Kótyagosan ébred fel abból a pillanatnyi kiesésből, amit az energia löket okozott: a feje mindjárt tényleg fel fog robbanni, szúr a szeme, szédül és kezd hányingere lenni a kialvatlanságtól emellett pedig kissé már sajog a háta és az oldala is az ütés hatására. Szeretne csak elaludni, így, ebben a kényelmetlen pozícióban lehunyni a szemeit és napokig tengődni az álom nyugodt mezsgyéjén, fel sem akarna ébredni amíg úgy nem érzi, hogy ennek a borzalmas időszaknak nincsen vége. Lehet, hogy csak napok teltek el, órák vagy csak percek, de Silas számára olyan érzést kelt, mintha évek óta így küzdenének a mindennapokkal: egy másodpercre elgondolkozik azon, hogy vajon ilyen lehet-e az élet Albert nélkül. Ilyen fájdalmas, kopár és görcsös, ilyen álomtalan, színtelen valami? Ezen persze most nincs ereje tovább gondolkozni, fáradt tekintete máris a másikat kutatja a szobában.
A gyertyák kialudtak, a könyvei ezer felé repültek, sokkalta inkább hasonlít az amúgy mindig rendezett, csinos szoba most egy viharvert lakásra, mint arra a szobára ami miatt úgy érezte, hogy lakberendezők sora versenghetett a megalkotás jogáért. A tenyerét a homlokára nyomja, hogy enyhítsen a nyomáson és a fájdalmon egy kis ellentámadással: nincs hozzá affinitása, hogy magát is gyógyítgassa éppenséggel csak próbál elég erőt kifejteni ahhoz, hogy a figyelme elkalandozzon másik irányba, a fájdalom epicentrumát szeretné áthelyezni valahova máshova miközben vadul kutatja Albert hangjának forrását. Nincs is olyan messze tőle, csak ki kellene nyújtania a kezét és ide tudná húzni magához, éppen csak nem meri megtenni. – Öhm, kell lennie még néhánynak tartalékként. – Eddig észre sem vette, hogy milyen karcos a hangja, most viszont amikor már olyan nagyon szomjas és fáradt minden zaj kifejezetten zavarja.

Persze Alberthez képest jóval jobban van: minden maradék erejét összegyűjti, hogy fel tudjon állni, aztán, hogy el tudjon lépni Albert mellett, hogy elbaktasson egészen a konyháig, hogy a vértasakokat ne ejtse el, hogy aztán töltsön magának egy pohár vizet, hogy a poharat se ejtse el miközben iszik és hogy visszataláljon a szobához anélkül, hogy a lábai összeakadnának. Nem tudja, hogy hogy csinálta, vagy hogy mennyi ideig tartott visszajutnia Alberthez, de arra már igazán nincs ereje, hogy egészen közel üljön hozzá. Nem megy vissza a szobához, a folyosón, kellő távolságból foglal helyett miután a tasakokat a másik elé csúsztatta, a hátát a falnak veti, térdeit felhúzza, hogy a karjait rajtuk fonhassa össze a fejét pedig összefont karjaira fektethesse. Laposakat pislog és ha eddig kételkedett is abban, hogy képes lenne elaludni, most már kétség sem fér hozzá, kimerült, borzasztóan elfáradt lelkileg, a szervezete amúgy sem igazán van hozzászokva az utóbbi időben ahhoz, hogy olyan nagyon kevesen aludjon és habár köszönthette volna az álmatlanságot régi ismerősként, jobban megviselte az aggodalommal vegyített félelme, mint azt gondolta. Észre sem veszi és el is alszik.

Az ő bőre még a megszokottnál is sokkal hidegebb. Ennek ellenére, amikor megérzi az érintésedet a homlokán, nem a belőled áradó kellemes meleg tűnik fel neki, hanem a belőled áradó erő. Haldoklás és erőtlen pihegés ide vagy oda, kárörvendő mosollyal szusszan egyet. Valószínűleg nem is látni a mosolyát, hisz a fájdalmat követően teljesen elzsibbadt mindene, de ő még ilyen állapotban is megjegyzi magának, hogy igaza volt. Baromi erős vagy. És olyan büszke rád. Akkor is, ha nem leszel képes megmenteni őt. Nem mozdul, de lélekben valahogy belesimult a jól eső érintésedbe, és a mágiád nyomán olyannyira egymásba olvadtok, egy ezt valahogy most te is érezheted. Azonban a varázslat további része sem megy könnyen. Az, amikor először kapartál ki belőle egy átkot, még annak idején a fürdőkád jeges vizében, egy kellemes tavaszi sétának tűnik ehhez képest.

Egy idő múltán, az átok már csak az utolsókat rúgva kapaszkodik parazitaként Albertbe. Kinyílnak a szemei, a pupillái olyan tágak, hogy a kék íriszeit teljesen feketére festik. A szemfogaival önkívületi állapotban kap a torkod után, de a mágiád olyan erősen áramlik keresztül rajta, hogy azonos pólusú mágnesként taszítod el magadtól, vissza a földre.

