szerepkör

Ömlik az eső. Lassan csordogál végig az arcomon, a tarkómon és az ökleimen is. Hűvös, kellemetlen szél fúj, de mégis úgy érzem, hogy mindjárt meggyulladok. Nem tudnám megmondani, hogy vízből, vérből vagy izzadtságból folyik-e rajtam több, de a lényeg, hogy sikerült. Végre kivívtam az apám tiszteletét és engem is emberszámba fog venni. Végre tudni fogja, hogy hasznomat veheti az üzletben és igen is, hiába a bátyám fogja az egészet megörökölni tőle, nekem is ott a helyem.

Sosem vágytam rá, hogy én vezessem szerény kis "csapatainkat". Nem születtem hadvezérnek, inkább csak parancsnoknak. Ő megmondja mit tegyek én pedig kérdés nélkül elvégzem a rám bízott feladatot. Ölnék a bátyámért, hiszen a vérem, mint ahogy a húgomért is. Ezek mégis a fejükbe vették, hogy én majd biztos nagyobb szeletet akarnék abból a tortából és nem értik, hogy utálom az egész tortát úgy, ahogy van. Nem akartam én ebben részt venni, csak beleszülettem. Gyerekkoromban utáltam, hogy mindenféle csúnya arcú fazonok járkálnak nálunk fel s alá, s csak később értettem meg, hogy ők mind azért vannak ott, hogy mi biztonságban legyünk. Meg mert az apám kis pincsijei.
Kamasz koromban aztán már olyan akartam lenni, mint Ő, pedig semmi mást nem kaptam tőle, mint gúnyos megjegyzéseket és pofonokat. Sosem volt hozzám egy jó szava sem, de valamiért azt éreztem, hogy meg akarok felelni az elvárásainak. A bőröm alá itta magát ez a kényszer, mégis akárhogy próbálkoztam, sosem sikerült kicsikarnom tőle egyetlen jó szót sem. Egy büszke pillantást sem. Semmit. Bezzeg a bátyám, ő maga volt az isten. Én meg halálra vertem azt a szerencsétlen akkor, a szakadó esőben, de neki egy jó szava sem volt. Se az, hogy "ügyes vagy, fiam" se az, hogy "jó munkát végeztél". Semmi. Rezzenéstelen arccal tudomásul vette, hogy a szart is kivertem abból a rohadékból, aki elárult minket és ennyi. Nem azt mondom, hogy pezsgőt kellett volna bontania, de akkor is... tizenhét évesen megöltem valakit, mert Ő úgy akarta. Nem voltam elég elhivatott? Lojális? Minden parancsát teljesítettem és ezt csináltam egészen huszonnyolc éves koromig. Akkor telt be a pohár, amikor a tizenhat éves húgomat férjhez akarta adni ahhoz az undorító féreghez. Nem a korkülönbséggel volt baj, hiszen ma már látni olyat, hogy egy tizenhat éves egy nála tizenkét évvel idősebb pasival kavar. Magával az emberrel volt problémám. Köztudottan verte az összes nőt, aki csak a közelébe került. Nem kímélte se a prostikat, se egyik nőt sem. Volt már olyan is, akit halálra vert, aztán az apja meg ügyesen eltusolta az egészet. Szeretett késekkel játszani. Számtalanszor vigyorgott már rám úgy, hogy közben azt ecsetelte, miféle hangokat tud egy kés segítségével kipréselni egy-egy nőből, aki azt hiszi, hogy most majd megfog magának egy gazdag pasit. És az apám nyugodt szívvel hozzáadta volna ehhez az emberhez a húgomat. Mégis, hogy lehet valaki egy ekkora érzéketlen állat?

