Tizenhat éves voltam, amikor otthagytam az istenverte családi kúriát... és vissza sem néztem. Csak futottam. Amikor valaki kérdezi, úgy mesélem, hogy eljöttem... de a valóságban futottam... rohantam, lélekszakadva, hogy a tüdőmet épp csak nem kiköptem! Menekültem. Olyan messze akartam kerülni attól a háztól, amilyen messzire csak lehetséges... és... tartottam tőle, hogy ha idő előtt veszik észre, hogy eljöttem, utánam jönnek, és visszavisznek... és tudtam, ha visszavisznek a falak mögé, többé nem szabadulok... Szóval futottam. Meg sem álltam a legközelebbi buszállomásig, ahol felszálltam az első olyan buszra, ami leghamarabb indult, oda, ahová menni akartam. Tudtam, hogy a buszon nem keresnek majd... alantas lett volna az az én családomhoz. Túl gazdagok voltunk hozzá, hogy buszozzunk, sosem jutott volna eszükbe egy ilyen járművön keresni.
Nem is kerestek rajta. Kijutottam a városból, kijutottam az államból, és két napig utaztam, mire Los Angelesből Chicagóba értünk. Barátaim éltek ott, akiket még a nyári táborból ismertem, ahova kilenc éves koromtól fogva minden évben mentem, míg a szüleim a Bahamákon voltak, vagy épp síelni, vagy ami pont eszükbe jutott. Nekik fogalmuk sem volt róla, hová mentem, de mertem volna tippelni, hogy annyira nem is kerestettek... hiszen, ha megtették volna, meg is találtak volna, és megpróbáltak volna hazavinni, de... gyanítom, sejtették, hogy kinyitottam volna a szám az otthoni dolgokkal kapcsolatban, ha ez megtörténik. Ami elég rossz reklám lett volna nekik. Nem is tudom, de azt hiszem, kimondatlan egyezséget kötöttünk távolról, hogy ők szándékosan nem találnak rám, én pedig hallgatok az otthon történt dolgokról. Be is tartottuk a feltételeket. Ők távol maradtak tőlem, és én soha senkinek nem mondtam el az igazat, hogy miért is jöttem el otthonról.
Bő két évig Chicagóban maradtam, a barátaimmal, hol itt, hol ott időzve. Az ő szüleik úgy tudták, hogy az apám zűrös természet, ezért nem szeretek sokat otthon lenni. Megértőek voltak, azt hiszem, látták rajtam, hogy inkább aludnék az utcán, mintsem otthon. Ami igaz is volt, csak azt nem tudták, mennyire zűrös is az apám, és mennyire messze van igazából az otthonom. Tudták, mert megmondtam, hogy nem akarok részletekbe menni, még a barátaim sem tudták a teljes igazságot. Egyszer, az egyik, felvetette, hogy ha annyira zűrös, miért nem megyek a rendőrségre... de... semmi értelme nem lett volna, ezt is megmondtam neki, túl gazdag volt ahhoz az én családom, hogy bármi haszna is legyen. Ha megpróbáltam volna, én jártam volna rosszabbul, ha nem előbb, akkor utóbb. Ha valami csoda folytán le is tartóztatták volna az apám, vagy a gyámhivatal elvett volna tőlük, akkor is, csak idő kérdése lett volna, hogy elérjen a bosszújuk, amiért mindent tönkretettem... Nem kívántam megásni a saját sírom. Megtanultam az idők során, hogy olcsóbb, ha befogom a számat.
Különben is, kész terveim voltak. Már rég. Amik amúgy nem is tetszettek a családomnak sem. De nekem ettől csak még jobban tetszettek.
Azt terveztem - és meg is csináltam -, hogy miután betöltöttem a tizennyolcat, jelentkezem a hadseregbe. Volt okom bőven, hogy zsarnokok és szörnyetegek ellen akarjak fegyvert ragadni... hát meg is tettem. Feltett szándékom volt harcolni... egy jobb világért. Jobbá akartam tenni, magamnak, és másoknak...!
A seregben ismerkedtem meg Nash-el. Hasonló korúak voltunk. És jól megértettük egymást. Hamar legjobb barátok lettünk, sőt, szinte testvérek. Persze, ő sem tudott rólam többet, mint bárki más, de azt hiszem, nem is volt rá szükség, ahhoz, hogy át tudja érezni, bőven megvannak az okaim, miért akarok megharcolni egy jobb világért. És ez volt a legfontosabb, amit érdemes volt tudni rólam. Hogy harcolok valami jobbért.
