Ismered a szélforgót, aminek ezerféle színe van? És amikor megpörgeti a szél, akkor egyetlen szín sem látszik, hanem összemosódik. Ilyen vagyok én. Rétegekből, színekből vagyok összerendezve, de ha a szél belém kapaszkodik, ha az élet megpörget akkor tulajdonképpen ezekből a színekből semmi nem látszik, csak azt kapod, aki vagyok. Aki néha bizonytalan, aki néha csökönyös, aki néha akaratos, aki néha engedelmes, aki néha humoros, aki néha idétlen, aki néha rosszkedvű. Egész életemet az hatotta át, hogy a tulajdon anyámnak nem kellettem, és azok neveltek fel, akik csupán a nevüket és a szeretetüket adták nekem. Mégis ez pontosan elég volt ahhoz, hogy jó emberré váljak. Hogy jobb emberré váljak. A munkámat nem én választottam, hanem az választott engem. Azt hiszem a csillogás iránti első nagy szerelem öt évesen kezdődött az első new orleans-i Mardi Gras-on. Számtalan színes nyakláncot aggattam a nyakamba és tudtam, hogy ezek között akarok majd egyszer élni és dolgozni. Csak más formában. Mára számtalan koven részére készítek ékszereket, amuletteket, különleges és egyedi darabokat, amelyeket később mágikus tulajdonságokkal ruháznak fel. A SummMo ékszerek egyediek és kizárólag rendelésre készülnek. Nem vagyok egy feltűnő jelenség. Lehet tegnap velem utaztál a metrón, mégis átnéztél rajtam. Pedig én voltam a lány, aki egy könyvet olvasott, amíg mások a telefonjukat bújták. A lány aki odavan a régi filmekért, aki imádja Sinatrát, és mindent ami tészta. A lány, aki maga mögött hagyott mindent, hogy egy tíz éves barátságot a lehető legközelebbről ápoljon és tartson életben, mert talán ez a legfontosabb számára az életben.

Önéletrajz

Egy levendula házasság 1950-ből

Frissen vasalt, keményre gőzölt fehér ing, pontosan nyak alá csomózott, igazi kék selyem nyakkendő, melyen az arany liliomminták szabályos távolságra helyezkednek el egymástól. Pomádéval átkent bogárfekete haj, kackiásan igazított, jóhírű borbély munkáját dicsérő bajusz. Hosszú, vékony csíkokkal díszített minőségi galambszürke nadrág, és pontosan hozzá passzoló zakó. Hajtókájába tűzve egy halvány lila rózsabimbó. Fényesre kefélt lakkcipő, szabályos masnival megkötve, a nadrág szára alá elrejtve. Mély sóhaj, ujjak maga előtt összefűzve és türelmesen várakozva.
A menyasszonyra.
Calvin Morgan oldalra sandított, ahol a tanúként felkért kissé idegesnek tűnő, zavarodottan mosolygó Harold állt.Vízkék szemeit minduntalan visszafuttatta a vőlegényre, aztán hirtelen el is kapta. Hogy mit éreztek valójában azt csak ők ketten tudták.

A ruha nem volt teljesen fehér. Volt egy pici, alig észrevehető lilás árnyalat, amely leginkább akkor tűnt fel, ha a nap sugarai megfelelő szögben érték az organza anyag felületét. Csinos kis konty a vöröses barna hajzuhatagból, néhány göndör tincs a fül mellett kacér eleganciával elhelyezve. A fülben kristályosan ragyogó, lila kövekkel ékített fülbevaló lógott. A fátyol méltóságteljes eleganciával omlott a vállára. Kezében egy egészen apró, levendulából kötött csokrot szorongatott. A rúzs égő vörös színe majdhogynem perzselte mosolytalan ajkait, melyek aztán mégis egy félkunkorba futottak, amikor megpillantotta a kocsiban várakozó Helent. Az egyetlen ember a világon, akit mindennél jobban szeretett. Ma mégis ő a menyasszony.
Florence Buttler, a városi főjegyző lánya. Mindenki számára elérhetetlen, mégis egy valakinek igent mondott fél évvel ezelőtt és most el is érkezett az esküvőjük napja.