A húgom zokogva jött be a szobámba és negyed óra sírás után tudta kinyögni, hogy mi vár rá, mindez pedig, csak azért, mert "jó üzlet". Akkor döntöttem el, hogy véget fogok vetni ennek.
-Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? Meg fognak ölni téged, Ljoscha! Miattam! - motyogta alig hallhatóan, miközben potyogtak a könnyei, mire én csak bólintottam egyet. Csak félig orosz, mégis ő az egyetlen, aki nem Alexnek becéz, ahogy szokás errefelé, hanem az orosz becenevemen szólít. Már, csak ezért is szeretem, de vesszek meg, ha ezt valaha kimondom hangosan!-Nem kell ezt csinálnod! Kibírom. Erős vagyok, csak... csak sokkolt a hír, de túl fogom élni. Férjhez megyek, jó életem lesz és kész.- bólintott egyet, mintha saját magát akarná erről meggyőzni, közben keservesen küszködött, hogy a hangja határozottan csengjen, de én tudtam, hogy hazudik. Nem volt eléggé Tarasov ahhoz, hogy úgy tudjon hazudni, mint a vízfolyás. Sőt. Egyáltalán nem volt olyan, mint mi. Élvezte a pénzt, bulizott, szórakozott, de soha nem kellett még senkit sem megölnie azért, hogy ez így legyen. Neki rosszabb, mert rá úgy tekintett az apánk születése óta, mint valami befektetésre. Hogy majd úgy adja férjhez, hogy az az üzletnek jó legyen. Nem lesz ő egyéb, mint egy pecsét, ami egy nagyon kedvező szerződést zár le. Ez fog most történni, ha nem teszek ellene valamit, mert úgy tűnik, hogy ebben a kibaszott családban én vagyok az egyetlen, aki szerint nem normális, ha egy fiatal lányt egy perverz állathoz adnak feleségül. Nincs az az Isten, hogy ezt megengedjem. Az én húgomat nem fogja össze-vissza verni az a tetű. Az életben nem tudnék újra azokba a tiszta, gyönyörű kék szemeibe nézni, mert mindig azt látnám bennük, hogy mindezt én is jóvá hagytam. Én, aki mindig vigyázott rá.
-Ne röhögtess már! Úgy nézek én ki, mint akiért aggódni kell? Azzal nem megyek semmire! Csak tartsd a kis lepcses szádat, jó? Ez a mi titkunk kell legyen.- mordulok rá, de a nyers megszólalásommal ellentétben mégis finoman lesimítok arcáról egy könnycseppet. Az a kurva smink úgy folyik lefelé az arcán, hogy simán elmehetne szerepelni egy horrorfilmbe.

Aznap éjjel vágtam el magam örökre az öregemnél, mert bár sikerült úgy kinyírnom azt a szarházit és a négy gorilláját az egyik night klubban, hogy senki ne sejtse, hogy én voltam az, az apám mégis tudta. Tudta, hogy csak én lehettem annyira hülye, hogy kinyírjam az egyik legveszélyesebb alvilági figura fiát, bár mindezt úgy csináltam, hogy a velük rivalizáló családra kenjem. Addig is elszórakoztak egymással, hiszen nekem volt akkor már ennél komolyabb bajom is. Az a köcsög megharapott, miközben befogtam a száját, hogy szíven szúrjam a kedvenc késével, bár a sok más sérülésem mellett akkor még ennek nem tulajdonítottam nagy figyelmet. Napokkal később éreztem, hogy valami baj van, mikor pedig eljött az éjszaka és a telihold, életem legdurvább fájdalmait éltem át, miközben egy hatalmas fenevaddá változtam. A csontjaim kínkeservesen ropogtak a bőröm alatt. A tüdőm olyan volt, mintha beszorult volna valami satuba. Alig kaptam levegőt, a szívem hevesen zakatolt és minden egyes porcikám darabjaira akart hullani. Azt hittem, hogy ott fogok megdögleni a szobám padlóján. Az ordításomra csak azért nem figyelt fel senki, mert nem volt otthon egy árva lélek sem, de még így is attól féltem, hogy a fél város az ajtómat fogja verni perceken belül, hogy mi a frászért ordítok teli torokból az éjszaka közepén.

Senki nem gondolkozik azon, mihez kezdene a hatalmas erővel és a speckó képességeivel, amíg nem tesz szert ilyesmire. Van, aki szuperhős akarna lenni, hogy megmentse a bajba jutott ártatlan embereket és van olyan is, aki szét akarná rúgni mindenkinek a seggét, aki valaha bántotta. Én meg csak azt éreztem, hogy végérvényesen szörnyeteg lettem, de vesszek meg, ha nem, még élveztem is. Csakis arra tudtam gondolni, hogy végre elég erős és félelmetes vagyok ahhoz, hogy az apám tiszteletét kivívjam. Hetekig kutakodtam, mire megismertem a játékszabályokat, hogy miként is működik ez az egész átváltozósdi, mindeközben az apám már azt tervezgette, hogy fog engem eltenni láb alól. Gyűlölt engem. Tudta mit tettem és láttam a tekintetében, hogy immár őszinte, tiszta utálattal nézett rám. Amúgy se tudom, mi fogta addig vissza, de az, hogy a szövetségese fiát megöltem, már elég ok volt ahhoz, hogy megöljön.
Aznap egy raktárnál kellett találkoznunk, hogy átvegyük a szállítmányt az orosz kapcsolatainktól, de végül nem jelent meg senki. Csak álltunk ott én, az apám, a bátyám és még három emberünk. Amikor elővették a fegyvereiket és mindannyian felém fordultak, már tudtam jól, hogy mi fog történni.

