Sohasem kérdeztem arról, mi történt azon a napon, mert amikor csak te jöttél haza, Ljoscha, tudtam, mindentől megóvtál, ami valaha is mérgező volt a számomra. Nem érdekelt, mi lett apánkkal és a bátyánkkal, mindkettőnket problémás, nem túl jó kondíciókkal bíró befektetésként kezeltek, amiktől mielőbb meg kellett szabadulniuk. Tulajdonképpen sikerült nekik, a halálban megszabadultak tőlünk és mi is tőlük. Sohasem kérdeztem arról, hogyan sikerülhetett neked mindez, és nem azért, mert nem érdekelt volna, min kellett keresztül menned, hanem ugyanazért, amiért egyszerűen csak a nyakadba ugrottam másnap reggel és tudtad, egy életre hálás leszek, amiért felszabadítottál: mi így fejeztük ki a szeretetünket egymás felé. Sose tanították meg nekünk, hogyan lehetne máshogy, hát alkalmazkodtunk. Talán ez a legnagyobb vétség, amit elkövettek ellenünk, miközben családnak merték nevezni magukat.

Attól a naptól kezdve te vezetted az üzletet, és szabadságot adtál nekem, cserébe pedig soha nem kértél semmit sem. Legalábbis nem mondtad ki, hogy azt akarod, maradjak melletted, igaz Ljoscha? De persze ezt sohasem kellett kérned egyetlen szóval sem, mert életem végéig leköteleztél, nem csak azzal, hogy megvédtél, hanem a sok éven át tartó gondoskodással is, amit egyedül tőled kaptam meg. Egyszer sem mondtam el, mennyire hálás vagyok, hogy ebben az elcseszett és degenerált „családban” mégis van kihez tartoznom, de ezt igyekszem éreztetni veled, például olyan apróságokkal, minthogy az új életünk kezdete óta egyszer sem mondtam neked ellent komoly kérdésekben. És a te esetedben, azért lehet tudni, hogy mikor beszélt komolyan.

A veled eltöltött éveim nagy részében egyszerűen csak jól éreztem magamat, te pedig hagytad. Elkényeztettél, legalábbis kívülről mindenki ezt hihette, mert csak annyit láttak belőlem, hogy gazdag vagyok, folyton bulizom, mindig tökéletes a megjelenésem, és „mindent megengedhetek magamnak”. Ez persze csak az egyik fele annak a mesének, amit a kívülállók szerettek egymás szájába adni a kis Tarasov lányról. Mert gyakorlatilag mindenki tudta, mi vagyok, mindenki elvárta, hogy sajnáljam a rég eltemetett apánkat. A látszat és a te kedvedért, Ljoscha, pedig meg is tettem, ahogy minden kérésedet – melyek gyakran követelések voltak – szintén. Amit nem látnak belőlem, mert nem néznek a tökéletes baba álcája mögé, hogy lediplomáztam, nagyon is értek az informatikához és a kibernetikához, veled együtt bokszolok, amihez kezdetben nem volt sok kedvem, de tudod Ljoscha, igazad volt, hasznos, bár rajtam nem látszik úgy az edzés, mint rajtad, amit annyira nem bánok. Valószínűleg mindig is azt gondoltad, hogy cseppet sem érdekel a „kis családi vállalkozásunk”, hiszen alig néha napján foglalkoztam vele az elmúlt években. Pedig valójában nagyon is figyeltem, nem csak rád, az egész rendszerre. Megadtad a lehetőséget, hogy kimaradjak belőle, s talán azt is hiszed, ki akarok maradni, de én sohasem mondta határozott választ erre. Hogy miért? Egyszerűen nem tudtam dönteni, semmi másért. Hiszen, bár apánk soha nem tervezett egyikünkkel sem, tudattalanul is erre neveltek bennünket.

Azután egyik napról a másikra tűntél el, én pedig összezavarodtam. Vártam: vártalak Ljoscha, de te nem jöttél, sem egy nap, sem pedig egy hét után. Félő volt, hogy anarchia törne ki a jól felépített rendszerben, így döntenem kellett, bár fogalmam sem volt mihez tudnék kezdeni egy csapat olyan férfival, akikkel te dolgoztál együtt. „Harci díszbe öltöztem”, úgy kezdtem sminkelni, ahogyan anyám tette, ahogyan a te anyád tette apánk mellett. Megkeményítettem magamat, és átvedlettem a porcelán babából, valami egészen mássá, amit talán csak te láttál bennem, Ljoscha, most viszont mindenki elé tártam. Először úgy tűnt mindez nem lesz elég, a rendszer nem fogja elbírni a hirtelen terhelést és összeroppan, ám végül elcsitult a víz és nem hullámzott többé, ugyanolyan sima lett és feszes, mint amikor te vezetted az üzletet. Ülök az irodádban, és azt teszem, amit valószínűleg te is tennél: kézben tartok mindent, miközben önmagamba omlok, amiért nem tudom mi lett az egyetlen emberrel, akihez tartozom, aki a családom.

Minden nap, a végtelenségig, utánad nyomoztatok Ljoscha, mert bár sohasem mondtam ki, éppen úgy ahogyan te sem, szükségem van rád. Szükségünk van egymásra, mert csak mi maradtunk.