Furcsa módon, bár nem mondtam neki egyetlen bizalmas részletet sem magamról, de mindig is úgy éreztem, ha valakiben igazán megbízhatok, az ő.
Ezek után, meglehetősen ronda dolog volt tőlem, hogy elárultam... hátba támadtam... vagy nevezzük bárhogy is, azt, hogy nem csak lefeküdtem a húgával, de egész hosszú ideig titokban viszonyom is volt vele.
Nash egyik évben rávett, hogy ne maradjak a szolgálatban az ünnepek idejére, ha már alkalmunk nyílt hazalátogatni, inkább töltsem a hálaadást vele és a családjával.
Valójában, évek óta nem ünnepeltem a hálaadást, meg a legtöbb ünnepet sem, mert nem sok értelmüket láttam. Nálunk otthon ezek mind kínkeservesek voltak, amúgy meg úgy éreztem, ezek a kiemelt napok egyébként is csak arra jók, hogy a családok megőrüljenek az összezártságtól... nekem meg abból kijutott épp elég már az életemben, nem kívántam se megemlékezni ezekről, se hálát adni a kínkeserves évekért... szóval, remekül megvoltam a hálaadás, karácsony, születésnap, és egyéb hasonlók nélkül is.
De Nash olyan... nem is tudom, volt benne valami, ahogy mesélte, mennyire várja, hogy viszontlássa a családját. Persze, tudtam én, hogy léteznek a világon boldog, normális családok is, csak én sosem éreztem magam effélék részesének. Nem gondoltam, hogy bele kéne rondítanom egy szép családi képbe... úgy éreztem volna magam, mint egy rohadt paradicsom a hálaadási pulyka mellett. Úgyhogy, számomra is meglepetés volt, amikor Nash végül sikeresen rádumált, hogy vele menjek haza.
És én hülye még azt gondoltam, lesz végre egy normális ünnep az életemben.
Na, az nem lett...
Fogalmam sincs, hogyan történt. Közhely, de tényleg! Nash húga páratlanul szép lány volt már akkor is, első látásra megtetszett, ezt kár is lett volna tagadnom magam előtt. Az egy dolog, hogy akkor már jó ideje nem volt dolgom hozzá hasonló szépséggel, de nem is arról szólt... tényleg páratlan tünemény volt! Határozott, nagyszájú, cserfes, tűzről pattant kislány... Jó, nem volt már kislány, szó sem volt róla, érett nő volt, de Nash mindig úgy beszélt róla, mintha még csak gyerek lenne. Azt hiszem, a családja szemében akkor még bőven az volt.
De én ebbe a képbe alaposan beletenyereltem, amikor akkor este, a ház urai arra értek haza, hogy "megrontottam" a szemük fényét, a nappaliban, a kanapén. Persze, védekezhettem volna azzal, hogy Liv kezdte, nem én, és hogy én meg akartam állni, de a tüzes kis démon nem hagyott túl sok más lehetőséget, mint hogy megadjam magam neki...! De mégis, hogy nézett volna az ki, ha azzal védekezem a legjobb barátom előtt, amiért lefeküdtem a húgával, hogy "Bocs, haver, rám mászott a kiscsaj, és nem bírtam végül!"... na nem... ez aztán minden lett volna, csak emberhez méltó nem. Habár, Liv kezdte, én folytattam. És igen, kívántam a lányt, elvette az eszem, és elkapott bennem valamit... Ő akarta, én akartam, megtettük. Mondjuk, így utólag belegondolva, még meg is úszhattuk volna, ha kibírjuk, míg felmegyünk a szobájába... de nem, mi csak a kanapéig jutottunk, persze, hogy lebuktunk.
Aznap este véget ért a barátság Nash és köztem. Nemigen éli túl egy barátság, ugyebár, ha az egyik fél elveszi a másik fél húgának szüzességét, és ezen rajtakapják a végén. Furcsamód, mikor egykori legjobb barátom kidobott a házukból, párhuzamot éreztem, aközött, ahogy onnét távoztam, és aközött, mikor anno elhagytam az otthonomat. Ami elég fura volt, hiszen távolról sem az én otthonom volt az a ház, és az nem az én családom volt, és bár nem volt kellemes élmény, hogy Nash kvázi elkergetett, meg hogy elvesztettem a barátom, de a gyerekkorom rémes élményeit meg sem közelíthette... Mégis, valahogy ott volt bennem az az érzés, hogy egy otthonból "menekülök", az már mindegy is volt, hogy kiéből.
