Lone wolf without a pack

Mióta átváltoztam, azóta úgy tudtam elképzelni, hogy ha egyszer megírom az életrajzomat, s abban bemutatom milyen ember is voltam, két oszlopot csinálok majd. Egy "Azelőtt" és egy "Azután" részre osztom a fehér lapot. Mert az a férfi, akinek megszületettem, felnőttem, és elkezdtem az életem élni, egy napon, valahol a mese közben meghalt. S újjászületettem ugyanabba a testbe, amely mégsem volt az enyém igazán. Ugyanaz voltam, mégis, mintha egy új énem kelt volna életre, s a régi Cole holtan hevert (s hever azóta is) elgyötört lelkem temetőjében, három méterrel a föld alatt.
Így hát, Kedves Olvasó, aki valamilyen oknál fogva megannyi csodálatosabbnál csodálatosabb memoár közül épp az én, hitvány, semmit nem érő életemről szeretnél olvasni, kezdeném ezzel.

AZELŐTT

Kedves voltam.
Talán az egyik legkedvesebb, leggondoskodóbb férfi akit a hátán hordott a Föld.
Édesanyámnak virágot vittem minden vasárnap. Olykor hétköznapokon is. Vagy süteményt. Ha beteg volt, főztem rá, segítettem takarítani. Kicsi koromtól kezdve részese akartam lenni a családi életnek, szívesen csináltam meg bármit, amire kért, ez csak felerősödött felnőtt koromra. Talán az is közrejátszott ebben, hogy alig múltam  egy éves amikor kitört a második világháború. Az emberiség  az I. világháborút követően éppcsak térdelt még az őt ért csapásoktól, már itt volt a második nagy, minden eddiginél hatalmasabb konfliktus. S bár távolinak tűnt a háború Amerikából, mégsem volt az annyira távol, hogy engem ne érintsen. Édesapám katona volt, ott vesztette életét 1945 nyarán, alig pár hónappal a világháború vége előtt.
Így történt, hogy én és az édesanyám egyedül maradtunk. Illetve annyira nem is egyedül, mivel apám utolsó látogatása alkalmával itt hagyott valamit nekünk búcsúzóul...
Az öcsém 1946-ban érkezett hozzánk.
Sosem féltem még annyira, mint mikor anyámnál beindult a szülés. Sosem rettegtem még úgy, hogy mi lesz velem, ha vele (velük) történik valami. Sosem ijesztett meg még úgy asszony, mint a bába aki a szomszédokkal karöltve levezényelte a szülést. És sosem voltam még büszkébb akkor, amikor az én kezembe adták először a kisöcsémet. Még nem tudtam, mit jelent ez. Nem értettem pontosan mi történik. Csak azt a végtelen szeretetet éreztem a kicsi, ráncos, sötét hajú, fura szagú és nyöszörgő kis emberke iránt, akit a karomban tartottam. S amikor a bába rám parancsolt, hogy ettől a perctől én vagyok a családfő, nekem kell vigyáznom az öcsémre és az anyukámra, pontosan tudtam, hogy ezt kell tennem.
Jó gyerek voltam. Szót fogadtam. Segítettem. Sosem panaszkodtam. Sosem kértem semmit. Sosem kértem, hogy csillogó játékaim legyenek, beértem azzal, ami volt. Anya irodai munkát kapott egy gyárban, így szerencsére azért éheznünk nem kellett. Sokat vigyáztam a kisöcsémre, neveltem, tanítottam, ha kellett. És igen, néha megkupáltam, pontosan azért, amiért minden nagy testvér elkalapálja az öccsét, ha szükségét érzi. De nem többször. Az öcsém makacs természetű volt, nem volt vele minden könnyű. Ám sosem feledtem az intést, amit a születésekor kaptam. Az én felelősségem volt, s én, hat évvel idősebbként apja helyett apja igyekeztem lenni.
A gyerekkorunk azonban véget ért.
Én gimibe mentem, aztán szakmát tanultam. Orvos akartam lenni, segíteni másokon, leginkább a katonai orvoslás érdekelt, fel akartam készülni. Sosem mondtam, de valójában rettegtem egy újabb háborútól. Ezért is akartam annyira orvosnak tanulni, hogy megmenthessem azokat akik megsérültek a harcban, s amíg nincs háború, addig is segíthessek.
Sajnos azonban akkoriban nem volt olyan könnyű bejutni egy orvosi egyetemre, így hát mentősképzésen vettem részt. Akkoriban kicsit más volt ez, mint most. Inkább mondanám magunkat hullaszállítóknak, semmint mentősöknek, de azért volt pár sikerélményünk. A mostani helyzetet tekintve egészen barbár módszerekkel dolgoztunk, főleg, mivel nagyon kevés támogatást kaptunk. Mégis, nagyon meghatározó időszaka volt ez az életemnek, sokat tanultam általa. Folyamatosan képeztem magam. Érdekelt minden, ami az orvostudománnyal kapcsolatos, sokszor egészen fura könyveket kaparintottam meg és olvastam el, de minden megragadt a fejemben. Anyukámmal órákig beszélgettünk azokról, amiket olvastam, a kollégáimat az őrületbe kergettem néha, de olykor volt haszna is a tudásomnak, annak, hogy többet akartam tudni mint az elég.
