Kieran && Cora

the only one who saves me is me

Szigorú pillantást vetettem felé, habár inkább tréfásnak szántam, mint komolynak. Egy idő után mindenki elfogadja azt, hogy nem lehet mindenki mindenkinek a barátja. És ez talán így van rendjén. Bár ismertem a barátnőmet, velem nem tett volna olyat, ami bánt. Hacsak nem tud meg valamit, amiről tudja, hogy meg kell védenie tőle. Egyelőre Kieran nem volt olyan veszélyforrás, amitől rettegnem kellett. Az elején mindent megtettem volna azért, hogy elkerüljem, aztán hogy eltaszítsam, de úgy tűnt, ennél valami komolyabbat szánt nekünk a teremtő - már ha hinnék abban a bizonyos teremtőben. Az én néhai balszerencsém szerintem nem annak köszönhető, hogy nem imádkozom minden este Istenhez.
- Tűkön ülök, hogy megtudjam, mire készülsz - vált szélesebbé a mosolyom. Szoknom kellett ezt az új helyzetet, hisz Kieran is megszokhatta azt, hogy alapvetően én sem vagyok az az otthon várakozó, megterített asztal vár-típus. Egyszer-kétszer próbálkoztam, és megállapíthattuk, hogy még főzni sem igazán... tudok. Talán nem véletlenül nem próbálkozom vele több évtizede. Persze Kieran csak nevetett rajtam és a vöröslő fejemen, mikor az odaégetett, elsózott lasagne-t kivettem a sütőből. A végén már én is nevettem saját magamon. - És te főztél? Vagy...? - vontam fel a szemöldököm. Mi tagadás, egy idegen talán nem nézi ki belőle, hogy főzőcskézik, bár alapos indok nélkül én sem. Egy férfi ritkán merészkedik a konyhába. De akkor kenterbe veri az összes nőt egy kilométeres körzetben.
Valami egészen különleges érzés melengette a mellkasom, miközben már leültem az asztalhoz, ő pedig, mint aki kész lesni minden kívánságomat is, ha úgy akarom, öntött egy pohár italt. Az étel illata egyre intenzívebb lett, majd mikor lekerült róla a fedő, közelebb hajolva vizslattam, és egy pillanatra talán még el is tátottam a szám. - Azta. Te aztán tudod, mitől döglik a légy - sóhajtottam fel, szinte rögtön összefutott a nyál a számban, és eddig nem éreztem magam éhesnek, de most még a gyomrom is korogni kezdett volna.
Csak egy pár pillanatig bűvöltem a tálat, közben már hallottam a kérdését, minek következtében hátradőltem, kezembe vettem a poharat és belekortyoltam. - Fárasztó. Minden nap fárasztó, mikor egy újoncot próbálsz... kiképezni? - Elgondolkodtam, ez-e a jó szó, mert amit ma láttam, az cseppet sem hajazott a kiképzésre. Inkább volt egy dacos tini egzecíroztatása. Mint valami tanárnő. Vagy rosszabb: óvónő. - Mintha némileg... megszűnt volna a városban a békeidő. Azt hiszem, kezdődik - sóhajtottam, letéve a poharat az asztalra. Kierannak nem kellett ecsetelnem, miről is van szó. Bastiennek eddig volt elég ereje befogni az emberek és mások száját a kegyetlen játékaival, de itt már többről volt szó. Sokan már nem féltek. És ez... két dologhoz vezethet. Az egyik számunkra jó. A másik... senkinek sem jó. - De ne is beszéljünk erről - legyintettem, és nem bírtam ki, kiskutya szemekkel néztem rá. - Mondd eeeel. Mi folyik itt?

