Már csak mi hárman vagyunk a helyiségben, valamikor az utolsó vendég is kirohant az ajtón és a pincérek is eltűntek a szemem elől. Atlas kérdésére megrándul a szám széle, mert tisztában vagyok vele, hogy mit érdemelnék azért ahogy viselkedtem de nem akarom, hogy ki kelljen mondanom. Szégyellem magam de a méltóságom, az a fránya Spellwood vér nem engedi, hogy még ennél is jobban megalázzam magam. Az eddig a nyakamon virító sebet szorító kezemet most összefonom a mellkasom előtt, mintha átölelném magam, mintha ezzel most egy védelmi falat vonnék magam köré Atlas metsző tekintete ellen. Mintha bármit is érne, mintha kint tudnám tartani, mintha így annyira nem esne rosszul az ahogy néz. Ezt tökéletesen elcsesztem.

Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet közelebb menni a kettősükhöz, hogy ezzel most még inkább felbőszítem Atlast vagy ellenkezőleg, talán nyugtató hatással fog bírni az érintésem. De nem is ezért lépkedek felé – a szándékaim megint csak önzőek, még nem akarom elengedni vagy ha mégis kiparancsol a házából akkor legalább utoljára hadd érezzem azt a furcsa szikrázást az ujjaim alatt ahogy a karjához érek. Igyekszem ignorálni a torka mélyéről feltörő morgást ahogy a tenyerem az alkarjára siklik ahogy ignorálom a másik vámpír esdeklő pillantását. Talán egy picit sajnálom szegényt, csak rosszkor volt rossz helyen – talán most először volt meggondolatlan, talán azt hitte, hogy mindent megkaphat. Egyetlen rossz döntés és máris szorul a hurok – vagy jelen esetben Atlas karja – a nyaka körül. Miattam.

Ha nem lennénk most olyan helyzetben amilyenben, ha nem ástam volna már meg a kapcsolatunk sírját az előbb akkor most megkérdezném, hogy mit értett azalatt, hogy régen belőle is mindenki akart egy szeletet. Most viszont kénytelen vagyok befogni a számat, kicsit lecsitítani a kíváncsiságomat elvégre most tényleg nem ez a legalkalmasabb pillanat az ilyen beszélgetések kezdeményezésére.

Nem mozdulok várom, hogy meghozza az ítéletet a fiatal vámpír fölött, hogy elengedje és utána engem is kipenderítsen. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el így ahogy az ujjaim a karjára fonódnak, ahogy az ő karja még mindig szorítja a vámpír nyakát. Még mielőtt átfutna az agyamon a gondolat, hogy talán jobb lenne ha én lépnék elsőnek, ha most fordítanék neki hátat, megremeg a karja. Ez pedig visszaránt a valóságba a tekintetem az arcára siklik hátha képes leszek kiolvasni valamit belőle, hogy most vajon mire gondol de abban a pillanatban megmozdítja a karját. Az én karom pedig tehetetlenül hullik le róla majd olyan hang üti meg a fülemet, amit nem hallottam még ilyen közelről és egy jó pár másodpercig az agyam nem is tudja mihez társítani a dolgot. Egészen addig míg meg nem látom, hogy pontosan mi is okozta az egészet. Megfagy az ereimben a vér.

Talán a hörgés a legszörnyűbb, utána a rám csapódó vér aztán meg az egész látvány ahogy eldől a férfi teste a hatalmas vértócsába amit a fejének letépése okozott. Lefagyok. Egy pillanatra én vagyok ott a vértócsa közepén egy másik élettelen test mellett egy másik időben, én görnyedek össze a fájdalomtól és belőlem szivárog a vér. Atlas hangja üti meg a fülem és végre képes vagyok elszakítani a tekintetem a borzalmas látványtól és már nem látom se magamat, se Drewt csak egy halott vámpírt. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy nem érzek semmit. Sikítanom kellene vagy legalább elborzadni, de nem teszem egyiket sem. Bár ez még lehet, hogy csak a sokk hatása és az egész elmém ignorálja azt a képet amit elé tárul, hogy majd ha úgy érzi, hogy biztonságban vagyok akkor rám zúdítsa az egészet.

Üres tekintetem Atlas kezére siklik és nem tudom, hogy most pontosan mit is vár mert még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Megrázom a fejem, végignézek magamon, a ruhámat több helyen vörös pöttyök borítják, ahogy a karomat is szóval nem is tűnik annyira rossz ötletnek lemosni magamról ezt az egészet. A vért, a sokkot meg a szégyent meg még valamit, amiről nem is tudom, hogy pontosan micsoda.
- Egy habfürdő jól esne – bólintok végül, az ujjaim a karját keresik, hogy legyen egy biztos pont a bizonytalan lépéseim mellett. Ahogy elindulunk a teremből kifelé még egyszer utoljára hátranézek a vállam fölött, mintha meg akarnék róla bizonyosodni, hogy ez most tényleg megtörtént. A fej nélküli tetem még mindig ott hever ahol eddig. Várom, hogy érezzek valamit. Megbánást, sajnálatot, bűntudatot. Undort magamtól amiért eddig nem éreztem semmit. De nem jön se a megbánás, se a sajnálat sőt még az undor se. A tekintetem most Atlast figyeli, ahogy mellettem lépked, maga elé meredve, ahogy megrándul a rágóizma. Eszembe jut, hogy azt mondta nem szereti ha valaki azzal játszik ami az övé. Megborzongok. De nem a félelemtől, hanem valami teljesen mástól.

- Amennyiben lenyűgözöl a tánctudásoddal akkor táncolok veled amikor csak szeretnél, legyen az holnap, holnapután vagy esetleg azután -  dünnyögöm mosolyogva és teljesen biztos vagyok benne, hogy le fog nyűgözni. Miért is hazudok magamnak? Már most le vagyok nyűgözve és gondolkodás nélkül mennék bele bármibe amit kitalál. Azt pedig, hogy még napok múlva is táncolni fogunk, naivan elhiszem és megengedem magamnak azt a jóleső borzongást is ami valószínűleg a tizenhat éves tinilányok körében jelentkezik főként amikor a gimis szerelmük pontosan azokat a dolgokat suttogja a fülükbe, amikre titkon vágytak.

