ fejet. Mármint most komolyan máris képet akar rólam meg a kutyáról? Most másztam ki a zuhany alól. De hát hiába az a haloványan rivalizáló pillantás a négylábúra, elég Archiera néznem és nevetséges módon azonnal kenyérre ken. A vizuális képből már csak az hiányzik, hogy ő csettintsen a kis mancsaival, én meg a padlóra olvadjak. Úgyhogy hiába a kusza, nedves haj és a meztelen felsőtest, óvatosan felemelem a szőrös jövevényt és magamhoz ölelem. Nem is gondolkodva, hogy mit csinálok, még egy csókot is nyomok a feje búbjára, hogy nyugton maradjon. – Oda nézz, cicuka. – Bökök a kutyának beszélve a kamera felé, és meglepő módon, az igen gyér próbálkozás sikerrel jár. Úgy a második suhintásra. Silas amúgy is mindig ötezer képet csinál, úgyhogy most is lesz lehetősége elkapni egy olyat, amivel majd mindenki elégedett lesz. Leginkább ő. Először komolyan nézek, de érezve a tenyereim alatt a boldog szívdobogást, a kis teste melegét, a bundája puhaságát, elmosolyodok, amikor pedig ficánkolva az arcomba nyal el is nevetem magam. Úgyhogy azalatt a néhány perc alatt, amíg modellt játszok, a kis boszorkány mindenféle képet csinálhat. A dolog végeztével leteszem a kutyát és máris Silas köré fonom a karjaimat, hogy magamhoz húzva megcsókoljam.
- Finom illata van a rántottádnak. – Duruzsolom a bőrébe és oda is kap egy csókot, közben persze fél szemmel a serpenyő felé pillantok és nevetősen horkantok egyet. Nem kell neki hangot adnom, ő is tudja, hogy én ennél lágyabban szeretem. Részletkérdés. Ami azt illeti, eléggé szeretem, hogy mióta a munkakapcsolatok kívül is összetartozunk, Silas egészen házias lett. Na nem azért, mert valaha is ilyen elvárásaim vagy igényeim lettek volna. Sokkal inkább csak amiatt, mert ezen is látszik, hogy mennyire otthonosan és kényelmesen érzi magát nálam, velem, ez pedig engem is igazán otthonos és kényelmes érzéssel tölt el.

Egy hatalmas vigyor terül szét az arcomon ahogyan Albert megjegyzi, hogy a kiskutya láthatóan már most szeret. Biztosan mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez örökké így maradjon, meg hát azért is, hogy semmiképpen ne kezdjen el a szőrcsomónak hiányozni a mamája és a testvérei. Úgyhogy lelkesen vakargatom a fülét, dögönyözöm és hagyom neki, hogy kifejezze a sajátos módján, hogy szimpatikus vagyok neki: a puha orrocskájával bökdös, aztán az érdes nyelvével nyalogat, játékosan rágcsál, de baba még, nem igazán tudja, hogy mikor okoz fájdalmat, a mancsát rám helyezi, hátradől a simogató kéz alatt, izeg-mozog, a farkát csóválja, kíváncsiskodik.
Azon persze szintén nem lepődöm meg, hogy Albert csak a száját húzza, pedig szerintem amúgy nagyon aranyos nevekkel álltam elő, de hát Albertről beszélünk, az aranyos nem igazán szerepel a szótárában, meg hát abban is biztos lehetek, hogy szinte soha nem lenne hajlandó nagyközönség előtt,  a kutyaparkban, vagy bárhol a világon Muffinnak szólítani ezt a kutyát, úgyhogy nem is kezdek el azon gondolkozni, hogy mennyire illik a kis aranysárga szeretetgombóchoz az általam felsorolt nevek közül bármelyik. Kicsit szeretném, ha Albert is a magáénak érezné, nem pedig egy vetélytársnak, akivel ezentúl versenyeznie kell a figyelemért.