Amikor hosszas küzdelem múltán az átok végleg megadja magát és az energiakisülés láthatatlan robbanásként taszít el titeket egymástól, rongybabaként csapódik az ajtóhoz közelebbi falnak, ami innen a legtávolabbi fal, de legalább te kaptad a közelebbit. Az már jó jel, hogy egészen hamar elkezd magához térni. Még jobb, hogy még szitkozódik is.
Talpra állna, meg is próbálkozik vele, de még kiegyenesedni sincs lehetősége, máris térdre zuhan. Jól van, még él. Ha felnézel, láthatod, hogy él. - Az a büdös kurva… – Szitkozódna ő tovább, de egyrészt már beszélni sincs ereje, ezeket a szavakat is csak alig érthetően, suttogva préselte ki magából, másrészt meg ezen a ponton feleslegesnek tűnik ebbe újra belemenni, hisz a nőt még ott a helyszínen megölte. Rég kinőtt már ő abból, hogy az ilyesmit személyes sértésnek vegye. A nő meg akarta ölni, ő meg cserébe ténylegesen megölte, kvittek érted.
- Vérre van szükségem… - Néhány másodpercre úgy tűnik, hogy sikerül megtartania magát legalább négykézláb, de hamar összecsuklanak alatta a végtagjai. Onnantól pedig a földön kúszva próbál kijutni a szobából. Minden utolsó erejét arra használja, hogy megtegyen fél métert. Aztán még egy felet. És még egyet. De valahogy képtelen előre jutni. Pedig ha te nem térsz magadhoz, akkor képtelen lesz így lekúszni egy örökkévalóságon át egészen a konyháig - ugye van még vér a konyhában?! - mert ezalkalommal már nem az átok érezteti vele, hogy meg fog halni, hanem az összeomló szervezete. Már nem tud levegőt préselni a tüdejébe, és érzi szárazan összeszűkülni az ereit.

És még mindig Albert van itt veled. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mindezek után, a halál torkából visszakapaszkodva is tovább kockáztatja a halált. Hisz tudja, hogy belőled most semmiképp nem ihat. Szárazra szívna, az utolsó szívdobbanásodig, ez számodra is világos lehet, ha magadnál vagy.

Mély, ősi nyugalommal lép be Albert mellé még azután is, hogy az előkészítő varázslattal megkínozta a másikat: hallotta és látta a szenvedését mégsem remegett bele egyetlen gondolata sem, kitartó, sziklaszilárd magabiztossággal gondolt csak tovább, hagyta, hogy minden varázslat vízként hömpölyögjön végig alatta ő pedig ahelyett, hogy menekülőre fogta volna vagy mindenáron a part felé szeretett volna úszni, inkább hagyta, hogy magával sodorja a víz. Nem fuldoklott alatta és nem kapálózott benne, most, hosszú ideje először a víz felszínén tudott maradni és ahelyett, hogy az életben maradásért küzdött volna, élvezni tudta a helyzetet, látni a fákat amik a folyó partját szegélyezik; hallani a madarakat amik hangos csiviteléssel igyekeznek elnyomni a víz csobogását; érezni a folyó frissítő hidegét. Felszabadult, béklyókat tépett le magáról: ebben a pillanatban képes lenne folyóvá változni és mindent elmosni ami annak az útjában áll, hogy megmentse Albertet.

Letérdel, hogy magához húzza a másikat, hogy végig simíthasson az arcán, ha tehetné minden gondját és baját elsimogatná, minden fájdalmát elvenné, ha tudná. Rá is simítja a tenyerét Albert homlokára, hogy mielőtt belekezd a másik varázslatba nyugalmat árasszon felé, melegséget, hogy mindjárt vége. Ugyanakkor míg Albertet varázslattal próbálja nyugtatni, benne valahol mélyen kételyek ébrednek, hogy egyáltalán képes lesz-e ezt Albert túlélni. Mielőtt neki kezdene a másik varázslatnak átnavigál magából némi erőt és energiát a másikba, hogy a mellkasa kicsit ütemesebben emelkedjen akárhányszor levegőt vesz, hogy legyen ereje küzdeni; ettől ő pedig csak még inkább fáradt lesz, a feje még inkább hasogatni kezd, most először érzi úgy, hogy aludnia, ennie és pihennie kellett volna, de most már mindegy.

Sietősen gyújtja meg a gyertyákat, a totemet pedig maga közé és Albert közé helyezi: tenyereit Albert halántékára fekteti és vesz egy mély levegőt. Érthetetlen, kelta nyelven kezd kántálni, hosszú monológokat mond fel lassan erősödő hangsúllyal. Küzdenek egymással: az átok és Silas háborút vív és Albert a csatatér. Silas az átkot szipolyozza ki a férfiből az átok pedig körmeit mélyesztve kapaszkodik belé. Szélvihar támad a zárt szobában, a könyvek lapjai hangosan peregnek alatta,  elnyomja Silas hangját, le akarja gyűrni, de ő nem enged neki.