Atlas varázsát azonban gyorsan megtöri a férfi aki úgy gondolja, hogy joga van ahhoz, hogy elhúzzon tőle. Nem ellenkezek – talán pedig az lenne az okos döntés – a kíváncsiságom, hogy vajon mennyire feszegethetem még azokat a bizonyos húrokat, sokkal nagyobb, minthogy a józan – mondjuk már itt is problémába ütköznénk – eszemre hallgassak. Mozdulataim követik a mögöttem levő férfi néma utasításait de a figyelmemet még mindig Atlasnak szentelem.

Egészen addig a pillanatig amíg meg nem érzem a szemfogakat a nyakamon, majd a fájdalmat amint lassan szétárad a testemben. Hallottam olyanokról akik szinte rabjai lettek a vámpíroknak, hogy önként vetették alá magukat annak, hogy kiszívják a vérüket, mert az olyan hatással volt rájuk, mint amit egyetlen droggal sem tudtak elérni. Ami engem illet még nem volt részem egyetlen vámpír harapásában sem – és nem is terveztem még csak kipróbálni sem. Az, hogy megfosztottak a beleegyezésemtől és a vámpír önállósította magát, elképesztően felbosszant. Reagálni viszont nincs időm, túlságosan lassú vagyok hozzájuk képest.  Amit érzékelek az a padlóval éles csattanással találkozó tálca, a szilánkokra törő poharak és egy-két kiáltás ami elnyomja a zenét is. Atlas pedig nincs sehol – legalábbis előttem biztos nincs, a nő aki eddig rajta tekergett most kábán tápászkodik fel a pincérről.

Úgy tűnik nem csak én engedelmeskedek mindenféle ellenkezés nélkül Atlasnak, amikor ilyen hangon oszt parancsokat. A derekamon levő kéz szorítása enyhül így képes vagyok előre lépni egyet majd megfordulni – pontosan ahogy parancsolták. Közben már a zene is elhalkult és a tömeg oszolni kezd csak a legbátrabbak néznek kíváncsian a hármasunkra. Szemügyre veszem az estém elrontóját, ahogy félelemtől tágra nyílt szemei rám merednek és némán arra kérnek, hogy szóljak egy pár szót az érdekében. Egyelőre nem teszem.

A kezemet a nyakamhoz emelem ahonnan még éppen szivárog a vér és felszisszenek amint az ujjaim a sebet érintik. Atlas szavai rántanak vissza és végre képes vagyok Őt nézni, bár ne tenném. Most valahogy más. Nem az aki az előbb még táncra hívott és nem is az aki ránk tört a garázsban. Nyelek egyet bár a torkom száraz és mondanom kellene valamit, de egyelőre csak összeszorítom vörös ajkaimat. Mérges vagyok a férfire aki elrontotta a tökéletesnek ígérkező estét, azt amiben már olyan régóta nem volt részem – ami talán több is lehetne, ha nem látnám azt az tébolyt ami most Atlas szemeiben lángol elpusztítva azt a tüzet amit még percekkel ezelőtt láttam benne. Ami tökéletes tükörképe volt annak ami az én tekintetemben lángolt.

- Elvenném a kedvét attól, hogy valaha is ilyenre vetemedjen a jövőben – töröm meg a pillanatnyi csendet és rájövök, hogy igazából nem is a vámpírra kellene haragudnom hanem saját magamra, amiért hagytam, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. Az előbb még a halálát kívántam most viszont inkább azt szeretném ha engem nyelne el a föld. Bizonytalan léptekkel indulok meg a kettősük felé.
- Engedd el, egy lefejezés nem tenne jót a Gatsby-partijaid hírnevének – Atlas mellé érve kezemet a másik vámpír nyakát ölelő karjára simítom és igyekszem a lehető legnyugodtabb álarcomat magamra önteni, amit nagyon sokszor begyakoroltam már. Minden egyes alkalom még jobban tökéletesítette amikor szóba került Drew, a baleset és az olyan helyzetek amikor saját magam csesztem el valami ígéreteset még azelőtt, hogy igazán az enyém lett volna. Mint most.
- Sajnálom, hogy … - betörtem a garázsodba, hogy el akartam lopni az autódat, hogy varázslattal a földhöz szögeztelek, hogy utána ott hagytalak, hogy azt gondoltam jó játék lesz figyelni ahogy más próbál levadászni, hogy azt gondoltam jó játék lesz figyelned ahogy más kerít be engem – úgy az egészet – végül csak ennyit mondok, mert már túl sok minden miatt kellene bocsánatot kérnem és nem is akarom, hogy tisztában legyen vele: valamiért ez most sokkal jobban fáj, mintha a szorításában nyöszörgő vámpír rendesen belém harapott volna, hogy kiszívja a vérem. Mert Ő mégiscsak egy  vámpír, én meg egy boszorkány – még akkor is ha a rövid ismeretségünk során olyan régóta stabilan álló falak omlottak le amiknek még mindig sértetlenül kellene állniuk.

A lábam még nem mozdul, a kezem még mindig Atlas karján és csak arra várok, hogy történjen valami. Engedje el vagy ölje meg, küldjön el vagy marasztaljon. Csak valami történjen már.