Talán ahhoz lehetett köze az érzésnek, hogy még ha egy röpke észvesztés eredménye is volt az a közös este Livvel, el kellett ismernem, kivételes teremtés lévén, megmozdított bennem valamit, amit azelőtt senki... egy olyan gondolatot, hogy vele még akár egy életet is el tudnék képzelni. Mármint, olyat, mint a szerelmes történetekben szoktak, ház, gyerek, kutya... meg minden. Ami őrültség volt, hiszen semmit nem tudtam a lányról akkor még... vagyis, szinte semmit. Volt egy röpke kalandunk, és volt pár történet, amit hallottam róla, Nash szájából, még korábban, de ennyi volt. Nem is az ismeretségünkre épült ez a furcsa módon romantikus gondolat, hanem az érzésre, amit a lány keltett bennem. Mintha... egy hajó lettem volna, ami rég hánykolódott már a tengeren, mígnem egyszer csak, teljesen váratlanul, rátalált egy kikötőre, és ott egyfajta... megmagyarázhatatlan békére lelt.
Kár, hogy az a béke hamar elillant, Nash betoppanásával. De amint felkapkodtam a ruháim, majd fogtam a cuccom, és eltűntem a házból, a sötét, kihalt utcán sétálva az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy talán jól elcsesztem a dolgokat, de... megérte. És nem csak amiatt, mert a szex akkor este kivételes volt, hanem... mert a lány, akivel átéltem, ő kivételes volt!
Mondjuk, kivételes ide vagy oda, meglepődtem, nem is kicsit, amikor két hét múlva Liv felkeresett. Hát még azon, hogy elnézést kérni jött. Persze, az is furcsa volt, hogy megtalált, végülis... nem hagytam meg a címet, hová jövök el tőlük, már csak amiatt se, mert akkor még nekem se volt fogalmam róla, hova megyek. De, mondjuk, nem is volt agysebészet, a hozzájuk legközelebb talált hotelben vertem tanyát, és a saját nevemen jelentkeztem be, úgyhogy okos lány lévén, nyilván megoldotta az ügyet, mint azt a példa is mutatta, hisz megjelent a küszöbömön. De megmondtam neki, hogy abból a szempontból feleslegesen jött, hogy elnézést kérjen, végtére is, nem fogott fegyvert a fejemhez, én is akartam, amit tettünk. Bármit is gondoltak egyesek, nem egyoldalú dolog volt, és még ha én tartottam is volna magam, ha ő nem kezdeményez, akkor is, utána már nyakig benne voltam a történtekben.
Úgyhogy, ha már eljött, azt gondoltam, meghívom egy közeli kávézóba. És együtt töltöttük ott a délutánt... És a kávézásból, meg a beszélgetésből újabb találka lett. Majd megint egy másik. Meg még továbbiak. Többször is találkoztunk, az elkövetkező hetekben, amíg vissza nem mentem újév után dolgozni. De aztán telefonon tartottuk a kapcsolatot, meg néha írtunk egymásnak. Nash nem jött vissza, mikor én mentem, szóval, nem derült ki, hogy le akar-e puffantani...
Egy ideig ilyen felemás, és persze, titkos viszonyt folytattunk, Liv meg én. Amikor szolgálatot teljesítettem, volt nekünk a telefon és az írás, mikor pedig haza tudtam menni... nos... más otthonom nem lévén, olyankor Liv közelében kötöttem ki.
És egy darabig ez rendben is volt. Izgalmas volt ez a közös titok, és... Liv mellett... más embernek éreztem magam. Mellette úgy éreztem, mégis csak szép az élet.
De idővel... be kellett látnom, a rózsaszín ködben jó nekünk, viszont bármikor arcul üthet a valóság. És nem, nem attól féltem, hogy jön Nash és cafatokra szed, mert "döngetem a húgát"... nem, engem az a lehetőség zavart, istenigazából, hogy én, mint katona, bármikor otthagyhatom a fogam, és... valahogy nem lelkesített, hogy Liv egyszer csak kapjon egy telefont, arról, hogy lelőttek, felrobbantottak, vagy hasonló. Nem szántam neki az özvegy szerepét. Ez az érzés akkor kezdett hatalmába keríteni, mikor először megfordult a fejemben, hogy megkérhetném a kezét... Akkor épp hazafelé tartottam, és hallgattam egy bajtársam áradozását, akit a menyasszonya várt haza, szíve alatt az első közös gyerekükkel. Hallgattam a terveit, hogy miután hazaért, mennek házat nézni, és hogy mennyit vitatkoznak a gyerekszoba színén, de úgyis az asszony fog győzni, mert, tanuljam meg, a nőnek mindig igaza van... Én meg csak elképzeltem önkéntelenül is, milyen lenne, az ő helyében lenni... ha Liv meg én várnánk gyereket... és elképzeltem, hogy nálunk is biztosan Liv győzne, ő választana színt a gyerek szobájába. Innen meg valahogy eljutottam oda, hogy sosem akartam gyereket... sosem volt előttem követendő jó példa a szülőket illetően, így nehezen tudtam elképzelni, hogy én apa legyek... de aztán, azt gondoltam, ha Liv lenne a gyerekem anyja, még akár jól is mehetne... És innen jött az érzés, hogy nesze nekem, már a jövőt tervezgetem ezzel a lánnyal... és hogy vele el tudnám képzelni a házasságot... egy életet, együtt a sírig...