Florence Buttler és Calvin Morgan alig egy óra múlva hivatalosan is férj és feleség.Mindenki, az egész család, a környék, a barátok, rokonok, kollégák elégedettek és boldogok.
Senki nem sejti, és soha nem is fogja sejteni, tudni pedig még inkább nem, hogy a hosszú évtizedeken át köztiszteletnek örvendő Morgan házaspár valójában levendula házasságot kötött 1950. augusztus 15-én.
Ők voltak az én nagyszüleim.

Levendula házasság: A levendulaházasság (angolul: lavender marriage) olyan férfi és nő között létrejövő – valódi érzelmi közösségen nem feltétlenül alapuló – érdekházasság nem hivatalos neve, amelyet az egyik vagy mindkét házastárs homo- vagy biszexualitásának elleplezése céljából kötnek.

A nagyszüleim a maguk módján szerették egymást. Nem volt ez klasszikus szerelem, bár egyszer valaki igazán megmagyarázhatná már nekem azt, hogy ez a fogalom mit is takar pontosan. Ők azt hiszem sokkal inkább ragaszkodtak a közös élethez, amely eleinte a déli államok egyik sarkkövének számító, erősen konzervatív New Orleansban ebben az egy formában volt elfogadható. A nagyanyám egy nőt szeretett, a nagyapám egy férfit. Egész életükben, mégis egymásról soha nem akartak lemondani. Később már azért, mert ahogy ők fogalmaztak, az évek egyszerűen belegyógyították a másikba a szívük ritmusát. Nem is kellett ennek klasszikus szerelemnek lennie, mert ez egy tiszta és hamisítatlan barátság volt.

“A legszebb szerelmek barátságból születnek. És a legszebb barátságok néha nélkülözik a szerelmet. Azonban ha feladsz mindent, hogy a szerelmeddel élj, nem jelenti azt, hogy jól döntöttél. Az lenne a legjobb, ha az életed azzal élhetnéd le aki egyszerre a szerelmed és a barátod egyben.”
Florence Morgan arcán bölcs mosoly tanyázott, amikor reszkető, inas kezével megfogta unokája puha, finom bőrét. Olyanok voltak ők együtt, ott a kis gangon New Orleans kertvárosában, mintha a múlt és a jelen találkozott volna egy pillanatban.
- New York-ba megyek egyetemre, nagyi.
- Úgy érzed ez a helyes döntés?
- Nem tudom.
- Ha bizonytalan vagy, az jó. A bizonytalanság mindig éberen tart.

Ma már tudom, hogy akkor jól döntöttem. Hiszen ha nem megyek, ha ott maradok, hogy ápoljam az akkor már nagybeteg nagyanyámat, akkor kimaradt volna az életemből annyi minden más. Kimaradt volna számtalan barát, számtalan lehetőség, számtalan olyan alkalom, ami csak egyszer adódik az életben. Ahogy egyszer adódik megismerni valakit, aki aztán meghatározóvá válik az életemben. Aki tíz éven keresztül úgy van jelen, hogy tulajdonképpen csak a leírt szavakban lakik, csak onnan érzem őt. Ő volt Karl Goldenberg.

Egy soha el nem küldött levél részlete:

“...az a nap, amikor megismertelek nehezen lenne nevezhető boldognak. Szeretném, de az egyik legrosszabb napom volt. Akkor kaptam a hírt, hogy a nagymama meghalt. Az egyetlen ember akinek kellettem. Az anyám nem akart engem, a kórházban hagyott egy levéllel, amiben megadta a szülei elérhetőségét, és a gondjukra bízott ha kellek nekik. Kellettem, pedig soha nem kötött hozzájuk semmi más csak számtalan átvirrasztott éjszaka, megannyi keserű pirula a dacos gyermekkoromból, pár maradandó sérülés, kartörés, izgatottság az első bál előtt, az egyetemi felvételi előtt. Sosem voltam vér szerinti unokájuk, ahogy anyám sem volt vér szerint a gyermekük mégis felnevelték, és utána engem is.
Nagyapa már nem érte meg az egyetemi felvételimet sem, a nagymama pedig sosem tudta meg, hogy megismertelek téged. Most pedig látod, az idő igazolta, hogy a bizonytalanság mindig jó. Ha nem vagyok bizonytalan, talán ostoba módon most ezt a levelet is elküldeném neked, gondolkodás nélkül, pedig tudom, hogy a szemétkosárban végzi majd. Öt éve vagy a barátom. Öt éved adtad nekem, ahogyan én is neked. Fogalmam sincs hogyan mondjam el neked, hogy elutazom. Hosszú időre. Mert nem tudom, hogy mihez kezdjek az életemmel. Tegnap megkeresett egy Owen nevű fickó és azt mondta, hogy lehetőséget lát a munkáimban. Utazzak vele Miami-ba. Szóval nem tudom mit fogok neked mondani. Talán az igazat, ahogy mindig.”