Ömlik az eső. Lassan csordogál végig az arcomon. Hűvös, kellemetlen szél fúj, de mégis úgy érzem, hogy mindjárt meggyulladok. Nem tudnám megmondani, hogy vízből, vérből vagy izzadtságból folyik-e rajtam több, de a lényeg, hogy sikerült. Az apám előttem térdel, mindene csupa vér, már alig tud lélegezni, de még most is az a rideg tekintet villan rám. Soha, semmilyen érzelmet nem láttam még rajta és most már nem is fogok.
Oldalra pillant a halott embereire és a bátyámra, aki furcsán kitekert pózban arccal lefelé fekszik a földön. Rideg tekintetét újra felém fordítja és életemben először, talán látok rajta valami érzelmet, de nem igazán tudom eldönteni, hogy mit jelent. A szája félmosolyba rándul és talán büszkeség csillan a szemében, majd arccal előre eldől és hallom, hogy a szíve még utoljára dobban egy nehézkeset.
Vér borítja mindenemet. Nagyrészt Tarasov vér. Az apámé a bátyámé és az enyém. Legalább hat golyó van bennem, de nem érzek túlzottan fájdalmat. Nem tudom, hogy az adrenalin vagy a vérfarkas mivoltom miatt, de semmit sem érzek. Talán sírnom kellene. Egy normális ember most azt tenné, vagy épp térdre rogyna ő maga is a szakadó esőben és végig gondolná, hogy mit tett, de én nem csinálok semmit. Megfordulok és elsétálok.
Valamikor reggel érek haza. Magabiztosan sétálok be a hatalmas kovácsoltvas kapun, miközben az embereink arcán csodálkozás és tisztelet csillan. Minden érzékszervemmel azt figyelem, mikor mozdul majd meg valamelyik és próbál meg az életemre törni, de nem történik ilyesmi. Némán nézik végig, ahogy besétálok, majd egyenesen a húgom szobájába megyek, akinek furcsa módon megkönnyebbülés látszik az arcán és azonnal a nyakamba veti magát. Az első gondolatom, hogy mégis mi a francot csinál, mindjárt ledobom magamról, de végül csak állok ott mozdulatlanul és hagyom, hogy öleljen.

Évek óta vezetem az üzletet. Vasmarokkal irányítok és senkiben sem bízom. Még a húgomban sem, bár ő az egyetlen, aki a legközelebb áll ahhoz, hogy ne lessem minden mozdulatát gyanakodva. Mellettem maradt. Leginkább a pénzemet költi, de tekintve, hogy ő az egyetlen élő rokonom, nem is bánom. Azonban vannak dolgok, melyeket megkövetelek tőle is, így amióta velem maradt, gondosan ügyelek arra, hogy edzett legyen és kellőképpen felkészült. Nem azért, mert rá akarnám kényszeríteni ezt az életet, de számolnia kell azzal, hogy egy nap minden az övé lesz, mert nem tervezem, hogy ebbe a kretén családba gyereket csináljak magamnak. Azonban megadtam neki azt a lehetőséget is, hogy ne ezt válassza. Ha meghalok, hagyhatja az egészet a fenébe és élheti a maga életét.
Nem beszéltünk soha arról az éjszakáról. Nem kérdezett róla én pedig nem kötöttem az orrára, hogy mi történt. Sosem voltunk arról híresek, hogy hosszasan elmélkednénk az érzéseinkről, mint ahogy arról sem, hogy ömlengenénk egymásnak arról, mennyire szeretjük a másikat. A szeretet számunkra nem opció. Azt hiszem, nem is igazán tudjuk, hogy az micsoda. Azt tudom, hogy ő a vérem és vigyázni fogok rá, mert testvérként ez a dolgom és felkészítem arra mi lesz, ha nem leszek.

Ezért is nem aggódok érte, miközben a cellámban sínylődök és azon töprengek, hogy a francba tudtak ezek túl járni az eszemen. Valaki tőrbe csalt vagy csak nagyon nagyot hibáztam, de most itt tespedek és várom, hogy mit akarnak tőlem. Nem kellett volna kimennem a városból. Akármilyen príma üzletnek is tűnt és akármennyire is biztosítottak róla, hogy biztonságos, nem kellett volna. Tudnom kellett volna, hogy ebből csak baj lehet és tessék. Itt rohadok egy cellában, miközben egy dögös szőke kerül fordul erre jön és hol úgy néz rám, mint aki most azonnal ki akar nyírni, hol meg úgy, hogy attól a farkam azonnal vigyázba vágja magát még ebben a tök abszurd helyzetben is. Nem igazán értem, miért hagytak egyáltalán életben, mikor az embereimet mindet kinyírták. Mondjuk engem is majdnem, csak én szívós vagyok annyira, hogy ilyen kis mitugrászok ne tudjanak eltenni láb alól. Most pedig mást se csinálok, mint a szökésemet tervezgetem és van egy olyan érzésem, hogy a kulcs ehhez az a szexi szőke lesz..."