De erre jött a szürkülő jövőkép ábrándja, hogy "feltéve, ha megérném"... Mert mi van, ha nem? Persze, rögtön a legrosszabb eshetőség ugrott be, hogy Liv a feleségem lesz, teherbe esik, erre meghalok, és magára marad a gyerekkel, aztán gyászolhat. Hiába, az optimisták szobrát se rólam mintáznák...
Gáz gondolatmenet lett a végére, de bogarat ültetett a fülembe. Házasság, gyerek... én és Liv... és ott maradt bennem az érzés, hogy igen, boldog ember lennék, ha megkérném, és ha igent mondana, de vajon... van jogom magamhoz láncolni? Azért a főnyereménytől messze voltam...
És ez az egész felemásul jó és rossz gondolatsor addig-addig kígyózott bennem, hogy az lett a vége, egy bő hónappal később, mikor készültem vissza... hogy szakítottam Livvel. Persze, nem fejtettem ki az igazi okaimat, neki csak annyit mondtam, élnie kell az életét, ahelyett, hogy folyton rám vár. Tudtam, hogy megfutamodás-szagúan hangzik, és béna szöveg ez, de... nem volt szívem olyat mondani neki, hogy már nem szeretem... vagy hogy találtam jobbat, vagy másvalakit... Csak kértem, hogy élje az életét, és ne akarjon tovább mellettem időzni. Aztán otthagytam.
Eljöttem és többször... nem mentem vissza oda, hogy véletlenül se fussunk össze. Féltem, ha újra szemtől szemben állnék vele, még a végén megmondanám, hogy az ő érdekében dobtam, mert túlságosan szeretem.
És bevált a dolog, mert... Liv többé nem keresett. És én évekig nagyon ügyesen be tudtam mesélni magamnak, hogy elmúlt, ami közöttünk volt, hogy már nem hiányzik, és már nem szeretem.
Mondjuk, olyan szar szöveg volt, hogy még én se vettem be, de mást nem tehettem, azt gondoltam, jobb lesz neki nélkülem... úgyhogy, hinnem kellett saját magamnak.
Aztán pofára estem. Alaposan. Évekkel később. Egy nap arra értem vissza a bázisra, hogy egész nap nagyon próbáltak elérni egy New York-i hivatalból, akiket vissza kell hívnom, amint tudom. Én naiv, tudom, rosszul hangzik, de abban bíztam, hátha azért kerestek, hogy értesítsenek, apám fűbe harapott, miközben az ottani házában számolgatta a millióit...
De nem jött be.Egész pontosan, a gyámhivatal keresett olyan eszeveszettül... azzal az infóval, hogy van náluk egy gyermek, akinek az anyakönyvi kivonata szerint én vagyok az apja, és aki azért került hozzájuk, mert az édesanyja tisztázatlan körülmények közt eltűnt, és nem találtak más rokont, aki felelősséget vállalhatna a kisfiúért, csak... engem, az apját.
Talán mondanom se kell, rögtön levert a víz... mert hát, nem volt egy bonyolult számítás... évek óta nem volt más nő, akihez hozzá nyúltam volna, csak... Liv. Ő volt az utolsó, őutána egyszerűen nem kellett más... csak rá tudtam gondolni. És a kedves hölgy a vonal túlfelén meg is erősítette, az anyakönyvi kivonatban Liv neve szerepelt, mint anya, és az enyém, mint apa.
Kemény felismerés volt. Gyerekem született Livtől... a kora alapján akkortájt fogant, mielőtt szakítottam vele... ő meg nem szólt, inkább vállalta egyedül... És biztos nem mondta el otthon, kitől van, mert különben Nash már eljött volna kiherélni...
De, apropó Nash, hiába kérdeztem a hölgytől, miért nem Nash kapta a gyereket, miért van náluk, ő nem tudta, mi lett egykori barátommal, annyit tudott nekem ismételgetni, hogy más rokont nem találtak meg, csak engem... Én meg nagy szószban voltam, mivel ekkor még majdnem két hónapom volt vissza a hadműveletből... nem ugorhattam csak úgy haza, mert kiderült, hogy évekkel ezelőtt teherbe ejtettem egy lányt, aki most eltűnt személy lett...