Energialöket keletkezik, eltaszítja őket egymástól: Albertet, Silast és a totemet amit börtönnek gyártott az átok ellen, a szoba különböző pontjaiba söpri. Mintha megállt volna a világ körülötte, a feje a falnak ütközött és ettől szédeleg, kótyagosan tudja csak magát négykézlábra lökni: borzalmasan elfáradt ebben a láthatatlan küzdelemben és még csak abban sem biztos, hogy sikerrel járt. - Albert? - Rekedtes hangon szólongatja.

Az utolsó csepp az indokolt időhúzás poharában talán az, amikor Albert szeméből könnycsepp gördül ki. Nincs igazán külső jele és mégis, szemmel láthatóan tépi darabokra az átok. A boszorkányaként több mint másfél éve vagy mondhatni a mindennapjai része. Mégis hányszor láttál tőle ilyet? Segítek, egyszer sem. Nem, nem, az az Atlasos balhé más volt, azt most ne merészeld felemlegetni, nem számít! De lehetnél másfél helyett tizenöt vagy ötven éve is mellette, akkor is hasonló lenne a válasz.

- Hogy rohadj meg…! – Fájdalmasan, mondhatni állatiasan dünnyögi feléd, amikor elkezded letépni róla a rajta maradt védelmek foszlányait. Kínlódva esik előre, aztán még inkább előre, már képtelen akár csak a tenyereivel is a földön támaszkodni, lekényszeríted egészen az alkarjáig, az arcával majd’ hogy a padlót csókolja. Minden izma megfeszül. A te Albertod, makacs, mint az öszvér. Még ilyen állapotban sem hagyja teljes egészében a földre kényszeríteni magát. Tudod ő az a típusú ember, aki rövidebb vagy hosszabb időn belül - nézőpont kérdése - magaslángon fog kiégetni. Ezért akart olyan sokáig távol tartani magától. A legtöbben nem képesek tartani vele a tempót, míg másoknak nem elég. Egy azonban biztos. Ha egyszer kiszállsz, soha nem leszel már ugyanaz az ember, mint amikor megismerted Őt. Ezt talán te érezheted a legjobban. Hiszen talán sosem szerette még így senki, ahogy te.

Kínzod, kínlódik, szitkozódik. Véget nem érő kötélhúzásnak tűnik az egész. Sok idő telhet el így, mert kellően kimeríted. Már nem is mozog, a szemei fénye pedig teljesen kifakult. Ha még bármi történik a fejében, láthatóan nagyon messze jár. Egy egészen másik életben. Paolora gondol. Az öreg egyszer azt mondta neki, hogy a legbátrabb dolog, amit tett az volt, hogy tovább élt, amikor meg akart halni. Ezt fogja tenni ő is. Ha képes lenne szavakat formálni, akkor valószínűleg megint benyögne, valami hozzá illő parasztságot, mint az, hogy ’’az kurva élet, hogy addig nem döglök meg, amíg ezért valakit szét nem szedek’’. De nem mond semmit, már csak nem is nyüszög, csak erőtlenül dől a karjaid közé, amikor hozzáérsz. Szüksége van rád.

- Most? - Kérdez vissza egészen meglepetten, nem mintha nem számítana arra, hogy Albert mindig mindent abban a szent másodpercben szeretne, éppen csak arra gondolt, hogy neki több időre van szüksége ahhoz, hogy felkészüljön: ez nem egy olyan eset amiben bármilyen hiba is csúszhat a gépezetbe. Ebben az esetben MINDENNEK tökéletesen kell működnie. Éppen ezért legalább ezer olyan dolgot fel tudna sorolni még most is, hogy miért kellene várniuk még egy kicsit: jobban összeszedhetné magát; vehetne még be valamit, hogy élénkebb legyen; újra lejátszhatná magában az egészet, hogy minden pontban tökéletesen biztossá váljon; felhívhatna még egyszer néhány ismerőst, hogy biztosan jól emlékszik-e a részletekre; éheztethetné még egy kicsit Albertet, hogy ha a dolgok esetleg rosszra fordulnak akkor is legyen esélye ellene.

Annyi kétely gyötri, hogy éppenséggel nem is tudja melyiket próbálja meg először legyőzni vagy, hogy melyiknek adjon előbb hangot: annyira szeretné, ha most más szituációban lennének, ha meg tudnák ezt beszélni rendesen, ha elmondhatná, hogy mi bántja és mitől retteg. Biztos abban, hogy Alberttel meg tudnák beszélni, most meg aztán külön szüksége van arra, hogy ténylegesen beszéljenek bármiről, hogy viccelődjenek vagy csak feküdjenek egymás mellett józan szótlanságban. - Hát nem is tudom... - Kezd bele egészen gondterhelten ahogyan közelebb csúszik a fekete határvonalhoz.

