„Sokkal nagyobb a szája, mint indokolt lenne. Szerintem nem is nagyon mérlegeli, hogy biztosan ki kellene-e mondania a gondolatait hangosan is, egyszerűen csak mondja a magáét. Amilyen kicsi, akkora a pofája. Olyan, mint egy idegesítő kis bolha, akit nem tudsz lecsapni, mert sokkal fürgébb nálad... ja, várj, ezt ő szokta nekem mondani. Ő egy bolhánál mondjuk sokkal kártékonyabb, mert a jobb horga, na, az aztán szó szerint ütős tud lenni, főleg, ha előtte felhúztad azzal, hogy leperegnek rólad a sértései. Hidd el, tapasztaltam. Ha a verbális erőszak nem jön be – és nálam nem szokott –, akkor jön a fizikai. Az apja a mentorom volt. Nem volt kérdés, hogy teljesítem a kívánságát, amikor a gondjaimra bízta a lánya épségét, de Isla rohadtul nem könnyíti meg a dolgomat; soha nem tette.” D. Jackson „Rousseau nagyon jó munkaerő. Agilis, megbízható, odateszi magát, ha kell. Kicsit mondjuk zabosnak tűnik, amióta Jackson lett az új társa, de egyelőre úgy látom, kitöltik egymáson a frusztráltságot, nem kellett még beavatkoznom; kár lenne értük, mert amúgy rohadt ütős páros tudnak lenni, ha épp nem arra figyelnek, hogy mi zavarja őket a másikban. Először nem is értettem, miért raktam őket össze: Rousseau saját magát kérte vissza járőrnek a nyomozótársa halála után, amire a pszichológus is ráerősített, Jacksont viszont én fokoztam le, mert kurvaanyázott a felettesének, aztán még be is mosott neki egyet. Mindenki megkérdőjelezte a döntésemet – mondom, még én magam is –, de most már kezdjük kapizsgálni, hogy nem volt ez akkora vakvágány.” M. Reyes „Én lettem volna Rousseau társa, ha nincs az a kretén Jackson. Rohadtul készültem rá, szó szerint az ölembe esett volna a csaj... Nem is értem, Reyes hogy rakhatta őket össze. Mindegy, ettől még nem mondtam le róla. Látom, mennyire rühelli Jackson képét, szóval nem kell vetélytársként kezelnem a nyomorultat, Rousseau simán az enyém lesz tőle függetlenül is. Elég értelmesnek tűnik amúgy, de egyelőre nem tervezek hosszú távra, elég lesz meghúzni párszor, aztán majd meglátjuk. De most komolyan, láttátok már azt a segget? Én párszor már moziztam az edzőteremben, hát nem a kardiónak meg a salátazabálásnak köszönheti az istennő testét. A feje mondjuk inkább különleges, mint szép, és a sötétbarna haj sem nagy egzotikum, bár a szemei villogásától néha vér megy a farkamba.” C. Lee „Miss Rousseau nagyon kedves és rendes. Mindig időben fizeti a lakbért, és amikor nincs ideje takarítani, engem szokott megkérni rá, de általában dupla annyi pénzt ad, mint amennyi az órabérem lenne. Nem mindig szoktam elfogadni, csak ha Lily épp rosszabbul van, viszont ha ott hagyom a maradékot az asztalon, a havi utalással azt is el szokta küldeni a lakbér mellett... Az én drága Lilym is nagyon kedveli a kisasszonyt.” M. Hernandez „Islával megfogtuk az isten lábát. Még emlékszem, amikor birtokháborításért akart minket bevinni annak idején, de aztán hamar leesett neki, hogy kik és miért vagyunk ott. Két nap sem telt bele, egyenruha nélkül jött vissza, röviden elmesélte, ki is ő, és felajánlotta az erejét a célunk érdekében. Nem gondolkodtunk sokat, hogy bevegyük-e, és nagyon jó döntés volt. Erős boszorkány, mióta közénk tartozik, jó néhány kiválasztott erejének felélesztéséből kivette a részét, ráadásul rendőrként egyéb szempontból is a segítségünkre tud lenni, ha szükséges. Csak ne látnám mindig a nyomában azt a fickót...” R. Graves

Önéletrajz

- El kell vinned őt innen.
- Miért?
- Az öccse túl nagy feltűnést csinált. A családunk nincs többé biztonságban, de róla még nem tudnak.
- Itt maradok és segítek neked...
- Nem, Dante. Ha segíteni akarsz nekem, elviszed a lányomat és vigyázol rá.
- Cora eléggé... hm...
- Még csak tizenhat éves. Meg fogsz birkózni a feladattal, a legjobb tanítványom voltál.
- De mégis hová vihetném?
- A Whitman Covenbe mentek. Már felvettem a kapcsolatot Roberttel, várnak titeket.