Végül, kénytelenek voltunk annyiban maradni a hölggyel, hogy a fiam, Jeremiah - azaz, Jerry, ahogy állítólag az anyja szokta hívni -, náluk marad, az állam gondozásában, míg haza nem tudok térni.
Mondjuk, ha azt hittem, az első hónap kemény volt, míg vártam, hogy mehessek a gyerekhez, és előkeríteni a szeretett nőt, hát... tévedtem... a második, és egyben utolsó hónap sokkal keményebb volt, miután egy nap megint telefont kaptam. Kezdtem megszokni, hogy sokkot kapok, ahányszor felhívnak a hivatalból... mert másodjára azt közölték velem, hogy a fiam már nincs az állam gondozásában... ugyanis kiadták őt a nagyszüleinek.
És megint levert a víz... szentségeltem is magamban rendesen, miközben a falba rúgtam párszor magam mellett, és nagyon nehéz volt finoman kérdeznem meg, hogy hogy a fenében kerülhetett erre sor?! Ki mondta nekik, hogy adják oda a nagyszüleinek a gyerekem?! Persze, a hivatalban nem értették, mi a gondom ezzel, ők kedves, udvarias, jól szituált embereknek látták a szüleimet, amikor valamilyen okból kifolyólag, ők megjelentek ott, hogy elvigyék a fiam, és magukhoz vegyék, míg én távol vagyok. Nem is kellett sok, hogy lecsapjam a telefont, és tárcsázzam a New York-i házunk telefonszámát. Egész biztos voltam benne, hogy ott vannak, és hogy nem változott meg az évek során a szám...
És jól is gondoltam. Hamarosan felvette az anyám. Ő látszólag meglepődött a hívásomon, de az apám, akinek rövid úton átadta a készüléket, na, ő már kicsit se volt meglepve. Azt is mondta, már várta a hívásomat. Így, jobb ötletem, és higgadt önuralmam nem lévén, kapásból meg is fenyegettem őt, hogy ha a fiamnak csak egy haja szála is meggörbül, vagy bármilyen más kárt okoznak benne, míg ott van, akkor esküszöm a mindenható Istenre, nem állok jót magamért, és rájuk omlasztom azt az istenverte házat! És azt hiszem... hirtelen nem tudta eldönteni, komolyan mondom-e...
Ezután, mondtam, hogy beszélni akarok a gyerekkel. Amit apám először nem akart hagyni, de aztán, amikor megfenyegettem, hogy felhívom a rendőrséget, meg a sajtót, és kitálalok az egész gyerekkoromról... akkor végül átadta neki a kagylót.
Előtte csak párszor beszéltünk telefonon... mert inkább személyesen akartam megismerni a gyereket, de... azt akartam, hogy ő tudja, nincs egyedül, és elmegyek érte. Ezúttal is lényegében ezt mondtam el neki. Hogy pár hét, és érte megyek. De a másik fontos dolog, amit mondtam neki... az az volt, hogy óvakodjon a nagyapjától, és ha az öreg bármilyen módon is bántani próbálja őt, hagyjon ott csapot-papot, és fusson, ahogy a lába bírja, ne nézzen vissza, csak fusson, míg rendőrőrsöt nem talál, és mondja meg nekik, miért futott el, meg azt is, hogy eszükbe se jusson oda visszavinni, hanem engem hívjanak!
És ezután minden este telefonáltam. Minden este beszéltem a gyerekemmel, megkérdeztem jól van-e, és minden este megmondtam apámnak, hogy ha bántja a gyerekem, akkor megölöm!
Így telt el az utolsó hónap. Már szinte a perceket is számoltam, mikor indulhatok végre haza... és amikor végül eljött az a nap, egy-két dologban egészen biztos voltam. Az egyik rögtön az volt, hogy többet nem jövök vissza. Eleget háborúztam, és mostantól a fiamnak van rám szüksége! Eddig volt anyja, de most perpill csak én vagyok neki! Liv volt a második dolog, amiben biztos voltam. Hogy megkeresem, bárhol is legyen. És egy dolgot neki kell tudnia, egyet meg nekem... Neki tudnia kell, hogy még mindig szeretem. De nekem is tudnom kell, miért nem mondta el, hogy gyereket vár tőlem?! Sejtettem a választ, de tőle akartam hallani.