Ha Albert nem nyikkanna föl, akkor Silas most egészen biztosan meggyőzte volna arról, hogy várjanak még egy kicsit, egy órácskát, egy fél napot vagy csak egy fél órát: győzködte volna magát, hogy minden rendben lesz, hogy igazából meg tudja csinálni nem is kell tartania semmitől sem, de ahogyan Albert fájdalmában kínlódik Silas is összerezzen, mintha legalább neki is fájna minden egyes pillanat, hogy így kell látnia a másikat.

A feje még jobban belefájdul ahogyan visszacsúszik a könyvek közé, ezúttal persze nem azért, hogy tovább kutasson, hanem, hogy eleget tegyen Albert kérésének: vesz egy nagy levegőt (mindent elrendezett már: gyertyákat, totemeket, eszközöket), törökülésbe helyezkedik, lehunyja a szemeit és megpróbál elvonatkoztatni Albert szenvedésétől.

Nehéz fókuszt találnia vagy összpontosítania mindeközben, a belső békéje úgy tűnik nem is igazán létezik vagy ha létezik is hát Silasnek fogalma sincs hol találhatná meg, úgyhogy csak apró dolgokban keresi, a keze melegében, a lélegzete folytonosságában, szívverésének elenyésző zajában, Albert jelenlétében: és csak hagyja, hogy végig hömpölyögjön rajta, hogy felborzolja az idegszálait, hogy hozzábújjon, beterítse, magának akarja, hogy többé ne legyenek könyvek, falak vagy világ körülötte, létezzenek csak ők ketten a varázsereje és Silas tökéletes szimbiózisban, legyenek csak egyek innentől ahelyett, hogy külön életet éljenek.

Nem tudja, hogy mikor vagy hogyan, de végtelen nyugalomra lel és határozottságra, a szemei felnyílnak, hogy jobban összpontosíthasson, fókusza Albertra irányul, hogy néma varázslattal gyötörje az átok mellé, elképzeli azokat a lenyomatokat, üveglapra helyezi őket, látja a bőr zsírosságát, azt, hogy mennyire különbözőek és hogy mennyire nagyon összefogdosták azt az üveglapot, hogy milyen nehezen lát át rajta miattuk, s képzeletében máris sikálni kezdi őket, ronggyal dörgöli, erőszakos mozdulatokkal; hasonló érzés lehet csak ezerszer rosszabb, mintha a saját ujjlenyomatától akarná megszabadítani Albertet, mintha rétegeket bontana le róla, egyesével tépve ki minden szőrszálat, leszaggatva minden körmét, a teste minden négyzetcentiméterébe tűt szúrna kegyetlenül kiszámíthatatlan döfésekkel, némelyik mélyebbre hatol, mint az előző, némelyik csak karcol míg másik mozdulatával addig forgatná és nyomná azt a tűt míg el nem tűnik a bőre alatt.

Nem tudja, hogy pontosan meddig tarthat a folyamat, percekig vagy órákig vannak így: Silas néma nyugalomban, meginghatatlan koncentrációval Albert pedig agonizálva a fájdalomtól, csak azt tudja, hogy miután végez ezzel sem igazán biztos abban, hogy eléggé legyengítette a másikat, de akárhogyan is legyen közelebb kell mennie. Még egyszer átlapozza a könyveit mielőtt magukra zárná a szobát. Ügyel rá, hogy a mágiát még véletlenül se magukhoz kösse, azt opciónak sem veszi, hogy Albert meg fog halni, magához pedig nem meri, bármi is történjen a másik semmiképpen sem szabadulhat ki ilyen állapotban.

Közelebb lép, gondolkodás nélkül dörzsöli szét a fekete, vékony vonalat ami eddig biztonságba tartotta és belép, jóllehet nem tudja mi vár rá, küzdelmek egész sora vagy nyugodt környezet ahhoz, hogy megmentse Albertet.

Ha Albert egy kicsit is beszámítható vagy megbízható állapotban lenne, akkor még a varázskönyvet is ezüst tálcán lehetne neki nyújtani – persze ez Silas édesanyjának a könyve volt, nyilván nem nyújtaná át akárkinek, de mégis csak valaki olyanról van szó, akiben a végletekig megbízik, nem? – elvégre Albert beszél valamennyit latinul. Nem olyan tökéletes a latinja, mint a néhai szívszerelmének volt, de határozottan többet tudna kifejteni a sorok közül, mint a kis boszorkánya. Vagy ez nem úgy olvasandó? Ezt csak mágiával rendelkező lények tudják kifejtegetni?

Mert ezt neki nem is kell éreznie, ugye. Jobb napjain egyet értőn bólintana, hisz mindig tudta, hogy éles határ van a boszorkányok és vámpírok között ilyen tekintetben. Rosszabb napjain meg elkezdene itt pofákat vágni és kifigurázni Silast a saját szavaival, meg hogy márpedig ő akkor is érezné, ki és mit tett rá. Bármelyik jobb opció lenne annál, ami egyébként van, a teljes apátia. A továbbiakban nem is figyel a boszorkányára, a szobában megint csak egy teljesen randomnak tűnő pontot figyel, a szemei kissé üvegessé válnak közben. Azt sem lehetne megmondani, hogy épp megint hallucinál-e és lát valakit a múltjából, netán szimplán fáradt és elbambult. Albert kétség kívül az egyik legéleseszűbb férfi a városban, de hogy most egy szavát sem tudná felfogni az elhangzottaknak, az hétszentség.