Újabb bomba, újabb robbanás, újabb földrengésszerű élmény. Újabb szekrény törik ripityára, miközben fél kézzel kapaszkodva próbálom a másik kezem két ujjával elszorítani a nyaki artériát.
- Lindsay, szükségem lenne egy kis segítségre! – kiabálom át a poros levegő zaját.
- Itt jövök!
- Kell egy csipesz. El kell állítanunk a vérzést. – A fiatal lány szemeibe nézek, ahogy bekúszik a látóterembe az arca. – Menni fog?
- Megcsinálom – jelenti ki.
Helyet adok neki, a félig eszméletlen katona pedig úgy tűri az egészet, mintha nem épp két ujj plusz egy csipesz matatna a nyakában. Ha ezt látná Robert, csengene a fülem, olyan hangosan üvöltené: ő megmondta, hogy nekem semmi keresnivalóm itt. Szerinte nem lenne szabad belefolynom az emberek háborúiba, még ilyen szinten sem, hiszen mindent kockára teszek... Hát, lesheti, mikor maradok az örökös csendes megfigyelő ilyen helyzetben. Az egyezségünk arról szólt, hogy ápolónő lehetek – látta rajtam a tehetetlenség érzését, és erre a kompromisszumra hajlandó volt –, de ki gondolta volna, hogy ez fog történni? Az erőmről senkinek sem kell tudnia, egyszerűen csak különösen jó ápolónőnek számítok, főleg, ha repeszekről vagy lőtt sebekről van szó, márpedig ez most különösen elkél.
A fém mindig zenél számomra, mint például most is; pontosan érzem, mikor zárul az artériára a fém csipesz.
- Jól van, mindjárt megvan, még egy kicsit... egy kicsit... ez az! Elengedheted. – A vérzés elállt, már nem érzem kifelé áramlani a sebből. – Innentől már menni fog egyedül is, segítek Hollynak.
A folyosó feléig sem jutok. A következő bomba majdhogynem a kórház udvarában csapódik be, sorra robbannak be a széles üvegablakok a délnyugati oldalon, az üvegcsörömpölést sikolyok, fájdalmas kiáltások és fémes hangok kísérik. A lökéshullám engem is le akar teríteni a lábamról, elveszítem az egyensúlyom, megpróbálok megtámaszkodni, vagy az erőmet használva talpon maradni...
Aztán két kar elkapja a derekam, tengerészgyalogos egyenruha villan a látóteremben, és dupla puffanással landolunk a csempén. Újabb robbanás rázza meg az épületet, üveg és törmelék hullik alá, de én mindebből semmit nem érzékelek, mert erős karok tartanak a földhöz szegezve és valaki fölém tornyosulva védelmez a saját testével. Mintha órák telnének el, mire elcsendesedik a környék.
- Jól vagy?
Úgy pattanok fel, mint akibe villám csapott, és biztos vagyok benne, hogy a szemeim is szikrákat szórnak.
- Hogy a pokolba kerülsz te ide?! Képes voltál idáig követni?! – ripakodok rá, de még csak válaszolnia sem kellene, amúgy is tudnám, hogy igazam van. Persze ő még csak egész szavas válaszra sem méltat, egyszerűen csak felvonja a szemöldökét amolyan „szerinted?” módon. – Menj a francba, Jackson! Találj magadnak végre más hobbit ahelyett, hogy hátralevő életemben a sarkamban loholsz.
- Épp megmentettem az életed – bök az előttünk elterülő romhalmazból felszálló porfelhőre. – Szívesen.
- Ferme ta gueule! – mordulok fel; észre sem veszem, hogy franciául beszélek, amíg meg nem jelenik a képén az a tipikus vigyor, amit legszívesebben az öklömmel törölnék le onnan.
Sarkon fordulok és dühös léptekkel indulok el, minél távolabb tőle. Nagyon remélem, hogy Dan nem tudott róla, hogy itt van, az ő érdekében... Nem igazán látnám értelmét, hogy hogy ne próbálta volna meggátolni ebben, mikor valahol éppen őt minősíti ezzel; mi szükségem lenne erre az idegesítő kis púpra, ha egyszer Daniel velem jött?
A dühöm elvakít, ezért nem érzem meg a közelgő veszélyt. Nem érzem a betonvas elgyengülését a falban és a padlózatban, nem hagyom az érzékeimnek, hogy segítsenek, amikor pedig eltűnik a lábam alól a talaj, a sokk miatt az erőmet sem tudom hirtelen használni.
- Cora...!
Jackson kiáltása elhaló hang a távolban, csupán az éles fájdalom és a sötétség marad meg.


Aggódó, izgatott, ideges hangok. Finom, hullámzó rázkódás. Halk morajlás és a hang rezgései, ahogy valaki megszólal. A szemeim résnyire nyílnak, Jackson arcélét pillantom meg néhány centire a szemeimtől. Szeretnék beolvasni neki, de halványan érzékelem, siető léptei ellenére is milyen vigyázva visz... ráadásul végre nem beszél. Rövid, tömör szavak hagyják csak el a száját néha, de nyoma sincs az idegesítő szófosásnak. Végre csendben van.
Emiatt még inkább szeretnék beszólni neki valamit, de a sötétség vonzereje erősebbnek bizonyul.