Nem könnyű megálljt parancsolnom magamnak, amikor minden egyes porcikám azon lenne, hogy még közelebb vonjam magamhoz, még tovább csókoljam és még több részét fedezhessem fel. Mindig is szerettem játszani, ha valaki átadta nekem az irányítást és úgy tűnik ez alól az sem képez kivételt, ha egy vámpírnál kell feszegetnem a húrt. Most, hogy megbizonyosodtam arról nem szándékozik letépni a fejemet vagy kiszívni az utolsó csepp véremet is, sokkal bátrabban veszem át az irányítást.
Elégedettséggel tölt el ahogy kábán rákérdez, hogy pontosan hova is akarom előre lendíteni az eseményeket és egy apró mosoly keretében hagyom ott, bár a torkomban dobogó szívem talán nem éppen arról árulkodik, hogy milyen magabiztos és nyugodt vagyok. A heves ritmus viszont már nem a félelemnek köszönhető, azt teljes mértékben elűzte az a mindent elsöprő vágy amit Atlas érintései és szavai okoztak.
Nem követ, ezt érzem már akkor amikor a hagyom, hogy a tömegbe behúzzon a nő. Talán egy picit csalódott vagyok de nem hiszem, hogy ennyiben hagyná az egészet. Az első vodkaszóda legurítása után már lehunyt szemmel élvezem a zenét, hagyom, hogy táncra hívjanak, hogy ismeretlen karok öleljenek körbe - de mindezt csak pár percre, mindenki csak egy-egy aprócska percet kap belőlem.
Már korántsem vagyok annyira részeg, mint amikor betörtünk a garázsba. Jelenleg csak kellemesen bágyadtan érzem magam, ahogy a zene ritmusára ringatom a csípőmet, az érzékeim pedig kicsit cserben hagynak, hiszen nem veszem észre amikor Atlas mögém lép. Abban a pillanatban viszont amikor a tenyere a csípőmre siklik és megérzem a kellemesen férfias illatát a szemeim kipattanak, bőröm pedig tiszta libabőrös lesz ahogy az álla a nyakamat érinti és megérzem a csípőjét.  Hát folytatódhat a vadászat. Elmosolyodok.
- Egy pillanatra sem szerettem volna, hogy miattam hanyagolnod kelljen a saját partidat - hagyom, hogy összefonja ujjainkat majd magával szembe perdítsen. A hirtelen jött közelsége viszont megint letaglóz, arra késztet, hogy visszatartsam a lélegzetemet és elvesszek egy kicsit a perzselő tekintetében.
- Akár többre is - sőt, akár az egész estére a Tiéd vagyok, ezt azonban már csak gondolatban teszem hozzá közben oldalra billentett fejjel mosolygok rá,  eddig mellkasán pihenő kezeimet a nyaka köré fonom és közelebb simulok hozzá. Hagyom, hogy innentől kezdve Ő vegye át a vezetést és követhessem minden mozdulatát olyan közelségben, hogy szinte már meg sem lehet mondani, hogy hol kezdődik Ő és hol folytatódok én.
A parti orgia jellege viszont úgy tűnik nem tűri meg, hogy az ember leragadjon egy bizonyos személynél ahogy az sem zavar senkit, ha a kiszemelt éppen másvalakivel táncol. Így tesz valaki mögöttem is, érzem ahogy az ujjai a félrehúzzák a hajamat, ahogy ajkai a nyakamra tévednek. Eddig Atlas nyakán pihenő kezem most a mögöttem álló férfi - vagy nő? - derekamba markoló ujjaira siklanak és hagyom, hogy elhúzzon a vámpíromtól. Közben egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust Atlasszal még akkor sem amikor a dj egy kicsit lassúbb számra vált. Na nem mintha ne csapnának le rá abban a pillanatban amikor engem elhúznak tőle. Rámosolygok. Lehet, hogy most nem az Ő ujjai kúsznak fel az oldalamon és nem én hajolok a nyakához, hogy csókot nyomjak a bőrére de a tekintetem egy pillanatra sem engedi el az övét, kíváncsian figyelem, hogy vajon meddig hagyja, hogy a mögöttem álló férfi kisajátítson és mikor lesz elege a rátekeredő nőből.Addig  viszont minden egyes mozdulatom amivel követem az új partneremet, neki szól.   Könnyűszerrel használhatnám a telekinézis erejét arra, hogy arrébb penderítsem a lányt de nem teszem. Van abban valami izgató abban, ahogy a fekete körmök végigszántják a mellkasát ahol az inge szabadon hagyja a bőrét.  Bár az én türelmem is véges, egyelőre csak várok.
Egy pillanattal később viszont egy apró, de annál élesebb szúrást érzek a nyakamnál.

Elraktározom nevét az agyam egy hátsó részébe, hogy később, amikor szükségem lehet rá akkor elő tudjam varázsolni onnan. Nem mintha egyébként olyan sok Atlasszal találkoztam volna ráadásul olyannal, aki vámpír. Kicsit még elidőznék olyan gondolatokkal, hogy milyen jól passzol hozzá a neve de ahogy közelebb von magához a lábamba markolva szinte mindent elfeledek és a figyelmemet kizárólagosan az o betűt formázó ajkainak szentelem.

Jóízűen felnevetek amikor azt mondja, hogy nem szándékozik megfosztani az ilyesfajta bajkeveréstől. Mintha egyébként annyira könnyű lenne hatásosan távol tartani az ilyen dolgoktól. Még ha nem is akarattal de valahogy sikerül magam ilyen helyzetekbe sodorni. Tehát ha mégis arra adná a fejét, hogy elvegye a kedvem attól, hogy a jövőben keresztbe tegyek neki – elég kevés eséllyel járna sikerrel, főként mivel a combom belsejét simogató ujjaitól nem akarok még végérvényesen megszabadulni.

Ahol nyelve érinti a nyakamat szinte lángol a bőröm, hajában kalandozó ujjaim pedig erősebben marnak bele a szőkés tincsekbe. Talán még levegőt is elfelejtek venni egészen addig amíg hátrébb nem húzódik és egy picikét is hálás is vagyok érte. Nem kellene ilyen gyorsan elveszítenem a fejemet. Igyekszem gyorsan rendbe szedni magam, kicsit csendre inteni a zakatoló szívemet ami majdnem kiszakad a mellkasomból. Nem én szoktam lenni az a fél, aki ilyen gyorsan hagyja, hogy hirtelen felemésszék azok a hatalmas lángok, amiket a másik érintése gyújt. Nem-nem.

Az autó kapóra is jön, hogy egy kicsikét kiszellőztessem a fejem és összeszedjem magam. Sok időt ugyan nem kapok, de ez is tökéletesen elég, hogy újból visszarázódjak az eredeti Bethia szerepébe, aki nem hagyja, hogy elcsavarják a fejét az első találkozásnál. A motorháztető hidege is józanítóan hat ahogy kicsit rádőlök miközben Atlast újból csak centik választják el tőlem. Összerezzenek amikor a következő pillanatban már félig ülőhelyzetben találom magam az autón. Ahogy előrenyomul a ruhám széle még jobban felcsúszik még több szabad felületet kivillantva a lábamból. Nem foglalkozok vele. Ujjaim a combom mellett pihenő kezét cirógatják mielőtt elindulnának felfelé közben szórakozottan elmosolyodok a furcsa dicséretre. Valóban nem ilyen büntetésre számítottam amikor korábban bevágta előttem az ajtót miután megpróbáltam elmenekülni előle.