- Archibald, nagyon komoly. - Kezdem el ízlelgetni a felkínált nevet, pillantásom Albertre csúszik, aztán el is mosolyodom, a kutyára pillantok aki látszólag nagyon el van azzal foglalva, hogy szétrágcsálja a neki felajánlott pizsamapólómat. - Ez tetszik! Legyen Archie. Szóval üdv itt Archie! - Hajolok közelebb, hogy Archiet kéz kézzel dögönyözhessem meg, közben azért a felsőtestemmel Albertnak dőlök, hogy érezze nem feledkeztem meg róla, sosem tudnék igazán, éppenséggel most csak leköt a jövevény és, hogy minél jobban megszeretgessem. - Köszi még egyszer! Ez tényleg a világ legjobb ajándéka! - Nyomok egy gyors csókot Albertnek mielőtt részletesen belevesznénk a kutya hozományába. - Király vagy! Hallod Archie? Utazhatsz autóban, csak aztán tele ne hányd, mert lehet engem nyuvasztanak ki helyetted. - Vigyorodom el kajánul, leginkább Albertre, nem tudom éppenséggel mit szólna hozzá, ha a kutya úgy döntene nem preferálja az autós utakat. - Oké, akkor átnézem a listát amíg fürdesz! - Más esetben persze rögtön eszembe jutna, hogy kövessem,most viszont Archie igényli a figyelmemet, úgyhogy amikor Albert eltűnik, én újra felé fordulok.
- Gyere pajti, csináljunk valami reggelit. -Emelem le az ágyról, az ölembe tartva amíg a konyhába érünk, nehogy elcsatangoljon és körbepisiljen mindent. Ott viszont leteszem, hagyom, hogy szimatoljon, és amíg sül a tojás - lehet, hogy egy kicsit túlment - kolbásszal motiválom Archiet, hogy üljön le. Többé-kevésbé megérti, hogy mit szeretnék, nagyjából a tizedik kérésre még magától is nyomja magát ülő helyzetbe. - Olyan cuki vagy! - Dögönyözöm meg végül, hogy amikor Albert megjelenik egy pillanatra vele is foglalkozzak. Miért is van az, hogy ilyen jó illata van? Közelebb lépek, hálásan simulva hozzá másodpercekre. - Mi lenne, ha csinálnék rólad és Archieról egy képet? Légysziiiii. Azt szeretném az új háttérképemnek. - A tenyeremet a mellkasára simítom olyan 'kérlek,kérlek,kérlek' éllel, aminek remélem, hogy ez egyszer nem lesz szexuális töltete.

Elnevetem magam, mert ebben igazat kell neki adnom. Én meg a szeszélyeim, nálam valóban sosem tudni. De ez a kis boldog csöppség – aki egyébként tök pofátlan módon elvonja rólam Silas figyelmét, hát mi lesz így velem?! – egyértelműen az övé. Néha én is megsimogatom a kutyát, egy-két ujjal, ami inkább néz ki szimpla bökdösésnek. Igazából ráférne egy fürdés. Silas nem igen érzi, de az én vámpírorrom számára túl sok rajta a szag. Amihez végülis hozzá vagyok szokva, hetven éve fokozottak az érzékeim, de azért jó lenne, ha most már hozzánk tartozna az illata. A figyelmem nagyrésze mondjuk Silasé, meg ezé a még mindig idegen érzésé, hogy mennyire kényelmetlenül jó látni, hogy örül.
- Nincs neki. – Felelek a kutya helyett, és futólag megmosolygom a kis boszorkány izgatottságát, csak úgy a magamféle negédes kifejezéssel. A legtöbbször egyszerűen csak ösztönösen történnek ezek a dolgok, hogy boldoggá akarom tenni. Szinte semmi tudatosság nincs benne, amikor az éjszaka közepén felébreszt, én meg morgolódás helyett csak közelebb húzom magamhoz biztonságot adóan, vagy amikor hálásan csókolom a bőrét, mielőtt feltépném a szemfogaimmal. De miközben figyelem az izgalmát és hagyom, hogy kivegye a kutyát a kezemből, ez most valahogy tudatossá válik, és néhány másodpercre elengedem a zsémbes berögződéseimet és a nagy ellenállás, meg belső vívódás helyett átadom magam a pillanatnak, velük. A kutyát meg Silasnak adom át, mintha lenne más választásom.