- Nem kezdhetnénk el most? – Nem udvarias és nem is kérdés. Sokkal inkább hangzik egy néhol finomkodó, mégis kelletlen noszogatásnak. Valójában azért akarja ilyen hamar letudni, mert a másik opció az, hogy elfogadja, amit a boszorkánya kínál neki, az pedig végzetes lenne. A közeledése gondolatára semmi mást nem akar jobban, mintsem erőszakkal megragadni, maga alá gyűrni, feltépni a bőrét és addig önteni magába a vérét, amíg bírja szusszal. Ez pedig megrémiszti. Saját maga helyett már egészen hosszú ideje Silas vált a legfontosabbá. Képtelen lenne bántani. A meggyötört vonásokról pedig a többit is le lehet olvasni, leszarja, hogy fájdalmas lesz, de ha tényleg olyan hosszadalmas, akkor kezdjenek neki. Minél inkább belemerülnek, annál közelebb van a vége. Pedig minden porcikája az ellenkezőjét üvölti benne. Az átok küzd az ellenállás legapróbb szikrája ellen is. Egyértelmű jele ennek az, hogy Albert fájdalmasan szisszen fel, számára is váratlan a hirtelen jött fájdalom. Felhúzza – az egyébként puha és márkás, de most egészen elnyűtt – pulóvere ujját, az alkarján égésnyomok jelennek meg, mintha a nap sugarai érnék, csak valamivel visszafogottabban. Közben az oldalát is szorítja, láthatóan ott is fájdalmai vannak, és az arcán is megjelenik egy folt. Vagyis a teljes testét érik az itt-ott felbukkanó vöröslő foltok.

Érik, számára.

Hallucinál, őt égeti a hamis Nap, de Silas nem láthat belőle semmit, csak azt, hogy hirtelen nagyon elkezdett kínlódni valamin. Nagyon, nagyon sok évtizede nem érzett már ilyet. Hiszen csak az első három-négy hetét kellett napfénytől védtelenül töltenie annak idején. Bastien öccseként szinte azonnal megkapta a védővarázslatot. Ez volt számára az első, Patricia jóvoltából. Albertnak baromi magas a fájdalomküszöbje, sok esetben még élvezi is, most mégis már-már kétségbe esetten nyüsszen fel. Úgy érzi, az átok elhiteti vele, hogy ez a vég, innen nem lesz gyógyulás.

Csak bólint egyet félhatározottan, ha lehetne most inkább nem beszélne a saját kiruccanásáról, nem is akar róla tudomást venni, el sem akarja fogadni, hogy egyáltalán megtette és majd, ha Albert felépül - mert mindenképpen fel fog épülni, ezt még csak vita tárgyának sem tekinti - akkor úgy tesz, mintha az egész soha meg se történt volna. Majd úgy tesz, mintha a könyv végig nála lett volna Washingtonban csak éppen elveszett volna a dobozokban, amikben olyan cuccokat tart, amiket éppenséggel nem tud hova rakni. Majd azt mondogatja maguknak, hogy elfelejtette, hogy sebtében azt is magával hozta, meg hogy úgy emlékezett, hogy ott hagyta, de most, hogy szüksége volt rá a könyv előkerült. Nem akar róla beszélni máskor sem igazán, most meg aztán végképp arra vágyik, hogy az egészet lezárják, talán egy kicsit attól is tart, hogy az átok alatt megismert, megszállt Albert ezt akarja majd ellene használni, azt pedig semmiképpen sem tudja majd túlélni, úgyhogy a témát illetően Silas bezárkózik és nem hajlandó választ adni.

- Menő sztori lesz belőle HA nélkül. - Magát is meglepi, hogy milyen határozottan és mérgesen nyúl az előbb letett könyvért, hogy mint ahogyan az elmúlt napjai nagy részében, most is belevesse magát a különböző varázslatok értelmezésébe. A legnagyobb gondja persze nem ezzel akad, hanem azzal a sok rejtélyes utalással meg értelmezhetetlen latin szavakkal amik miatt órákat kell azzal töltenie, hogy a telefonja szótárába pötyög. Sóhajt is egy nagyot meg ásít, a halántékát masszírozza vagy az orrnyergét, a szemeit dörgöli, próbál még több információt befogadni, értelmezni és átdolgozni.

