Hegedű és zongora lágy, melengető muzsikája kísért a szobámig.

Csönd és üresség.
Azon a helyen álltam, ahová sohasem vágytam vissza.
Minden ugyanúgy volt, mint ahogy emlékeztem rá; semmit sem mozdítottak el és alig néhány órája porolhattak, s cserélhettek huzatokat a bútorokon – még mindig érezhető volt a jellegzetes áporodott szag, amely facsarta az orromat. Gyomrom görcsbe rándult, ahogy bukfencet hányt.

A tükörbe pillantva még ma is ugyanazt a gyereket látom.
Kezemben tartva a mimózát, oldalra billentett fejjel sétáltam saját tükörképem elé, amelyet kritikusan vizslatva húztam el a számat. Unalmas. Bármennyire is vágytam, hogy másként tekintsek magamra itt gyenge voltam. Egészen gyenge, mintha elszívták volna az életerőmet. A múlt árnyai, olyan elevenen emésztettek, mintha most történne.
Félrenéztem.

A tükör visszaverődésében láttam a hatalmas baldachinos ágyat, amelyen elterült a vörös selyem; egy férfi ült ott – idegesen nyeltem, ahogy megláttam gyermekkori Önmagamat. Oda akartam menni, mégsem tudtam megmozdulni. Segíteni akartam a gyereknek, de tehetetlen voltam. A visszaverődés és képzelet egyvelege elnyelt. Elvesztem. Vesztettem. Figyeltem, ahogy a lány odamegy a férfihoz és az ölébe ül, majd simogatni kezdi. Először csak gondoskodóan. Amikor a lánynak nem tetszik, erőszakosabb lesz. A combjába szorít, hatalmas tenyerét a lány szájára helyezi és megfenyegeti.

Éktelen harag gerjedt bennem, s futótűzként terjedt.
Az a féktelen energia egészen a plafonig repített, majd a szemközti falhoz vágott, hogy élettelen rongyként essek össze a földön; tüdőmből kiszakadt a levegő, amelyért kapálóztam, de rekeszizmom meg sem mozdult, mint egy ék, úgy támasztotta légzőszervemet. Fulladoztam. A jeges félelem kúszott végig rajtam, ahogy kétségbeesve a torkomhoz kapva remegtem. Gyöngycsepp csorgott végig államon. A márványlapot a számból és orromból ömlő vér áztatta és a szétrepedt tükör darabjai szabták húsomat.

Peregtek a percek és az órák mégis komótosan teltek.
A horizont aljában felfénylett az aranyló korong, s a cigaretta szála csak lógott ujjaim között. A hajamba túrtam. Arcomat fájdalommal és magánnyal átitatott könnyek áztatták, ahogy magamat átkarolva korholtam, hogy miképpen lehetek ilyen szánalmas. Gúnyosan felnevettem saját nyomoromon. Mindenki a saját maga szemétdombjának a királya vagy királynője, nem? A zárdában álmokat szövögettem, nevetséges és dédelgetett rémképeket arról, hogy erős vagyok lelkileg, miközben a számtalan borzalom legkisebbike is elég volt, hogy kibillentsen.
A fejemet csóváltam.
Már nem volt kedvem elszívni a cigarettát, tulajdonképpen, nem is akartam meggyújtani; a csikket a combomnak nyomva oltottam el. Fintorba torzuló arcomat megreguláztam, hangot nem adtam a fájdalomnak. Megszoktam. Nekem ez járt, s ez jutott. Mostanra nem tiltakoztam ellene, elfogadtam.

Mezítláb sétáltam végig a szilánkok között a csengőig.
Leheveredtem az ágyra, mintha mi sem történt volna, miközben szobalányért csengettem. Míg vártam újra rágyújtottam egy szálra. Kifújtam a levegőt. Nem lettem nyugodtabb. Folyamatosan bugyogott bennem az energia, amelyet nem tudtam hová levezetni; fájdalom, harag és megvetés áramlott, nem hagyott békét.
– Eltévedtél, hogy eddig tartott ideérni? – Tudakoltam undokan lehetőséget sem hagyva a lánynak a reagálásra. – Jó lenne, ha végre valaki felsöpörne és intézd el, hogy a cuccaim még hajnal előtt a halott szüleim szobájába legyenek.
– Igenis, Asszonyom!

Megadom a világnak azt, akit látni akarnak bennem.
Egy érzelemmentes, önző, feslett lotyót.
Kézfejemmel letöröltem az éjszaka gyötrelmeit orcámról