Az, hogy átadja a döntés jogát még jobban az én malmomra hajtja a vizet. Eddig a karján pihenő ujjaim most az álla alá nyúlnak, hogy kicsit közelebb vonhassam magamhoz. Talán nem volt éppen a legjobb ötlete, hogy rám bízza az este további kimenetelét. Egy pár másodpercig még szótlanul bámulom a tökéletes száját, az igéző szemeit amikből már eltűnt a harag és talán ugyanúgy lángol mint a tekintete, mint az enyém.
- Miért állnánk meg itt? Lendüljön csak előre – elmosolyodok és közelebb hajolok hozzá, ajkaimmal először csak finoman érintve az övét apró csókot kezdeményezve, de nem elégszem meg ennyivel. Ahogy egyre követelőzőbbé válnak az ajkaim úgy simulok az egész testemmel még közelebb hozzá, kicsit lejjebb csúszva az autón egészen addig míg meg nem érzem a padlót a talpam alatt. Akkor elhúzódok tőle.
- Lendüljön előre, egyenesen vissza a házibuliba – intek a fejemmel az ajtó felé és eddig nyakán pihenő kezem most a mellkasa szabad részére siklik, hogy finoman de határozottan ellökjem magamtól és megindulhassak az ajtó felé. Most nem nyúlok a kezéért, nem fűzöm össze az ujjaimat az övéivel és csak reménykedek benne, hogy követni fog. Kényszerítenem kell magam, hogy ne nézzek vissza, hogy magammal is elhitessem innentől kezdve tényleg az én kezemben van az a bizonyos gyeplő és nincs akkora hatalma felettem, mint ahogy azt Ő gondolná – mint ahogy azt én is gondolom abból, hogy a szívem még mindig a torkomban dobog és ahogy még mindig ég a bőröm az ujjai nyomán.

Nem lepődöm meg, hogy a bent bulizó tömeg mit sem érzékelt abból amik a garázsban történtek. Talán a barátaim se voltak annyira bátrak, hogy szétkürtöljék, hogy a házigazda egy vámpír aki éppen nagyon pipa amiért betörtek az autógyűjteményébe és talán mindenki sokkal jobban tenné, ha még most lelépne mielőtt egy nagyon dühös és nagyon dögös vámpír vendettájának áldozata lenne. Hagyom, hogy magával sodorjon a tömeg és az egyik mellettem elhaladó pincér tálcájáról le is veszek egy jégkockákkal teledobált vodkaszódás poharat és élvezem ahogy a hideg ital lecsúszik a nyelőcsövemen kicsit lehűtve a forróságot.

A legszebb az ilyen bulikban, hogy az elfogyasztott alkohol-drog keveréktől az emberek nem balhéssá válnak hanem barátságossá. Így nem kell attól tartanod, hogy egyedül maradsz a tánctér szélén ha elvesztetted a barátaidat vagy a társaságot akikkel érkeztél. Amint a tánctérré átalakított helyiségbe érek rám mosolyog egy nagyon élénk vörös hajú nő, nagyon homályos tekintettel és a kezét nyújtja felém. Elfogadom és hagyom, hogy behúzzon a tömegbe. Úgy döntök még mindig nem török meg és fordulok meg, hogy ellenőrizzem vajon Atlas követett-e. Amilyen gyorsan kiürül a vodkás poharam olyan gyorsan leszünk hatalmas barátnők a vörös hajú nővel és vigyorogva veszem fel a zene ritmusát, hogy aztán lehunyt szemmel élvezzem a zene és tömeg lüktető varázsát.