Még el is húzom a számat azt látva, hogy a kis boszorkány mennyire élvezi a nyalogatást. Én is csókolgathatnám a nyakát és haraphatnám a fülét, az azért élvezetesebb lenne. De ezen most túllendülök, hisz a ma reggel – bármennyire is kelletlenül nyelem le – róla és a kutyáról szól, nem rólam. Amúgy meg nem tudom, mit vagyok ’meglepődve’ ezen, tekintve, hogy én hoztam haza a négylábút. - Már most nagyon szeret téged.
Nem, nem. Láthatóan nem tetszenek a felsorolt nevek. Nem kifejezetten válaszolok, de az arcomra ülő fintorból azért eléggé kilátni, főleg hogy Silas ismerheti már a vonásaimat annyira, hogy a kifejezéseim sokaságából melyik fintor épp milyen érzelmet fejezhet ki. Mert azért valljuk be, elég sokat fintorgok. Szinte mindig. Azon pedig kissé meglepődök, hogy kíváncsi a véleményemre a kutya nevét illetően. A nyulánál ilyesmi nem történt. Mondjuk akkor azért még bőven nem voltunk ilyen kapcsolatban. Azt a nyulat mondhatni a főnökétől kapta, a kutyát meg, hát tőlem. Na ne is várd! Én aztán biztos nem fogom kimondani, hogy szerelmétől, az milyen nyálas már.
Amíg én elgondolkodom az apróság nevén, már záporoznak is tovább a kérdések. Egyébként mindenkinek javasolhatom, hogy reggeli kávé előtt ne álljon szóba Silassal, mert nem fogja tudni követni az általában kaotikusan cikázó gondolatok hadát.
- Sir Archibald. Archie. – Állok elő egészen hamar egy válasszal és megvakargatom én is a fejét, ahogy fentebb tornázom magam, a párnát feltúrva nagyjából ülő helyzetbe, és a kis boszorkányt is úgy félig odahúzom a karjaim közé, hogy a hajába csókoljak. Ne legyen már ilyen messze tőlem. Nagyon udvarias vagyok, arra vissza sem kérdezek, hogy mit szól a névhez, csak úgy odaböffentem.
- Igen, ez lett volna a következő napirendi pont. – Kicsit el is nevetem magam, mielőtt folytatnám. Meg össze kell szednem a gondolataimat így hirtelen. – Kapott enni, inni. Mint látod, majd kicsattan. A nappaliban van egy ágya, a nyakörvéhez meg van egy hozzá tartozó póráz, de ennyi. – Megcsókolom a vállát vagy ahol elérem, mielőtt folytatnám. Muszáj, olyan finom a bőre. – Szóval reggeli után a program, hogy elmegyünk neki bevásárolni. Választhat magának játékot is. – Közben a telefonomért nyúlok és rövid pötyögés után átküldök a boszorkányomnak egy listát a szükséges dolgokkal, amit nekem meg az asszisztensem küldött. Igazából tudom, hogy ezeket a dolgokat Silas jobban tudja, de nem árt, ha van kéznél egy lista, amin átfuthat az ember. Az a bevásárlás meg minden bizonnyal úgy fog kinézni, hogy elviszem őket a város egyik legdrágább üzletébe, ahol a legminőségibb, organikus, meg minden lófasz dolgokat veheti meg, számomra végtelenségnek tűnő időt töltünk majd el ott, a végén pedig szépen kifizetem azt a temérdek dolgot, amit vásárolunk. És ez így rendben is van. - Megyek, lezuhanyzok. Ismerkedjetek csak.

Más esetben biztosan kapva-kapnák az alkalmon, hogy Albertet ruha nélkül lássam, de most igazán képtelen vagyok  a primer ösztönökre koncentrálni -  majdnem el is kezdem elképzelni, hogy Albert milyen látványt is nyújt ruha nélkül - amikor valami ennyire cuki és szőrös dolog harapdálja éppenséggel a mutatóujjam. - Most amúgy is az én születésnapom van, nem? - Egy másodpercre kihívóan szalad föl a szemöldököm, de tényleg csak egy röpke másodperc erejéig, amíg képes vagyok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy golden retriever kiskutya nyalogatja épp a kezem!!! Most akkor lehet, hogy tényleg nem is álmodom?