- Mert ezt nem is neked kell érezni. - Megrázza a fejét, a figyelme nehezen koncentrálódik a leírt szavakra, hiszen mindent elméletben próbál el, végig zongorázik minden lehetséges szcenárión, minden végkifejleten, minden mellékhatáson, de az egész annyira szerteágazó és annyira elméleti, hogy a végére a saját gondolatmeneteit is alig tudja követni, úgyhogy jól esik neki beszélgetnie, jól esik Albert ismerősen kék szemeibe néznie.- Ez olyan, mint egy ujjlenyomat. Az összes rajtad elvégzett varázslat apró ujjlenyomatot hagy rajtad, soha nem fog semmiben akadályozni, de ha akarnánk, hát visszakövethetnének minden varázslatot, lenyomozhatnánk őket. - Nem tudja, hogy Albert figyel-e ré vagy egyáltalán érdekli-e a dolog, de ő azért elmondja neki, mert valakivel tényleg muszáj beszélnie róla. - Ha az ember nem keresi, soha észre sem veszi és még ha keresi is, akkor is csak olyan halványan pislákolnak, mint egy... hát szóval nem is tudom mi. - Újra félreteszi a könyvet, eldől a faltól, nyújtózik egy nagyot, aztán közelebb mászik. Óvatosan, pont addig csúszva előre, hogyha Albert neki is akarna ugrani, semmiképpen se érje el.

- Az jó ha viccelsz. - Szusszanva mosolyodik el egy másodpercre, de rögtön utána máris aggodalmaskodva szemléli Albertet. Alaposan szemügyre veszi: olyan sápadt és olyan karikások a szemei, hogy szeretné csak felajánlani, hogy bújjanak össze. Annyira, de annyira szeretné. - Meggyógyítom a csuklód, csak gyere közelebb, jó? - Félrebiccenti a fejét és várakozik, türelmesen, hogy Albert közelebb másszon, mert akármennyire is szeretne mellette lenni, nem meri átlépni azt a vékony kis határt, amit a fekete berkenyeporral húzott fel, ha netalán-tán Albert kiszabadítaná magát: egyetlen rés azon a határvonalon, egyetlen leheletnyi, és Albert kiszabadul. Persze ő nem bír hozzáérni, a körön belülről lehetetlenség azt elfújni vagy elsodorni, de az ő részéről elég egyetlen kósza pillanat és szemben találja magát a másikkal.

Talán a legrosszabb az, hogy semmiféle érzelem nem ül ki Albert arcára a hallottak után. Pedig látni az értelmet a – most valahogy meggyötörten fakó – kék szemekben, így az is világos, hogy nem arról van szó, hogy nem fogná fel az elhangzottakat. Túl fáradtnak érzi magát ahhoz, hogy érdekelje.

Elhasználtnak.

- Salemből… – Egyébként is szokása motyogni, most még erőtlenebbül beszél, de még érteni az odaképzelt kérdőjellel. Ez az első dolog, amin megakad. Silas kérdésként is értelmezheti, mert ha képes lenne épkézláb mondatokat formálni, akkor valahogy így szólna: mármint eddig is megvolt az a könyv vagy egyedül mentél Salembe? Ha pedig utóbbi, az még szülne legalább tíz másikat és sok szerető csókot. Illetve szülhetne, de nem fog. Hisz az most lehetetlen.
De van ott még a boszorkánya mondandójában bőven olyan, amin fenn akadhat. Megrándul a szeme sarka, megrándulnak a szemöldökei. Pontosan olyan arcot vág, mint akkor szokott, mielőtt valamin nagyon kiakad. Olyan tipikus albertosan, a levegőben hadonászva és a semmin hisztériázva. Érdekes módon az olyan vitáiknak is mindig az a vége, hogy a kis boszorkányt a torkánál fogva szorítja magához, hogy imádhassa a testét és felfalhassa. Most nyilvánvalóan nem fogja. De még csak meg sem szólal ővámpírsága.

- Hát… – Nem lehet eldönteni, hogy ennyire megrágja, mit akar mondani, vagy csak túl fáradt ahhoz, hogy egyáltalán beszéljen. Ebben a helyzetben egyik sem lenne túl meglepő. – Ha túlélem, elég menő sztori lesz belőle, nem? – Legalább van a dolognak egy félig-meddig napos oldala. Ha eddig nem is lett volna egyértelmű, hogy tényleg az ő szeretett vámpírja pislákol vele szemben, akkor most már tényszerű. Egy fakó mosoly is megjelenik a szája sarkában egy másodpercre, mielőtt fáradtan dőlne el a matracon ismét. Csak úgy ültében dől el, kényelmetlen pontot találva meg a párnán. Mégis annyira kimerültnek érzi magát, hogy egy negyedórácskára vissza is szunnyad. Éberen, de halkan szuszog az orra alatt. A legapróbb neszre is felriadna, de aztán magától is hamar újra kinyitja a szemeit. Ezalkalommal már nem olyan hirtelen. Újabb percek kellenek neki, hogy ténylegesen magához térjen, és beazonosítsa, hogy hol van. Lassan feltámaszkodik, megdörzsölgeti, a bilincs által folyamatosan irritált és vámpírként is kisebesedett csuklóját.