S mivel a mentősködés sok bevételt nem hozott a konyhára, építkezéseken is vállaltam munkát. A családomért bármit megtettem volna, segíteni akartam anyukámat, az öcsémet. Azt szerettem volna, ha ők semmiben nem szenvednek hiányt. Anyával szoros kötelékünk volt, mindent megbeszélhettünk vele, és sok áldozatot hozott értünk, mikor kicsik voltunk. Viszonozni szerettem volna ezt neki, és úgy éreztem, ez kötelességem is. Sosem kérte, mégis így éreztem.
Persze azért tiniként bejöttek a csajok is a képbe, meg a haverok, de megmaradtam ugyannak a srácnak. Kedves voltam, illedelmes, azt hiszem jófejnek számítottam. Persze csak miután leszáradtak a pattanásaim, addig én is a gyíkok közé tartoztam. Azonban az élet valahogy úgy hozta, hogy mindvégig szót tudtam érteni mindenkivel. Nem bántottam a gyengébbeket, sem az eltérő bőrszínűeket. Egy ideig rajongásig szerelmes voltam az egy utcányira lakó dél-afrikai származású, két évvel idősebb szépségbe, de ezt viszonylag hamar kinőttem, és persze sosem árultam el neki.  
A gyermeki éveimben inkább vékony voltam, sőt, vézna, semmint izmos. Sűrű, fekete hajam volt, vakító kék szemekkel, hosszú, sötét pillákkal. A fogaim csálén álltak, és már a korai pubertás időszakomban tele voltam pattanásokkal. A suliban atletizáltam, én voltam az évfolyam, aztán pedig az iskola egyik leggyorsabb és legkitartóbb futója. Gátfutásban is jeleskedtem, távolugrában is, alapvetően jól mentek a sportok, de a csoportos játékokban nem voltam annyira kiemelkedő, könnyen összezavarodatam. De bármilyen olyan tevékenység, amiben nem kellett másra figyelnem, csak a saját testemre, jól ment. Szerettem is csinálni, segített fókuszálni, megtanított a kitartásra, arra, hogy ebben kiadhatom a feszültséget, nem kell másokon levezetnem. Segített gondolkodni. Aztán ahogy elhagytam a tinédzser korszakot, egyre inkább kiszélesedtek a vállaim, eltűntek a pattanások, a mindig csapzott hajamat inkább rövidebbre vágattam és a fogaim is megtalálták a helyüket, igaz, ezért két évig fogszabályozót kellett hordanom.
Szerelmes is lettem, nem is egyszer. Minden alkalommal úgy éreztem, Ő az igazi. Az a bizonyos. Akivel egy életen át...
Sok baromságot elkövettem a szerelem jegyében. Erkélyekre csimpaszkodtam fel, verseket írtam, elképzelt sztorikat a jövőben, ahol már nagyon felnőtt vagyok, három- négy gyerek apja, csodás feleséggel, orvosként dolgozom és persze repülő autóm van, mint minden valamire való amerikai állapolgárnak. Ritkán verekedtem, törekedtem a békés megoldásokra, de ha nem volt választás, bevetettem az öklömet. Volt, hogy nyertem. Volt, hogy veszítettem. Megtanultam elviselni a vereséget, megtanultam a szégyent is, amikor először éltem át milyen, mikor megcsalnak, s a fájdalmat, amikor egyik pillanatról a másikra elhagytak. Az életet a maga teljességében éltem meg, s mindvégig képes voltam emelt fővel járni, és erre büszke voltam. S aztán egy nap...

AZUTÁN

A fájdalom erőssé tesz. A fájdalom tanít. A fájdalom az, ami először sokkol, aztán tettekre sarkall. Vagy elpusztít.
1966-ot írtunk. Odahaza várt egy csodálatos asszony, s egy másfél éves csöppnyi leány, gyönyörű, dús hajjal és hatalmas őzike szemekkel. Imádtam a családomat. A feleségem rendkívüli szépség volt, bájos, ártatlan arccal, meleg barna szemekkel, s én rajongásig odavoltam érte. Imádtam a lába nyomát is, ahogy mindenki, aki ismerte. Maga volt az áldozatkészség, a bátorság, az erény. Sosem kérdőjeleztem meg a kapcsolatunkat, mégis féltékeny voltam az élő fára is, ha csak egy mosolyát másnak adta, bár ezt sosem tettem szóvá. A kapcsolatunk tökéletes volt úgy, ahogy volt. Néha szabályosan fájt ennyi boldogság az életemben, akkor is, ha természetesen azért nekünk is megvoltak a magunk apróbb-nagyobb bajai. Mindenért kárpótolt azonban a szeretet, a szerelem, az, ahogy egymáshoz viszonyultunk.