- Hát nálad sosem lehet tudni. - Az a baj, hogy bármennyire is nagyon-nagyon szeretnék Albertre koncentrálni, valamiért képtelenségnek tartom, hogy ebben a pillanatban más is létezzen a szőrgolyón kívül, akinek fekete gombocska szerű szemei és orrai vannak, a farkát meg olyan izgatottan csóválja bizonyos pillanatokban míg másik, nehezebb és számára ismeretlen percekben meg megállítja, hogy felfedezhessen magának úgy nagyjából mindent, ami éppen körül veszi azaz Albertet és engem. Láthatóan azért elég jól érzi magát, bár még biztosan nem tudja teljesen feldolgozni azt, hogy mi történik, hogy hirtelen miért simogatja négy kéz egyszerre, miért rágcsálhatja éppenséggel mindig más kezét és, hogy miért de tényleg miért hagyjuk, hogy szinte bármit megtegyen.
Eléjük hasalok, mindkét ujjamat egészen belefuttatom a bundájába, olyan puha, mint egy plüss kutya, a szíve meg olyan édesen kalimpál, mintha mindig is erre várt volna.- Nincs neved? - Izgatottan csillan fel a szemem, rögtön feltornászom magamat, hogy a térdeimen támaszkodhassak és a sarkamra ülhessek.- Nagyon vicces.- Forgatom meg a szemeimet, aztán pillantásom egészen kérlelve csúszik Albertre, légyszi hadd fogjam meg, de tulajdonképpen nem is várok tőle választ, csak vigyorogva veszem ki az öléből a kiskutyát, egészen a mellkasomhoz vonva, hagyva, hogy a mancsait a vállamra támassza és izgatottan nyalogassa meg a fülem, az orrom meg a nyakam. Időközben el is nevetem magamat, mert olyan ez, mint szerelembe esni, még az idő felett is elvesztem az érzékemet, csak arra kapcsolok, hogy Albert Bubbles nevét cikizi ki. - Hé, Bubblesnek tetszik. Nem tehetek róla, hogy neked nevek terén béna ízlésed van. - Leginkább csak csípkelődöm, lehetetlen lenne komolyan venni, amikor ennyire jó kedvem van, szinte mindjárt kicsattanok a boldogságtól, a vigyort még csak le sem lehetne vakarni az arcomról. - Lehetne Brownie, vagy Bowie. Mit szólnál hozzá hmm? Vagy tudod mit? Lehetnél Muffin. Muffin? - Vakargatom meg a kutya fülét visszaeresztve magunk közé miközben a pizsamapólómat huzigálom előtte, élvezve, hogy játékosan kap utána. - Te mit javasolsz Albert? - Pillantok fel végül elhessegetve a gondolatot, hogy akkor én most elsírja magam, pedig ez a kutya tényleg annyira tökéletes, hogy még kínos sem lenne. - Egyébként van már ágya? Meg játékai? Meg póráza, és tálja, és bolha elleni cseppet kapott? És szerinted nem szomjas? Nem éhes? - Záporoztatom a lehető legfontosabb kérdéseket, amik hirtelen eszembe jutnak miközben hagyom, hogy a pólómat rágcsálja. Annyira aranyos, de tényleg.

- Na ne hízelegj. Elég, ha később leszopsz. – Mosolyodok el bűnösen, épp csak félmosolyra húzva az ajkaimat, mikor azzal jön, hogy mennyire tökéletes vagyok. Ha legalább megfésülködtem volna, még el is hinném. Nem mintha az ő haja jobban állna, aminek a gondolatán kuncogok is egyet, és fentebb túrom magam a párnámon könyökölve meg félig feküdve.