Nagyot szusszan, majd a falnak dől, mindkét lábát lustán nyújtja el, a kezeit az ölében tartja, és némaságba burkolódzva figyeli a boszorkányát. Egy részét összeroppanni érzi az éhség súlya alatt. Rettenetesen fáj neki, hogy így kell látnia Silast, látja, hogy fáradt, látja, hogy épp olyan szar állapotban van ő is. A szeretete, amit Silas iránt érez túl erős ahhoz, hogy szavakban fejezze ki. Érintenie kell és csókolnia, éjszakánként a karjai közt tartania. Ez a szeretet most is ott pislákol valahol a sűrű köd mögött a szemeiben, de szinte eltörpül az onnan áradó éhség mellett.

- Nem érzem, hogy lenne rajtam bármiféle védővarázslat… – Sőt, egyenesen úgy érzi magát, mint akit átnyomtak egy húsdarálón. Az időérzéke eltorzult, de még megvan a fonál, most tér vissza oda, amikor olyan furán húzta össze a szemeit, csak végül nem mondott semmit. – A legtöbb dolgot… – Piheg kicsit, olyan nagyon fárasztó most beszélni. Pedig Albert alapjáraton is olyan simogatóan beszél. – azt hiszem, a kurva letépte rólam, amikor eltalált. – Ezen a ponton pedig jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha valóban nincs rajta semmiféle védelem. Ott helyben megdöglött volna. Mindkettejüknek igaza van. Tényleg sokat elvett Albertból az átok, de van még ott letépni való varázslat. Sonía olyan volt, amilyen, de a dolgát jól végezte.
- Szeretem, ha fáj. – Nyilvánvalóan nem fogja fel, hogy miről beszélnek valójában. Milyen kockázatokról és mekkora fájdalomról. Nem az ő hibája, túl tompa.

Fáradt. Nagyon-nagyon fáradt. Azóta a bizonyos eset óta egy szemhunyásnyi időre sem volt hajlandó elaludni, megbűvölte magát, hogyha mégis úrrá lenne rajta a fájdalom, a szemei lecsukódnának és elbóbiskolna, fulladásra ébredjen, a tüdeje zárjon el minden lehetőséget a légzésre. Előnyös, mert fel megy benne az adrenalin, képes többet és jobban gondolkozni. Bevett egy pár szem félbeharapott lsd-t is, hátha jobban felpörög. Szüksége van arra, hogy tudatánál legyen, hogy könyveket nyálazhasson át és varázslatokat gyakorolhasson a nap minden egyes pontjában, ameddig Albert bírja: Silas a maga részéről nem ismer határokat Albertet illetően, úgy használja az erejét, mintha semmi szüksége nem lenne arra, hogy visszatöltődjön, nem számít neki, hogy milyen varázslatról van szó, mit kell áldoznia érte: bármit megtenne, hogy megmentse.

Odapillant, ahogyan megcsörren a lánc, kellemetlenül rázza ki tőle a hideg. Meg kell dörzsölnie a szemeit ahogyan felnéz a könyvből, a szemei előtt a betűk lassan-lassan összefolynak már, de nem fogja feladni, soha nem fogja feladni, nincsen egyetlen élő vagy halott személy ezen a bolygón, aki rávehetné, hogy álljon le. - Szia. - Köszönti bizonytalanul, vizsgálgatva vajon kivel is áll szemben: a férfivel, akivel szeretik egymást vagy azzal a valakivel, aki el akarja üldözni. Félrebiccenti a fejét, borzasztóan érzi magát, nagyon szeretne közelebb merészkedni, odabújni, a fejét a mellkasára hajtani vagy éppenséggel fordítva. Nagyon hiányzik neki a közelsége, az illata, a megnyugtató közelsége.

Sóhajt egy nagyot ahogyan Albert megszólal, egy pillanatra lesüti a tekintetét, csak egy másodpercre mielőtt újból felnézne. - Lehet, hogy nagyon rosszul érzed magad, de nem fogom hagyni, hogy meghalj Albert. - Nem hajlandó elfogadni a gondolatot, hogy talán elveszítheti, ezért merül bele ilyen nagyon mániákusan a varázslatok felderítésébe, ezért ül itt éjjel-nappal, ezért nem eszik, nem kapcsolódik ki és nem pihen.

A fejét megtámasztja a falon, a lábait felhúzza maga elé, a könyvet lefekteti a másik tíz mellé, gerinccel felfelé, ahol éppen tart. - végeztem rajtad legalább egy tonna varázslatot, és elhozattam anyám könyvét is Salemből, hogy.. szóval, hogy tudjak kezdeni valamit, de soha, tényleg soha nem találkoztam semmi ilyesmivel. - Fáradtan kezdi dörzsölni a halántékát, fiatal és nagyon aggódik.- De találtam öt vagy hat olyan varázslatot amit össze tudok gyúrni eggyé és, az működhet, ha közben nagyon sok minden úgy alakul, ahogyan alakulnia kell, de... - Itt megint felsóhajt, a tekintete kicsit jobban elszomorodik ahogyan megkeresi Albert pillantását. - Ehhez az kell, hogy legyengítselek, úgyhogy mióta utoljára kihánytad a vért nem kaphattál újat és nem is kaphatsz még egy jó ideig, plusz le kell szednem rólad az összes védővarázslatot, mert tudod nyomot hagytak rajtad és amíg egy leheletnyit is ott vannak... nagy az esélye, hogy nem működik majd. - Nem tudja, hogy Albert tudja-e követni, de egyszerűn szüksége van arra, hoyg elmondhassa neki a dolgot, hogy meghallgassa, hogy beszélgessenek. - De neked mindig is nagyon erős boszorkányaid voltak és mivel nem ismerem őket, sem a módszereiket így az egész nagyon fájdalmas lesz és hosszadalmas, és... - talán Albert bele is halhat, de ezt nem hajlandó kiejteni a száján.