Hatalmasat hibáztam amikor azt hittem, hogy ez az este is ugyanolyan unalmas éjszaka lesz, mint a többi amiben mostanában részem van. Kellemesen leisszuk magunkat – vagyis még éppen a hányás és a jóleső részegség határán lebegünk – majd indokolatlan varázslatokat hajtunk végre, ezzel talán felbosszantva egy-két boszorkányellenes egyedet. Végül felháborodottan elhagyjuk a helyszínt, hogy aztán különféle rontásokat találjunk ki, de igazából egyiket se merjük még bevetni a házigazda és a bulizók ellen. Na nem mintha részegen képesek lennék bármilyen használható varázslatra is. Őszintén szólva ez az este unalmasabbnak ígérkezett, mint az eddigiek – és talán ezért is sikerült ilyen mértékben magamra haragítanom a ház urát. Jelenleg azonban ezt egy cseppet sem bánom.
Sajnálatos módon nem sikerült elsajátítanom anyámtól azt a képességet, hogy tudjam mikor mit szabad vagy mit ajánlatos mondani. Talán most sem a lehető legjobb „kampányszöveggel” állok elő de mindig is inkább az érzelmeim határozták meg a döntéseimet, mintsem a józan eszem. Nem is tudom, hogy egyáltalán képes-e valamelyik Spellwood gyerek józannak maradni az ehhez hasonló túlfűtött helyzetekben – kétlem. A mi nemzedékünkbe sokkal több vakmerőség szorult, mint a család idősebb tagjaiba. Szinte már látom magam előtt anyám elborzadó arcát amikor megtudja, hogy a lánya – amelyiktől mindig többet vagy éppenséggel nem ezt várja el – éppen egy vámpírral szűri össze a levet.
Bethia, tőled nem ezt vártam, legalább Te ne hozz szégyent a családunkra.
Ahogy fogai belemélyednek az ujjamba még a saját nevem is elfelejtem egy pillanatra így nem is válaszolok a kérdésére csupán csak figyelem az ujjbegyemből kiserkenő vörös pöttyöt és várok. Várok, hogy vajon mi történik amikor megízleli, vajon rögtön elfeledteti-e vele azt, hogy nem szokott emberekből inni. Végül én emelem az ujjam a saját számhoz és szívom meg egy picit az apró sebet, hogy eltüntessem a kiserkent vért.
- Bethia – csak sikerül kinyögnöm a nevemet is már pedig nem könnyíti meg azzal, hogy minimálisra csökkenti a távolságot kettőnk között. Viszonozom a kaján mosolyt, máris jól látja, hogy nem az a boszorkány vagyok akit olyan könnyen el lehet tántorítani a csínytevésektől. Hiszen gyerekkorom óta imádom egy kicsit feszegetni a határokat és ehhez mindig találtam partnert magamnak Balzac, Maddox sőt talán néha még Birdie személyében is.
- Azt csak Te tudhatod, hogy mennyire akarsz eltántorítani a további bajkeveréstől – suttogom már-már az ajkaiba és hagyom, hogy egyik lábam a csípőjéhez vonja. Úgy simulok hozzá, mint egy macska, aki éppen a gazdájának próbál hízelegni. Karjaimat a nyaka köré fonom, vörösre lakkozott körmeimmel apró köröket rajzolok nyakszirtjére. Ilyen közelségből rájövök, hogy felül kell írnom mindent, amit eddig a vámpírokról tanultam és hittem. Eddig csupa-csupa olyan dolgot társítottam a lényükhöz, ami miatt féltem és egy kicsit tiszteltem is őket. Mi mást tehetne az ember egyébként is, ha éppen úgy tűnne, hogy a vámpírok rövidesen átveszik a hatalmat az egész város felett – őszintén belegondolva...talán jogos is a felháborodásuk. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy egy vámpír ennyire vonzó is lehet számomra. A hozzám simuló vámpír pedig olyan szinten megrészegít, hogy még a nevét is elfelejtem megkérdezni bár jelen pillanatban nem is érdekel annyira, sokkal jobban lefoglal a combom húsába mélyedő ujjai okozta bizsergés. Automatikusan billentem oldalra a fejem, hogy még jobban hozzáférjen a nyakamhoz, szemeimet egy pillanatra lehunyva élvezem ajkainak érintését a bőrömön miközben ujjaim már a nyakáról a hajába vándorolnak.
- Egészen jó irányba halad a büntetés – harapok az alsó ajkamba, ahogy az ujjaira esik a tekintetem, de egy pillanattal később már más vonja el a figyelmét. Követem a pillantását és ahogy realizálom, hogy pontosan mi is zavarhatta meg a büntetésem végrehajtásában,  egy vigyorral az arcomon hajolok hozzá közelebb ügyelve arra, hogy az ajkaim éppen csak érintsék a fülét, ahogy megszólalok.
- Bár lehet a legjobb lenne ott kezdeni, ahonnan az egész indult – ellépek mellette, ujjaimat az övéibe fűzöm és úgy húzom magam után az autó felé – Szóval … - elengedem a kezét és ujjaimat végigfuttatom a tökéletesre polírozott autó motorháztetejének a szélén – Miért is olyan becses neked ez a jármű? - csípőmmel lazán nekidőlök az autó oldalának és továbbra is letörölhetetlen mosollyal az arcomon legeltetem rajta a tekintetem.  