Őszintén szólva, cseppet sem dobott fel az érzés, hogy ennyi év után ismét viszontláttam az egykori otthonomat. És a szüleimet sem volt élmény viszontlátni... Az egyetlen, akit élmény volt látni... a fiam volt! Furcsa érzés volt, az biztos, de az is az volt, hogy ez lett... életem legjobb pillanata! És klassz kis kontraszt volt, egymás mellett, a szüleim, akikkel kölcsönösen pokolra kívántuk egymást, és a fiam... aki az új Mennyország volt számomra, a legtisztább, legártatlanabb, és legjobban sikerült dolog, amihez valaha közöm volt! Abban a pillanatban, amikor megöleltem, tudtam, hogy akárhogyan is lett ő, nem bánom, hogy lett... talán az anyjával még lesznek csatáim, mikor majd megtaláljuk, de... mindegy, akartam azokat a csatákat, mert szándékomban állt vele együtt felnevelni a fiunkat!
A látogatás a szüleimnél gyors volt, és velős. Először, megöleltem a fiam. Utána megkérdeztem, hogy jól van-e. És nagyon figyeltem minden rezdülését, amikor válaszolt, a legkisebb jelet is keresve, igazat mond-e nekem, mikor azt mondta, hogy jól van. Mert ezt a kérdést sok-sok alkalommal megválaszoltam én is gyerekként, és én hazudtam, szinte mindig. De ő igazat mondott.
Ezután, a vállára téve a kezem, elindultam vele be a házba. Mikor elmentünk apám mellett, csak annyit morogtam oda neki az orrom alatt köszönésképpen, hogy "Szerencséd!", és tudtam, hogy tudja, mire értem a dolgot.
Már Jerry szobájában - az én régi szobámban - voltunk, és pakoltuk össze a gyerek holmiját, mikor a szemem sarkából láttam, hogy anyám megállt a küszöbön.
- Maradhatnátok... - kezdte, de a szemem villant, ahogy ránéztem, mire elhallgatott. - Az apád megváltozott, már... - próbálkozott, kis szünet után ismét, de felmorrantam.
- Ha ennyire beszélgethetnéked van, inkább azt mondd el, honnét tudtátok meg, hogy a gyerek a gyámügyeseknél van? Vagy hogy egyáltalán létezik? Őket figyeltettétek, vagy engem? Vagy mindhármunkat? Talán azt is tudjátok, hol van Liv?! - sorakoztak a kérdéseim, amikre még érdekelt is volna a válasza. Mert megkérdeztem, és nem a gyámügyes hölgy szólt nekik... ők jelentek meg ott. És akkor már érdekelt, tudnak-e valamit Livről, vagy... benne volt-e a kezük az eltűnésében?! Anyám hazudozása nem érdekelt, arról, hogy apám már nem olyan, mint régen volt. A szörnyeteg szörnyeteg marad, nem változik meg, ennyi volt erről a véleményem. Egyedül az érdekelt, hogy a lehető legtávolabb vigyem tőlük a gyerekemet!
Persze, a kérdéseimre nagyrészt nem felelt, csak annyit mondott, hogy nem tudnak Livről. Vonakodtam hinni neki, de nem a gyerek előtt akartam rámászni a kérdésre. Egyelőre, nem zártam le a témát, csak elnapoltam.
Köszönés nélkül távoztam. Jerry intett párat a nagyszüleinek, mielőtt kiléptünk az ajtón, de utána ő sem nézett vissza rájuk. Azt hiszem, ezt tőlem vette... látta, én hogyan jártam el, és utánzott engem. Nem is tudom, talán kötődési kísérlet a gyerekeknél, utánozzák a szülőt, mert a hasonló a hasonlót vonzza... Nekem ezzel nem is volt gondom. Nem akartam, hogy még egyszer valaha találkozzanak, és terveztem, hogy erről vele is fogok beszélni még, de csak kicsit később.
Az első utunk a gyámügyes hölgyhöz vezetett, megígértem ugyanis, hogy amint hazajövök, bemegyek a hivatalba, elintézni a papírforma-dolgokat.
