A szavaid nyomán kiszalad az orromból a levegő, azzal pedig el is tűnik a fapofa, ahogy elnevetem magam. Hisz értem én, hogy az érdekel a legkevésbé, hogy leöntöttél. Egyébként engem is. Egy drága blúz van rajta, de ha le kellene szednem a pultosfiúkáról az ingjét és azt magamra húznom, az sem érdekelne különösebben.
- Még egyet abból. Kérlek. – Ez alkalommal a pecsétgyűrűmmel kopogtatom meg a pultot, a hozzátoldott kérlek pedig annyira természetellenesen hangzik, hogy lehet jobb lett volna, ha hozzá sem teszem. De figyelj már, a szándék a lényeg, ahogy a hangyácskák mondani szokták. Bennem pedig a szándék megvan arra, hogy ne érezze úgy szegény fiú, hogy még egy picsa belé akarja törölni a lábát. Mosollyal nem bíbelődöm egyikőtök felé sem, de kifizetem a plusz konyakot és eléd tolom. – Fenékig, kislány. – Nehogy már elszomorodj itt nekem, amiért szerény személyem késlelteti a becsiccsentésedet.

Épp koccintunk, amikor hátulról rád akaszkodik egy srác. Láthatóan nem túl józan, de egy barátságtalan pillantáson túl nem teszek megjegyzést. Helyette az italomat kortyolom, amíg ilyen finom, mert hideg. Gondolom én naivan, hogy biztos a túl jókedvű haverjaid. De úgy tűnik, kényelmetlenül kezded érezni magad, egy másik pedig mellém áll és a derekamra fonja a kezét.

Először téged figyellek és igencsak felkúszik a szemöldököm. Az arcomra van írva a kérdése: veled vannak?
Szimplán érdekel, de a végkifejleten nem változtat. Nem is figyelek, hogy mit próbál a fülembe duruzsolni a hangos zenével küzdve, a pultra csúsztatom a poharamat, amikor pedig ránézek, fájdalom ül ki az arcára. A csuklótörés hangját is túlharsogja a basszus és a tömeg, de ennyivel nem engedem el. Csak hogy biztosan felfogja, török rajta még egyet. Elég idős vagyok ahhoz, hogy kifinomult legyen a telekinézisem, ne pedig csak húsklopfolás. Szánakozva nézek rá, szívesen tartanék egy fejmosást a fogdosás denormalizálásáról, helyette csak rád nézek, meg a srácra, akivel vitatkozni kezdesz. Fogom az italom, foglak téged és a táncoló tömegbe húzlak, hogy eltűnj velem.

Ó, ismerem ezt a pillantást. Fiatal vagy és felszínes. Én is ilyen voltam, kicsikém, még ha részleteiben úgy érzem, nagyon erősen el is tér a történetünk. És látom ám, hogy méregetsz. Szeretem a luxust – valljuk be, fast fashion ruhákban ide be sem engedtek volna -, de messze az ilyen ostoba földi dolgok felett állok. Úgy tűnik, te nem. Nem különösebben érdekel vagy zavar, a kelletlenséged viszont az ellenkezőjét váltja ki annak, amire utalsz a sóhajaiddal.

Unatkozom, ezért beléd akaszkodom, kicsi liba.

Hamisan bájos – vagy inkább bájosan hamis – mosollyal lépek melléd, tökéletesen manikűrözött fekete körmeimmel pedig a pulton dobolgatok, amíg a pultos figyelme a tiéd. Nem türelmetlenkedem, csak szeretem a körmeim hangját. Amit a zenétől most nem is hallok, szóval nevezzük megszokásnak. Szépen kivárom a sorom, amíg leadod a rendelésed, majd a te figyelmeddel együtt a fiúcskáét is megkapom. Sejtelmes mosollyal az ajkaidra pillantok, majd vissza a szemeidbe, de egye-fene, megkíméllek attól, hogy a kérdésed mentén pofátlan flörtölésbe kezdjek. – Vodkatonikot. – A fiúra… férfira, mert amúgy van vagy harmincöt a kiélt képével. – Duplán. Kösz, cica. – Hogy ez neked szól-e vagy a pultosnak, hát mindenki döntse el, igazából lényegtelen.
- Miért van olyan érzésem, hogy valami nagyon nyomaszt? – Ránézésre huszonkilenc körül járok, valahol akkoriban állítottam le az öregedésemet, szóval akkor játsszunk barinőset.

Eljuttattam a szükséges információt Patricia szépfiú vámpírjának – nem, nem arról a majom idősebbről beszélek, a fiatalabbról – most egyelőre nincs más dolgom, mint várni, hogy előkerítse. Miért dolgoznék pont én, amikor épp másokkal is ugyanaz a célom, és elvégzik ők a munkát? Nincs kérdőjel. Az időt pedig mivel lehetne jobban elütni, mint minőségi martinivel és finom olajbogyókkal? Többek közt.

Ami azt illeti, csak élvezem a nyugalmat, amit a tömeg pulzálása okoz. Csak akkor érezhetem magam biztonságban, amikor szem előtt vagyok. Ám úgy tűnik, annyira mégsem vagyok szem előtt, mert ahogyan a másik irányba fordulok, hogy kiürült poharammal a bárpult felé vegyem az irányt – a hosszú, de még a rövid élet alatt is hamar meg lehet unni, hogy mindenféle nyomorultak hozzák-vegyék az italomat, köszönöm intézem magamnak – amikor Te belém ütközöl.

A rohadt poharad tartalmával együtt.

Valahogy nem tudom mellre szívni, megesik. De azért nem is örülök. A szemöldököm felhúzva nézek le a fekete blúzomra, majd fel rád. Hát mindjárt megesik a szívem az üres sajnálkozásodon. Egye fene, a nőkkel elnézőbb vagyok. – Ha ennyire sajnálod, meghívhatsz egy következőre. – Emelem magunk közé az üres martinis poharamat, de közben már érzem a melleim közt is lefolyni a piádat, amit igyekszem az ujjaim finom mozgatásával észrevétlenül kiszedni a felsőmből. Mint mondtam, nem az első eset és jó eséllyel nem is az utolsó.