Ez maradhatott volna akár így is. De az élet kegyetlen játékos, s a bábjai mi magunk vagyunk. A mérhetetlen tudásszomjam, amelybe egykor a feleségem beleszeretett, az orvostudomány iránti rajongásom lett végül a vesztünk.
1967. Ez volt az az év, amikor találkoztam Vele.
A barátaimmal elmentünk megünnepelni egy kollégánk nyugdíjba vonulását. A bár, ahová betértünk zajos volt és sötét, nem hölgyeknek való hely, és a kislányunkat sem akartuk édesanyámra bízni, így a feleségem otthon maradt, egyedül mentem el a köszöntésre. Emlékszem még, hogy fáradt is voltam, kicsit kedvetlen is, de megígértem, hát elmentem. Úgy terveztem, csak koccintok, megiszok pár pohárral aztán hazamegyek. Ám a bárban egyik ital követte a másikat, s mikor már eléggé jókedvűre ittam magam, megláttam Őt.
Virginia Blaese, aki a tekintetével valósággal megbabonázott.
Nem emlékszem már pontosan hogyan elegyedtünk szóba akkor, de egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy már csak vele beszélgetek. Kiderült, hogy genetikus, ami akkoriban, az emancipáció hajnalán igazán csodálatraméltó teljesítmény volt. Mesélt a munkájáról, s mire észbe kaptam, a nap felkelőben volt, átbeszélgettük az egész éjszakát. A tudásvágyam azonban még többet követelt, s többet akartam kapni Belőle is.
Nem tudom mi ütött akkor belém. Talán az, hogy túl sokáig voltam én a jófiú. Imádtam a feleségem. Tudtam, hogy ő férjnél van. De ez a rossz útra tévedés valami olyan érzést adott, amit eddig sosem éreztem. Titkom volt, amit úgy hittem, őriznem kell, akár egy kincset.
Aztán újra találkoztunk. Tudta, hogy nekem feleségem van, gyermekem. Tudtam, hogy neki férje van. De akkor és ott úgy éreztem, abból csak nem lehet baj, ha egy picit belehabarodtam ebbe az érdekes, vadító, szenvedélyes nőbe, akivel csak barátok voltunk. A feleségem csodás volt, de emeltett a nő mellett túl egyszerű, túl unalmas. Ó, ha tudtam volna akkor, mekkorát tévedtem!
S az addig ismert személyiségem akkor, azon az éjszakán elkezdett átformálódni észrevétlenül. Magába bolondított. Eljátszotta, hogy rossz a házassága, hogy csak a munka miatt van együtt még a férjével. Belém magyarázta, hogy az én házasságom szintén rossz, csak eddig nem vettem észre. Hogy többre vagyok hivatott, mint, hogy mentősként hullákat szállítsak, hogy építkezéseken szakadjak meg. S én, balga, ostoba flótás, belesétáltam a kelepcéjébe.
A viszonyunk lassan váltott át. Először a munka, ami miatt találkoztunk, tanított engem. Aztán lassan barátokká lettünk. Végül szeretők. Én azt hittem ő is szeret engem. Talán így is volt. De az eredendő okot csak akkor tudtam meg, amikor már kattant a csuklómon a bilincs, hogy tulajdonképpen miért is kutatott utánam, miért is állt velem szóba s végül miért rombolt le mindent, amit szerettem.
Az álarca lehullott, amikor megkezdte rajtam a kísérleteit. S nekem már késő volt, hogy visszatáncoljak. Kiderült, hogy a viszonyunkról egy ismerőse fotókat készített a tudtom nélkül. A feleségem mindet megkapta. Elhagyott. Ezt azon az éjjelen tudtam meg, amikor beoltott a méreggel. Végignézem megannyi rabtársam haláltusáját. Számtalan férfi volt ugyanígy a megszállottja Virginiának, mindet ugyanígy hálózta be. Valamiért szentül hitte, hogy végül mégis én leszek az, aki a tökéletes alanya leszek a kísérleteinek. "Megálmodtam, Cole! Ennek így kellett lennie, drágám! Nekem teremtettek. S általam újjászületsz majd!" Mindig ezt mondogatta, bár nem tudom, a többieket nem ugyanezzel etette-e meg.
Azután pedig megölt.
Meghaltam.
Nem szó szerint, bár az első átváltozásom alkalmával meggyőződésem volt, hogy ugyanúgy végzem, mint azok, akiknek végig kellett néznem a szenvedéseiket. Holtan.