Még korábban intéztem magunknak egy ideiglenes bérlakást, míg nem találunk magunknak végleges helyet, mert a hölgy megmondta a paramétereket, mit kell teljesítenem, hogy a gyerek törvényileg velem lehessen. Például, kellett egy tiszta, rendes otthon, lehetőleg jobb környéken, és hivatalosan az állásomat sem hagytam még ott, hogy legyen egy állandó, bejelentett munkahelyem, amiből el tudok tartani egy gyereket. Persze, tudta a hivatali hölgy is, mert megmondtam, hogy nem fogok visszatérni többször harcolni, itthon maradok a gyerekemmel. Ezt már csak azért is tisztázni akartam, nehogy azon kezdjenek aggódni a hivatalban, hova teszem a gyereket, míg távol vagyok. Egyelőre katona voltam, papíron, még, de már keresgéltem új meló után, ami jó a gyereknevelés mellé, és volt pár hely, ahová el készültem menni interjúra. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak... hogy senki ne mondhassa azt, nem vagyok jó apának. Bizonyítani akartam Jerrynek, magamnak, kicsit az államnak, és... Livnek is, ha majd hazajön, és láthatja ő is, hogy jó vagyok apának...
Az elkövetkező pár hónapban, sikerült berendezkednünk. Jerry és én vettünk egy házat a spórolt pénzemből, amit szépen berendeztünk magunknak, találtam melót, ami mellett volt időm a gyerekre, és Liv keresésére is, így nem voltam többé katona, helyette, egy, a házunkhoz közeli, kutyakiképzéssel és megőrzéssel foglalkozó helyen voltam ezermester féleség, de a kutyákkal is besegítettem, gondoskodni róluk, meg néha tanítottam őket. Néhanapján Jerry is eljött velem, játszani a kutyákkal. A végén ő is megfűzött engem egy kutyára. Eleinte kicsit húztam érte a szám, de aztán rájöttem, hogy jó ötlet, mert a kutya is vigyáz a gyerekre, így ketten négy szemmel figyeltük őt.
Közben... amikor épp nem dolgoztam, és nem a gyerekkel voltam, akkor Liv után kutattam. Egyáltalán nem tetszett a helyzet, hogy Nash és ő is eltűntek, mégpedig kb. nyomtalanul. Nem tetszett ez, ahogy az a lehetőség sem, hogy visszamenjek a szüleimhez, és kiszedjem belőlük, ha valamit mégis tudnak Liv eltűnésének körülményeiről. De... végül, leküzdöttem a magam kis... démonjaim, és egyik nap visszamentem.
Mondjuk... nem a főbejáraton át, az is igaz, és nem is jelentettem be, hogy érkezek. Kivártam egy alkalmas pillanatot, amikor a szüleim nem voltak ott. Egy jótékonysági bálra voltak hivatalosak aznap, a városon kívül, így aznap este már nem is voltak várhatóak haza. Kora este elmentek, és utána a személyzet is lassan visszavonult, nyugovóra tért.
Ekkor jöttem én.
Biztos voltam benne, hogy ha a rendőrségnek nincsenek is pontos információi Liv eltűnésének körülményeiről, például, hogy önként ment-e el, vagy elrabolták, de... arra a nyakam tettem volna, hogy a szüleim megfigyeltették őt és a fiam, tehát tudhatják, hogyan tűnt el Liv pontosan, így akadhattak a fiam nyomára is. És nyilvánvalóan nem adták át az információikat a hatóságoknak, mert akkor azt is meg kellett volna mondaniuk, hogy honnét szedték az infót.
Még akár mázlinak is nevezhettem volna, hogy tudtam, hol van apám dolgozószobájában a széf, de... tulajdonképpen nem mázli volt, gyerekként tucatnyiszor láttam már. És abban is teljesen biztos lehettem, hogy amilyen önimádó szemétláda, a kódot sem változtatta meg azóta sem...
Igazam is lett. A születésnapja volt a kód. Ahogy régen is.
A széfben volt sokféle dolog, ami nem érdekelt, például pénz, ékszerek, útlevél, mindenféle iratok, de... volt egy kisebb boríték is, benne egy pendrive, melyre az volt ráírva tollal, hogy "Olivia". Egy másik borítékra pedig, amiben egy másik pendrive volt, azt írták, "Jeremiah". Ezeket magammal vittem.
És igen, tudtam, hogy apám rá fog jönni, hogy én voltam. Ami pedig nem érdekelt. Mert mit is tehetne ellenem? Talán feljelent betörésért? Vagy lopásért? Csak tessék, én meg majd elmesélem, hogy mit loptam el. Meg hogy ő titokban megfigyeltette a nőt akit szeretek, meg a fiamat, és nem jelentett egy dokumentált emberrablást! A rendőrség és a sajtó zabálná a beszámolómat, ebben biztos voltam!