Kieran && Cora

the only one who saves me is me

Megvontam a vállaimat. Pontosan tudtam, mennyire nem szívlelte azt a bizonyos szöszit, de nekem viszont fontosak voltak mindketten. Bár Kieran soha nem is kérte, hogy válasszak közöttük, elvégre nyilván tisztában volt azzal, hogy Kendra fontos része az életemnek. És egy férfi - vagy éppen egy nő - soha nem kérheti a szerelmét arra, hogy válasszon közötte és a barátja között. Annak csak egy végkimenetele lehet. - Talán csak... még mindig imád bosszantani téged. Ahogyan te is. Ne tagadd! - emeltem fel a mutatóujjamat hirtelen, közben tréfás mosolyt villantva. Vannak dolgok, amiket felesleges lenne tagadni... ez pontosan egy ilyen hétköznapi dolog volt az életünkben.
A következő pillanatban felvontam a szemöldököm. Tényleg nem tudtam hová tenni a viselkedését. Vannak férfiak, akik romantikusak, így az ember lánya hozzászokik az ilyesmihez. Hát, Kieran nem ilyen volt. Ő a maga módján volt romantikus, szerettem vele időt tölteni, és a sajátos kommunikációs csatornáin éreztette velem, hogyan is érez. Én pedig nem féltem viszonozni ezeket az érzéseket; na jó, az elején eléggé viszolyogtam, de azok az idők elmúltak. Én vámpírvadász vagyok, nem a boszorkányok ellen fogadtam bosszút. Bár... ez igazából csak egy a sok szabály közül, amit megszegtem Kieran kedvéért. - Szokatlan tőled. Nagyon gáz lenne, ha én felejtettem volna el évfordulót - mosolyodtam el ismét, majd beleszimatoltam a levegőbe. Valami nagyon finomat éreztem, de nem gondolkodtam egyelőre ezen. Rájöttem, hogy a miért-eket is el kellene engednem. Úgysem kaphatok tőle egyértelmű választ. A rejtélyek embere. Amit szerettem benne.
Ahogy megpillantottam a megterített asztalt, a tányérokat, az ételeket - amik egyelőre még rejtve voltak pár fedővel -, hátrapillantottam életem férfijára. - Na jó. Mit csináltál? - villantottam felé egy tréfás tekintetet, miközben közelebb léptem. Megfoghatatlanná vált az egész. Bár ezt annak a számlájára írtam, hogy minden szokatlan ijesztő volt számomra. Amire előtte nem volt példa, hát elég bizonytalansággal töltött el ahhoz, hogy tudjam: óvatosan kell lépkednem. - Hm... tényleg elfelejtettem az évfordulónkat?- ültem le a szokásos helyemre. Ezzel a poénkodással igyekeztem leplezni a kialakuló bizonytalanságot.

Kieran && Cora

the only one who saves me is me

Szinte percre pontosan hétkor léptem az ajtó elé. Nem volt egyszerű a mai nap, és erre rátett egy lapáttal Kendra is. Nem számítottam az akciójára, habár már régóta a levegőben volt annak esélye, hogy üzenni próbál Bastiennek. Végre megtörtént. Voltaképpen... örüljünk annak, hogy túlestünk rajta? Ez enyhe túlzás lenne. Arra pedig főleg rá kellett jönnöm, hogy a tanítást kicsit se szeretem annyira, mint azt, mikor nekem kell az utcákat járnom, és szinte készenlétben lennem, ha netán szükség lenne rám. Jobb szerettem kinn lenni, hisz a természetfelettiek elleni küzdelmet viszont véresen komolyan vettem. Bár... ez az egész vadászósdi már nem arról szól, mint annak idején. Tizenöt éve, mikor beavattak, még nem az embereknek kellett rettegésben élnie. Most, beköszöntve az új évtizedet, másból sem állt az életünk, mint félelemből. Bár... én nem félek. Sose féltem. Volt bennem annyi bátorság, hogy megálljam a helyem. Ahogy tiszteltem magam annyira, hogy tudjam, soha, senkinek nem fogok könyörögni az életemért.
Nagy levegőt véve még mindig az ajtó előtt álltam. Valami rossz érzés öltött formát a gyomromban, ami végett szinte alig tudtam elfordítani a kulcsot a zárban. Na, nem erő híján voltam... egy zár nem fog ki rajtam.
Elmosolyodtam, mikor meghallottam Kieran hangját. És valami muzsikát, ami egyáltalán nem az ő ízlésére vallott. Mondjuk... az enyémre sem. Mi történik itt? Ez a kérdés még az arcomra is kiült, mikor felbukkant az előszobában. - A svájci órák ehhez képest... - mosolyodtam el, majd legyűrtem magamról a kabátom, és felapasztottam. - Hosszú. A szöszi üdvözöl - tartott még továbbra is a mosolyom, bár már kezdett némi szemtelenség vegyülni belé. Nem voltak barátok, de... talán ez érthető is. Nem az volt az életcélom, hogy őket legjobb barátokká fejlesszem.
Kiléptem a karjaiból, majd beljebb haladtam a lakásban, de közben a vállam felett visszatekintettem rá. - Minden rendben? - kérdeztem, miután találkozott tekintetünk. Furcsa fényben úszott a szeme. Régóta nem láttam ehhez hasonlót... voltaképpen azóta, hogy megismertem. Ki tudja, talán a mágia.