Bár elmondhatná, hogy lassan tér magához, de nem így van. Pontosan az játszódik le számára, mint akkor, amikor a halála után először nyitotta ki a szemeit. Még érezte a szájában a saját vére ízét, miután elvágták a torkát, érzi most is. Hirtelen kap levegőért és épp ilyen hirtelen ül fel, de a torka nem akar meghajolni az akarata előtt, úgy szorul össze, mintha egy falat kenyér zárná el, majd megkönnyebbülten vesz nagy levegőt. Lihegés nélkül, lassan fújja ki. Meglepő összeszedettséggel. Most ténylegesen, Ő tér magához, nem úgy, mint az elmúlt két napban. Nem emlékszik szinte semmire azóta, hogy olyan erőszakosan bánt a szerelmével és a legjobb barátjával. Abból is csak részletekre egészen odáig, hogy karót vett a kezébe. Arra sem emlékszik, hogy alig táplálkozott, azért érzi magát ilyen rettentően gyengének. Hisz ami vér lement, az a kevés amit kapott, rögtön vissza is öklendezte. Az átok teljesen kifordítja magából a vámpír énjét, kicsavarja, mint egy használt rongyot, hogy végül élettelenül dobja el. Ezt pedig Silas minden bizonnyal már tudja. Albert ön- és közveszélyesen viselkedik, egyre mélyebbre süllyedve a múltja legsötétebb pillanatai útvesztőjében. Azt a néhány percet, amikor viszonylag józan volt az elmúlt napokban, arra használta, hogy megígértesse Silassal, ez az egész köztük marad és ketten oldják meg. Vagy hát… ő egyedül.

Ahogy magához tér, azonnal feltűnik neki a lánc csörrenése, ami bilincsben végződik az egyik csuklóján. Lassan fentebb tolja magát, hogy neki tudjon dőlni a maga mögött feltúrt párnának. Láthatóan össze van zavarodva, forognak az agykerekei, de nem túl olajozottan. A lecsupaszított falak ellenére is felismeri, hogy az egyik vendégszobában van. Aztán azt, hogy túl alacsonyan van minden, ő is. Merthogy nincs ágy, csak a földön a matrac. Nem feltétlenül volt rossz ötlet megfosztani az ágykerettől, nehogy már azt is szétkapja és karónak használja.
A csuklója után a fedetlen alkarjára pillant. A bőrén ostorcsapásokként látszanak meg a lepattanó mágia nyomai. Még ilyen állapotban sem esik nehezére összerakni, hogy a boszorkánya próbálkozhatott különféle hárítóvarázslatokkal. Azt elnézve, hogy mennyire szarul érzi magát… sikertelenül.

Ahogy kezd tisztulni a feje, a szemközti falnál ülő férfira pillant. Az ajkait figyeli, egészen addig, amíg Silas hozzá nem szól. Egy része a valóságban van, hisz azon mereng, hogy mennyire gyönyörű. Nagyon szereti az ajkait. Gyönyörűnek találja őket. Szereti csókolni, és mint most, csak úgy figyelni. Nincs a toppon, nyilvánvalóan be van lassulva, hisz csak ezután tűnnek fel neki a karikák Silas szemei alatt. Ekkor néz végre a szemeibe. Végre tényleg ő. Nem az az Albert, aki az elmúlt két napban teljesen kifordult önmagából. Látni a kék szemekben az értelmet, hogy végre tudatánál van.
- A kurva életbe… – Nagy sóhajjal, halkan ejti a szavakat, miközben a fejét hátra dönti. Érzi ő is, hogy most aztán bajban van. – Haldoklom… ugye? – Ha nem érzelmekről volt szó, akkor sosem volt azzal problémája, hogy szűrés nélkül kimondja, amit gondol. Márpedig ez az első gondolata. Hiszen érzi, ahogy a teste kész darabokra tépni magát belülről. Ahogy az elmúlt két napban, most is hasonlóan érzi magát ahhoz, amikor a halála után magához tért. Amikor az átváltozás még folyamatban volt, és még nem ivott embervért. Amikor még épp olyan közel volt a halálhoz, mint a halál utáni élethez. Tulajdonképpen nem vár a boszorkányától választ, mert tudja ő is. Haldoklik.