Otthon aztán, mindkét pendrive anyagát alaposan átnéztem. Jerryt illetően... kb. mindent tudtak róla, a születésétől fogva. Megvolt apámnál a születési anyakönyvi kivonata másolata, mindenféle orvosi papírok a születése idejéből, minden oltásáról tudtak, még arról is, mikor volt orvoshoz víve náthával... Sok fénykép is volt róla, persze profi munka, de lesifotók, ahogy Liv babakocsiban tolta, ahogy később a játszótérre vitte, ahogy az utcán sétáltak, meg mindenféle. Még arról is volt fénykép, amikor egy rendőr bevitte a fiam a rendőrségre, ahonnan egy szociális munkás vitte el egy otthonba, ahonnét ugye aztán a szüleim elvitték. Ez utóbbiról érdekes módon már nem volt fotó...
Liv anyaga hasonló volt, annyi különbséggel, hogy róla adatok terén csak egy általános gyűjtemény volt az alap adataival, név, születési hely és idő, a szülei és a testvére neve, az iskolái, munkahelyi adatok, stb. Meg fotók, videók. Főleg olyanok, mikor a gyerekkel volt, de voltak egyszemélyesek is, mikor a boltba ment, vagy dolgozni. És végül volt egy rövid videó. Arról, amint elrabolták őt. Időponttal, címmel ellátva.
Talán mondanom sem kell, rögtön odamentem körülnézni. Kicsit se érdekelt, hogy az éjszaka közepe volt, "szerencsére", aznap Jerry az egyik kis barátjánál aludt az utcában, így nem volt gond, hogy kire hagyjam, míg elmentem betörni, és aztán megnézni a helyet, ahol elrabolták az édesanyját.
Magam sem tudom, mit reméltem ott találni, amit a felvételen még nem láthattam, hiszen mikor történt már az eset... De úgy éreztem, oda kell mennem, a saját szememmel kell látnom a helyet, amiről bizonyítottan tudhattam, hogy Liv ott volt még "nem olyan régen"...
A fene sem gondolta volna, hogy amint ott sétáltam a sötét utcán... a nőbe botlok majd épp bele, akit kerestem...!
Vajon a sors akarta így?!
A helyzet abszurditása, ahogy megláttam, és amilyen a helyzet volt... hirtelen nem is érdekelt, még arra sem gondoltam, hogy titkolózott, hogy évek óta nem érdekeltem, és már rég szakítottam vele, mégis... egyszerűen mintha mázsás súly esett volna le hirtelen a mellkasomról!
Ahogy eléje léptem, finoman megérintettem egyik karját, csak hogy biztos lehessek benne, nem álmodom...
- Úgy aggódtam! - öleltem magamhoz finoman, de mondhatni, hogy ellenkezést nem is tűrve... nem mintha úgy festett volna, mint aki tud ellenkezni, mert pont úgy festett, mint akit egy évig tartottak fogságban... hisz tényleg úgy is volt...
Elképzelni se tudtam, hogy kerülhetett épp most, épp ide, mikor én is épp itt jelentem meg, de talán valaki szeret minket odafenn, a fene tudja, nekem csak az számított hirtelen, hogy látom, itt van, és... megölelhettem!
- Gyere, menjünk innen! Végre megvagy! - Finoman karoltam át a vállait, hogy segíthessek neki, mert úgy láttam, nem áll a legstabilabb lábakon, már nem is igazán sétált, inkább vánszorgott csak, ahogy elindultam vele a kocsim felé. Szerencsére nem volt messze tőlünk. Kinyitottam neki az ajtót, és finoman beültettem az anyósülésre, utána megkerültem a kocsit, és beültem mellé, és... egy pillanatra eltöprengtem, ahogy a kulcsért nyúltam volna, hogy indítsak.
- Most már minden rendben lesz! Hová vigyelek, a kórházba, a rendőrségre... vagy haza hozzám? - fordultam feléje, és kérdeztem meg aggódva, amit magam nem igazán éreztem volna helyesnek eldönteni.
És bevallom... talán gonoszul hangzik, de... direkt nem mondtam meg neki rögtön, hogy tudok a gyerekünkről, és velem él... Őszintén szólva... tudni akartam, képes-e még most is eltitkolni előlem a dolgot, vagy... győz-e az anyai vágy, hogy megtudja, hol a gyerek, és rákérdez-e nálam, hogy tudok-e róla, és velem van-e? Mert nyilván sejti, hogy valaki vigyázott a fiúra, míg ő el volt tűnve... és, bár nagyon szerettem volna tudni azt is, mi történt vele, és hogy került most ide, de... volt bennem egy pici, gonosz rész is, ami tudni akarta, vajon itt és most... belehazudik-e a szemembe a gyerek létezését illetően, vagy végre... kimondja, hogy van egy közös gyerekünk?! Amit ugye én már nagyon jól tudtam, de ő nem tudta, hogy én tudom...