- Megtartjuk? – A szemöldököm összehúzva kérdezek vissza, mintha nem egészen érteném, amit mond, mert nincs értelme. – Minek hoznék az ágyunkba egy kutyát, amit nem tartunk meg?
Meg tudnám tartani magam, kettőnket, de nem különösebben fektetek rá hangsúlyt, így csak a hátamra dőlök, mint egy zsák krumpli, mikor Silas rám veti magát, és az egyik karomat én is köré fonom. A hajába, meg úgy félig a fülébe csókolok, mert ott érem el ebben a helyzetben, aztán elengedem.
Újabb néhány perc múltán felülök teljesen, valami léhább törökülésbe, és két kézzel felé nyúlva az ölembe ültetem a kiskutyát is. Már most látszik, hogy igazi személyiség, elsőre nem nagyon akar egy helyben maradni, de kicsit azért meg is van szeppenve, meg hát érezheti, hogy nem olyan rossz itt félig a combomon, úgyhogy a kutya is viszonylag hamar nyugton marad, és csak kíváncsian nézelődik. Nem is nagyon lenne választása, mert egyik kezemmel a mellkasát fogom úgy két ujjal a mellsőlába alá nyúlva, a másikkal meg a fülét vakargatom, nincs sok mozgástere.
- Ő itt… – kezdem a hivatalos bemutatást a kis boszorkánynak, hogy ténylegesen felfogja, mi történik épp – tulajdonképpen még nincs neve. A keleti part legjobb kenneléből származik, díjnyertes szülők és felmenők. – Aztán valahogy nem is ez tűnik a legfontosabbnak, hanem a következő gondolat, ami az egész felsorolás lényege. – Ő itt a te kutyád, édesem. Papírmunkát nem intéztettem hozzá, – az adásvételi szerződésen kívül – minden a te reszortod lesz. Menni fog? – Nyilván igen, ügyes fiú Silas, ha odateszi magát. Amúgy is túl sok szabadideje van. Inkább csak húzom az agyát, látszik is a tőlem megszokott pofátlan arckifejezésen
- Tudod, hogy tele vagyok meglepetésekkel. – Abba inkább bele se menjünk, hogy én cuki volnék. Meghagyom a legcukibb titulust a kutyájának. De bármennyire is adom itt a kelletlen vámpírt, ahogy Silas a négylábút ölelgeti és olyannyira meghatódva és hálásan pislog rám, én is megenyhülök, és csak elmosolyodok, beadva a derekam a reggel édes atmoszférájának. Tárt karokkal fogadom a csókját, én is közelebb hajolok, hogy még tovább tarthassanak a reggeli csókok. A kezem a combjára szalad, de mielőtt nagyon felülnék a lóra, hogy áteshessek a másik oldalára, elválok tőle egy utolsó apró puszival a szájára, a kezem pedig a kutya bundáján folytatja az útját, gyengéden dögönyözve meg a hátát, amit láthatóan nagyon is élvez.
- De nem lehet valami idétlen neve, mint Bee-nek. – Szerencsére miénk az egész nap arra, hogy elnevezzük. Megcirógatom még a kutya arcát, a puha fülekkel együtt, amit láthatóan nem nagyon ért, mert sokkal szívesebben játszana inkább. Aztán felpillantok Silasra. – Na nehogy elkezdj bőgni, cicuka.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy Alber ébresztget, csakhogy miután kicsúszom abból a tudattalan állapotból amit az éjszaka vetett rám hálóként, elkezdek azon gondolkozni, hogy miért ilyen érdes és hűvös ez az ébresztgetés, miért csiklandoz mondjuk ahelyett, hogy forró és izgató lenne, és egyetlen egy gondolat jut eszembe: Albert igazából nincs is itt. A szemeim kipattannak, félig kómásan fókuszálnak arra a valamire, ami most már teljesen nyilvánvaló, hogy nem Albert, ellenben valami nagyon szőrös, pici és aranysárga, szuszog, nyalogat, a tappancsa pedig hűvös ahogyan a mellkasomra nyomódik. Hirtelen annyira megilletődöm, hogy mozdulatlanul pislogom csak párat, rezignáltan csókolok csak vissza, érezhetően nem teljesen vagyok biztos ebben az egész helyzetben, szinte meg sem merek mozdulni, attól félve, hogy ez az utópikus és tökéletes valóság szertefoszlik.
