szerepkör

2013. 01.25.
Nem kell sokat látott öregnek lenni ahhoz, hogy az ember lánya borzalmas dolgokat tapasztaljon meg. Épp elég 18 évesen megélni, milyen érzés elveszíteni azt a személyt, aki a legközelebb állt hozzánk. Apám még a születésem előtt elhagyott minket, azt sem tudom, ki ő, anyám meg éjjel-nappal dolgozott, csak hogy én ne nélkülözzek. Tulajdonképpen a nagymamám nevelt fel, akinél erősebb asszonnyal a mai napig nem találkoztam. Van azonban olyan betegség, ami akkor is legyűrne, ha te lennél a világ legstrapabíróbb embere. Épp a nagykorúságom ünnepeltem a barátaimmal, mikor jött a telefon: a mama kórházba került, mert rosszul lett. Előtte is észrevettem már, hogy sokat fogyott, meg fáradékonyabb, de a korára fogtam. Mekkora hiba volt! Talán ha odafigyelek rá úgy, ahogy ő is rám, talán megmenthettem volna. Most itt ülök a csont és bőr asszony mellett, fogom a kezét, és imádkozom. Imádkozom a természet felett álló világhoz, hogy ha már elveszik tőlem, legalább ő ne szenvedjen.
- Lolácskám, már megint el vagy keseredve. Hányszor mondjam még el, hogy nem kell egy ilyen vénlányt siratni? Ez az élet rendje, amit a természet ad, azt vissza is veszi. Emlékszel hányszor mondtam ezt neked? - Felpillantottam a merengésből. Rég nem volt ilyen tisztán a tudatánál, sőt, az orvos váltig állította, hogy már nem is lesz. És most mégis hozzám beszél, tisztán és érthetően.
- Hogyne emlékeznék - mosolygok rá. Igen, akármennyire is rosszul érzem magam, az életbölcsességeit hallva kevésbé fáj.
- Jól figyelj most, Lola. - Komoly az arca, mint aki az élet egyik nagy titkát készül megosztani velem a halálos ágyán. - Van egy nagy titka a családunknak. Szégyellem, de nem mertem elmondani neked, mert nem szerettem volna, hogy úgy járj mint anyád. Tudod, őt apád az előítéletei miatt hagyta faképnél, terhesen.
- Miért volt előítéletes az az ember? - kérdezek vissza. Sose beszélünk apámról, ha meg igen, akkor csak futólag, és "emberként" emlegeti ő is, és anyám is.
- Egy ősi család leszármazottjai vagyunk. Az én anyám, akiről te a neved kaptad, egy igazán különleges asszony volt. Különleges, a maga hibáival. Boszorkány volt, aki a saját életének megkönnyítésére használta a mágiát. Így elvették az erőnket, és az egyszerű halandók életére kárhoztattak minket. Azt hiszem, ezt a betegséget is a büntetés részeként kaptam.
A döbbenettől szóhoz sem tudtam jutni. Boszorkány van a családban? Ismerem az egyre durvábbá váló helyzetet az emberek és a természetfelettiek között, hallottam a boszorkányokról is, akik szövetségre léptek más fajok képviselőivel, de hogy mi egy ősi boszorkány család lennénk? Az képtelenség.
- Látom, mi folyik itt manapság, Lolácska. Ezek a boszorkányok nem tudják, mit tesznek, ha azt a szörnyet hatalomra emelik. Vissza kell szerezned a mágiát, kicsi unokám. Megvan benned a képesség, már a születésedkor éreztem. A karkötő, amit a születésnapodra kaptál, az utolsó mágia által kovácsolt családi ereklyénk. Viseld büszkén!  És légy erős!


2020.01.25.
A beszélgetésünket követően a nagymamám végleg eltávozott az élők sorából. Ez így nem egészen pontos, mert a kezelőorvosa szerint én végig egy halott ember kezét fogtam, és csak magamban beszéltem. Még azt is kitalálta, hogy az én fejemben nincs minden rendben a gyász következtében, ezt elmondta anyámnak, aki azzal a remek ötlettel állt elő, hogy pszichológushoz kéne járnom. Izgalmas volt, és természetesen ő sem hitt nekem. Mindenki elfogadta a természetfeletti létezését, de a szellemekét nem, hát milyen világ ez?
Mindenesetre betartottam a nagyinak tett ígéretemet, és beleástam magam a kutatásba. Lola Eleanor Taylor, a dédnagymamám ravasz asszony volt. Mielőtt elvették tőle az erejét, voltak már apró botlásai, ám ami a végleges döntéshez vezetett, az olyan súlyos bűntett volt, amire nincs bocsánat. Az írott történet nem részletezi, mi volt ez a cselekedet, így innentől kezdve sötétben tapogatóztam. Ugyanígy vagyok azzal is, miként tudnám visszakapni az elveszett mágikus képességeinket is. Átrágtam magam az összes létező irodalmon, belógtam a boszorkányok egyik elhagyatott titkos találkozóhelyére, de az égvilágon semmit nem találtam, néhány pókot leszámítva természetesen. Aztán elmentem egy nagyobb kovenhez, próbáltam lobbizni náluk, elmondani, mennyire mások vagyunk már, de szó szerint kinevettek, és mocskos embernek neveztek.. Elmentem hát máshoz, ők szóba sem álltak velem, csak egy fura tekintetű boszorkánytól kaptam egy még furább félmosolyt..Már-már ott vagyok vele, hogy feladom, nem tudom teljesíteni,a  nagyi ne várja el ezt tőlem.
Egyébként is, néha baromira nehéz koncentrálnom a munkámra, pedig a kórházban igazán nem mindegy, mennyire bukik elő a szétszórtságom. Néha így is elhagyom a tollam, a névtáblám, nem hiányzik hogy emellé még valami végzetes hibát is elkövessek. Sandra, ismertebb nevén Dr. Sinclair is ugyanezen az állásponton van. Imádok vele dolgozni, látszik rajta, hogy szívén viseli a betegei sorsát, ugyanakkor ő is titkokat őriz, ezt már a megismerkedésünk pillanata óta érzem rajta.
Na, ideje is lenne dolgozni mennem. Csak ne viszketne ennyire az a valami a hátam közepén...