Ám nem így történt. Aznap, amikor eljött az első teliholdam ideje, a többiekkel ellentétben én tényleg túléltem. Nem tudom miért. Nem tudom hogyan. De megtörtént. S valóban, egy új Cole King született meg.
Elvette tőlem a családomat. A feleségemet. A gyönyörű, csodálatos kislányomat. Az édesanyámat. A testvéremet. Elvette tőlem a barátaimat. Mindent elvett, hogy az őrült terve sikerüljön. Nem számított neki az áldozat. Virginia megszállottja volt a kutatásainak. S én voltam a munkásságára a korona.
De aznap éjjel nem számolt valami nagyon fontossal. Nem volt elég elővigyázatos. Megszöktem. S az első utam, vajon hová vezetett?
S azon az éjjelen, az én addig reménykedő, érző, csupa szeretet szívem egy csapásra jéggé dermedt. A szemeimből kihunyt a fény. Az életerős, állandóan nevető, jókedvű férfi, aki bármire képes a családjáért, a szeretteiért eltűnt, akár a szürke szamár a ködben. Nem tudom, mi történt akkor éjjel pontosan. Nem emlékszem. De tudom, hogy oda mentem, ahol ők voltak. A házba, ahol édesanyámnál biztonságra leltek. Emlékszem az illatukra. Arra, ahogy a függöny lebbent a nyitott ablakban. A félhomályra. A kislányom békés szuszogására.
Aztán másnap reggel csupa vér borította a testem...

Ez az a Cole, akit ma ismerek. Még ma is mentősként dolgozom, elég sűrűn váltogatva a munkahelyeket. Nem a segítségnyújtás már a fő prioritás. Anyukám emlékére csinálom. Ez az egyetlen, ami még kicsit emlékeztet a régi életemre, a régi énemre. Az érzékeim pedig segítségemre vannak a munkában, ami néha megnehezíti a helyzetemet, néha pedig megkönnyíti. Erősebb vagyok, mint az átlagos emberek, bár tény, hogy a testem mindennapos edzéssel is fitten tartom. Az izomzatom így stabil és jól látható. A testtartásom egyenes, határozottságot sugall. Nem szeretek beszélgetni senkivel, hacsak nem muszáj. Kerülöm a társas érintkezéseket, elvagyok én magamban is. A munkatársaim is hamar megszokják, hogy magamnak való fickó vagyok.
Nincsenek álmaim. Nincsenek vágyaim. Nem érdekel jóformán semmi és senki. A tekintetem rideg és félelmet keltő, az arcomra van írva, hogy jobb velem vigyázni. Az öltözködésem kimerül a farmer-póló-bőrdzseki kombóban. Nincs luxusvillám, nem halmozok fel vagyontárgyakat, sem pénzt. Hétről-hétre élek, és ez nekem épp elég. A vérfarkas léttel sem vagyok teljesen kibékülve, de mára már elfogadtam, hogy mi vagyok és ez mivel jár. Ezért teliholdkor mindig bezárom magam valami eldugott, elég erős helyre, hogy ne lófráljak szabadon, míg nem vagyok egészen magamnál. Állítólag az évek alatt meg lehet tanulni, hogy maradj meg tiszta tudatodnál, de nekem ez valahogy nem sikerült. A fájdalom, a kín mindig eszem veszi, és sosem voltam más vérfarkasok társaságában hosszú ideig, hogy megtanítsanak erre a trükkre.
Egyetlen dolog éltet. Elpusztítani Virginia Blaese-t és elpusztítani mindent, ami fontos neki. A bosszú az, amiért még életben vagyok. Megvonok magamtól minden jót, mert úgy hiszem, nem érdemlem meg. Dolgozom a látszat kedvéért, mert valahol laknom kell. De nem izgat a vagyon kérdése, ahogy nem érdekelnek a természetfeletti csatározások sem. Hallottam hírüket, de kimaradok belőlük, habár azért vannak forrásaim, akiktől értesülök a nagyobb eseményekről. Nem érdekel ki kerül hatalomra, az emberek, a boszorkányok, vagy az a vámpír, aki miatt tulajdonképpen mi is létezhetünk. Nem tudok túl sokat erről a világról, csak épp annyit, ami életben tart. Bárkit felhasználok a céljaim érdekében, bár azért igyekszem kerülni az ártatlanok feláldozását. Nem csatlakozom falkához. Nem keresek barátokat. Nem akarok érezni semmit. Egyedül dolgozom, és ez így is marad, míg a tervem sikerülni nem fog. S ha a bosszúm bevégeztetett...
Ez egy öngyilkos misszió. De a bűneimért azt hiszem én addigra megfizetek. Aztán a pokolban találkozunk. A lelkem egy része már úgyis odalent vár.