- Köszi, de.... - A tekintetem visszafordul arra a nagyon cuki, nagyon izgága, fekete orrú és fekete gombszemű szőrgolyóra, aki egyre bátrabbá és kiváncsibbá válik. - Szóval.. néha tudod vannak olyan álmaim, amik annyira valóságosak, mint a valóság és tudod, ez pont egy ilyen alkalom. Szóval aludtam és most nem tudom, hogy nem-e alszom tovább. - Egy pillanatra lebiggyesztem az ajkaimat, utána Albertre fókuszálok, hunyorogva meg kicsit kételkedve. - Mondjuk azt nem tudom, hogy álmomban sikerülne-e ilyen nagyon tökéletesre megalkotnom téged. - És persze Albert tényleg tökéletes, de ahogyan lassan de biztosan tudatosul bennem a valóság a figyelmem egyre inkább a cuki kiskutya felé irányul.
Félig fekvő, félig pedig ülő helyzetbe tornázom magamat, egyre izgatottabban figyelve a kiskutyát, levetkőzve minden megilletődést, amit a rendhagyó ébresztésem után éreztem. Felé nyúlok, izgatottan furva az ujjaimat a puha bundájába, ismerkedve, játékosan fogva rá az orrára, hagyni, hogy eldőljön az ágyon és az ujjaimat harapdálva fetrengjen. - Hogy lehetsz ennyire de ennyire cuki? - Kérdezem leginkább tőle, kizárva a külvilágot, egészen rá koncentrálva. Puha és tele van szeretettel, nyitott a világra, néha kizökken a játék hevességéből az új környezet miatt.
Körülbelül ekkor tűnik fel a kiskutya nyakörve, meg az alatta csilingelő biléta, éppenséggel csak futólag sikerül elolvasnom két félfordulat között, de akkor aztán a pillantásom Albertre kapom és meglepődve meg újra megilletődve rápislogok. - Megtartjuk? - A figyelmem egy rövid ideig Albra összpontosítom, másodpercekig, mielőtt a kutyára nagyon is vigyázva egy kicsit koordinálatlanul odavetődnék, ráfeküdnék, egészen hozzábújnék. -  Ha mégis álmodom, akkor légyszi soha ne ébressz föl, jó? - Mormogom egészen a nyakába, szorosan belefúrva az arcomat a bőrébe. Belélegzem az illatát, aztán emelkedem csak ülő helyzetbe, hálás kiskutya szemeket vetve rá. - Nem tudom eldönteni, hogy most te vagy-e a cukibb, amiért ennyire megleptél, vaaaagy. - gyorsan a kiskutyáért nyúlok, akit aztán magunk közé emelek, egy kicsit Albert arcába nyomva a fejét. - Vagy ő. Nézd meg milyen édes feje van. Nagyon édes fejed van. - Egy ponton Albert helyett a kutyussal kezdem foglalkozni, magamhoz ölelem és hagyom neki, hogy játékosan nyaldossa meg az arcomat. A pillantásom közben azért mégis csak Albét keresi, hogy mikor összetalálkozik egészen el is érzékenyülhessek. -Köszönöm. Annyira nagyon köszönöm. - Azért odahajolok, hogy egy gyors és hálás csókot nyomhassak a szájára, aztán máris újra a kutyával kezdek foglalkozni mostantól úgy nagyjából az örökkéig.

Igaz, hogy a kis boszorkánynak csak a hét közepén lesz a születésnapja, de ezt már előre megmondtam neki, hogy szülinap helyett szülihetet fogunk tartani – nem mintha nagyon ellenkezett volna, én meg imádom, mikor lelkes. Nem elég egyetlen nap arra, hogy elkényeztessem. Fiatal még, velem ellentétben élvezni fogja. Mármint nem azt mondom, hogy én nem fogom élvezni, hanem hogy azt nem élvezném, ha egy teljes hétig kellene ünnepelni a születésnapomat. Volt már belőle több, mint kilencven, rá lehet unni, hidd el. Olykor egyáltalán nem is emlékezem meg róla. Idén is leginkább Silas miatt lett belőle ilyen nagy felhajtás. Mint mondtam, szeretem, mikor lelkes.
