hunter of kieran"s heart

Minden ember elgondolkodik azon, miként fogja érni a halál. Hiszen a tudat, miszerint egyszer már nem fog verni a szívünk, a vér nem jut el testrészeinkbe, és az agy funkciói megszűnnek, mindenki fejében ott időzik hosszú évekig. Talán csak az apró, egészséges gyermekek a kivételek.
Gondolkodunk, de feleslegesen. A halál nem a mi kedvünk szerint fog elvinni minket. Nem akkor, mikor mi szeretnénk. A halál váratlan, és olyan módon jöhet, melyet senki nem mondhat meg előre. Jöhet egy autó, melynek irányítását elvesztette a sofőr. Jöhet egy végzetes betegség, melyet csak későn ismernek fel. Jöhet egy ember, aki nem az életedet, csak a pénzedet akarja, de az elvakítja, és nem hagy életben senkit. És jöhet olyan, aki szándékosan öl. Élvezetből.
Gondolkodunk, mert azt hisszük, a halál ténylegesen a vég. De csak ritkán ismerjük fel, hogy míg élünk is meghalhatunk ezerszer. Talán nem ismerjük fel, mert nem a a testünk haldoklik. A kislányból egyszer nő lesz, és nem hisz többé a tündérmesékben. És az élet sorscsapásai miatt elveszíti azt a gyermeki hitet, mely addig időzött a szívében, míg bele nem kóstolt a valódi élet előnyeibe és hátrányaiba. Egy házaspár gyászolhatja a soha meg nem született  gyermekét, hiszen az idő elszáll... s ők mégsem hagynak semmit magukból az utókor számára. A hajléktalan napról napra él, nem lát biztos holnapot maga előtt. És még az sem érezheti magát biztonságban, kinek mindene megadatott az életben, hiszen ő is csak egy ember. Ugyanúgy eljön majd a végzete, mint bármelyikünknek.
Meghalhatunk testileg... de meghalhat valami odabenn, a mellkasunkban. Ami fáj, szinte tép, éget és mar, de mennie kell tovább... mert ez az élet rendje. Ezerszer halunk meg, míg életben vagyunk... én pedig legalább ezerszer meghaltam... minden nap minden másodpercében... az elmúlt fél év alatt...


- Úgy gondolom, Miss Taylor, hogy nem érti Van Gogh valódi művészetének lényegét. - Látványosan megforgatom a szemem, nem törődve a véleményével. Ismét a kioktatás. Ezért felesleges beülnöm egy előadásra. A tanár úgy beszél, hogy közben a tej megaludhatna a szájában, így gyakorta hagyom ki ezt a másfél órás szenvedést, és ha be is tévedek a terembe, inkább a hátsó sorokat tűzöm ki célul. De úgy fest, hogy kivetette rám a hálóját Mr... még a nevét sem tudom.  
- Úgy gondolom, tanár úr, hogy Van Gogh művészetét sokféleképpen értelmezhetjük, és nem egy, a tankönyvből kilesett értelmezés lehet az egyedüli helyes megoldás. - Nyers voltam? Ismerte a stílusomat. Kerültünk már összetűzésbe, az lepett meg, hogy még nem próbált meg kirúgatni az iskolából. Tudtam, láttam a tekintetéből, hogy most nekem fog feszülni, de megmentett a csengő.
Nekem sem kellett kétszer mondani, felkaptam a táskámat, majd a fényképezőfelszerelésemet tartalmazó tatyómat, és egy éles pillantást vetve még rá utoljára, kisétáltam a teremből. Sok ellenséggel rendelkeztem, ezt annak tudtam be, hogy engem nem lehetett eltéríteni szép szavakkal, ígéretekkel, és ha valamit nem véltem helyesnek, hát azt elvből elutasítottam, és ennek hangot is adtam. A tanárok körében rettegett példány voltam már harmadik éve, de sehogy sem tudtak megszabadulni tőlem. A jegyeim és vizsgáim magukért beszéltek, és tudhatták előre, hogy ha egyszer tényleg sikeresen lépek előre a fényképészet terén, jó hírt kelthetek az iskolának. Elvégre nyilván azzal fogom kezdeni, hogy a nevem Cora Taylor, és a Washingtoni főiskolán végeztem.
Elővettem a mobilom, és megnéztem az órarendemet. Nem volt ismerős a név, amely a következő előadás tanári előadóját illette. De a jó ég szerelmére, a Mr. Kötekedő nevét sem tudom.


- Neked elment az eszed?! Ez nem játék, Cora! Az a férfi veszélyes is lehet. Nem engedem... - kiabál rám Kendra, majd feláll mérgesen és járkálni kezd a szobában. Nem is értem, hogy miért szóltam neki, hiszen tudtam, hogy ez lesz. Jobb lett volna csak szó nélkül lelépni, és akkor most nem kéne azt hallgatnom, hogy butaság az egész. Neki az, hiszen fogalma sincs, hogy min mentem keresztül az elmúlt években, főleg miután rájöttem, hogy anyámat egy vámpír koncolta fel. Otthagytam az iskolát, és új dolgokat kezdtem kipróbálni... sokkal véresebbek, mint egy-két fénykép, amit fel tudtam mutatni az elmúlt években. Kendra tudott valamit, amihez nekem is volt érzékem. Elvégre elég komoly kiképzésen estem túl ahhoz, hogy fürge és kitartó legyek hadakozni egy vámpírral. Arról nem is beszélve, hogy... Kieran nem volt vámpír... ő egy warlock volt. Őt pedig rabul ejtette a fekete mágia.
Felpattantam, és dacosan fürkésztem Kendra arcát. Nem kértem tőle semmit. Elszánt voltam. Még aznap este közöltem vele, hogy tökéletesen tudom, mit csinálok.



Fájt a kezem. Megmozdítani sem tudtam, ahogyan a szemeimet sem tudtam kinyitni... furcsa álmot láttam. Saját magam, még fiatalon. Akkor, mikor elkezdtem a kiképzést. Egy hang suttogta a fejemben, bár soha ne hagytam volna ott a hétköznapi, könnyed életem. Már amennyire azt könnyednek lehetett nevezni... sosem gondoltam, hogy beleszeretek Kieranba, ez is csak úgy... megtörtént. Pedig én aztán tudtam parancsolni a szívemnek. Amikor kellett. Akkor még nem gondoltam, hogy az együtt töltött három év így válik köddé.
Ahogy arra sem, hogy egyszer tényleg egy kórházi ágyon fogok ébredni, és azt látom majd, hogy egy nővérke megvetően lapozgatja a kartonomat. Szinte éreztem, hogy oda van rá vésve, miért is kerültem be. Ugyebár emberként már nem kezeltek úgy, mint régen. Mondjuk tizenöt éve. Mióta kirobbant ez a Bastien-féle hiszti...
- Egy férfi állandó jelleggel próbál bejutni önhöz. Valami Kieran. - mondta, fel sem nézve, majd kisétált. Én csak nagyot nyeltem, és lehunytam a szemem. Ugyan, Mr... felesleges próbálkoznia azok után, hogy majdnem megölt.