- Közepes agyrázkódást szenvedtél az esés és néhány tégla miatt. A következő pár napban előfordulhat szédülés, hányinger és fejfájás, de gyorsan rendbe jössz majd.
- Ez jó hír, pedig a arckifejezésedből már azt hittem, a halálhíremet hozod. (…) Matt? Van még valami, amit el akarsz mondani?
- Nos, én... Dr. Kendall azt mondta, erről ne beszéljek veled, de...
- Kollégák vagyunk, Matt, Dr. Kendallal együtt, remélem, nem a gyengéd érzéseimet próbáljátok kímélni. Miről van szó? Steve...?
- Ez nem... Tudtál a babáról, Isla?
(...)
- Tessék...?
- Nézd, nem tudtuk, hogy szándékosan nem beszéltél róla, vagy nem is tudtad, hogy...
- Terhes vagyok?
- A fal egy része összezúzta a hasad. Elveszítetted a magzatot, Isla. Sajnálom.



- Nem... Nem, nem, nem, nem, nem...
Az ujjaim remegnek, ahogy végigfuttatom a kezem a felsőteste mentén; kétségbeesve keresem azt a pontot vagy felületet, ahol el tudnám távolítani azt a jó harminc centis fémlemezt, ami szinte kettészelte a hasánál. A józan eszem tudja, mégsem tudom felfogni azt, aminek a megállapításához az erőm sem kell: ha eltávolítom a lemezt, meghal. Ha a helyén marad a lemez, meghal.
- Cora... Cora, figyelj rám! – Köhögött; nem akartam meglátni az ennek okán szétterülő apró vércseppeket az arcán. – El kell tűnnöd innen, most azonnal...
- Nem. Nem hagylak itt. Megkeresem a többieket is, és...
- Valaki... – Újabb köhögés. – Valaki elárult minket, Cora. Mindent... előre kiterveltek... név szerint jöttek... mindenkiért. Téged még... nem találtak meg...
- Nem menekülhetek csak úgy el...
- Muszáj, Cora! – nyögi nehezen, ujjai erőtlenül szorítják az enyémeket.
- Victoria...? – lehelem, pedig magam is félek a választól.
Mindennél többet elmond, amikor a tekintete a konstans fájdalom ellenére is megrebben.
- A főépületben... voltak, amikor kitört az őrület... az gyújtották fel először. Sajnálom... – Akadozva, nehézkesen emeli fel a kezét, ujjai remegve simulnak az arcomra. – Tűnj... el innen, Cora! Kérlek...
A vér fémes íze az én számba is betolul, ahogy reszketve Daniel ajkaira simítom a sajátjaimat. Még egyszer, utoljára a hajába túrok, könnyeim végigcsordulnak az arcomon, ahogy mutatóujjaim megpihennek a halántékán. Érzem, hogy elmosolyodik, köszönetet lehel az ajkaimra, vagy talán csak a fejemben hallom... Erőm segítségével jótékony ködöt vonok a tudata köré, elfedve a fájdalmat és megkönnyítve a távozást.
- Szeretlek – suttogom kettőnk közé.
Számat a homlokára szorítom, majd óvatosan visszaengedem a fejét a földre. A tűz fullasztó, sűrű, sötét füstje biztosít menedéket, ahogy magam mögött hagyom az addigi életem.

- Á, Rousseau! Jöjjön, üljön le. Üdv újra a fedélzeten! Bevallom, meglepett minket a döntése, de megtisztelő, hogy nem mindenki felejti el a létezésünket a klimatizált irodákban.
- Remélhetőleg nem csak megszépültek az emlékeim. Engem az lep meg, hogy itt kezdek, azt hittem, a társam jön majd értem.
- Ó, igen, nos… ez egy kicsit komplikáltabb ügy. Teljesen új páros lesznek, mindketten visszatérő veteránok nálunk. Érdekes döntés Reyes részéről, nem mondom, de biztos megvoltak a maga indokai.
- Valaki más is visszakérette magát járőrnek...?
- Ja, nem. Lefokozás. Talán Reyes pont azért rakta össze magával, mert van esély, hogy ver egy kis értelmet a fejébe.
- Miért fokozták le?
- Hát az egy... Ó, ez szerintem ő lesz...
- Fils de pute...
- Hogy mondja?
- Rousseau csak kifejezte, mennyire örül nekem. Igaz?
- Va te faire foutre, Jackson!
- Ezek szerint már ismerik egymást? Rousseau...? Most meg hová megy? Rousseau!
- Ne is törődjön vele, főnök, majd megbékél. Nem tud mit kezdeni a viszontlátásom okán érzett földöntúli boldogságával.