E hét minden napjára van egy kisebb-nagyobb ajándékom számára. Holnap például egy marsos bögrét fog kapni, csak hogy biztosan ne feledkezzen meg róla, hogy a velem létesített kapcsolat hosszútávon mit jelent, hahahahahah. És még ha a legdrágább nem is, a legértékesebb ajándékát ma kapja meg, ami – aki – nem más, mint az a kis csöppség, akit beteszek az alvó Silas mellé az ágyba, majd én is ledőlök, és könyökölve a fejemet támasztva mosolygok arra várva, hogy felébredjen. Tegnap és az utóbbi napokban szándékosan nem hype-oltam fel a mai napra, nehogy izgalmában hamarabb ébredjen a kelleténél. Márpedig köztudott, hogy nálam jobban senki nem hazudik, úgyhogy nem is sejtheti, hogy kutyát fog kapni. Ami még a kvalitásaimhoz tesz hozzá az, hogy általában halkabban közlekedem, mint a macska, így nem telik nagy erőfeszítésbe kibújni mellőle, átvenni pontban nyolckor a bejáratnál a kis jövevényt, majd kis puszipuszi után ugyanilyen halkan visszatérni a szobába és betenni az ágyba közel Silashoz.
Kétlem, hogy innentől sokáig fog tartani az ébredés, tekintve, hogy az alig kilenc hetes Golden Retriever kölyök máris felfedezőútra indul a kettőnk közt lévő nem túl nagy helyen, és kíváncsian szaglássza a nedves orrocskával a kis boszorkányom arcát. Visszakanyarodva oda, hogy miért a legértékesebb ajándékot kapja meg máris az első napon, a tényleges születésnapja helyett, a válasz egyszerű. Így a teljes szülihetet velünk töltheti a négylábú is. Vagy legalábbis vele, mert nekem aztán édes mindegy lenne, de nem kellett nagyon osztanom-szoroznom, hogy a kutyát helyezzem az első napra. Így lesz Silas számára tökéletes, és mostantól ő is hozzánk tartozik, szóval érted.
Mikor Silas kinyitja végre a szemeit, a mosolyom kiszélesedik, várok néhány másodpercet, hogy beazonosítsa, pontosan akkor most hol is van és mi történik, majd ugyanezzel a nagy, önelégült és boldog mosollyal hajolok át a kutya felett, hogy csókot nyomjak az ajkaira.
- Boldog előszületésnapot, szépségem. – Önző módon nem engedem és csókolom még kicsit, mielőtt visszafeküdnék a felsőtestemmel is a saját oldalamra. Mivel ünnepi alkalom van, a kutyát is ehhez ’öltöztettem’. A dinoszauruszos nyakörvén egy hozzá tartozó csokornyakkendőt visel. Ha rajtam múlna, vörös bársony lenne, de ez Sil ízléséhez van igazítva, az ő kutyája. A nagy mászkálásban pedig a nyakkendője alatti három rétegű biléta is meg-meg csörren. Hát figyu, tökre modoráltam magam, mert nem gyémántberakásos lófaszt kapott a kutya a nyakába. Sőt, olyannyira visszafogtam magam meg a luxilájfot, hogy az Etsy-ről rendeltem – rendeltettem az asszisztensemmel, de részletkérdés wink wink – kézművesterméket. Az alsó biléta üresen van hagyva, hisz még nincs neve a kutyának, a hátoldalán viszont ott van Silas neve és telefonszáma, ami kell.
- Annak ellenére, hogy ez a te szüliheted, van egy olyan sejtésem, hogy a mai nap róla fog szólni. – Bököm oldalba a névtelen szőrcsomót, aki persze azonnal az ujjam után kap játékos küzdelemmel.