Egyedül maradtam. Az állítólagos barátaim, mind a saját bőrüket mentve iszkoltak ki az ajtón – bár talán annyira részegek voltak, hogy fel sem fogták, hogy a vámpír nekem megparancsolta, hogy maradjak. Maradok. Sőt, szófogadó kislány módjára kimászok az autójából. A közelsége pedig egyszerre rémít meg és tölt el vágyakozással, mert természetesen mi más izgatná fel a fantáziámat, mint egy vámpír akinek épp betörtem a csodás autó-mauzóleumába. Logikus.
Lehelete nyomán libabőrös leszek és egy pillanatra beszívom az alsó ajkam, miközben tisztességtelen gondolatok és képek tömkelege jelenik meg a lelki szemeim előtt, hogy pontosan miért is ne lehetne köszönet abban, ha egy kicsit azt játszanánk, hogy az apám. Félreértés ne essék nem rendelkezem semmilyen apa-komplexussal és tökéletesen helyén van az értékrendem. De nekem ne mondja senki, hogy egyetlen alkalommal se kattintott rá egy „Stepdad punishes stepdaughter” videóra a pornhubon. Csak úgy kíváncsiságból. Még Elliot is – aki egyébként olyan szilárdan elkötelezte magát a saját nemének imádása mellett – rendesen beindult, amikor pár éve egy görbe estén feljött, hogy mindenki megossza a másikkal az legutoljára nézett pornóvideó címét. Valahogy így kötöttünk ki Johnny Sins munkásságának tanulmányozásánál.
Ha már a tanulmányozásnál tartunk látom ahogy mozognak az ajkai és a tekintetemet szinte elbűvöli az éles szemfog, de valahogy sikerül elkapnom pár szót a zárról meg, hogy lehet nem kellene feltörnöm őket elvégre nem véletlen vannak azok zárva. Tökéletes ajkainak bámulásából kiszakít, ahogy az ujjával az állam alá nyúl és kénytelen vagyok immáron a haragos szemeibe nézni. Ami már talán annyira nem is tűnik haragosnak - de lehet csak még mindig az előbbi „nem lenne köszönet abban, ha én lennék az apád” megjegyzés terelte el a gondolataimat és láttat velem olyan dolgokat, amik igazából nincsenek is ott.
- Az túlságosan egyszerű lett volna – végre sikerül megtalálnom a hangomat és valami épkézláb mondatot kinyögni, hogy miért is nem választottam az egyszerűbb utat és hangoztattam jobban, hogy Őt keresem. Ha tudtam volna egyébként, hogy kivel lenne dolgom talán nem is kerestem volna. Nincs szükségem arra, hogy a mostani politikai helyzetben magamra haragítsak egy vámpírt. Most azonban mégiscsak sikerült és a túlélés iránti vágyam erősebbnek bizonyul az abbeli gondolataimmal szemben, amikben egy dühös vámpír hajol fölém miközben a vörös sportkocsi motorházának teteje kellemesen hűti a felhevült bőrömet.
Az ötlet, hogy visszaadjam az autója kulcsát és közben egy közepesen nehéz varázslattal lekössem, gyorsan jön és sajnos emiatt a kivitelezés sem sikerül tökéletesre. Azonban mégis elhiszem, hogy képes vagyok annyit elérni, hogy az ajtóig eljussak – onnan pedig már csak pár lépés a tömeg, ahol csak nem rendezne jelenetet. Sőt akkor talán még esélyem is lenne elvegyülni valami újabb álcázó varázslat segítségével. Ha hinnék Istenben, most hozzá fohászkodnék.
Elcseszem.
A menekülésem egyetlen lehetséges módját egy erősen csapják be az orrom előtt és pillanattal később már érzem is a jelenlétét, a hátamon felkúszó hidegtől pedig megborzongok. A hátam egy tompa puffanás keretében találkozik az ajtóval ahogy megpördít mintha egy játékbaba lennék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Újfent eszembe jutnak a halandók és az Ő istenük. Tekintetem követi a csuklóm köré fonódó ujjait és szorítása nyomán a fájdalom nyilall a kezembe, de még korántsem akkora, hogy ennek hangot adjak. Tűröm. Volt már rosszabb is – mondjuk akkor éppen nem egy vámpír kegyeire volt bízva az életem.
Miközben sorolja a bűneimet egy pillanatra sem töröm meg a szemkontaktust – anyám mindig is azt mondta, hogy ha képes vagy elhitetni az ellenségeddel, hogy nem félsz akkor egy idő után Te magad is elhiszed.
Ahogy kezét a számra tapasztja és megakadályozza, hogy valami újabb varázsigét mormolhassak amivel ártanék neki, egy pillanata mosolygásra késztet. Úgy tűnik tényleg nem is olyan könnyű egy ilyen idős vámpírt átejteni – legalábbis kétszer egymás után biztos nem. Egy pillanatra megfeledkezek a nemfélek-álcámról és megengedek magamnak egy megkönnyebbült sóhajt amikor közli, hogy nem szokása emberekből inni és a magyarázata arra, hogy miért kímélné meg az életemet... megnevettet. A vállam rázkódik a rám törő nevetéstől – ha valamire, hát erre pont nem számítottam. A nevetésem azonban rögtön abbamarad ahogy lehelete a nyakamat cirógatja és újfent olyan érzések kerítenek hatalmukba amik a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem lennének indokoltak, logikusak vagy helyénvalóak. A korábbi hidegrázásnak már nyomát sem érzem, sőt az aprócska ruha is túlságosan soknak tűnik és érzem, ahogy bőröm forróbbá válik, mint valaha is volt azzal fenyegetve, hogy leolvad rólam mindennel együtt. Hátrébb lép és a hirtelen fellépő távolságot máris gyűlölni kezdem – most, hogy tudom az életem már tökéletesen biztonságban van. Mert elhiszem neki, hogy így van. Túl szép vagyok a halálhoz – azért egy részem ezt mindig is tudta.
- Nos … - elmosolyodok és szemérmetlenül végigmérem, hiszen eddig csak a szája – fogai – szeme közt ingázott a tekintetem – Mivel nem akarsz megölni … - beszívom az alsó ajkam, ahogy a tekintetem ismét az arcára siklik és megállapodik a zöld íriszeken – A kampányszövegem egyszerű: ne hagyd büntetlenül azt, aki rosszalkodik – utánozom Őt és én is megnyomom a ne szót miközben ellököm magam az ajtótól és közelebb lépek hozzá, hogy csak centik válasszanak el tőle és mutatóujjamat végighúzom az alsó ajkán – nehogy felbátorodjon és következőleg nagyobb galibát okozzon.