A levél végül a papírkosárban végezte, én pedig csak annyit mondtam Karl-nak, hogy egy időre Miamiba költözöm. Ekkortól kezdődött a levelezésük, ami soha nem maradt abba.Akkor sem, amikor ő, szinte egyik napról a másikra Washingtonba költözött. És akkor sem, amikor Owen nem csupán egy megbízó lett a számomra, hanem sokkal több. Mégis vége lett. Szeretném magamat hibáztatni, vagy akár őt, de azt hiszem egyszerűen csak az életünk egy olyan pillanatában találkoztunk, amikor semmi más nem kötött össze csak a közös munka. Végül 2015. tavaszán hazaköltöztem New Orleans-ba.

“Aki szabad léleknek születik, azt egyszerűen nem fogják korlátok. Sem városok határai, sem országoké, de még a világ sem lesz képes megfékezni a féktelen szárnyalását. A szabad lélek számára nem létezik kötött hely, kötött kapcsolat, kötött élet. A szabad lélek egyszerűen csak szabad akar maradni.”

Ezt az idézetet vésettem a nagymama és a nagypapa közös sírjára. Noha mindketten mást szerettek egész életükbe úgy igazán, ragaszkodtak ahhoz, hogy közös sírban pihenhessék örök álmukat. Barátok voltak majdnem egy fél évszázadon át.
Owen óta azt hiszem az életem kiteljesedett. Egyedül éltem, de nem voltam magányos, hiszen ott volt nekem Karl, a levelezésünk, az időnként összehozott találkozóink, amelyeket néha a véletlen vagy a spontaneitás szült. Tökéletes volt vele szakadó esőben futni, vagy éppen hajnal kettőkor hamburgert enni Minnie sütödéjében két sarokkal lejjebb. Aztán Washingtonba költözött, és hosszú ideje már, hogy nem láttam.

Egy újabb soha el nem küldött levél részlete:

“....nem érdekel ha ki is dobsz, de nem fogok tovább várni. Képtelen vagyok felfogni és elfogadni még inkább nem, hogy személyesen nem tudunk beszélni. Hiányoznak a közös beszélgetések, amikor mindenféle baromságot meghallgatsz tőlem, és én is figyelek rád. Tényleg. Szoktam. Amikor néha szundikálok, az csak azért van mert pihentetem a szemeimet, de közben figyelek. Szeretném ha tudnád, hogy ha el is vicceskedem időnként a dolgot attól még fontos vagy nekem. Fontos a barátságunk, fontos minden emlékünk. Ez egyszerűen nem működik tovább ilyen távolságból. Szóval nem érdekel ha ki is dobsz….megyek.”

Szakad az eső, mintha dézsából öntenék, miközben a taxit kifizetem és kiszedem belőle a két nagy sporttáskát, amit éppen magammal hoztam. A többi majd érkezik, egyelőre a reptéren vizsgálják, hiszen számtalan olyan holmi lapul benne amelyek nem csak értékesek, de nélkülözhetetlenek is a számomra. Még nem tudok semmit. Nem tudom hol fogok az elkövetkezendőkben dolgozni, nem tudom, hogy mit fogsz szólni ha meglátsz, azt sem, hogy hol fogok aludni, de még azt sem, hogy mit fogok enni. Nem gondolkodtam. Spontán és bizonytalanul cselekedtem. Vajon helyesen döntöttem, hogy eljöttem hozzád, csak mert úgy éreztem, hogy nekünk egymás közelében van a helyünk?

1 nappal korábban a new orleans-i temetőben a Morgan házaspár sírjánál:

“ Washingtonba költözöm. Tudom, nagyi, te most megkérdeznéd, hogy biztos ez a helyes döntés? Én meg azt mondanám, hogy nem tudom. És te azt mondanád, hogy a bizonytalanság jó, mert éberen tart. De vajon mikor fog megszűnni ez a bizonytalanság?Meg fog valaha? Erre már nem fogod megadni nekem a választ.”