Nem igazán értettem az autókhoz – talán egyszer hajlandóságot mutattam arra, hogy jobban odafigyeljek rájuk, de az kizárólag egyetlen embernek volt köszönhető és az illető már nagyon régóta nincs közöttünk. Talán egy kicsit,  a másodperc egy apró töredékére eszembe jut Drew arca, a hangja és a könyöktartón összefonódó ujjaink melegsége a kocsikázások során. Szerencsére a társaság izgatottsága magával ragad még mielőtt komolyabban utat engednék az emlékeknek.
Nem értek az autókhoz, de azt még én is látom, hogy ezek itt nagyon nagyon különleges darabok és még valamit...hogy drágák. Azt hiszem nagyanyámtól örököltem eme különleges képességemet, hogy rögtön szemet szúrjon ha valami drága, sőt mára már talán kicsit jobb is vagyok, mint Ő.
Eszembe se jut az a lehetőség, hogy egyébként le is bukhatunk, hogy lehet az autók tulajdonosa sokkal veszedelmesebb alak, mint mi itt mindnyájan. Az elfogyasztott alkohol annyira elhomályosítja az érzékeimet, hogy tényleg fel se tűnik, hogy már csak én röhögök.
Aztán egyszer csak ott van Ő és olyan haragot látok a tekintetében amitől egy kicsit meg is illetődök és egy csöppet talán ki is józanodok. De nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget egészen addig a pillanatig, amíg az agyam fel nem fogja, hogy azok a szemfogak ott nagyon nem természetesek és nem is azok az olcsó műanyag kis utánzatok, amiket a sarki boltban kapsz a rágód mellé. Kiküldi a többieket és már én is indulnék, de rám parancsol. Én pedig engedelmeskedek. Nem tudom, hogy az alkohol okozza a gyengeségemet vagy azok a markáns arcélek és azok a szikrázó zöld íriszek. Bár van egy érzésem, hogy az utóbbi is egészen közrejátszik a dologban.
- Jules! - kiáltok a barátnőm után és próbálom elkapni a tekintetét, hogy azt sugalljam neki megölöm ha képes itt hagyni ezzel a férfival, de úgy tűnik, hogy az összes barátom sokkal fontosabbnak tartja a saját életét annál, hogy ellent mondjon a vámpírnak. Csodálatos. Az ajtó becsapódik az utoljára távozó Jules után, aki még arra sem képes, hogy az utolsó pillanatban visszanézzen és legalább egy bocsánatot tátogjon én pedig megfogadom, hogy a következő jóga órán ragyakeltő főzetet csepegtetek az italába, aminek az ellenszerét természetesen csak én tudom majd előállítani. Spellwood taktika.
Időre van szükségem. Bárcsak jobban odafigyeltem volna, amikor a vámpírokról magyarázott anyánk, akkor talán most nem esne ennyire nehezemre felidézni valamilyen varázslatot, amivel legalább annyit elérek, hogy túléljem az estét. Így hát arra jutok, hogy szót fogadok továbbra is. Vonakodva és jóval lassabban a kelleténél kipakolom az egyik, majd a másik magassarkúba bújtatott lábamat az autóból és szintén lassított módban felállok miközben a szemeimet továbbra is az ő haragos tekintetébe fúrom. Nem vagyok egy alacsony teremtés, de ez a vámpír még így is magasabb nálam pedig még csak cipő sincs rajta. A közelsége pedig még inkább fokozza a szívverésem és hirtelen egyszerre lesz fülledt meleg érzetem és ráz ki a hideg. Mégis valahogy igyekszem magamra ölteni a nyugodtság álarcát.
- Oké, apu – oldalra billentett fejjel nézek rá és a poharamért nyúlok majd felhajtom a maradék vodkát, abban reménykedve, hogy az alkohol ilyen feszült helyzetben majd segíteni fog valami kreatív menekülési módot kieszelni. Elvégre az emberek is akkor alkottak a legnagyobbat, amikor éppen be voltak tépve vagy valamilyen drog hatása alatt álltak. Miért ne lehetne rám jó hatással egy kis vodka? A bordó rúzsom nyomot hagy a pohár szélén közben egy pillanatra az ajtó felé sandítok hátha van olyan hülye valaki, hogy éppen most akar benézni ide. Akkor összetörhetném ezt a poharat majd elvághatnám vele a gyanútlan bulizó nyakát, hogy mindent beborítson a vére ezzel kizökkentve ezt a túlságosan is dögös vámpírt ama szándékából, hogy megbüntessen, mert betörtem az autóihoz. Természetesen ezt sem a Spellwood birtokon tanultam, hanem valami elképesztően nyálas filmben láttam ahol a folyamatosan szenvedős vagy éppen begerjedt fejet vágó lány – bár nem sok különbség volt a kettő között – megvágja magát azért, hogy egy gonosz vámpír figyelmét elvonja a vámpír csávójáról. Vagy valami ilyesmi.
Közelebb lép, az felsője megfeszül a karján ahogy megáll előttem és azon gondolkozok, hogy talán az a büntetés nem is lenne olyan rossz dolog. A szemfogai viszont még mindig fenyegetően villannak ki a szájából, ahogy éppen magyarázatot követel, hogy miért tartottam ezt az egészet olyan jó ötletnek.
- Sose állított meg egy zárt ajtó semmiben – végül sikerült elszakítanom a tekintetemet a fogairól és újfent a szemeibe nézek, bár ez se valami jó taktika – Talán csak kíváncsi voltam, hogy így elő tudom-e csalogatni a házigazdát – vállat vonok, olyan lazán mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Egyébként sem tudhattam, hogy egy vámpírral van dolgom – egy pillanatra lebiggyesztem az alsó ajkam majd egy mosoly kúszik az arcomra lassan, ahogy körvonalazódik bennem a menekülésem tökéletes terve.
- De ha adsz még pár percet, akkor kitalálhatom, hogy mi az az indok amit hallani akarsz – összevonom a szemöldököm és ujjaim végigfutnak a vámpír kézfején, majd óvatos mozdulattal megfogom a kezét és felfelé fordítom a tenyerét miközben a szívem a torkomban dobog – Vagy mi lenne, ha egyszerűen csak visszaadnám a kulcsodat, Te pedig szépen elengednél majd úgy tennék, mintha ez az egész meg sem történt volna? - belehelyezem a slusszkulcsot a tenyerébe, rázárom az ujjait és az ajkaim már a latin szavakat mormolják, miközben az ujjaim körbezárják a tenyerét. Szenteltvíz, feszület és valami karó híján kénytelen vagyok annyival beérni, hogy szó szerint földbe gyökerezzen a lába tőlem. Ami talán annyira elég, hogy eljussak az ajtóig – normális esetben természetesen tovább kellene tartania, de azt hiszem az utolsó két szót felcseréltem.
- Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk – sóhajtok fel, ahogy mellélépek az ujjaimmal még mindig érintve a bőrét, ugyanis abban a pillanatban, ahogy megszűnik a fizikai kontaktus máris gyengülni fog a varázslatom. Elengedem és már száguldok is az ajtó felé. Fogalmam sincs, hogy mikor változott át ahogyan azt sem tudom, hogy ez egyáltalán hatással van-e a vámpírok erejére – ugyanis ilyen helyzetben még egyszer sem voltam egy példánnyal sem.
Már éppen elérném a kilincset, talán egy másodperc kellene hozzá és annyira elhiszem, hogy sikerülni fog, hogy először fel sem fogom azt az aprócska kis fuvallatot amit a tarkómon érzek – elvégre lehet, hogy csak a nagy rohanásom okozza – de azt már nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy libabőrös lesz az egész karom és a hátam egy pillanat alatt.
- A picsába -

Mint ahogy az estek nagy részében mostanában lenni szokott, ez a mai este sem volt előre eltervezve. Daisy hallotta egy barátjától, akinek a nagybátyja mondta, hogy a munkatársa meghívta egy BRUTÁL JÓ partyra. Amikor Daisy azt mondta, hogy „brutál jó” akkor az arca is egészen felhevült és a szemei olyan nagyon furcsán kezdtek el csillogni bár az lehet, hogy csak a három pohár pezsgő hatása volt. Igazából nem volt semmi programom estére így amikor felvetették az ötletet, hogy talán benézhetnénk ebbe a brutál jó buliba akkor egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy keressek valami kifogást és otthon maradjak. Balzac mostanában olyan, mint egy mosott kutyaürülék és már kezdem feladni, hogy jobb kedve derítsem, Birdie meg hát..Birdie az Birdie és nincs sehol amikor szükséged van rá. A készülődést sem vittem túlzásba – bár fogalmam sem volt, hogy milyen stílusú buliba is készülünk. Végül arra a döntésre jutottam, hogy egy aprócska ujjatlan fehér ruha tökéletesen megteszi, ráadásul szépen kiemelte a barnaságomat amiért olyan keményen megküzdöttem az utóbbi időben. A magassarkú és anyám „ Bethia úgy nézel ki, mint egy olcsó szajha” megjegyzése természetesen elengedhetetlen az estéhez. Pedig ha tudná, hogy ez a ruha mennyibe került akkor legalább az olcsó jelzőt elhagyta volna.
Így kerültünk körülbelül fél 11 környékén egy házibuliba, ami egyébként tényleg nem az a szokványos házibuli volt, mint amihez az ember – vagy jelen esetben boszorkány – lánya hozzászokott. Furcsa fazonok vettek körül és nagyon úgy tűnt, hogy igazából senki ismer senkit így nem kellett magyarázkodnunk, hogy pontosan ki is hívott meg minket.
A zene kellemes volt, nem az a dübörgős techno vagy disco zene amitől a dobhártyád beszakad de mégsem volt altató, sőt aki valamelyest jártas volt a táncban és nem két falábbal született az még akár egész jót tudott ropni egy-két számra – bár ehhez mondjuk elég volt némelyeknek pár pohár whiskyt elfogyasztani és rögtön előbújt belőlük a kisördög.
- Szóval egyébként kié is ez a ház? - a galéria korlátjának dőlök és iszogatom pezsgőkoktélomat miközben lent már egyre többen összegyűltek és több percbe telne míg átverekedném magam az egyik sarokból az udvarra vezető ajtóig. A kérdésemet igazából nem is tudom kinek intézem, Daisynek aki éppen egy sötét hajú, rikítóan kék szemű sráccal beszél vagy Julesnak aki a telefonját nyomkodja és valószínűleg az ex csávójával vitatkozik. A barátnőimtől nem várok választ a mellettünk levő társaságból ugyan egy-két mondattal reagálnak a kérdésemre, de mind valami olyan, hogy egy maffiavezéré / az ex-polgibácsi fia kapta még régen és azóta csak partykat tart itt de igazából egyik se tűnik helytállónak.
- Daisy – ragadom meg a barátnőm karját - Menjünk le, táncolni akarok – igazából nem akarok csak szeretném ha történne is valami, amivel kicsit fellendítjük az éjszakát. Ahogy megindulok a lépcsőn érzékelem, hogy talán többet ittam a kelleténél ugyanis a fejem nehezebbnek tűnik, de még nem kerít hatalmába a rosszullét tehát ha iszok egy nagy pohár vizet akkor nem lesz gond. Egy mellettünk elhaladó pincér – eddig észre sem vettem, hogy fekete-fehér ruhába öltözött férfiak és nők tálcával járkálnak körülöttünk, a tálcák pedig töltve vannak poharakkal – tálcájáról leveszek egy poharat, amiben átlátszó folyadék van és mivel egy Evianos üveget sziluettjét is érzékelem a periférában, ezért azt a következtetést vonom le, hogy ez víz. Tévedek. Vodka és szóda. Már majdnem víz.
Időközben Jules javasolja, hogy nézzünk körbe mielőtt bevetnénk magunkat a táncolók körébe én pedig csak helyeslőn bólogatok. Valahogy egy folyosón kötünk ki ahol minden létező ajtón benyitunk. Sikeresen megzavarunk egy heves légyottot három lány és két fiú között, egy sírós-kiabálós jelenetet de sajnos egyik sem érdekes annyira, hogy tovább időzzünk az ajtóban pár másodpercnél. Közben valahogy még egy poharat találok a kezemben tele piával pedig esküszöm, hogy nem kértem semmit és egy kicsit le is öntöm Kevint – így hívják a warlockot akit Daisy összeszedett és végül egy haverja is csatlakozott hozzánk.
Aztán egyszer csak ott vagyunk egy fekete ajtó előtt, ami zárva van. Tökéletes. Kevinnek nem jut eszébe a varázslat amivel zárakat lehetne nyitni, Daisy röhögőgörcsöt kap valamin, amit Jules mondott a másik srácot pedig sokkal jobban lefoglalja a ruhámat a derekamon összefogó gyöngysor babrálása, minthogy segítsen. Tehát csak magamra számíthatok bár az én nyelvemre se jönnek olyan könnyen a szavak, mint ahogy szeretném. De bejutunk, a kapcsolóért tapogatózok a falon majd egy kattanás kíséretében fény tölti be az egész termet.
- Mi a fasz – Kevin tudomásunkra hozza, hogy mennyire felnőttesen tudja lereagálni a meglepő dolgokat bár sajnos az első gondolat ami az én agyamon átfutott is valami hasonló volt. A helyiségben ugyanis autók sorakoznak egymás mögött-mellett. Mindegyik úgy csillog-villog mintha valaki minden egyes nap órákat töltene el azzal, hogy ilyen állapotba hozza őket. Bizonytalan léptekkel, itt-ott kilötyögtetve a poharam tartalmát de eljutok az első járműig. Bordó és elképesztően tekintélyt parancsoló autó de ha megkínoznának se tudnám megmondani, hogy pontosan milyen márkájú. Mindenki szétszéled és csodálja a darabokat amikor Daisy felveti, hogy kössünk el egyet. Kevin azt mondja aki először talál egy olyat amiben van slusszkulcs az vezethet. Kénytelen vagyok belátni, hogy ELKÉPESZTŐEN KIRÁLY ötlet. Vihogok, Jules is vihog ahogy elrohan mellettem én pedig beülök a bordó autóba miután a poharamat a tetejére rakom és kántálok valami kulcskereső bűbájt de nem történik semmi, ami miatt megint csak elröhögöm magam végül a kezembe akad egy kulcs egy nagyon furcsa kulcstartóval. Diadalittas vigyorral az arcomon mászok ki az autóból és csak akkor veszem észre, hogy mekkora kuss van körülöttem. Az ajtóban pedig ott áll egy számomra teljesen ismeretlen férfi és az arcából ítélve készen áll arra, hogy egytől egyig kinyírjon mindannyiunkat én pedig ezzel mit sem törődve leveszem a piámat az autó tetejéről és nekidőlve a járgánynak megpörgetem a slusszkulcsot a mutatóujjam körül .
- Helló, ha megígéred, hogy nem nézel így akkor tied az első köröm -